Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-03 / 207. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. szeptember 3. Nagyszülők és unokák Ha a megyei könyvtárral közösen meghirdetett pályázatunk sikerrel zárul, rajzban és írásokban maguk a gyerekek beszélnek majd arról, amiről itt most mi szólunk. Bár nem beszélünk róla se sokat, se keveset, jól tudjuk, hogy történelmünk elmúlt és viharosnak is nevezhető ötven évében igen sok nagymama, nagyszülő vállalta unokáinak felnevelését a szülők elhurcolása, halála, később disz- szidálása, vagy deviáns esetekben erkölcstelen életmód, elhagyás, válás stb. miatt. Hallgatunk felőle, miközben tudjuk, hogy adott időben számos gyermek - mai felnőtt - puszta életét, morális, intellektuális fejlődését biztosították, biztosítják a nagyszülők, a nagymamák. Azok, akiknek a családon belül óriási a jelentőségük ma is a családi élet érzelmi életének stabilizálásában, ezzel összefüggésben pedig a család nemzetünk történelmébe simuló történelmének ápolásában. Szükség van erre? Fontos Ez? Nagyon, de nagyon fontos minden időben, hogy a család fenntartsa a kapcsolatot az elődökkel, elsősorban érzelmileg. Közismert, hogy a kisgyermek - de még a serdülő számára is mennyire fontos a nagyszülő egészen más jellegű gondoskodása, szeretete, mint a szülőé. Nem azért, mert az idős emberek gondoskodása, szeretete jobb, egyszerűen más, mint a szülőké! Az öregek - mondhatjuk úgy is, hogy a szülők szülei - ráérnek, nyugodtabbak, elfogódottabbak. Nem feltétlenül térnek ki a hitükből az osztályzat miatt, nem büntetnek ha gyönge jegyet hoz haza a gyerek. Nem olyan merev, megtorlásra készen figyelnek a csemeték teljesítményére, mint a szülők, akik szigorukkal sokszor csak azt bizonyítják, mennyire elfelejtették, hogy gyerekek ők is voltak. A nagyszülők minden gondoskodása egyszerűbb, magától értetődöbb, jobban tudnak alkalmazkodni a gyermek vágyaihoz. Arról nem is szólva, hogy egy-egy hatvanéves vitathatatlanul bölcsebb a harmincévesnél. Böl- csebb, méghozzá iskolától, műveltésgtől függetlenül, mert megértése, tudása a több élettapasztalaton alapszik. Lám, ilyen egyszerű a titok nyitja. A gyermek általában a fent elmondottak miatt elengedettebb a nagyszüleivel. Nem kell mindig „ejeget tennie”, készenlétben állnia. Ez hálára is kötelez, mert manapság a gyerek élete nem sokkal könnyebb, mint a felnőtteké. Gondolják csak el! Szemünk fénye, reggel fölkel, elkészül, az iskolában helytáll. Napi nyolc, tíz, tizenkét órát van távol az otthonától. Az iskolában - ahol tanul -, számot is kell adnia arról, amit megtanult. S mi következik otthon? A napi teljesítmény újabb számonkérése! A nagyszülő legfeljebb csak okos mértékkel veszi át a számon- kérő szerepet és jól teszi, ha inkább elfogad, biztat, dicsér és a bizalom jegyében beszélhet arról, hogy mi, miért nem sikerült, hogyan sikerülhet legközelebb. Egy körkérdésekre adott válaszokból tudom, számos felnőtttársam alapvető élménye, hogy gyermekként a nagyszüleinél mindig szabad volt, ugyanakkor fantasztikus biztonságban élt, törődtek vele, tudták hol van, mit csinál. Soha nem érezték magukat se elengedettnek, sem pedig pórázra kötözöttnek, s ezért máig hálásak. Szinte hallom, hogy napjainkban sok nagymama olyan fiatal, hogy dolgozik még, és ezért nem tud sokat megtenni az unokáért. Tény, hogy sokasodnak a fiatal nagymamák. De mert a családban betöltött szerepük mind értelmileg, mind érzelmileg nagyon fontos a gyermek számára, igyekezniök kell megragadniok a törődés minden kínálkozó lehetőségét. így élek Tizennégy évvel ezelőtt mentem nyugdíjba, a tanács járási hivatalában dolgoztam és mivel régi sportember vagyok, nyugdíjas életem fontos tevékenységi területe maradt - egyebek mellett - a sport. Kezdtem a zománcgyári óvodások sportoktatásával, folytattam - felkérésre - a közgazdasági szakközépiskola kollégistáinak tollasbdaedzésével. Később a tol- lasbdapályát fokozatosan alakítottuk át teniszpályává. Ma a Spartacus SE színeiben játszanak azok a fiatalok, akikkel edzőként, majd szakosztályvezetőként foglalkoztam. Büszke vagyok arra, hogy megyén belül a tenisz innen indult útjára, hogy tömegsporttá váljék. A sport mellett természetesen foglalkozom az elme megdolgoztatására, frissen tartására alkalmas munkákkal is. Gyűjtöm nyugdíjba vonulásom évétől - 1973-tól - kezdve a Bonyhádról elkerült kiválóságok életútját bemutató anyagokat. E munka révén kerültem kapcsolatba a Magyar Tudományos Akadémiával és több egyetemünkkel. Levelezéseim száma meghaladja a 2000-et. Az akadémia vásárolt is tőlem összegyűjtött anyagot. Ebben az évben pedig - még januárban - kiállítást rendezett a városi könyvtár gyűjteményem egy részéből. Szükség szerint tartok helytörténeti, honismereti előadásokat és minden évben eljutok az idősek klubjába egy-egy vidám beszélgetésre. Száz szónak is egy a vége; saját tapasztalatom alapján mondhatom kortársaimnak, nyugdíjas társaimnak, hogy nem szabad ölbe tenni a kezünket, mert ki-ki megtalálhatja azt a kedve szerinti foglalatosságot, ami nemcsak egyéni, hanem közhasznú is. Elhihetik, hogy nem marad észrevétlen a tevékenységük. Én például nyugdíjasként váltam érdemessé a kiváló társadalmi munkásokat megillető kitüntetésre és erre legalább olyan büszke vagyok (ha nem büszkébb), mint az aktívként kapott kiváló dolgozó kitüntetésemre. Dr. Kovács Zoltán ny. jogász Bonyhád Nagyszülők, unokák figyelmébe Közkívánatra módosult annak a pályázatnak beküldési határideje, amit „Az én nagyszüleim” címmel 7-14 éves korú gyermekeknek hirdetett meg a Tolna Megyei Könyvtár és a Tolna Megyei Népújság. Az új beküldési határidő: 1987. szeptember 30. Cím: Tolna Megyei Könyvtár 7100 Szekszárd, Széchenyi u. 51. A legjobb rajzokat, írásokat nemcsak díjazzuk, hanem meg is jelentetjük a Tolna Megyei Népújságban. Hazafelé- fiatalosan Fotó: GOTTVALD K, Szülike Régi fotóra bukkantam a minap. Egyszerű amatőr képecske, a családi gyűjtemény „kincse”. Valószínűleg olyan alkalommal készülhetett, amikor a „nagy nap", búcsú volt a faluban. A fotó jobb sarkában ott mosolyog szülike sárköziesen hátrakötött kendőjében, bő röpikéjében. Ezek a mindenkori búcsúk nagy ünnepei voltak a mi családunknak is. Összesereglettünk és abban a csodás örömben lehetett részünk, hogy asztalhoz ülvén nagyapám köszöntése után elkezdhettük kanalazni minden idők legfelségesebb ételét, a „hosszútésztás” húslevest. Ezt a ludas kása, majd a pecsenye követte. De volt olyan ragadós pörkölt is, hogy az emberlánya mind a tíz ujját megnyalhatta utána, kiváltképpen, ha szét tudta azokat válogatni. Ekkor következett az „álom”, mai szóval desszert, szülikém ke- mencés kalácsa. „Repült, mint a toll!” Fogyasztható borsosán, káposztásán, paprikás tejföllel és a gyerekek kedvéért kapros-túrósan. Szülikém nem evett, csak „kiszolgált” mindenkit. Ő így, a látvánnyal lakott jól, valahányszor együtt tudott minket. Van más emlékem is a rétszéli hosszú házról, amelynek képe legalább olyan varázslatos nekem, mint annak idején Móra Ferencnek a malomház volt. Szülike paprikát termesztett saját és árendás földön. Amikor égőpirosra értek a csövek, következett a felfűzés nagy munkája, hajnalokba nyúló éjszakákon át. Mesélte, sokszor olyan álmosak voltak már, hogy a piros cső helyett az ujjúkba szúrtak. Abbahagyni nem lehetett, mert jött a szárítás, majd az őrletés. Az áru azután belékerült a „magamszütte” lenvászon zsákba, majd pedig a sárközi asszony hátára. Aki maga elé kötötte ugyancsak magaszütte kötényét, melynek zsebje belülre volt varrva. Ez volt a pénztár. Szülike paprikája olyan piros volt, mint dolgos ujjából kicsordult vére. Egyszer, őszelőn, iskola- kezdés előtt, amikor nála nyaraltam néhány napot, a városból keresték. Az idegen azt kérdezte:- Itt lakik a paprikás Kelemen Ágnes?- Itt kérem, én vónék - felelte a városi „embörnek” kijáró tisztelettel. Apai nagyanyámat szülőfalujában, Decsen Kelemeny Ágnesnek nevezték. Igen, decsiesen ny-nyel ejtették a nevét. Jó negyven éve már, hogy járhattam nála, de amíg élek, szülikém is él, mert nem lehet munka- és családszeretetét, nagy, nagy asszonyemberi tisztességét elfelejteni. KUBANEK GYULÁNÉ ny. tanító Letette a vállszalagot Nagy Károlynét, a városi tanács főtanácsosát nagyon sokan ismerik, és szeretik Dombóváron. Harminchét évi munka után szeptember 1-jén nyugdíjba vonult. Kérésemre szívesen beszélt munkájáról.- 1950-ben - szinte kislányként - kerültem a tanácshoz adminisztrátornak. Szükség volt a pénzre, mert özvegy édesanyámmal ketten éltünk. Dolgoztam rövid ideig Dalmandon is, majd visszakerültem Dombóvárra, előszűr a begyűjtési csoporthoz, később a titkárságra helyeztek. Itt ismerkedtem meg az anyakönyvvezetői teendőkkel. Ezt a munkakört igen megkedveltem, és 1953-ban anyakönyvvezetői szakvizsgát tettem. Eleinte csak besegítettem a főhivatású anyakönyvvezetőnek, és amikor Dombóvári várossá nyilvánították, akkor neveztek ki anya- könywezetűnek. Nagyon izgultam, amikor még 1953. november 28-án megbíztak azzal, hogy kössek meg egy házasságot. De az már nagyon régen volt. És nagyon kezdetlegesek voltak a házasságkötések, pedig már 1958-ban volt olyan polgári házasságkötés, amelyet nem követett egyházi. A vendégek sem fértek el a kis hivatali helyiségben. Semmiféle műsor vagy ünnepélyesség nem volt. Csupán a hivatalos szöveg hangzott el. Majd 10 év tellett el, amire kaptunk egy lemezjátszót, s ezzel igyekeztünk a házasságkötéseket ünnepélyesebbé, hangulatosabbá tenni. A változás a várossá válás után volt érzékelhető. Az új tanácsépületben már van házasságkötő terem, és a tanácsterem is alkalmas a nagyobb családi ünnepek megrendezésére. A családi iroda megalakulásával sokkal ünnepélyesebbek, emlékezetesebbek lettek a házasságkötések.- Nem lesz nehéz abbahagyni?- Még most is úgy érzem, hogy szombaton délután mennem kell, mert várnak rám.- Ezt a felelősségteljes munkát ilyen hosszú ideig csak segítő család mellett lehetett végezni. A kollégák búcsúcsokrával- Szerencsém volt, mert férjem az itthoni munkában mindenkor segítségemre volt. Közösen neveltük fel fiunkat, aki már nős és Budapesten lakik.- Akkor szinte felesleges megkérdeznem, hogy mik a jövő tervei?- Szívesen elmondom. Fiam a Színművészeti Főiskola rendező szakának utolsóéves hallgatója. Három unokám van, és most kezdenek építkezni Budapesten. Beszélgetésünk folyamán megtudtam még, hogy Nagy Károlyné - kinek Marika, kinek Marika néni - munka mellett végezte el a tanácsakadémiát. Birtokosa a 35 éves törzsgárdajelvénynek és a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetésnek. Az elsők között volt, aki 1978-ban tanácsosi rangot kapott, 1985-ben pedig főtanácsossá nevezték ki. Nagy Károlyné 1987. július 11 -én kötötte meg az utolsó házasságot, és ezen a napon tette le az anyakönyvvezetői vállszalagot. MAGYARSZÉKI ENDRE Fotó: DOMBAI Ünnepelni az ünnepelnivalót Zene, műsor, pezsgő. Díszes emléklap az eseményről és az alkalomhoz öltözött ünneplők gyűrűjében áll az az emberpár, amelyik életének javát Dunaföldváron élte le. Elfogó- dottak, hálásak a köröttük lévőknek, a jókedvű zsibongásért. Vagy nem is csak azért? A nyolcvanéves Kerekes János negyven évig tanítóskodott Dunaföldváron, ahol felesége, a hetvenhárom esztendős „Pannika néni" óvónőként nevelgette az iskoláskorba csepe- redőket. Regény, amit külön-külön és együtt megéltek. Kecskeméti, kilencgyermekes iparoscsalád gyereke a férj. A diplomáját 1929- ben keltezték Kiskunfélegyházán. Rédicsi születésű felesége úgy tudott óvónői képesítést szerezni Kalocsán 1936-ban, hogy három gyermekkel korán megözvegyült édesanyja rábízta „a kis Panni” nevelését, taníttatását egyik, erre vállalkozó nagynénire. Pályafutásukat mindketten Dunaföldváron kezdték és egy évig tartó udvarlás után „Pannikából" 1937-ben lett Kerekes Jánosné. A férj 1969-ben a felesége egy évvel később ment nyugdíjba és a korral járó bajok miatt mind nehezebbre váltott az életük. Egyetlen lányuk Budapesten. Ő, a körülményei miatt nem tudta megadni azt a segítséget, amire az idős szülőknek szükségük lett volna és szükségük is van.- Nehéz szívvel hagytuk ott Dunaföldvárt, amikor ide kerültünk a dombóvári szociális otthonba - mesélik a sorsukra kiváncsiaknak. Legjobban ma is a Dunáért fáj a szívük. Mindketten nagyon szerették a Dunát és igen-igen jó érzés volt látni még otthon, emberré embereseden tanítványaikat, élvezni a barátok, ismerősök tisztelő szeretetét. Úgy látszik azért, hogy nem választottak rosszul. Lám, az otthonnak még arra is van gondja, hogy megünnepeltesse két hajlott korú ember személyes ünnepelnivalóját. A házasságkötésük 50. évfordulóját. , Mit várnak az aranylakodalmasok, túl a gratulációkon? Amit a köszöntők kívántak: egészséget, nyugalmat. Azt a harmóniát, ami áthatotta együtt töltött ötven évüket. Ami most is mosolygó megértésre hangolja Pannika nénit, amikor János bácsi közhírré teszi legtitkosabb álmát. Azt, hogy - oda se a nyolcvan évnek! - még egyszer szeretné Dunaföldváron átúszni a Dunát! -liAz orvos, a nyári megfázásokról Akár a hosszan tartó nagy hőségre, akár a néhány naponként egymást váltó esős, hűvös és a párás meleg napokra érzékenyek lehetnek az emberek, főként az idősebbek. A nehezebb alkalmazkodás hozza magával ilyenkora megfázást, amin sokan meglepődnek, hiszen a téli napokon egyet sem tüsszentenek, ilyenkor meg rövidebb-hosszabb ideig tartó meghűlés zavarja munkájukat, pihenésüket, nyaralásukat. Vannak, akik e halmozottan jelentkező hűléseket kisebb járványnak vélik. Ha ez túlzás is, valóban megszaporodhatnak a felsó légúti hurutok, amint ezt az orvosi rendelők forgalma is mutatja. A magyarázat egyszerű. A kihevült, verejtékes emberek a tűző napról menekülnek a jóval alacsonyabb hőmérsékletű szobába. Hasonló zavart jelent szervezetünknek a magasabb és alacsonyabb hőmérsékletű napok gyors váltakozása. A kórokozók sokszor csupán az említett meteorológiai tényező, vagy a velünk együtt élő, s az egyensúlyzavar folytán „hatalomra jutó” vírusok. Elég gyakori tünet ilyenkor a száraz, elhúzódó köhögés, a légvételt kisérö mellkasi fájdalom, esetleg átmeneti hőemelkedés, amit nem is kísér mindig nátha. A köpet megjelenése, gennyessé válása már bakteriális társfertőzésre utal. Gyakori hiba, hogy ilyenkor mindjárt a házi-patikában talált, vagy ismerőstől kapott antibiotikumot (különböző kórokozókat elpusztító szereket) kezdik szedni sokan és nem is megfelelő adagolással. A kellemetlen tüneteket természetesen csillapítani kell. Mivel? Először is törekedjünk a megelőzésre, felhevülve ne telepedjünk a hűvös szobába, főként ne huzatos helyre, ami átmeneti kellemes hatás után másnapra már sok baj okozója lehet! Ingadozó hőmérséklet esetén pedig öltözködjünk rétegesen. Ha a tünetek csillapításra szorulnak, maradjunk a megbízható Is- topyrinnél, Kalmopyrinnél, Algopyrinnél (a szalicilkészítmények gyomorbetegnek nem ajánlottak), ne nyúljunk a divatos antibiotikumokhoz, mert ezek nem befolyásolják az egyszerű hűlést. A mérsékeltebb köhögést csillapítja a méz, a hársfatea, a patikában recept nélkül is kapható kanalas orvosságok. És ne feledjük el a kamillás gőzölést. Ha ezek a módszerek néhány nap múlva sem mérséklik a tüneteket, tanácsos orvoshoz fordulni. DR. VECSEY ALBERT Anya könyvvezetőként az utolsó koccintás az ifjú párral
