Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-01 / 205. szám

4 Képújság 1987. szeptember 1. Moziban Tiltott szerelem Dánia, ez a Dunántúl nagyságú északi állam az I. világháborúban még mint a béke egyik irigyelt szigete virult a lövész­árok szabdalta Európában. A következő, még nagyobb világégés már nem kímélte meg: 1940. április 9-én a német csapa­tok órák alatt hatalmukba kerítették az országot. Különböző okok következtében a ho­rogkereszt öt éve a többi, főként a keleti megszállt területhez képest Dániának sokkal szerencsésebb osztályrészt jutta­tott. A film is megpróbálja érzékeltetni a különbségeket: 1943-ban járunk, és mintha mi sem történt volna, nincsenek romok, nem dörögnek a fegyverek, a ren­dezett, zöldellő parkokban szökőkutak csobognak - a kép idillikus lehetne, ha nem látnánk az élelmiszerjeggyel a ke­zükben a szűkös fejadagra várók soka­ságát. A „kiváltságok” ellenére a lakosság döntő többsége elutasította a nácikkal való együttműködést. Passzív ellenállás, hűvös közöny és némaság fogadta a be­tolakodókat. Kivételek persze akadtak. A Tiltott szerelem című társadalmi drá­ma központi alakja, Kirsten, miután férje elhagyta, egyedül neveli gyermekét. A kisfiút Eugen, a német tiszt egy fürdőzés alkalmával kimenti a hullámzó tengerből, s az ezt követő találkozások eredménye­ként szerelem szövődik a magányos fia­talasszony és az elegáns, jó megjelenésű Wermacht-katona között. Ezzel máris elérkeztünk az alapkér­déshez: Mennyire erkölcsös, etikus egy nép leigázását célul kitűző szervezet képviselőjével ilyen kapcsolatba kerülni? A válasz ebben a megközelítésben min­denesetre egyértelműnek tűnik. Mint gyanítható, az akkori idők emberei sem vesztegették az idejüket árnyaltabb meg­fogalmazásra. Kirstent mélységesen el­itéli, majd kiközösíti környezete. Régebbi barátja, a házasságot ígérő báró azonnal szakít vele. Kirsten nem tud és nem is akar visszafordulni a számára végzetes útról. Egyik nap megkergetik az utcán, kopaszra nyírják, s otthon sem lehet töb­bé maradása. A film - melynek nagy gyengéje a las­sú, vontatott kibontakozás - nem ma­rasztal el és nem ment fel. A helyzet vázo­lásával a nézőre bízza a választást - a baj csak az, hogy adós marad a lélektani háttér, a szituáció drámaiságának bemu­tatásával. SZERI ÁRPÁD Könyv William Wharton: Madárka Számunkra eddig ismeretlen szerző ismeretlen regénye érkezett el hozzánk az Európa Kiadó jóvoltából. Falvay Mi­hály fordítása híven, tolakodás nélküli nyerseséggel közvetíti az amerikai élő­beszéd erős fordulatait, kiszólásait, „komponált slendriánságát” - amelyet már tucatnyi Mailer-, Updike- és egyéb művekből megtanulhattunk, más árnya­latokban. A regényen belül külön regényt - meg­figyelési naplót - képező ornitológiái föl­jegyzések, madártani észleletek is úgy bontakoznak ki, hogy látszólagosan szakmai tárgyuk messzemenően teret ad a lélektani elemeknek: egy mindenáron repülni akaró fiatalember átlényegülésé- nek. Semmi bajunk tehát a tolmácsolás­sal, pusztán a kortárs magyar irodalomra pislantva jegyezzük meg: itthoni „madár­mitológiánk” fáradhatatlanja, Tandori Dezső a fordítással szinte a saját alkotá­sainak számát gyarapíthatta volna... William Wharton könyvében a Madár­kának becézett címszereplő gyermek „röpülni tudó lénnyé” - vagyis szükség­képp!?) elmegyógyintézeti ápolttá válik. Már kiskorában, galambtollakat ragaszt­va gúnyájára egy gáztartály tetejéről in­dulva tesz próbát, mely kis híján nyaktö­réssel végződik. A madártenyésztésről azonban ennek ellenére sem mond le, a galambot a kanári váltja föl (a maga más­fajta módján szépséges és jelképes ma­dár ez is). A fantázia, az álom és a szere­tet révén Madárka besimul övéi: igazi övéi közé. Nem embermadár vagy ma­dárember lesz, hanem „valódi” szárnya­lja a létnek, „akinek talpát végre nem nyomja semmi”. A Madárka végül is a többszörös te­remtésfolyamat: az emberi önteremtés fi­gyelemre érdemes könyve. Kíváncsivá tesz William Wharton biográfiai fehér fol­tokkal tarkított, szeszélyes élete és egyéb alkotásai iránt. S kíváncsivá persze a filmváltozat iránt, amely hamarosan a ha­zai mozikban is megtekinthető lesz. Rádió A tisztesség stációi Béres Lajos hosszú idő után tért vissza szülőföldjére, igazolást keresett. Életére, hosszú évek munkájának eredményére, emberi tartására. Megnézte, hogy zöldül- e a fasor, amit a falubeliekkel együtt ülte­tett, a mindmáig megválaszolatlan kér­dést - talán utoljára a mikrofon előtt - új­ra feltette, miért vált kihívóvá, amikor csak szolgálni akart. És minden hivatalos elismerésnél igazabb igazolásként egy kis közösség őszinte, meleg fogadtatását kapta, a település fejlődése az ő évekkel korábbi „eretnek eszméit” váltotta valóra. Trebitsch Péter vasárnap reggeli mű­sora egy ember sorsán keresztül nem egyedi esetet, hanem egy típust formál, sőt keresi benne az általánosan emberit, fogalmazhatunk úgy is, a humánum alap­ját. A halk szavú ember vallomását remek szerkesztésként a narrátor szakítja oly­kor félbe és definiálja az erkölcs legfon­tosabbnak vélt, a halottakhoz illeszkedő, azt előkészítő erkölcsi kategóriákat. Megdöbben a hallgató én akaratlanul sa­ját magába néz, vajon én magam megfe­lelek-e mindezeknek az alapvető emberi „követelményeknek”. Az első az emberi tisztesség. Ez alap­állapot kell hogy legyen, olyan biztosan épüljön fel az emberben, hogy később, esetleg kritikus helyzetben is érintetlen maradjon. A tisztesség kontúrjai fontos erővonalak, amelyek nélkül az ember, ha önvédelemre kényszerül, csak csupa­szul áll. Béres Lajos a bucsai termelőszö­vetkezet elnökeként, majd tanácselnök­ként, illetve helyettesként ezt a „védelmi vonalat” igyekezett tartani mindig, akkor, amikor az „ingyen fát” szállították volna az elnök elvtársnak, ugyanúgy, mint ami­kor helyettesként saját kérésére sorolták vissza, indoka az volt, hogy nem tudna hű maradni magához, vagy éppen a párttit­kárból lett tanácselnöknek szemébe vágta a családi láncolat összeszővődé- seit a faluvezető, kifizetődő pozícióiban. Ezzel újabb, talán soha nem aktuáli­sabb fogalomhoz, a korrupcióhoz érkez­tünk. Ez egy mindent és mindenkit beke­belezni akaró, öngerjesztő folyamat, amelynek örvényei a vétkest sem kímélik, de a tisztességest is - ha kiveti magából - megroppanva veti partra. Példát, ellen­példát hozhat mindenki saját környeze­téből, az alig fél órás műsornak talán ép­pen ez a továbbgondolás volt a célja. Bú­zás Andor szerkesztésében, Trebitsch Péter tapintatos, a háttérben megmara­dó, de találó kérdéseivel megkomponált hangos gondolkodásnak pedig mindany- nyian nem passzív befogadói hanem úgy érezhettük résztvevői vagyunk. Ez pedig a legtöbb, amit e műfaj elér­het. -takács­Palóc szőttesek Nagylócról Í Régi múltja van Nagylócon a pamut alapanyagú hagyományos szőttesek készí­tésének. A falusi házakban még ma is sok szövőszék található, amelyeken a kü­lönféle palóc motívumokkal díszített szőttesek készülnek. A népművészeti ter­mékekből asztalterítőket, faliszőnyegeket, díszpárnákat, és egyéb lakást díszítő anyagokat állítanak elő, ezek a Palóc Háziipari Szövetkezeten keresztül eljutnak országunk határain túlra is. Tévénapló Kiárusítás Kautzky Norbert Kiárusítás című tévéjátékát nem lehet elválasztani attól a ténytől, hogy ez volt Greguss Zoltán utolsó szerepe, öregen és lázzal küzdve mondta Du- dus bácsi szavait. Megható, ahogy ez a jeles művész bölcs belenyugvással beszél életről, elmúlásról, egy gazdag pálya végpontján, ahonnan már csak visszafelé le­het nézni. Nem nagy szerep, bár a színházban más értelmezést kap kicsi és nagy, de az a néhány perc, amikor szól hozzánk, a darab gyengéit is feledteti, mert Greguss oly természetesen beszél, eszközei annyira egyszerűek, amire csak nagy színész ké­pes. A Kiárusítás egy állapot drámája, hőse megpróbál számot vetni csődbe ment éle­tével. Voltaképp az idő a főszereplő, a rejtélyes múlt, amit Proust nevezetes regé­nyében - Az eltűnt idő nyomában egy madeleine-nek nevezett sütemény idéz fel, s az emlékező az életet káprázatnak érzi, s ebben a bűvös örömben csak az áradó időnek van jelentősége. Az emlékezéstől nem kell számon kérnünk a logikát, mert az eltűnt idő mint egy­ség jelenik meg az emlékezetben, amire Proust regénye a maradandó példa. Kautzky Norbert tévéjátékából azonban épp ez az egység hiányzik, a múlt képei kö­zött laza kapcsolat van, s a jelképek is esetlegesek. Az élet szokványos mozzanatai is hordozhatnak drámát, s az örök téma újra meg újra megismétlődik, Jancsi szereti Juliskát, illetve Rómeó Júliát. A dráma mindig a tények mögött történik, míg itt olyan elemekből épül a játék, amelyeket sok mindennel lehetne helyettesíteni. A szereplők egymástól függetle­nül lépnek fel, egyik sem hordozója a drámának, következésképp kulcsuk sincs megfejtéséhez. Csak azt tudjuk, hogy egy élet csődbe ment, aminek megannyi ösz- szetevője volt, a szerelem éppúgy, mint a pálya kudarca, de valami hiányzik, hogy rokonszenvünk kísérje a csődbe jutott hőst. Az irigylésre méltóan nagy, ekkor már üres lakás azt mutatja, hogy gazdag élet omlott össze, csak azt nem tudjuk, mi töltötte meg a hajdani otthont, ahol most meglehetősen sematikus figurák adják egymás kezébe a kilincset, mint a zöldsé­ges, aki természetesen dúsgazdag s aki ide fog költözni, vagy az ócskás, aki szintén dúsgazdag s mint megtudjuk, a Hiltonban fog vacsorázni barátnőjével. Ők még csak nem is kellékei a tragédiának, mellékes statisztái csupán, miként a többiek is, akik valamikor ott voltak valahol a múltban, de meggyőzően nem tudnak vallani róla. Pedig mégis csak érezzük a drámát Kautzky Norbert darabjában, ami ezúttal a sorok között maradt, s a rendező Radó Gyula sem tudta életre kelteni a múlt árnyait. Szinkronizált delfinek A delfinekről sok titokzatos hír kering. Agyvelejük akkora, mint az emberé, bár a mennyiségnek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, mert két azonos testsú­lyú ember között is lehet áthidalhatatlan észbeli különbség. A delfinek ettől függet­lenül okosak, ragaszkodók, sőtjellemesekis, nincs közöttük sötét lelkű zsebtolvaj, kétes helyzetben az igaz ügy mellé állnak, szerelmükben hűségesek, s megfelelő körülmények között beszélni is megtanulnak. A delfinekben annyi a jó tulajdonság, hogy csak szeretni lehet őket, erre figyelmeztetett A delfin napja című film is, amely­ben azt is láthattuk, hogy milyen értelmesen társalognak az emberrel. Ez idáig rend­ben is van, szeressük is ezeket a derék és okos állatokat, különösen ezt a kettőt, amelyik (aki?) a filmben szerepelt, ugyanis ez a két szuperdelfin magyarul is tud, jól­lehet angol az anyanyelvűk, amint a filmből kiderült. De miközben fondor lelkületű kufárok gonosz terveket forraltak, titokban, feltehetően a víz alatt magyar nyelvlec­kéket vettek, nem is eredménytelenül, mert ha nem is a természet csodájaként, de a szinkronrendező jóvoltából magyarul társalogtak egy amerikai szigeten amerikai oktatójukkal. Mit mondjak? A honfiúi büszkeség járt át, azóta még jobban szeretem a delfineket, mert Petőfi nyelvén közük a világgal mondanivalójukat. Cs. L. Hangverseny Szabados György zongoraestje A szekszárdi Művészetek Háza - új­szerű kezdeményezésként - első alka­lommal indított útjára „Szekszárdi rög­tönzések” címmel improvizációs előadói gyakorlatra épülő hangversenysoroza­tot. A rendezők nem titkolt szándéka, hogy e koncertekkel, melyek intenzív fu­volakurzushoz kapcsolódnak, hagyo­mányt teremtsenek. A dicséretes törek­vés óhatatlanul eszünkbe juttatja a nem­rég véget ért Vili. esztergomi nemzetközi gitárfesztivál sikerét, szakmai körökben kivívott rangját, vonzerejét. Vajha pár év múlva Szekszárd lehetne a fuvolisták Mekkája, s a legújabb zenei törekvések formálódásának hazai, netán nemzetközi műhelye. De ne repüljünk túl messzire a fantázia szárnyán. Szabados György Liszt-díjas zongora- művész hangversenye mindenesetre jó indíttatást adott az elképzelések valóra váltásához. A koncertnek nem volt előre- jelzett műsora, nem is lehetett, mert amit hallottunk, azt a zongorista az előadás pillanatában a dobogón komponálta. Ezeknek a rögtönzéseknek azonban volt szerkezetük, voltak jól kivehető alappillé­rei, melyek között szabadon alkotott az egy személyben szerző és előadó. Nap­jaink olyan zenei elképzelései szólaltak meg, melyek mélyen a magyar népzené­ben, a bartóki hagyományokban gyöke­reznek, ugyanakkor kifejezik a XX. szá­zad végén élő ember bonyolult életérzé­seit. Élményeket jelenített meg, amelyek a mai lét konzekvenciáit tartalmazzák. Ezekben, a jazz termékenyítő hatására kialakult improvizációkban, markánsan megfogalmazódtak a korunk fenyegeti veszélyeitől való félelmek, szorongások i rohanó élet szüntelen változásai által na­ponta felvetett új és új feladajok megöl dáskényszere, a technikai civilizáck gyors fejlődésének hatásai, az ember kapcsolatban jelentkező konfliktusol disszonanciái, a magányosság és elide genedés gyötrelmei. Szabados György muzsikája azonbar nemcsak problémafeltáró, de megoldás kereső is volt. A vad monotóniák, a szinte már gépies ismétlődések a kíséretben az erőteljes, néha még a teljes jobb alsc kart is igénybe vevő kitörések, a létért va ló küzdelmet szimbolizáló forték, rendre letisztultak, s a megszólaló finom harmó niákban a belső békesség megtalálása a nagy egyetemesben való feloldódás, a: újra teremtett egyensúly jutott kifejezés re. S hogy milyen volt az előadásmód' Magas színvonalú, technikailag virtuóz. / zongorista megnedvesedett inge, gyön győző homloka, átszellemült arca arról ta núskodott, hogy miközben játszott és bát ran felvállalva a nyilvános komponálá: kockázatát, maga is átélte mindazt amit < muzsika nyelvén számunkra elmondott. A újrateremtésnek ebből a gyötrelmes katar zisából láthatóan önmaga is megnyugod va, megtisztulva került ki. Szabados György a Liszt-díjat az elő adóművészetben tanúsított magas foki megújulást hozó eredményeiért kapta, i hallottak alapján meggyőződéssel állíthat juk, megérdemelten. LEMLE ZOLtÁI Amikor a kézfogás is politikai állásfoglalásnak számított

Next

/
Oldalképek
Tartalom