Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
10 NÉPÚJSÁG 1987. augusztus 8. Takács Imre: Galagonya virágzás Amikor a galagonya virágzott, nem voltál fönt a hegyen. Nem voltál fönt a hegyen, amikor kivirágzott a galagonya. Elaludtam a bódéban, nem álmodtam amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. A galagonya virágzásakor nem történt velem semmi. Amikor kivirágzott a galagonya, egyedül voltam, szabad. Nekem már csak szabadságom van, semmi másom. A kötelezettségeim önkéntesek. Vízszintesen feküdtem, függőlegesen álltam, amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. A Dunatáj A szekszárdi Dunatáj közelmúltban megjelent új száma vezető helyen közli Jánosy István „Arany János lélekképe” című számos új megközelítést tartalmazó tanulmányát, Töttős Gábor pedig a pályakezdő Babits Mihályt mutatja be eddig ismeretlen müvei tükrében. Laczkó András Bródy Sándorról, Papp István Kosztolányi Dezsőről, illetve ismert regényéről, az Édes Annáról irt. Nemcsak a néprajzosok érdeklődésére tarthat számot Sz. Bozóki Margit tanulmánya, aki ezúttal a Nagykónyiban fellelhető temetkezési szokásokat ismerteti, számos siratóéneket is közölve. A Dunatáj új számának költője Kerék Imre, a kritikák között olvashatjuk Drescher J. Attila írását a fiatalon elhunyt Herbszt Zoltán posztumusz kötetéről, Salamon Nándor öt művészről megjelent új száma új könyvről írt, Lehota János Illyés Gyula Ozorai füzetét méltatja, amit a szekszárdi múzeum adott ki az eredeti szövegváltozataival, Vadas Ferenc tanulmányával és Aczél Györgynek az ozorai iskola névadóünnepén elmondott beszédével együtt. Ugyancsak a kritikai rovatban olvasható Bay Endre és Kőhegyi Mihály írása, az első Veress Miklós verseskönyvét, a második Kővágó László: A magyar kommunisták és a nemzetiségi kérdés című könyvét méltatja. A Krónika rovatban a tél-tavaszelő megyei művészeti eseményeinek összefoglalása szerepel, az illusztrációk pedig a Művészetek Házának a „Mai magyar művészet” című kiállításának anyagából mutatnak be néhányat. Tanú és tanulság Száz esztendeje született Fábry Zoltán A századforduló tékozló gazdagsággal termette - Adyék nyomában - a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire levő Stószon, ebben a német ajkú „mániákat” is számláló, völgybe sűrűsödött - „sószolt” - községben. Édesanyja is „mánta” volt (a „mient er” kifejezés magyar félrehallásából származik az elnevezés - gondolja ő), édesapja pedig birtokos ember, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapai örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Hires késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a harmincas években Fábry Zoltán, hogy a hitlerizmus elől menekülő Heinrich Mann-nak új házat ajánljanak föl. (Csehszlovákia az öccs, Thomas Mann számára is biztosította volna a letelepedés lehetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni: látszatra nem ígér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érlelődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetlenektől remetelaknak csúfolt stószi házat pompás könyvtárával a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irányjelző és „intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban. De Fábrynak közben még háborút kellett járnia - az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlelhetetlenül rántotta le a hazafiaskodás leplét, mutatta meg emberpusztító, nemzetpusztító lényegét. Egy orosz altiszt pillant szúrásra emelt fegyverrel a halálra- vált fiatalember - Fábry - szemébe, legyint, s otthagyja. Ez és sok más hasonló mozzanat - neki kellett átvizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomorúságokról tanúskodó leveleit - láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború emberpusztítás; fegyver s vitéz ellen mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér - főként persze a tiszti - a férfiasság s a csillogó érvényesülés jelképe volt. Ba- bitsot, ezt a pacifizmusáért, békerajongásáért, antimilitarizmusáért, háború- és erőszak-ellenességéért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mindörökké - ha akarná is - a fegyverforgatásra. Ö, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezdetben a krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává - hol tagja formálisan is a pártnak, hol meg „csak” segíti, dolgozik neki -, szakít az önszemlélő bár megnemesített narcisszoszi hagyománnyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szükebb stágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparancsot, nemcsak pártmegbizatást teljesít, amidőn 1931-től az Út című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele tanúskodik.) Itt jelentette meg Fábry Zoltán Különvélemény címmel megrendítő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan - magát mégoly demokratikusnak hirdető - rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával - tehát létrával és harapófogóval- próbál történelmet csinálni. S ekkortól válik életformájává, műfajává az antifa- sizmus. Fábry Zoltán - ha belső parancsa úgy diktálta - hivatalt vállalt és börtönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; kikimozdult a stószi falak közül. Kedvelte - Ady Endre szellemi tanítványaként is, de az expresszionizmus hatására nem kevésbé - az erőteljes szóösszetételeket: valóságirodalom, emberirodalom. Egy helyütt arról írt szenvedélyesen, hogy a nyelvvédelem: embervédelem. Hiszen az emberiség nyelvi közösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv - az anyanyelvűnk - elsajátítása révén válhatunk. „Tanú akartam lenni és tanulság”- írta Palackposta című, csaknem két évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az első: sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába szegődve - továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét. KÖHÁn ZSOLT- Szóval ez az unokám?- Igen, apám - felelte Béni. - Ez az unokája.- Te dolgozol? - érdeklődött az öreg, és szemével végigpásztázta a berendezést. Elidőzött a komódra helyezett esküvői fényképen. Ezen kívül semmi sem változott az eltelt három év alatt, gondolta.- Már hogyne dolgoznék! Csakhogy ma szabad vagyok!- Mit csinálsz tulajdonképpen?- Karbantartok.- Szép munka lehet - mondta az öreg, és leült a hokkedli- re. - A feleségedet akarom megismerni. Ezért jöttem. Hol van? A fiú félrenézett; látszott rajta: zavarban van.- Szóval nincs itthon?- Nincs - felete Béni.- A gyereket meg itthagyta - bökött a sarok felé az öreg.- Itt... Az öreg hümmögött. Tengerészarca volt, kissé borotválat- lan, mint olyannak, aki hosszú útról érkezett. A zománcozott csergőóra, amelynek számlapján ugrásra kész Malaxa mozdony körül rótták végtelen útjukat a mágusok, a beálló csendben kissé fülsértő, sietős hangon kezdett ketyegni.- Lány? - kérdezte az öreg reménykedve.- Fiú - válaszolta Béni. - György, mint maga, apám. Az öreg átnézett az ágyacskára, és megjegyezte:- Kár... Jobban szerettem volna, ha Máriának hívják, mint anyádat, szegényt... Mindig azt képzeltem, hogy az unokámat majd Máriának fogják hívni...- De ha egyszer fiú! - mentegetőzött Béni.- Tudom - sóhajtott az apja -, mondtad, hogy fiú. György, mint ahogy engem hívnak... - Az órára nézett, majd megjegyezte: - Korán van még, megkereshetnénk... Ha ugyan tudod, hogy hol keressük, mert látni, azt szeretném, elvégre a menyem!- Ha akarja - mondta Béni -, mehetünk. Talán otthon találjuk az anyjánál.- S a gyerek?- Visszük. A szomszéd ma délelőtt dolgozik, nem hagyhatom nála...- Akkor úgy lesz - mondta az öreg, majd közös erővel felébresztették a gyermeket, felöltöztették, aztán elindultak hármasban a júliusi melegben izzó utcán. Messziről pillantották meg. Házuk előtt, a várdombra kanyargó szerpentin alatt.- Ő az - intett feléje Béni.- Akkor menj előre, és mondd meg neki, hogy eljöttem, mert ismerni szeretném. Menj csak előre, mi a gyerekkel beérüpk.- Ahogy mondja, apám - mondta Béni, és meggyorsította lépteit. Ám alig ért feleútra, amikor három diákforma fékezett kerékpárjával az asszony előtt. Kezet fogtak vele, majd egyikük kormányára emelte az asszony strandtáskáját. Béni remélte, felesége talán észreveszi, de az asszony beugrott házuk kapuján, s egy vadonatúj, csillogó biciklit vezetett elő. Aztán mind a négyen nyeregbe pattantak, és megindultak a szerpentin enyhén emelkedő homokos sávján. Béni futásnak eredt. Anyósa háza előtt megtorpant, és pillanatra hátrafordult, hogy megbizonyosodjon: apja és gyermeke követik-e. Aztán leszegett fejjel ismét szedni kezdte lábait. A negyedik kanyarodó után félelem szállta meg. A sík terepen a biciklik tempója felgyorsult, és Béni felmérte, ha azok ott négyen elérik a lejtőt, bottal ütheti nyomukat. Zihálva torpant meg, és torkaszakadtából „áüj"-t kiáltott. Bár nem remélte, a kerékpárok meginogtak, és sorjában visszafordultak. A srác, aki felesége táskáját vitte, haragtól vörös arccal, durván rászólt Bénire. De Béni nem válaszolt. Állt és nézte a feleségét. Az asszony egy útszéli fának támasztotta kerékpárját. Kezét sután lógatta, s tekintetét akkor sem emelte fel, amikor a férfi beszélni kezdett hozzá.- Apám érkezett meg... Azért kerestelek. Látni akar, elvégre a menye vagy, azt mondta. Az asszony elindult, aztán visszatért; felemelte a táskáját a porból, és leült az árokparton egy kőre. Béni a kő mellé guggolt. Csendesen folytatta:- A gyerekre nem gondoltál, amikor elmentél? Az asszony továbbra is néma maradt.- Lefeküdtél azokkal a srácokkal, mi? Az asszony felemelte a fejét; meglepően szép arca volt. Kék szeme alatt a fekete árnyékok csak melegebbé tették tekintetét. Barna haja gyermekessé, kislányossá kerekítette arcát, s csak ajkának feszesen lecsapott széle tanúskodott életkoráról.- Nem - felelte, és újból leszegte fejét.- Nekem akarod beadni?! - Béni belerúgott a porba. A fellegvár platója oly kopár és elhagyatott volt, hogy belefájdult a szeme. Kiköpött, majd visszaguggolt a kő mellé. Az asszony lassan felemelte kezét, hogy megszokott mozdulattal megigazítsa haját. „Mit akarhat ez tőlem?” - gondolta. Béni nem várt magyarázatot. Okot talált, s mert ő szülte, belekapaszkodott. Tulajdonképpen megbocsájtani jött felesége után. Jóleső érzés töltötte el, amint ez tudatosult benne, nagylelkű lett, büszke: „meg fogok bocsájtani!" - lelkendezett. „Az asszony pedig bűnös, mert...” Az asszony sóhajtott, s guggoló férje térdére hajtotta fejét. A nap egy utolsó ugrással elérte az ég tetőt. Amikor az öreg, s a gyermek megjelentek a negyedik kanyarodóban, ott találták őket összebújva; a gyermek kihúzta kezét a nagyapjáéból, és az anyjához ügyetlenkedett, ölébe fúrta magát és mosolygott. Olyan volt az egész, mint egy öreg, családi fotó. Béni felegyenesedett, és csendes megjegyezte:-Ez a feleségem. - A gyermekre mosolygott: A családom - tette hozzá. - Ismerje meg őket apám. Az öreg lehajolt, megsimogatta az asszony homlokát, mintha az izzadtságot törölte volna le; megcsipdeste a gyermek combocskáját, aztán a fiára nézett. Csönd volt. Olyan csönd, mely belengi a jól retusált, régi családi fényképeket. Mátyás B. Ferenc: Csönd Emléktárgyak a Design Centerben Ha Magyarország, akkor csikós, gulyás, paprika és tokaji, ha Csehszlovákia, akkor sör és Svejk, ha Franciaország, akkor Eiffel-torony, ha Olaszország, akkor velencei gondola, és pisai ferdetorony. Az országokat is a jellegzetessé vált szuvenírokat tetszés szerint sorolhatnánk tovább. A Magyar Kereskedelmi Kamara Ipari Formatervezési Tájékoztató Központjának kiállítótermében, a Gerlóczi utcai Design Centerben hat ország ajándéktárgyaiból rendezték az Emléktárgyak című bemutatót. Az augusztus 28-ig nyitva tartó kiállítás ugyan nagyon szerény, ám mégis jellemző képet ad az osztrák, a csehszlovák, a dán, a finn, az NDK-beli, az olasz és magyar formakultúráról. E tradicionális és az ízlés tág határai között mozgó túrista-ajánékok többnyire közhelyek. Olyan tárgyak gyűjteménye, amelyekkel a nemzeti jellegzetességét véli kifejezni az ország, amelyben készítik, s amelyet többnyire el is fogad az idegen. Olasz emlék
