Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-07 / 158. szám

4 ^rÍÉPÜJSÁG 1987. július 7. Moziban Két óra unalom - táncritmusban Az előtérben nem várakozott senki, a széksorok közül mindössze ötöt-hatot foglalt el a - főleg gyerekekből álló - kö­zönség, ami japán filmek esetében ép­pen ellenkezőleg szokott lenni, kivált, ha a cím olyan „sokat ígérő”, mint most volt: Biztos halál. Kíváncsian vártam hát, mi lesz a film­vásznon, mi az oka a szokatlan érdekte­lenségnek. Hamarosan kiderült. Elkezdődött a film, láttunk a szakadó esőben ernyővel ácsorgó, bugyuta testőröket, letört faág­gal, viliódzó kék szalaggal vagy tudj’isten mivel ölő titokzatos gyilkost, rizsporos arcú, fülsértőén rikácsoló hangú felesé­get és anyóst, barátot, ellenséget, nin- dzsát és szellemet. ők alkották a szereplőgárdáját annak a múlt század hatvanas éveiben játszódó történetnek(?), amelyhez a császár és a sógun vetélkedése adta volna a keretet, ha egyáltalán lett volna neki, s melynek a lényege, hogy a sógun titkos villájából miként szerzik meg a különböző egy­mással viaskodó csoportok azt a csoda- fegyvert, amely állítólag egy lövéssel ké­pes elpusztítani az ellenség fészkét. Nem térek ki rá, hogy melyik igéző te­kintetű ifjú, vagy gunyoros grimaszra in­gerlő idősebb balfácán melyik társaság­hoz tartozott, erre ugyanis nem sikerült rájönnöm. A rengeteg szín- és fényvillogás, pilla­natokra feltűnő arc, hosszabb álcsihi- puhi jelenet hősei közül megpróbáltam kiválogatni, ki kivel van, ki kit miért ölt meg, ki a szövetséges és ki az ellenfél, de hiába. Nem értettem meg azt sem, miért és ki­ket gyilkol éjjelente társaival a veszélyes kardforgató hírében álló Mond, miért áll lesben bandájával az először kissé idió­Az országos érdeklődésre számottartó, ak­koriban nagy port és visszhangot keltő szent­lőrinci iskolakísérlet beindítója, a neves egye­temi tanár és pedagógiai kutató Gáspár Lász­ló a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent könyvének „A szubjektumok termelése” címet adta. Találóan! Mert a mai szocialista pedagó­giának alapvető kérdéseit boncolgatja. A megkapó és mégis szokatlan című munka filozofikus gondolatokat feszeget. Mi is az a szubjektum, hol, hogyan termelő­dik újra, miért van rá szükség? Erre keresi a választ. Az iskolakísérletek tapasztalatait le­szűrve Marx müveit, Makarenkó pedagógiáját - hogy a legnevesebbeket említsük - valamint Lukács Györgyöt tanulmányozva jutott arra a következtetésre a szerző, hogy elemezze mai nevelésünket, és kutassa az eredményesebb, új utakat. Elsősorban a marxi életmű tanulmányozása alapján arra keresi a választ, hogy a társdalmi fának tűnő, de átöltöztetése után igen te­kintélyes külsejű Kakasuké úr. Honnan kerülnek elő a legváratlanabb pillanatok­ban az előtte egészen más helyszínen „hagyott” szereplők? Mire mégis kezdett volna bennem ki­alakulni valami egységes kép erről a ku­sza műkrimiről, újabb meglepetés ért. Hófehér péklegény szerelésben álarcos amerikaiak kerekeztek, s ismétlőpus­káikkal lőttek, ahogy csak bírtak. Bizto­san Brown úr, a dúsgazdag amerikai és jól fésült társasága hozták őket maguk­kal Kiotóba, akik nem eléggé elítélhető módon szintén az elvarázsolt kastély­utánzat csodavilla csodafegyverére fen­ték fogpasztareklám fogukat. Legalábbis erre következtettem, amíg a vásznon hul­lottak a szereplők, mint a legyek, ragyog­lét újratermelésében mi a szerepe, jelentősé­ge, helye a nevelésnek - azaz mit nevez a szubjektum intenzív termelésének. Az iskolai politika és a neveléstudomány gyakorlati összhangjára, valamint az iskolare­formok azonnali és tömeges bevezetésének hatására is kitér. A képességfejlesztés reform^ csak akkor lehet hatásos, hatékony - vallja Gáspár Lász­ló, ha az párosul, összefonódik a képességfel­használás reformjával. Könyvében a történel­mi, a filozófiai és a neveléselméleti elemzések módszerével bizonyítja, hogy a nevelés - a szubjektumok termelése - összességben úgy járul hozzá az emberiség szocialista fejlődé­séhez, az emberi lét bővített újratermeléséhez, hogy az egyéni tudásának (értékteremtő ké­pességének) intenzív fejlesztésére törekszik. Hiszen mint Marx írja, a kommunista társa­dalmat az emberek maguk alkotják meg. SZEKÉR JÓZSEF tak a gyertyák, szikráztak a csillagszó­rók, s eldördült a titkos fegyver, a semmi­re se használható ósdi ágyú. Most már csak néhány dolog nem vilá­gos. Először is, hogyha ez a rémséges film paródiának készült (ezt jelezte talán az alatta szóló tangó, dzsessz, rock és mindenféle zene), akkor miért nem lehe­tett rajta nevetni? Miből gondolják a szer­zők, hogy értelmes felnőttek szívükhöz kapnak rémületükben egy felfújt mű­anyag békától? És szabad-e felemelt második helyárért gyerekek számára is élvezhetetlen giccstömeget adni a mozi­látogatóknak? Ja, és nem tudtam meg azt sem, mi lett a császárral meg a sógunnal, de ez vala­hogy már nem is érdekel. CSER ILDIKÓ Rádió Érzelgősség nélküli humánum Sok család szombat reggeléhez hozzátar­tozik a Kossuth adó népszerű riportműsora, a Családi tükör. Néhányan éppen akkor ébred­nek, mások már találtak tennivalót, közben várják az ismerős, meleg hangot... és ami en­nél fontosabb, az érdekes riportokat, szeren­csés vagy éppen ellenkező sorsú emberek portréját. A kuriózumban, az egyedi életfordu­latokban, szokatlan személyiségekben is a ti­pikust, a valamennyiünk számára lefordítható tanulságot keresi a szerkesztő nagy ember­séggel. Nem számit szorító, merev keretnek a cím, pedig lehetséges lenne a könnyebb ellenállás irányába sodródni: napjaink egyik legtöbbet emlegetett társadalmi, sőt, világproblémája a család válsága, felbomlása, a párkapcsolatok átalakulása. Széthullott, anyagilag, erkölcsi­leg tönkrement házasságok, partnerek, vagy új életet teremtett dinamikus férjek, feleségek, gyereküket egyedül nevelő szűkösen élő anyák, sőt leányanyák, a gyerekláthatásért hegyet-sziklát mozditó, a tartásdíj miatt egy életre lekötött apák... A sor sokáig folytatható, sajnos aktuális és tegyük hozzá rengeteg he­lyen ezerféleképpen feldolgozott problémák­ról van szó, amelyeknek az emlegetését, a „tü­neti kezelését” végre be kellene fejezni. Min­denekelőtt azért, hogy a valódi okokat feltár­juk és a gyógyítási módot, a legtöbbször éve­kig elhúzódó terápiát kaphassák meg az érin­tettek semmit érő együttérzés helyett. Juhász Judit műsora éppen a témák sokol­dalúságával tud túllépni ezen a sekélyes meg­oldáson. Az elmúlt adásban például elsőként egy aktuális jogi problémát választott, ami lát­szólag csak közvetve érinti a családot, a való­ságban nagyon is közvetlenül, húsbavágóan... Azt hallani, hogy a jövőben jogszabály szüle­tik: eladósodás esetén a lakást is értéktárgy­ként kezelik, számítják le a fizetendő összeg­nél, magyarán, bárki elveszítheti, vágy kisebb­re kénytelen cserélni otthonát, ha tartozása eléri ezt az összeget. Ezzel éppen azok a sze­rény jövedelmű nagycsaládok, egész életüket végigdolgozott idősebb emberek, önhibáju­kon kívül, betegség, baleset miatt eladóso­dottak kerülnek visszafordíthatatlanul kritikus helyzetbe, akiknek perspektívájuk sincs a ha­sonló méretű, minőségű lakás visszaszerzé­sére, pedig rászorulnának. Figyelmeztet tehát a jogász, csakúgy, mint a másik riportban a fa­lun vakációzó gyerekekre leselkedő veszé­lyekre az orvos. A fél órában szó esik még az orvosi egyetemre harmadszor felvételiző el­szánt diáklány indítékairól és egy igazi, négy­száz fős falusi lakodalom előkészületeiről. Ez a sokoldalúság az, amiért szívesen ülünk nyolc óra huszonötkor rendszeresen a rádió mellé... és tegyük hozzá, az az érzelgősség nélkül humánum, ami a problémalátást és be­mutatást jellemzi. Hangverseny Kincses Veronika Volt bennem egy kis aggodalom, a mindannyiunk által nagyrabecsült, nép­szerű operaénekes koncertjét illetően. Három dolog motoszkált a fejemben. Az egyik, hogy július van, ilyenkor sokan szabadságukat töltik, netán elutaztak. Bi­zonyos értelemben „uborkaszezon” ez az időszak a koncertéletben is. Lesz-e elég érdeklődő? A fülledt meleg nem riasztja-e vissza az itthon lévő és ráérő zeneszeretőket? Végül, de nem utolsó­sorban az előadókra gondoltam féltőn, hiszen rekkenő hőségben magas színvo­nalú művészi teljesítményt nyújtani nem könnyű dolog. Az aggodalmak alaptalan­nak bizonyultak. Szép szárny közönség fogadta a Művészetek Házában Kincses Veronikát, az őt zongorán kísérő Katona Ágnest, és az előadók igazán kellemes estét szereztek a hallgatóknak. Először Bellini három dalát mutatta be a kiváló énekesnő. Az Európában iskolát teremtő olasz zeneszerző művei közül Kincses Veronika a „Heves vágyakozás” a „Fájdalmas visszaemlékezés egy el­hunyt leányra” és a „Holdfényhez dalol az énekes” elnevezésűeket érzékeny hajlékonysággal, bensőségesen szólal­tatta meg. A daléneklés különleges művészetet igényel, hiszen komponistának, előadó­nak - az opera adta lehetőségekkel el­lentétben - néhány perc alatt kell min­dent megmutatnia tehetségéből, szemlé­letessé, kézzelfoghatóvá tenni a monda­nivalót. Kincses Veronika R. Strauss a múlt század 90-es éveiben irt két dalá- , nak, a „Holnap” elnevezésűnek, melyet egy angol költő szerelmes versére írt, és égy hűtleg leány csélcsapságáról szóló ária- és dalestje népdalnak a bemutatásával igazolta, hogy mestere a daléneklésnek is. A vokális muzsikát hangszerszóló szí­nesítette. Katona Ágnes három Debussy- prelűdöt játszott. A korszakos jelentősé­gű francia zeneszerző darabjai közül vá­lasztani ma azért is aktuális, mert ez év augusztusában ünnepijük születésének 125. évfordulóját. Különös hangvétel, kü­lönös inspiráció jellemzi Debussy imp­resszionista zenéjét. A prelűdökben rejlő sokféle benyomást Katona Ágnes hatá­sosan közvetítette. Három Kodály-dal következett a Ma­gyar népzene gyűjteményből. „A csitári hegyek alatt”, a „Kocsi szekér kocsi szán” és a „Ne búsuljon senki menyecs­kéje” kezdetűek, mint zenei anyanyel­vűnk gyöngyszemei, a népművészet tisz­taságával, kifejező erejével hatottak. A népdalok után ismét zongoramuzsi­ka csendült fel. Katona Ágnes Chopin cisz-moll és e-moll keringőjét adta elő nagy sikerrel. Az ízlésesen összeállított, felfelé ívelő és időben is mértéktartó műsor csúcsát Puccini operaáriái jelentették. A század- forduló olasz operakomponistája meg­teremtette műveiben a „kisember” míto­szát. A keleti egzotikum operaszínpadra állítása is az ő vívmánya. A Manóm Les- caut Ékszeráriáját, a Bohémélet Mimi áriáját, s végül a Pillangókisasszony nagyáriáját Kincses Veronika gyönyörű, telt hangon, érzelemgazdagon énekelte, s megérdemelt nagy tapsot kapott. A kö­zönség szűnni nem akaró tetszényilváni- tását a közkedvelt énekesnő három rá­adásszámmal köszönte még. LEMLE ZOLTÁN Könyv A szubjektumok termelése Tévénapló Mozdulj, hogy Joe járhasson „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel;" - haitik Himnuszunk jól ismert sorainak dallama is, míg a képen torzult testalkatú, mozgássérült gyerekek inga­doznak kisdobos egyenruhába öltöztetve. Szívszorongató a látvány. Pereg a szerda esti dokumentum film és már sok mindent megtudhatott a néző, a viszonylag ritkán használt fogalomról: konduktív pedagógia. Olyan módszer ez, amelyben a mozgássérültek tudatos közreműködésével történik a nevelő gyó­gyítás. Úgy említették ezt a BBC és MTV koprodukciós alkotásban, mint Magyaror­szág ajándékát a világnak. Tudják azok, akiket közvetlen érint, hogy valóban mi­lyen szerepet vállalt a budapesti Pető András intézet, ahol a film jelentős része játszódott. Fiatal, csinos konduktorok görnyednek, guggolnak, térdepelnek, a lába­dozó apró életek mellett, mögött, fölött. Kik ők? Dadák, pszichológusok, logopé­dusok, tanárok? Egy személyben mindenek, egyetlen szó mozgatója minden cse­lekedetüknek: szeretet. Ez ereje naponkénti győzelmüknek, mikor inni adnak a szomjazónak, kezet nyújtanak a járni akarónak... -decsi­Döntött az Akadémia Az úgynevezett Celladamnak kivételesen jó sajtója volt, hosszú időn át olyan nyil­vánosságot kapott, mint egy holdutazás. Az érdeklődés érthető, a világraszóló hír­verés mögött betegek reménykedtek, gyógyulást és boldogságot várva, elnémítva a tudomány gyanakvását is. A Celladam ugyanis, mint nyilván mindenki tudja, uni­verzális rákellenes gyógyszerként jelent meg, s amikor hónapokkal ezelőtt a Hírhát­tér foglalkozott vele, az Egészségügyi Minisztérium is úgy nyilatkozott, hogy diag­nosztikai szempontból vitathatatlan eredményeket értek el, maga a varázsszer pe­dig a legrosszabb esetben is ártalmatlan. Legföljebb ámulatunk fokozódott, a zse­niális feltaláló ugyanis foglalkozását tekintve műszerész kisparos, akinek lelemé­nyességét bizonyítandó azóta ugyancsak a bűvös Celladam néven egy autóalkat­részt is forgalomba hoztak. Maga a feltaláló dollármilliókat emlegetett, s jótékony reménység lebegett az or­szág felett, hogy egy zseniális kisiparos révén a világ tudományos életének közép­pontjába kerülünk. Annak idején mi is foglalkoztunk a Hírháttér adásával, s legföl­jebb azon csodálkoztunk, hogy ami hatalmas apparátussal dolgozó tudóscsopor­toknak nem sikerült, azt egy műszerész műhelyében sikerült megoldani. A tudo­mány útja másfelé vezet, a magántudósok kora lejárt, de úgy látszik, vannak dicső kivételek. Pontosabban nincsenek. A Hírháttér most ismét elővette a kérdést, abból az alka­lomból, hogy döntött a Magyar Tudományos Akadémia, s a nemzetközileg számon- tartott szaktekintély, dr. Straub F. Brúnó közölte, hogy a csodaszernek gyógyító ha­tása nincs, egyéb vizsgálatok pedig megcáfolták a korábbi állítást, mert diagnoszti­kai szempontból sem megbízható. Ennyi az, ami a laikusokra tartozik, végtére ilyen kérdésről csak szaktekintélyek adhatnak megnyugtató véleményt. Az pedig mindenkinek magánügye, hogy a tu­dósnak hisz-e vagy egy műszerésznek. De a Hírháttér izgalmas adása után is egy sor kérdés maradt megválaszolatlan. Az érvényben levő egészségügyi rendelkezések esetenként indokolatlanul szigo­rúnak tűnnek, ugyanakkor a Celladam megnyugtató vizsgálat nélkül forgalomban van, gyártják és használják, pedig egy új gyümölcslevet sem hozhat forgalomba senki a hatósági ellenőrzés megkerülésével. Képeket láttunk, emberek hosszú sora várakozik, hogy kapjon a csodaszerből, pedig a kockázat sem csekély. Donizetti kedves vígoperájában Dulcamara, a csodadoktor, szerelmi bájitalt árusít, de ha vé­gül a szerelmesek nem találkoznának, nagy baj akkor sem lenne, egyébkén a fias­kókban jófajta bordói van, amitől mindenkinek megjön a kedve. Itt másról van szó. Elhangzott, ugyancsak szakember véleményeként, hogy egyelőre senki nem tudja, a későbbiekben, évek múltán, milyen hatást válthat ki a Celladam, s itt talán nem ár­tana a nyugatnémet Cortengan-tragédiára gondolni. Az is rejtély, hogy az Egészségügyi Minisztérium - mint hallottuk - ezek után is milliókkal segíti a további kísérleteket, mert az államtitkár szavai szerint talán mégis van benne valami. Ez viszont egy forgalomban levő gyógyszerrel kapcsolatban aligha lehet érv. Aki e sorokat írja, nem műszerész, a kémiához sem ért, következésképp a gyógyszervegyészethez sem, tehát nincs joga ítélkezni. Nem is akar, legföljebb aggodalmait fogalmazza meg egy óriásivá duzzasztott ügyben. Hinni persze sok mindenben lehet, a ráolvasás is gyógyíthat, s ha valaki komolyan hisz a boszorká­nyokban, számára léteznek is. De ha már hitről van szó, inkább a Tudományos Aka­démia kipróbált tudósaiban hiszek. Névtelen levelek Babits utolsó esszékötete, az írók két háború közt jegyzeteiben megemlíti, hogy könyvéből sokan hiányoznak, köztük a kritikus Illés Endre is, akit a Nyugat második nemzedéke „legkitűnőbbjei” között tart számon. Pedig Illés Endre művészete az ezt követő évtizedekben bontakozik ki igazán, az érzékeny kritikus mögött jeles novel­lista rejtőzik, 6 Stendhal egyenrangú fordítója, majd előlép a drámaíró is, még pedig több mesterművei. Ezek közé tartozik a Névtelen levelek, amivel 85. születésnapján akartak Tisztelegni az író előtt, s a tévéváltozaton is ott van a kezenyoma. A Névtelen levelek emberi magatartások drámája, melyben minden belül játszódik le, a lélek mélyén. Illés Endre írja magáról, hogy mindig az utolsó előtti pil­lanat érdekli, „s utána a változás”. Egy félreértés is lehet konfliktus forrása, az em­beri kapcsolatokba mindig befészkelheti magát valami idegen elem, megmérgezve maga körül mindent. Ezen a ponton éri tetten hőseit a Névtelen levelekben, s a változásnak azt kell jelentenie, hogy megtisztulva lépnek ki életük válságából. Illés Endréről gyakran leírták, hogy elegáns, mértéktartó, a hajdani orvosnöven­dék mindig megőrzött valamit a Korányi-órák módszerességéből. Ez mind igaz, mert írásait a biztos szerkezet jellemzi, a pontos rajz, hőseiről mindig annyit mond el, amennyi az adott helyzet megértéséhez szükséges, de hozzá kell tennünk, hogy Illés Endre szépen írt, stílusa a legjobb hagyományokat követi, azzal együtt, hogy érezhetően hatott rá a szeretett Stendhal világos mondatfűzése s tőle tanulta meg a meggyí^ő ábrázolás titkát. A Névtelen levelek minderre jó példa: határozot­tan jelöli ki a színhelyet, árnyaltan ábrázolja hőseit, minden természetes következik egymás után. A színészek is érezték a felelősséget, nagyon szépen mondták Illés Endre szövegét, a rendező Lengyel György pedig biztos környezetet teremtett en­nek a csendes drámának. Alfonzó Öltözője falára egy Shakespeare-idézetet írt: „Aki közietek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki. ” Hamlet szól így a színészekhez s Markos Jó­zsef, akit Alfonzónak hívtak, mindig hű maradt Shakespeare intelméhez, kezdő ko­rában is, mint artista az Arizona bárban, vagy később, amikor egy ország kedvence lett. Alázatos művész volt, s közben a legnagyobbak közé emelkedett, akár Mollére- t is játszhatta volna, valószínűleg ideális Harpagon lehetett volna. Megmaradt a sa­ját műfajában, pedig mindent tudott, vagy talán éppen ezért. Váratlanul halt meg, s megilletődve néztük a tévé emlékműsorát, egy kicsit hitet­lenkedve is, mert most is itt van közöttünk mint a róla szóló két film is bizonyította. _ CSÁNYI LÁSZLÓ A pénzsóvár feleség, a rettegett anyós és Nakamura Mond

Next

/
Oldalképek
Tartalom