Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
4 Képújság 1987. szeptember 12. „Zugabe, zugabe!” A Szekszárd Big Band óriási sikere az NSZK-ban A kultúra barátságok kovácsa Tulajdonképpen nehéz helyzetben vagyok, s ezt minden fondorlatos bizalmaskodás nélkül árulom el. A helyzet röviden: magam is elkísérhettem a Szekszárd Big Band-et az NSZK-beli Hatzen- bühlbe, s ott lehettem azon a koncerten, melyen oly nagy sikert aratott a profi színvonalon játszó virtuóz „csapat”, amilyent eddig alig-alig érzékelhettem. Csupán a rend kedvéért tegyük hozzá - bár megyénkben azt sokan jól tudják -, hogy az együttes amatőr muzsikusokból áll. Kérdezhetik, hogy ugyan, mi is a gondom? Hát az, hogy képtelen vagyok visszaadni azt a hangulatot, az ismétlést ismétlésre követelő lelkes tapsot, a „Zugabe" (vissza) kitartó és ritmikus harsogását, ami a koncertet kettő helyett négyórásra változtatta - természetesen a kitűnő együttes érdemeként. Úgyhogy az ő játékukról néhány - már-már felületes - megjegyzésen kívül nem is bátorkodom szólni. Helyette viszont közreadok egy névsort, az együttes tagjainak nevét. Azokét az emberekét, akik lassan tíz esztendeje muzsikálnak együtt, s akiket nemcsak a lelkesedés, hanem a muzsika szeretete, annak alázatos szolgálása, tisztelete és színvonalas interpretálása tart együtt. Az együttes alapító karnagya és művészeti vezetője Pecze István, a szólóénekes Fehér Ildikó, aki ez alkalommal mutatkozott be először - szinte példátlan sikerrel - a nagyzenekarral. A szaxofonkórus tagjai: Falussy Mária, Borsos István, Mihelisz Ferenc, Sebestyén László, Bolvári József és Fehér József. A másik kóruscsoportot a pozaunosok alkotják: Bogáncs József, Márkus István, Sörfőző Zoltán, Baumann Péter és Drahos Ferenc; valamint a négy trombitás: Ruppert János, Szily Lajos, Puskás Andor és Szabolcska Károly. Ezután pedig következzenek a ritmusszekció tagjai: a zongorista dr. Imre József, a gitáros Hídvégi László, a A szólóénekes, Fehér Ildikó basszusgitáros Ludányi Miklós és a dobos Szüts András. Kanyarodjunk vissza! Gondolom, olvasóink emlékeznek arra, hogy tavasszal a Big Band vendégeként töltött néhány napot megyénkben a hatzenbühli fúvószenekar, s adott nagyszerű koncertet - azt megelőzően térzenét - Szekszárdon. A Big Band mostani útja tulajdonképpen viszontlátogatás volt, mégpedig abból az alkalomból, hogy a francia határ közelében fekvő, alig több mint kétezer lakosú település fúvószenekara ezekben a napokban ünnepelte megalakulásának hatvanadik évfordulóját. A valóban méltó ünneplésre egyebek között egy háromnapos fesztivál tette fel a koronát, mégpedig olyan koronát, melynek csillogását a zene, az örömteli együtt muzsikálás adta. A község csodálatos parkjában hatalmas fémvázas sátor állott felvirágozva, lampionokkal dekoratívvá és lakályossá varázsolva. Több mint ezerötszáz ember fért el kényelmesen a benne felállított asztalok körül, ahol az ottani szokások szerint ettek, ittak - a Big Band-koncer- ten alaposan lecsökkent a forgalom s közben hallgatták a zenét. Huszonöt ottani zenekar és a mieink (az egyetlen külföldi csapat) adta megállás nélkül a műsort - sokak (ezerötszázak) örömére rendszeresen. A hatzenbühliek és néhány más zenekar tagjai pedig amikor nem szerepeltek - no és a zenekari tagok szorgos hozzátartozói - szolgálták fel a finom ételeket, italokat. Itt érdemes megjegyezni, hogy a csöppet sem szegény ország lakói zsebük ügyében nem hagyják figyelmen kivül az ilyen „lehetőségeket” sem. Magunk is szívesen hallgattuk az ö zenéjüket, népzenéjüket, melyet jórészt a precíz kidolgozás jellemzett, ám a magyar fül számára - no ezt csak zárójelben merem megjegyezni - kissé egyhangúnak tűnt muzsikálásuk, ami természetesen nem róható fel az ő rovásukra. Szándékomban nem áll szembeállítani a két műfajt, mármint a fúvóst és a big band-et, bár ezt valamiképpen megtették a házigazdák a nagy-nagy ünnepléssel és a figyelemreméltó megjegyzéseikkel, ami érzésem szerint egyáltalán nem a vendégnek kijáró kötelező tisztelet kifejezésének tudható be. Voltak, akik Benny Goodmanhez (együtteséhez) a klasszikus zenében is otthonos swing királyához hasonlították a szekszárdiakat, de sokan Glenn Miller zenekarának „egyenesági leszármazottainak” tartották őket egyértelműen. Mig a zenekar a színpadon fogadta a tapsot, nyugtázta (persze, csak látszólag, hiszen ez volt akkor épp a dolguk) a kivétel nélkül álló közönség tagjainak tombo- lását, ismerősök és ismeretlenek árasztották el gratulációval az igazán kitűnő tolmácsunkat, Kedves Henriket, és a csoport vezetőjét, Póla Károlyt, a megyei művelődési osztály vezetőjét. De jutott az elismerésből a csapattal együtt dolgozó két fiatal technikusnak is, Guszt Istvánnak és Mencző Ferencnek. A csodálatos pillanatok között tartom ma is és még sokáig számon Éehér Ildikó énekét, mely csöppet sem közhelyszerű és roppant megnyerő. Érte igen szép csokrot kapott végezetül jutalmul. Megérkezett a pianínó Az autóbuszunk - mit mondjak? - nagyon meg volt pakolva, hiszen nemcsak az úticsomagok, az együttes vállfákra akasztott formaruhái és az elemózsiás pakkok tettek zsúfolttá, hanem a hangszerek is meglehetősen nagy helyet foglaltak el. No és a betelepedés utáni nagy népsűrűségről ne is szóljunk. (Bár ez egyáltalán nem hatott károsan az összeszokott társaság hangulatára.) Ezek után, sőt ezek előtt sem kell magyarázni, hogy zongorát nem vihetett a csoport... A nagy koncert előtti néhány óra viszont „zongorailag” igencsak izgalmasan telt. Mivel az nem volt a sátorban, még csak a környéken sem. A zongorista, a tehetséges dr. Imre József már-már búsulásra adta a fejét, amikor egy speciális járművön megérkezett a pianínó. A hatalmas Antonio - muzsikus és énekes egy személyben - a maga közel százhatvan kilójával a hangszerhez lépett, s megnyugtatólag mondta:- Most már nem kell nyugtalankodni, Jozef! - s a többiek fürgeségének köszönhető, hogy nem egymaga vitte föl a színpadra a számára „pillényi” zeneszerszámot. A nagy koncertre eljöttek egy bérelt autóbusszal a régi ismerősök, a stadlau- ringeni zenekar tagjai is, akik közel háromszáz kilométert utaztak, hogy a zene szőtte barátságnak ismét áldozzanak néhány kedves órát. Egyikük lelkesen sorolta a kiváló produkciókat, s neki, s talán a legtöbbeknek a csúcsot a Pennsylvania 5-6000 című szám és Fehér Ildikótól Gershwin: Wonderfoulja tetszett leginkább. Trikolór és Himnusz Amikor az ember akár néhány napig is távol van hazájától, minden meghatja, ami azt jelzi, jelenti, jelképezi, hogy: MAGYARORSZÁG. Talán a helyszűke okával magyarázom, hogy e témában nem mélyülök el, így csak epizódként mondok el egy estét, illetve annak egyik megható részletét. Egyik este családok látták vendégül a csoport tagjait. Zenészek a zenészeket, barátok a barátokat. Ki a teraszon, ki az ebédlőben terített meg vacsorához, s mindenütt ott volt a plafontól a földig érő magyar trikolór. Ettől a váratlan látványtól földbe gyökerezve álltunk, majd felcsendült a magyar Himnusz. Mindez az itthontól távol töltött hetedik napon csalta a köny- nyeket a szemünkbe. Hol jártunk még? Megjártuk a Rajna völgyét többször is. A közeli szép várost, Karlsruhét volt szerencsénk megismerni elég alaposan, és gondos vendéglátóink mindvégig azon igyekeztek, hogy olyan programokkal szolgáljanak, melyek országuk életével is megismertet valamennyiünket. Voltunk egyebek között egy dohányt termesztő család gépesített gazdaságában, ahol a három szárító pajta 90 köbméter építőfából és 60 tonna eternitből épült; szintén egy magánüzem az, ahol BMV- és Opel-alkatrészeket gyártanak lézerszámítógépek áldásos közreműködésével, s ahol az anyagok szállítására a megrendeléstől számítva maximum nyolc órát kell „várakozni”, s ahol a padozat tisztasága patikaszerű. Ellátogathattunk Zwerbrückenbe egy sörgyárba, ahol egyetlen óra alatt 40 ezer üveg sört palackoznak teljesen automatizálva - azaz töltenek, címkéznek, lezárnak és ládáz- nak. Másképpen: emberi kéz érintése nélkül szállításra csomagolnak. Nagy élményt jelentett a Roth an der Rietburg-i közös szőlő- és bortermelési és értékesítési szövetkezet, ahol bájos és fiatal vincellérnő mutatta be a gazdaságot, s kedvesen spékelte meg az ismertetést ottani „bölcsességekkel”. Mint például: „Sokkal több öreg borivó él a Földön, mint idős orvos”, avagy: „Több gyerek született, mint halt meg a bor hatására", illetve: „Ha valakit inni látsz, igyál vele, ha valakit enni látsz, egyél vele, ha valakit dolgozni látsz, hagyd dolgozni”. De félre a tréfával, és szóljunk röviden az NSZK legnagyobb vállalatáról, mely Mercedes Benz néven ismert, s a központi üzeme - ahol naponta 200 teherautót gyártanak - Wörth-ben van! A 168 ezer dolgozót foglalkoztató üzemet láthattuk, hallhattuk a szociális gondoskodásról, a teherautó-csodákat pedig valóban csodálhattuk. Kísérőnk, az üzem vezetője igazán jó kívánsággal búcsúzott a csoporttól, mely szívből jött és oda is talált:- Jó munkát, jó egészséget, békét kívánok mindannyiuknak, mindannyiunknak! V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: BORSOS ISTVÁN FEJENAGY Megnőttek a hivatalok. Nem állítanám, hogy fölnőttek, csupán megnőttek. A városka voltaképpen nem is városka, de nyáron akkora az idegenforgalom, hogy szinte közepes megyeszékhelynek is elmenne. Tanácsa városi jogú. Azt, természetesen, bonyolult volna megállapítani, hogy állandó lakói is városi jogúak-e. Tartok tőle, ugyanúgy csak falusi jogaik vannak, ahogyan az idetartozó kisebb települések lakóinak. De a hivatal sem csak városi jogúra nőtt. Kinőtte az eredeti épületét, amely még csak nem is látszott kicsinek. Mondom, kinőtte, és hogyan, hogyan se, egy karnyújtásnyira fölötte összkomfortos barakkot emeltek, néhány osztálya, csoportja onnét intézi piszlicsáré ügyeinket. Bizonyára nehezen jutottak építési engedélyhez (gondolom: ideiglenes), bizonyára rengeteget akadékoskodtak az engedélyező hatóságok: folyvást és makacsul csak a városképet hajtogatták. Mintha nem tudnák, valahol egy hivatalnak'is föl kell vonulnia. Áll a felvonulási épület, van félfogadás, ha nem is egészen pontosan úgy, ahogyan az országos rend megszabja. De megközelítőleg. (Aki messzebbről érkezik, legföljebb kicsit csalódik; visszautazik, és majd legközelebb elintézi a teendőit. Ha tudja!) Próbálom megérteni, vajon miért idegenkedem ettől az épülettől. Olcsó poénok is jutnak eszembe, hiszen idegenkedésem gyanakvással jár. Pedig hát a kényelmes, széles folyosón még székek is vannak: a fogadószobák előtt várakozóknak ácsorogniok sem kell. Lassan ráébredek, az ideiglenesség érzése zavar. (Tapasztalataim persze csillapítanának: ez az ideiglenesség - meglehet - kitart már az életemben.) Mintha attól tartanék, lehetséges ügyeimet itt ideiglenesen intézik. S ettől egy kissé magam is ideiglenessé válók. Ámbár minden hasonlatos az általam állandónak ismert monstrumok ügyintézésében. Itt sem válaszolnak a levélre, beadványra a rendeletben előírt válaszadási kötelezettség szerint, itt is minduntalan a szabadságon lévőkre kennek minden halogatást; szóval az intézmény emberarcával mentegetőzik. Mert van neki az is. Csakhogy az ügyfél mégis a hivatallal áll kapcsolatban, nem érti ezt a közlé- kenységet. Nem érti, mi köze a szabad- ságos, a kilépett, a gyesen szolgáló kollégákhoz, hiszen egyiket sem ismeri, levelét, beadványát nem is nekik címezte. Ő mindössze a hivatalról tud. Arról a hivatalról, amely, ha érdeke úgy súgja, személytelenebb képes lenni a legszemélytelenebb dolgoknál is. Bejutva a megfelelő szobába, a fiatal hivatalnok készséges, előzékeny. Istenem, hová lett a könyökvédö, az elengedhetetlen, a jellegzetes fazonú szemüveg? Ez itt inkább egy másodosztályú tenisztrénerre emlékeztet. (Nem az; kifelé jövet látom nevével fölcímkézett Wartburgját: taxizik. Valamiből élnie kell.) Az ókuláré rajtam, hallgatom az udvarias formulák közé rejtett magyarázkodást, amely még azt az érvet is tartalmazza, hogy „ez kérem, Magyarország”. Közben bejön egy férfi, ő is valami üggyel zavarná, ám hivatalnokom angolnamozgással hárítja el a támadást, s közben még le is hordja - finom iróniával, meg kell mondanom - a tisztelt kérelmezőt. Visszaidézem a hajdani rideg, elutasító, sőt, hatalommániás hivatalt. Ez igen - csettintek nyelvemmel -, ma már mosolyogva tessékelik ki az ügyfelet, és le merem fogadni, a fölnyálazandó illetékbélyeg hátán a ragasztó is sokkal édesebb. Az elidegenedés sivatagában üde oázisok. Én azonban, mint a pereces: elmondom ugyanazt kérdésként újra. A tenisztréner (még nem láttam Wartburgját) meglepődik. Stuccolt bajuszkája is meg-megrándul:- Mindent elmagyaráztam, kérném tisztelettel.- Meglehet. Csakhogy engem az engedély érdekel, amit kérek. A magyarázat nem azonos az engedéllyel. Döbbenet, bosszúság az ajkak szögletében. Micsoda renitens makacskodás! Újból belemerül az okmányok tanulmányozásába, megkísérel egy engedékeny oldalsasszéval leszerelni:- Önnel packáznak, uram. A község a megyéhez utasítja, a megye leküldi nekünk, s közben, ugye érti, a község elintézhette volna.- De nem tette.- Nem hát. Félnek, hogy valami hülyeséget csinálnak. Tudja, hogy van. Mondanám, hogy nem tudom, és különben sem óhajtok saját ügyem ellen cinkosságba keveredni senkivel. Nem ezt mondom.- Nem gondolja, hogy ez nekem kevés? Én mégis csak azt az engedélyt szeretném valahonnét, mindegy, melyik hivataltól, megkapni. De ha mindenki másra mutogat, akkor ez aligha jön össze.- Drága uram, önök csinálták ilyenre ezt az országot. Most legalább látják, mit csináltak. Nem vagyok verekedős, nem vagyok botrányhős. Különben is egyenlőtlen harc lenne; leütném és kész. Igaz, van köztünk vagy húsz esztendő, de amikor én voltam kamasz, nekünk még az izmos, kisportolt példaképek kellettek. Tehát sportoltunk. S közben - mondja ez a ta- konypóc - tönkretettük az országot. Van benne igazság. Például: megengedtük, hogy ilyen nemzedékek nőjenek fel, mi több, hivatalt teremtettünk nekik. íme, az eredmény. A modorból az összes készséges közhely, a szóvirágok között pedig bujkál és időnként fölfénylik a cinizmus. Hogy hivatalát, fizetését az adófizető ügyfelektől kapta/kapja - úgy tetszik - nem világos előtte. Alighanem az sem, hogy szolgálatra és nem pimaszkodásra szegődött. Még a hosszú folyosón is töprengek, vajon nem az a bizonyos makarenkói pofon lett volna helyénvaló? Az se baj, hogy nemigen tudhatja, ki volt Makarenko. Csak hát akkor meg alkalmasint nem fogadna be taxijába. FÁBIÁN LÁSZLÓ Pecze István és a szaxofonosok A fesztivál hangulatos sátrában
