Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-11 / 188. szám

4 Képújság

1987. augusztus 11.

Moziban

A rózsaszín álomautó nem elég

Meggyőződésem, hogy a tömegízlést kielégítő, mesteri módon elkészített filmeket nem kell bántani. Azokat szolgálják, akik kikapcsolódni, a napi robotot feledni ülnek be a mozi nézőterére és semmi mást, csak két óra önfeledt kikapcsolódást, izgalmat, vagy andalító történetet várnak. Ha ezt kapják - mesteri módon elkészítve, - akkor az alkotók megszolgálták a belépőjegy árát. (Arról lehet, és népművelők körében ildomos is vitatkozni, hogy a tömegízlés szintje milyen magasságokig terjed.)

A tisztességes iparosembereket, filmes iparosembereket - meggyőződésem szerint - felesleges bántani. Mindezt azért kellett előzetesen elmondanom, mert a Rázós futam című filmről mindezek után sem tudok semmi jót mondani. Illetve dicsérhetném azt a rózsaszín álomautót, ami mindent tud, bármikor otthagyja üldözőit, gyorsabb, mint Nelson Piquet szuperbombázója és volánja mellett Judd, a bizonytalan okból kiszuperált szuperpilóta ül.

Természetesen a hatalommal szem- beszállva menekül annak képviselői elől, akik mind gyengeelméjűek, kevesebbet tudnak, tehetségtelenebbek, mint az egykori autóversenyző. Aki viszont nemes cél érdekében igyekszik kimenteni a baktériumtenyészetet a kormány képviselőinek karmai közül, hogy átadja a CIA megbízottjának.

Ez az a pont, ahol a vidéki filmítész gondolkodóba esik, és nincs meggyőződve az akció tisztességéről sem. A többi már végképp smafu.

Mert természetesen a főhősök, már azt sem merem leírni, hogy a pozitív hősök - csak a doktornő és társai - minden akadályon átgázolva igyekeznek valamiféle találkozási pont felé.

Ebben pedig az új-zélandi hadsereg teljes, amerikai módra felfegyverzett garnitúrája, a speciálisan kiképzett kommandóosztagok, a helikopterrel megerősített földi akcióbrigádok igyekeznek megakadályozni. Hogy milyen sikerrel, az legyen a film titka, hisz tudom, hogy ezután is sokan fogják megváltani a belépőjegyet erre a filmre. Mint ahogy én is a saját káromon, elfecsérelt időmön tanultam, ők is így járnak. tamási jános

Osztrák vasúti kiállítás

Különleges vasúti kiállítás nyílt Budapesten a kis földalatti Kacsóh Pongrác úti végállomása mellett húzódó vasúti vágányon.

Ausztriából hazánkba érkezett a „Vonatok Vonata” elnevezésű szerelvény, amelynek minden kocsijában más-más kiállítást rendeztek be abból az alkalomból, hogy 150 esztendeje helyezték üzembe az Osztrák-Magyar Monarchia területén az első gőzüzemű vasutat. Emellett a kiállítást megtekin- tők láthatják a 100 éves magyar nosztalgiaszerelvényt is. A büfékocsiban.

Tévénapló

Hirosima.

Enrico Fermi, aki elmenekült Mussolini Olaszországából 1942. december 2-án beindította az első atommáglyát, amivel sikerült felszabadítania az atommagban rejlő energiát, 1945. augusztus 7-én pedig Hirosimára ledobták az első atombombát. Felesége, Laura Fermi, aki végig férje mellett volt Los Alamosban, érzékletes képet rajzol az eseményről: barátnője szalad hozzá a hírrel. „Az anyagot ledobták Japánra, - kiáltotta. - Truman jelentette be.” Az atombomba ekkor még „anyag" csupán, mert mindent titokban történik, s a kísérleti robbantásról, amit július 16-án hajtottak végre, Fermi is annyit mondott feleségének, hogy csak a fényt látta, s azt figyelte, hogy a földre szórt papírlapokat hogyan kapja fel a robbanást követő légnyomás. Jó távol volt a robbanástól, s amikor sugárbiztos tankkal megkereste a bomba kráterét, 365 méter átmérőjű mélyedést talált, melynek alján szürkén csillogott a megolvadt és újra megszilárdult homok.

Laura Fermi azt is elmondja, hogy a Los Alamos-i fizikusfeleségek aggódva hallgatták, amikor mind többen beszéltek „hirosimai bűntettről” és tömeggyilkosságról, „megvizsgálták lelkiismeretüket, de kétségeikre nem találtak választ”. Maguk a fizikusok is elbizonytalanodtak, s voltak, akik azt mondták, „nem kellett volna atombombát csinálni, a kutatók abbahagyhatták volna a munkát, midőn rájöttek, hogy a bombát valóban el lehet készíteni”.

De miután a két bombát már ledobták, s az előzetes számításokat igazolva valóban iszonyatos pusztítást végzett, ezek a kései töprengések teljesen feleslegesek voltak, mert semmit nem lehetett jóvátenni. Az egyébként is kérdéses, hogy a tudományos felfedezések következményeiért felelőssé lehet-e tenni a tudósokat, mert mindig a felhasználáson van a hangsúly, még egy gépkocsi esetében is: aki részegen vezet, vessen magára.

A japán következményeket azonban csak a kutatók láthatták előre, s Fermi papírdarabkái, a biztos távolban is igazolták a robbanás várható erejét. De ami az egyik oldalon a tudomány diadala, a másikon a jóvátehetetlen pusztulás, ennek volt bizonysága az évforduló alkalmából bemutatott japán dokumentumfilm. Az ember néha elfordította fejét, mert ennyi borzalmat nem lehet megrendülés nélkül végignézni, a tények azonban ettől még tények maradnak.

— A hirosimai évfordulóról az egész világon megemlékeztek. Újra hallhattuk az ijesztő számadatokat arról, hogy mennyi nukleáris fegyvert halmoztak fel a világon, amelyek Hirosima pusztulásának képei mellett az aggodalmat táplálták. De a reményt is. Évek óta naponta sokszor leírják, hogy az emberiség eljutott az önmegsemmisítés dilemmájához, mert egy esetleges háborúnak győztese sem lehetne. Marad akkor a béke jogos reménye, igaz, hogy baljós jelek közt, mert közben helyi háborúk dúlnak, vallási, faji türelmetlenség szedi áldozatait, terroristák fenyegetésétől hangos a világ. A pesti a szekszárdi utcán gyerekek rajzolnak galambokat, megfogalmazzák reménységüket, Hirosimában megszólal a békeharang, az emberek pedig Genfben reménykednek, a józanságban, a megértésben. Talán nem hiába.

A dó klub

Ha ketten találkoznak, bizonyos, hogy második szavuk a tervezett adóreformról szól, jóllehet alig tudunk róla valamit. A parlamenti bizottság ülésén szóvá is tette az egyik képviselő, hogy a tervezet nem kap elég nyilvánosságot, hiányzik a társadalmi vita. Ez azonban csak részben van így, a tévé rendszeres Adóklub című műsorában két szakértő minden beérkezett kérdésre válaszol, okosan, felkészülten, s miként szavukból ki lehet venni, abban a biztos tudatban, hogy az Országgyűlés megszavazza majd a javaslatot.

Csak az a baj, hogy ezek az adások éjnek évadján vannak, s így valószínűleg nem sokan nézik, pedig a tévé igazi nyilvánosságot jelent, vagyjelenthet. Miért ez a kései óra ? Nem lehet rá válaszolni, ahogy nagyon sok mindenre, ami a műsorösszeállítás szeszélyeit illeti. Kár, mert ezzel sok találgatásnak elejét lehetne venni, az elhangzó példák nyomán mindenki kiszámíthatná, hogy számára mit jelent majd az új adórendszer.

De azt azért akkor sem tudnánk meg, ha előbbre hoznák a műsoridőt, hogy mit fizetnek azok a gebines kocsmárosok, akiket az Új Reflektor Magazinban mutatott be egy balatoni ellenőrzés során llkei Csaba. Hol itt csalnak, hol amott csapják be a gyanútlan vagy nem is oly gyanútlan vendéget. Állnak a mocskos konyhában, s szemérmetlenül hazudoznak, hogy miért kisebb a fasírozott, kevesebb az ital. Gyorsan kiróják rájuk a büntetést, amit valószínűleg már régen bekalkuláltak az árba és az adagba. Mi után fognak adózni? Erre nincs válasz, marad tehát a jogos, ám mégis csak tehetetlen felháborodás. Cs.

Rádió

Dollárért itthon

Kik, hol, mennyiért tudnak kis hazánkban dollárért vásárolni, hányán lehetnek ők és mennyiben hoz ez hasznot az államnak, végeredményben nekünk, „kí- vülrekedteknek” is? Mert valljuk be őszintén, az exkluzív, legszélesebb áruskálát kínáló, dollárért árusító boltokat látva sokan teszik fel fanyalogva a kérdést: „de kinek jut erre”?

Vicsek Ferenc vasárnap délutáni riportműsorában többek között erre is kereste a választ, miközben rövid áttekintést adott a deviza belföldön történő „megfogása”, a devizáért való vásárlás hazai történetéből.

A Konsumex példának okáért 1960- ban kezdte meg egy üzlettel ezt a tevékenységet, az akkora 26 ezer dolláros évi forgalom mára 36 millió dollárra emelkedett.

Elgondolkodtató azonban, hogy a hazánkba érkező külföldiek azért választják ezt a vásárlási módot, mert olcsók vagyunk, legközelebbi, bécsi szomszédainknál például közel 10-20 százalékkal kevesebbért kínáljuk portékánkat. Ez persze nem baj, mert ezzel együtt is gyarapodik az államkassza és az itthon devizával rendelkező honfitársainkat is arra készteti, hogy idehaza költsék el pénzüket, halljuk a Pénzügyminisztérium képviselőjétől.

Ök azok, akik külföldi munkavállalással, legális úton jutottak devizához, közel ötmilliárdot tesz ki ez a pénzállomány. A be nem jelentett összegeket tíz- és száz- milliárd között becsülte a pénzügyi szakember...

Hogy mennyivel nagyobb vásárlóerővel rendelkezik idehaza is a „kemény valutával” fizető honpolgár, árrá, ismerve a „dolláros boltok”, avagy intershopok széles kínálatát, elsősorban kozmetikumok, híradástechnikai eszközök, háztartási berendezések választékát és a már említett viszonylag alacsony árakat, azt hiszem, nem kell külön kitérni.

De azt talán kevesebben tudják, hogy lakásvásárlás esetén is elfogadott fizetési eszköz a deviza, mégpedig az OTP képviselőinek szavaival élve „minősítő tényező".

Azaz, a licitnél a két kuncsaft közül az kapja meg a lakást, aki esetleg egy részt devizában tesz az OTP asztalára. Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elsősorban a minőségi lakásokat, nem az 54 négyzetméteres átlagotthonokat érinti...

Az illetékeseket, szakembereket végigjárva igyekezett képet nyújtani a félórás összeállítás az államháztartás egyik fontos bevételi forrásáról, szélesítésének lehetőségeiről, s közben arról sem feledkezett meg, hogy a „kirekesztettek” a kizárólag forintért vásárlók álláspontját, dilemmáit is képviselje. -takácsKönyv

Ordas Iván: Hadik András

A szerzőnek - Ordas Ivánnak - bevallottan nincs történészi képesítése, pusztán „a múlt iránt érdeklődő tollforgató”. E választott mesterségében olyan fokú jártasságra tett szert, hogy olvasóját könnyedén vezeti kétszáz évvel ezelőtti események hétközi és ünnepnapjaiba. Hadtörténeti kíváncsiságát, különös vonzalmát a magas rangú katonák iránt, mi sem bizonyítja jobban, hogy napjainkban jelent meg legújabb regénye: Hadik András címmel.

E név hallatán nyomban születik a kérdés is: ki volt ő? Nem kell feltétlenül tájékozatlannak éreznie magát a kérdés feltevőjének, de nem árt ha sejtését kimondva azonosítja a nevet azzal a budai várban látható szoborral - Vastagh György alkotása - amely Hadik Andrásnak, Mária Terézia legendás hírű hadvezérének és budai városparancsnoknak állít emléket.

Választ keresve hamar kideríthető, hogy Hadik András köznemesi származású gróf, tábornagy 1710. és 1790. között élt.

Továbbá az is, hogy Mária Terézia és II. József háborúiban vakmerő vitézségeivel szerzett magának hírnevet. A hétéves háborúban huszárcsapatával Berlint is megtámadta és hadisarc fizetésére kötelezte. Mária Terézia 1774-ben grófi címet adományozott neki és a főhaditanács elnökévé nevezte ki.

Lehet, hogy e lexikális ismeret indíthat írói képzeletet történelmi regény megírására? Akár igen, a"kár nem, az olvasónak elegendő, hogy kézbe vegye a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában most megjelent könyvet. Az, hogy „ifjúsági” cseppet sem jelent devalváló minősítést, bár ezt sokan, gyakran megteszik. Nem pusztán ifjúságnak szóló regényről van szó, de a fiatalabb nemzedék talán mégis szívesebben lapozza a huszárkalandok leírását.

Ordas Iván új regényének legfőbb érdeme, hogy történelmi ismereteket ad közre. Ez mondható el korábban megjelent regényeiről is: a „Damjanich tábornok”-ról (1971), „A fekete cár”-ról (1974), a „Tömöri büszke vezér” (1981), vagy a „Simonyi óbesteréről (1983).

Ezekhez olyan terjedelmű, meny- nyiségű forrásmunkákat kellett tanulmányozni, hogy a felgyújtott tudás birtokában könnyen születhetnek hasonló tárgyú művek. Az író alaposságára, gondos anyagkezelésére jellemző: nem kerülte el figyelmét, hogy a lovas tábornagy találkozhatott Mozarttal (1786). Ordas Iván idézi Mozart levelét, amiben Hadik Andrást így jellemezte: „semmi

nyoma sincs benne a dölyfösség- nek, ami az osztrák tábornokok és főurak nagy részét oly szomorúan jellemzi és ellenszenvessé teszi. Művelt, finom ízlésű ember, aki mindenkinek megadja a tiszteletet. Nála származás, rang nem számit. Mindenkit megbecsül, aki arra érdemes. Hogy valaki gróf vagy herceg, az nála semmit sem számít, jellem, tudás és tehetség nélkül”. Hasonló dokumentumokkal, levélrészletekkel találkozunk a regényben. Ezek segítik az olvasmányosságot, hitelesebbé teszik, súlyt adnak a néhol túlzottnak érezhető, a valósággal kevéssé számoló, rendkívüliségével meglepő, az érzelmekre ható, meseszerű, más szóval romantikus részleteknek.

Az „Erdélyben” és „A telepítő” című fejezetek miatt - megyénk székely olvasói között - különös érdeklődésre tarthat számot. A kilenc hónap alatt, kilenc fejezetben íródott regényt az író utószava zárja, amit inkább bevezetőnek kellett volna szánni. Nem összegezése lenne a főhős életének, hanem előzetes információ, időrendi tájékoztató, felkészítő, nagyobb figyelmet keltő az események és szereplők iránt. Ez azonban nem lehet gátja a népszerűség útjára induló könyv sikerének. D. K. J.

Autóuaratás a kikötőben