Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
6 KÉPÚJSÁG 1987. augusztus 8 6. MÚLTUNKBÓL I- Nem mertünk addig belépni az udvarba, míg elénk nem jött. A két kutya felkapta a fejét, nem ugatott, meg sem mozdult, csak fenyegetően nézett..- Ha itt vagyok, nem bántanak senkit, de este kapuzárás után nemigen merészkednek be ide idegenek. Az erdésznek szüksége van a jó kutyára.- Nem hallottam olyan fiatal lányról, aki egy erdő közepén, a külvilágtól elzártan képzelte el az életét. A természet szeretete más, de nem biztos, hogy ezzel élethivatásának is választja az emberlánya... Ugye már sokan kérdezték meg ezt?- Bárhova kerültem, főleg amíg egyedül voltam a lányommal sokan nemcsak kérdezősködtek, hanem rossz szemmel is néztek rám. Mindenhol hosszú évek kellettek, amíg bebizonyítottam, hogy mást nem akarok, csak becsületesen dolgozni és a lányomat szépen felnevelni. I- Családi hagyomány talán ez a hivatás, vagy más indíttatás vitte, kötötte egy életre az erdőhöz?- Mondhatnám, hogy a szükség, de tudja, ebben nőttem fel. Az édesapám hídőr volt. Újvidék közelében, Palánkén laktunk, 1945-ben telepítettek ki bennünket. Nyolcán voltunk testvérek, nem kérdezte senki, hogy van-e kedvünk kapálni, ültetni, csinálni kellett. Hamar észrevették, hogy szeretek és tudok is dolgozni. Kiválasztottak és az erdészeti irodára tettek, de ott mindenki erős dohányos volt, tüdőgyulladást kaptam. Emiatt kerültem később a Szeged melletti Ásotthalomra, ahol az erdészeti szakiskolát végeztem el. Mi voltunk az utolsók 1949- ben, azután már technikumnak tették meg az iskolát. I- Nem kételkedett magában, hogy mégsem sikerül, nem tud megbirkózni ezzel a keménységet, kitartást és teljes odaadást kívánó feladattal?- Az édesapám mondta, hogyha megbíznak valamivel, azt mindig a lehető legjobban kell elvégezni. 21 évesen a kislányommal indultam hát a karapancsai kerületbe, aminek a vezetője lettem. Azóta 37 éve a Gemenci Erdő-és Vadgazdaságban dolgozom, Pakstól a határig húzódik a területe, csak a neve változott meg időközben. ... szomorú dolog volt, még az iskola előtt egymásba szerettünk egy zsidó fiúval. Mi katolikusok voltunk, így ellenezték a szüleim a házasságot. Három évig gyűrűs menyasszonya voltam, azután magamra hagyott... Akkor betöltöttem a puskámat, de mégsem választottam a könnyebb megoldást, már csak dacból is felneveltem a lányom, Györgyikét. I- Nem lehetett könnyű segítség nélkül, amikor a nap nagy részét szabadban töltötte, milliós értékekért felelt- Vittem a hátamon mindenhova a kicsit, még uszályt rakodni is. Nem fogadott el senkit rajtam kívül, pedig sokszor kopogtak esténként az ablakomon, elküldtem mindenkit. Az egyik évben aztán kemény, hosszú tél volt, megfagyott a lábam. Kórházba kerültem, és nem mehettem vissza a kerületbe, Pörbölyre, aztán 1965-ben Tolnára helyeztek. I- Nem volt nehéz megszokni, hogy a fák, vadak közvetlen közeléből, a természet otthonából falura költözött?- Máig visszakívánkozom Karapan- csára. Pörböly akkoriban tanyaközpont volt, örültem, hogy otthagyhattam, csak a munkásokat sajnáltam, mert nagyon megbízhatóan, jól dolgoztak. De ma is nyugodtan magukra hagyhatom az embereimet, tudom, hogy lelkiismeretesen végzik a dolgukat. Mondták is a bogyiszlói asszonyok, ha én elmegyek, ők sem maradnak tovább. Becsülöm őket, és ha nem lennének, mi erdészek sem kelle- nénk. De itt Tolnán, megint bizalmatlanságot éreztem, még ma sem állok meg a faluban kirakatokat nézegetni, dolgom végeztével egyenesen hazajövök. Jött mentnek tartottak és csak azután kezdtek elfogadni, hogy itt férjhezmentem. I- Az, hogy elfogadták, nem egyezik meg azzal, hogy befogadták volna... Máshol is hallottam már, hogy az idegeneket megszólják, magukat többnek tartják náluk.- Csak Tolna megyében tapasztaltam ezt. Igaz, amikor 1945-ben kitelepítettek bennünket, Hercegszántón sem szívesen fogadták a családot. Akkoriban, a szűkös időkben szégyen volt a sok gyerek, és az anyám nagyon vallásos lévén, azt mondta: ahova juhot ád, legelőt is ád az Isten. így megszületett a kilencedik testvérünk is, és mi nagyobbacskák szégyenkeztünk miatta. Hat lány, három fiú közül én a második legidősebb voltam. I- Biztosan előnyt is adott ez a bajban, összefogtak, segítettek magukon.- Nagyon jó testvérek voltunk, jónak kellett lennünk, ha elfértünk egy szobában. Ha az egyik megbetegedett, a síri csendben még sírtunk is vele. Aztán a munkában is együtt voltunk, mindenben elláttuk magunkat. Búzát vettünk, leőröltük, kenyeret sütöttünk belőle, disznót hizlaltunk, részes kukoricát műveltünk, kendert termesztettünk és megszőttük, gyapjút fontunk, egyszóval mindent. Nem volt eldobó egy maréknyi anyag sem. Sőt, ha szegény, beteg ember kérte az édesapánkat, elküldött bennünket hozzá kaszálni, kukoricát törni. Mindenki tudta, hogy a Major testvérekhez fordulhat segítségért, és közben két év alatt talpra állt a család. I- Szigorú ember lehetett az édesapja, hiszen a lányoktól is megkövetelte a férfimunkát.- Soha nem vert bennünket, csak nézett. A szemeivel tudott büntetni. Egyszer láttam sírni, amikor Palánkéról elüldöztek bennünket, földönfutók lettünk. Belénk nevelte, hogy becsületesen élni nehéz, de jó, és amiért megdolgoztunk, azt soha ne engedjük. Minden munkára megtanított bennünket, csak egyet sajnálok: szépen hegedült, amit egyikünk sem tud. I- Azt hiszem kezdem érteni, hogy honnan meríti ezt az erőt, amit a napi fizikai munkán, az emberekkel való törődésen túl a bizonyítás vágya követel. Nehéz volt elfogadtatni magát a férfikollégákkal?- Hogy is mondjam, fiúsítottak... Nem volt szabad megbotránkozni a szókimondáson, és persze a munka során sem mondhattam, hogy ezt nem tudom, túl nehéz megcsinálni. I- Annyit kellett nyújtania, mint a férfiaknak...- Többet. Ahhoz, hogy egy nőt, ilyen pályán elismerjenek, másfélszer többet kell teljesítenie. Bármikor kérték, helyettesítettem, akár a konyhán, vagy a könyvelésnél. A mai napig is fejből számolok, jobban bízok magamban, mint a gépben. Igaz a fizetésem is magasabb volt a többiekénél. I- Nem érzi azt, hogy eltávolodott az igazi erdészmunkától, másként ítélik meg azt, amit a csemetekertben végez?- Sokkal fontosabbnak, többnek tartják a szakmában. Ha helyettesíteni kell, általában ketten jönnek. Harmincöt hektár területem van, annyival nehezebb ez a munka, hogy itt minden évben produkálni kell. Az erdőben elültet az ember egy fát, tíz évig nincsen gondja vele. I- Milyen fajtákat nevelnek? Befelé jövet meglepett, hogy akáccsemetét láttam, úgy tudtam, a kevésbé értékes fajták közé tartozik.- Ez az árbocakác, most kezdtük el szaporítani. Magas, egyenes törzsű, kitűnő tűzifa. Ma, amikor a fekete arany fogyóban, az energia pedig egyre drágább, kezdjük értékelni. Részt veszünk egyébként a cellulóznyár-termelés országos programjában, és az elismert fűzfajok mellett újakat tenyésztettünk. A nyárfáknál korábban a külföldi fajokatte- lepítettük, holott a hazai fajtákat kellene fejleszteni, hogy minél értékesebb, ellenállóképesebb fát kapjunk. Hiába nő gyorsan az olasz nyár, de vizes, könnyű fajsúlyú, összehasonlításul: amíg egy köbméterben 5 mázsa, a hazaiaknál 10 mázsa anyag van. I- Nem lenne ideálisabb az ilyen . nagyméretű csemetekertek helyett kerületenként gondoskodni a szükséges utánpótlásról?- Ezeket azelőtt vándorcsemeteker- teknek mondták, és valóban nagyobb volt a növény megmaradási esélye, mint ma, amikor messziről szállítják. Ráadásul a saját területén mindenki jobban tudhatja, mennyi és milyen csemetére van szüksége, hol pótolja a vágást. I- Egy kicsit másoktól függ így a sikere, hiszen ahhoz, hogy egy csemetéből életerős fa váljon, mások gondoskodása szükséges.- Előfordult, hogy ideszóltak amiért nem gyökeresedett meg a tőlem származó vessző. Igen ám, de közben az ittma- radtakat én is elültettem és nekem 99 százalékban szépen fejlődtek. Tehát nem gondozták kellőképpen, márpedig a növényekkel törődni kell. Igaz, nem szabad itt a kertben sem túlöntözni, agyonhizlalni, mert ha kikerül, ezt nem kapja meg, nagyon visszaesik a fejlődésben. De az már egy elismerés számomra, hogy a kollégák csak autót küldenek el, mert tudják, hogy távollétükben is egészséges csemetéket kapnak. Ha kell, húsz kilométer hosszan is a gép mellett megyek, ha az elvágja, megsérti a gyökeret, leállítom, nehogy az épek közé kerüljön. Hét forint darabja a csemetének, nem mindegy, hogy miből gazdálkodnak a kerületek. I- A helybéliek panaszkodtak, hogy itt a holt ág partján kivágták a gyönyörű fűzfákat Miért volt erre szükség?- Elöregedtek, de már telepítettünk helyükbe újakat. De furcsállom azért, hogy ezt mindeki észreveszi, és közben több éve állnak itt szomorúfűzek, hegyi juharok, amiket felajánlottam a tanácsnak, hogy betelepítsék a szemközti partot, szépítsék a községet. Senki nem jött értük. Valahogy még nem fogták fel teljesen az emberek, hogy a fáktól függ a létük és a gyerekeket sem nevelték erre. I- Hogyan telik egy napja? Igaz-e, hogy erdész asszony spájzból főz? - Tavasszal és ősszel hajnalban kelek és este úgy esek az ágyba. Ilyenkor kevesebb a dolog, napközben egy kicsit le tudok dőlni. Egyébként közel a falu, köny- nyen tudok vásárolni, de mindent megtermelek a ház körül. Igaz, a baromfit duplán kell nevelni, hogy szimplán legyen, a ragadozók miatt. Reggel mindig főzök, nálunk ez a fő étkezés. Nem röstel- lek három órakor felkelni, hogy elkészüljek, aztán az ebéd már szerényebb, általában ami megmarad, este pedig tejfölös túró, zöldpaprikába töltve... I- Biztosan a munkája, életmódja alakította ki ezt a napi beosztást. Belefér ebbe a fodrász, esetleg a kozmetika?- Egy évben egyszer jutok el fodrászhoz, a kozmetikáról pedig fiatalon lemondtam, nem használhattam semmiféle illatos szépítőszert a vadak miatt. De nemcsak én vagyok igy, kevés szó esik az erdészfeleségekről, pedig ők is sokat vállalnak akkor, amikor évekig tanyán élnek, nevelik a gyerekeket. Egy kicsit mindenhez kell érteniük, orvosnak, védőnőnek, ha kell állatgondozónak. Minden elismerést megérdemelnek. Nehéz dolog az erdésznek jó házastársat találni. I- Egy belső erőt és összetartást érzek az erdészek között Miből fakad ez?- Aki ebbe a szakmába kezd, az hittel teszi és az egész életét ide köti. Ha két erdész találkozik csak a munkáról beszél, és ha szégyent hoz valaki ránk, helyette röstelljük magunkat. Jó lenne, ha máshol is ennyire magukénak éreznék az emberek a munkájukat. I - Mi vonzotta és tartotta meg itt?- Szeretem látni a munkám eredményét és itt tíz vagy akár ötven év múlva, ha én nem is, a gyerekeim láthatják. Ez az utolsó évem, már idén nyugdíjba mehettem volna, de a fiam most végzett a gimnáziumban. Sopronba, az erdőmérnökire jelentkezett. Nem vették fel, ezért még maradunk... Hercegszántóra megyünk majd vissza... Nem szomorkodom, ott is van egy szép tölgyes, otthon leszek majd. Tudja, a fa az a növény, az az anyag, ami legközelebb áll az emberhez. Elkíséri a születéstől a halálig. I- Nem tétlenséget, csak egy kicsit könnyebb napokat kívánok a nyugdíjas évekre... Köszönöm a beszélgetést. Tiszteletre méltó volt az az erőfeszítés, ahogyan Bonyhád lakói a múltban is az egykori község fejlesztésére törekedtek. Igazi városias település lett a községből. A rendezett utcák, a rendes, tiszta, tatarozott házak, a település központjának képe igaz gyöngyszemei voltak a Völgységnek. A szebbre, a jobbra törekvés közben ugyanakkor tudtak mértéket tartani. Vallották, hogy addig szabad nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Egyszer azonban - mint napjainkban mondják - nem jöttek össze a dolgok. Ennek már több mint ötven esztendeje. Az iparilag is szépen fejlődő község képviselőtestülete úgy határozott, hogy strandfürdőt kell létesíteni. Az elhatározást hamarosan a tettek is követték. Bonyhád nagyközség szerződést kötött Klim és Singer helybeli vállalkozókkal, akiknek engedélyt adott arra, hogy a kö zség belterületén, a község tulajdonát képező telken megépítsék a strandot, s a fürdő táplálásához szükséges kutat fúrhassanak. A munka ezt követően hamar megkezdődött. Elégedett volt a képviselőtestület, úgy vélték az önkormányzat tagjai, hogy tekintélyük tovább nőtt, a vállalkozók is tisztes haszonra számítottak, s a lakosság várta, mikor hűsítheti magát a strand vizében. Nagy volt az öröm, amikor a kútfúrók 200 méter mélyen bőséges mennyiségű vizet találtak. Hamarosan kiderült azonban, hogy tovább kell fúrni, mert ebben a mélységben még sincs annyi víz, hogy a strand mellett a község két artézi kútját is zavartalanul lehetne üzemeltetni. A két vállalkozót arra kötelezte a képviselőtestület, hogy fúrjanak tovább, s legalább a 400 méter mélységet érjék el. Mit lehetett tenni, fúrtak tovább - de vizet ebben a mélységben sem találtak. Nos, hogy az eddigi kiadás veszendőbe ne menjen, a vállalkozók tovább fúrtak. Elérték az 500, az 550, a 600, a 650, a 700 métert is, de egyetlen csepp viz sem fakadt munkájuk nyomán. Újabb 10 métert fúrtak, s aztán leálltak, ök is úgy jártak, mint mások oly sokszor - elfogyott a pénzük. Az elöljáróság saját erejéből nem tudta finanszírozni tovább a munkát. Ekkor született meg az ötlet: segítsen az állam. Az elöljárók levelet intéztek a járási főszolgabíróhoz. A levélben leírták a strand addigi történetét, majd hosszú körmondatokban bejelentették igényüket az állami segítségre. Igényüket igy indokolták meg: „...tudományos szempontból is szükséges volna a megkezdett fúrás folytatása, mert 710 méteren túl, ezen a környéken teljesen ismeretlen a földkéreg; nincs kizárva, hogy pár méteren belül - 1000 méteren túl okvetlenül - bőséges vízre akadhatnánk. A fúrási munkálatok befejezéséhez kb. 50 000 pengőre volna szükség, erre a községnek fedezete nincsen és ha pótadóban kellene ezen fedezetet előteremteni, a község pótadóját oly mérvben emelné, hogy annak viselésére a község adózó polgársága képtelen volna, és ezért kérelmeztük az államsegély folyósítását, mert a strandfürdőt tápláló ártézi kutat nem csupán fürdő céljaira, hanem ivóvíz-szolgáltatásra is használhatnánk fel, ugyanis a mellékelt vízvizsgálati eredményekből megállapítható, hogy Bonyhád nagyközség egész területén a kutak vize emberi élvezetre alkalmatlan. Nyári időben a község területén áthúzódó patakok és a kutak legnagyobb része kiszárad és így tűzvész esetén kiszámíthatatlan bajok okozója lehetne a katasztrofális vízhiány.” Az indoklás igen alapos volt. Amit lehetett, mindent felsorakoztatott a községi jegyző és a bíró. S amint mi magunk is cikkünk elején megállapítottuk, ők is közölték a főszolgabíróval, hogy „Bonyhád nagyközség fejlődését önerejéből biztosította és soha semmiért államsegélyt igénybe nem vett" - már csak ezért indokolt lenne az államsegély megadása. Érdekes a levél befejező része is: Mint írták: ha a tervük teljesülhetne, akkor a „község területére többen költöznének be, mert éghajlata egészséges, fekvése szép, csak a vízhiány riaszt el sokakat Bonyhádról”. A járási főszolgabíró egyetértő támogatással juttatta tovább a kérelmet az alispánhóz. A kísérő szövegből kiderül, hogy a vizet nem adó kút a községháza kertjében van, a község közepén, s ez kedvező vízhasználatot biztosíthatna. Az alispán sem fektette el az ügyet. Pártolóan küldte a kérelmet a belügyminiszterhez. Az indokokat ő a közegészségügy területéről egészítette ki. A megyében minden érdekeit optimistán várta a miniszteri leiratot. Ezúttal Budapestről gyorsan válaszoltak. A bonyhádiak kapták meg a leiratot. Íme: „Az 1934,‘december 28-án hozzám intézett kérelemre értesítem a községi elöljáróságot, hogy a rendelkezésemre álló ivóvízszerzési hitel sportuszoda létesítésére nem fordítható és így a község ezen kérelme nem teljesíthető.” A miniszteri leirat ezt követően az ivó- vízellátás javítása érdekében írt elő intézkedéseket - de pénzt ilyen célra sem ígért. A bonyhádiak abban reménykedtek, hogy ha a fürdőhöz nem is, esetleg az ivóvízhelyzetük javítására végül is kaphatnak államsegélyt, eleget tettek tehát a kívánalmaknak. Az 1935. november 25-én kelt újabb miniszteri leiratból tudjuk, így sem sikerült pénzt szerezni. Ugyanis „az Országos Közegészségügyi Intézet a kö zség ivóvízellátásának kérdését megvizsgálta és megállapította, hogy a község fent említett részén kielégítőnek mondható, s éppen ezért a község fent jelzett helyén új mélyfúrású kútra szükség nincsen”. Kútba esett tehát a strand ügye - de később mégis lett. Bonyhád nem hagyta annyiban a dolgot. Azóta olykor még úszóversenyt- is rendeznek Völgység központjában. Kutyadolgokért nem járt jutalom A paksi segédjegyző úgy vélte 1934 végén, hogy olyan eredményesen dolgoztak, amely jutalmat érdemel. Ezt a véleményét nem js rejtette véka alá, hanem levelet intézett az alispánhoz - be sem tartva a szolgálati utat. Ezt írta: „Alulírott a magam, valamint a hozzám beosztott irodatisztek és végrehajtók nevében tisztelettel kérem, hogy részünkre - amennyiben lehetséges - ebadóbehajtási jutalmat adni méltóztassék. Kérelmem támogatására bátorkodom felhozni azt, hogy a mai napig 4314,17 pengő ebadót szállítottunk be, ami a folyó évi előírásnak 401,31 százaléka.” A jutalomért kinyújtott kezet az alispán elutasította. Mindössze annyit közölt, hogy az évi költségvetésben nem szerepel jutalomalap a kutyaadók behajtásáért... Azt nem tudjuk, hogy a lakosság menynyire lelkesedett az adóelőírás négyszeres túlteljesítéséért... Akiket megilletett a jutalom Ebben a rovatban több alkalommal is megemlékeztünk nagy tűzesetekről, amelyekben olykor egész falvak hamvadtak el. A tűzvédelem fejlődésével ugyan mind ritkábban pusztítottak megyénkben az ilyen természeti csapások, de a XX. században is még egész utcasorok semmisültek meg. A tüzek nagy pusztítását gyakran a vízhiány okozta. Pakson - korábban már megírtuk - volt olyan tűzvész, amikor vízhiány miatt borral igyekeztek megfékezni a lángokat. Érthető, hogy a községek vezetői tőlük telhetőén mindent megtettek a gyors, hatékony védekezés érdekében. A községi képviselőtestületek időről időre megvizsgálták az aktuális tennivalókat és megfelelő határozatokat hoztak. A mórágyi képviselőtestület 1926. október 17-én rendkívüli ülésén a főjegyző javaslatára az alábbi határozatot fogadta el: „A képviselőtestület a községi tűzi pénztárból egyhangúlag a kővetkező pénzbeli jutalmat állapítja meg azon fogattulajdonosok részére, akik fogataikkal a tűzeset alkalmával a tűzoltáshoz érkeztek a tűzifecskendővel, 10 pengőt azon fogattulajdonosnak, aki elsőnek beérkezik a tűzifecskendővel; és 5 pengőt azon fogattulajdonosnak, aki másodikként beérkezik a tűzifecskendővel a tűzoltáshoz.” A mórágyi képviselőtestület 1934. november 11-én újra tárgyalta a tűzvédelmet, s úgy határozott, hogy megváltoztatja az ösztönző rendszert. Kimondta, hogy aki a község belterületén lévő tűzhöz elsőként érkezik fogatával, azt 4 pengő, aki Kismórágyon lesz az első, azt 5 pengő, míg a másodikakat 3, illetve 4 pengő illeti meg. A határozatot a vármegye változtatás nélkül jóváhagyta. K. BALOG JÁNOS Tuboly Istvánná és Takács Zsuzsa a fákról, emberekről
