Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

1987. július 4. Képújság 11 Négy évszázad ékszerei Különleges kiállítás látható a Nemzeti Múzeumban, remek válogatás a 16. szá­zadtól a 20. századig a magyar ékszerek gazdag anyagából. Az ékszer ugyan a „hiúságok hiúsága”, de mégis az emberi­ség leghívebb kísérője az őskortól máig. Minden nép minden időben ékesítette magát arannyal, ezüsttel, és drágakö­vekkel. Az ékszer nemcsak díszített, ha­nem vagyont, rangot is képviselt és kép­visel ma is. Az évszázadok folyamán kü­lönféle fejdíszeknek, nyakékeknek, kar­perceknek szimbolikus jellege is volt; a hatalmat, a kiválóságot, vagy a nemzet­séghez való tartozást jelentették. Az em­berek hittek az egyes fémek, ékkövek, az opál bűvös hatalmában, tőlük remél­ték szerencséjüket, egészségük megtar­tását. A szerencsét hozó köveket nyakba függesztve, vagy gyűrűbe foglalva visel­ték. Honfoglaló őseink a pompát, az éksze­rek kedvelését keletről hozták magukkal. Az előkelő magyar női és férfi viselethez tartozó díszek, csatok, gombok, lószer­számveretek, tarsolylemezek, fegyverek, ékszerek remekbe készült ötvösművek voltak. A középkorban ötvösségünk a legvi­rágzóbb magyar iparok közé tartozott. A gótika korszakában a megnyitott arany- és ezüstbányák kiaknázásával az euró­pai ötvösség élvonalába került. A magyar aranybányászatot Anjou Károly Róbert fejlesztette fel. A magyar ötvösök reme­kei a díszes királyi és főúri viselethez tar­tozó ékszerek közt is megtalálhatók. A korabeli festmények és miniatúrák örökí­tették meg őket, de sok fönn is maradt - a 17. századi férfi öv (Kemény János erdélyi fejedelemé volt) Nemzeti Múzeum gazdag sorozatot őriz belőlük. A jellemző típusok azután ala­kultak ki, hogy Zsigmond király megtiltot­ta a nyers arany és ezüst kivitelét az or­szágból. A kiállításon feltárul a magyar lovagvi­lág és reneszánsz aranytól, drágakövek­től csillogó pompája a női és férfi öltöze­teket díszítő övékén, csatokon, láncokon, gyűrűkön, a férfi és női kucsmákat díszítő rezgőkön át a nyakékek és fülbevalók sokféle fajtájáig. A korabeli ékszerek mérhetetlen szá­máról a fennmaradt hozományjegyzé­kek, hagyatéki leltárak, végrendeletek adnak hírt, a múzeumok raktárai ennek sajnos csak töredékét őrzik. A bányavá­rosokban nagy mennyiségben készültek az ékszerek, a nemesi és polgári csalá­dok számára, hanem diplomáciai aján­dékként is főleg a török időben. A 16. századtól kezdve megnőtt az aranyból készített ékszerek száma, egyre több ék­követ, gyémántot, rubint, türkizt, smarag­dot és igazgyöngyöt használtak fel. A legnagyobb változatosságot a nás- fák közt találjuk, főleg nyakban bársony szalagon, díszes láncon hordták, de a korabeli adatok szerint a hajba tűzve vagy sapkákon is viselték. Önálló kis mű­remek volt tarka ékkövekkel, színes zo­mánccal, gyönggyel díszítve. A 17. században új technika jelent meg, az erdélyi, u. n. festett zománc, mely tovább gazdagította az ékszerek pompáját. Nagyon kedvelt volt a masnit utánzó zománcos csokornásfa, a medál, és az igazi dísztollakkal ékesített forgó. A férfiak dolmányát, mentéjét mentekötő­láncok fogták össze. A mentére felvarrva arany, zománcdíszes, ékköves gombso­rokat viseltek. A 17. század gyűrűin a tu­lajdonos vésett neve vagy monogrammja is gyakori (Bethlen Gábor, Zrínyi Ilona, Serédi Krisztina). Jellegzetes, nagymé­retű mellboglárokat hordtak a szász pol­gárnők fémgyöngyökkel, drágakövekkel kirakva. A barokk korszakban jött divatba a gyémánt. Egész garnitúrák készültek be­lőlük a francia divat nyomán, többnyire külföldi ötvösök műveiként kerültek Ma­gyarországra. A főúri viseletben a ma­gyar mellett fokozottan tért hódított a francia. A franciás női ruha elengedhe­tetlen tartozéka a rezgő, a hajba tűzött forgó. A férfiak övéről láncok függtek, ci­pőjüket drágaköves csat zárta, hímzett mellényüket drágaköves gombok fogták össze. A gyűrűk közt a gyémántokkal körül­vett színes drágaköves gyűrűket kedvel­Zománcos, ékköves násfa a buda- szentlörinci Pálos kolostorból (16. sz.) ték. A nagy francia forradalom után kiala­kult a gyászgyűrűk és az emlékgyűrűk divatja egy-egy jelentős történelmi ese­ményre utalva. Magyarországon a levert forradalom után hordták a nők a bilincs­formájú karpereceket, gyűrűket. A bie­dermeier korszakban terjedt el a hajból készült ékszerek divatja. A dél-afrikai gyémántbányák megnyi­tása után terjedt el Magyarországon is a brilliáns, mely tökéletesen megfelelt a kiegyezés után meggqzdagodott nagy- polgárság fényűzésének. A szecesszió korszakában néhány nagy tehetségű művész remekbe készült zománcos ék­szere a magyar ötvösség új felvirágzását tolmácsolja. BRESTYÁNSZKY ILONA Fotó: KS. 17. századi mellboglár (Michael Nensföder brassói ötvös munkája) Kiss Tamás: Egy tujafához Abban a városkában, ahol valaha megszülettem a házak alól már útra keltek a lábak, a nyitott árkádok, verandák szobákká alakultak, nagy üvegfalak fénylenek rajtuk, és a csavargó őszi szelek esténként bekiabálnak. Városiasán élnek az emberek, hűvös elektrifikált fényben, kissé céltalan, dideregve. Szülőházamról is lekerült már a hűs levegős nádtető, pedig alatt egy kánikulában hófehéren illatozott a tavalyi téli szalonna. Eltűnt mennyezetünkről a biztonságot ígérő, tonnányi szálfafenyő-hosszú mestergerenda, de áll a ház boldogan, szépen, felmagasodva. És megvan a fa: a hatvan esztendőknek előtte gyermeki hittel magamültette tuja. Ő tájol most, tőle tudom, hogy hol is állott egykor a gang, a kamra, a pince... Ó tujafám, te szűrted át fölöttem este a holdat, ^ zöld pikkelyleveleddel, sudár piramid alakoddal, most te vezetsz oda vissza. Beléd fogódzom, hogy a vad zűrzavarokban percnyit hazataláljak, te zöld obeliszk, hódolva megállók előtted. Te vagy az Életfa, és égre magasodva fölöttem, Biota orientalis - kedves Alföldem honi fája. Beutaztam én már Európát azóta, nálad kecsesebbet ám Északhonba se láttam, sőt a suttogó piniák is téged igéztek a nápolyi kertekben... De hogy élsz még, nem hittem volna - pusztul a lét körülöttünk, és hogy itt vagy most, úgy érzem, veled élek, benned, létem háttere vagy, örökös-zöld, a megmaradás gyönyörű terebélye: bólogass majd, ha csüggedek, szép koronáddal, és ha ráhajolok öregen, remegőn a botomra. Kisújszállás, 1986. Jerzy Debski: Szomszédok- Emlékszel, drágám? Ma egy hete köl­töztünk ide.- Tényleg! Akkor kaptam hajba Ciecior- kowával, azzal az örült nőszeméllyel a mosó­konyha kulcsa miatt!- Cieciorkowa? Az a boszorkány az el­ső emeletről?- Nem. Bár az a másik is jó firma! Ő mondta rám, hogy ostoba liba!- Na és a Cieciorkowa?- Ő meg azt, hogy elhízott tehén!- A másodikról?- Nem, a harmadikról. A másodikon az a hárpia lakik, aki ha meglát, mindig meg­jegyzi: Mi van, te féleszű?- Az a magas, vöröshajú?- Nem. Az a magas, vöröshajú csak úgy hív, hogy „repedt sarkú".- Persze, persze. Akkor csak nem az, aki a múltkor lefelé rugdalt a lépcsőn?- Ugyan! A lépcsőről az a vén banya rugdalt lefelé, aki állandóan, úgy szólik, hogy „undok béka”, és a csimpánz mellett lakik, aki azt szok­ta mondogatni nekem, hogy „pápaszemes kí­gyó".- Valami nem stimmel! A „pápaszemes kígyót" ugyanis az a szőke csitri hajtogat­ja a másik lépcsőházból!- Ki van zárva, mivel még nem volt al­kalmam összebarátkozni a másik lépcsőház- beliekkel ^ Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN 'K Chagall emlékezete Száz éve, 1887. július 7-én született a modern európai művészet talányos, nagy hatású egyénisége, Marc Chaggal. A vityebszki szegény halász gyermeke valóban mesébe illő pályafutása alatt századunk művészetének ormaira ért. Művészete külön világ, amelynek állandó szereplői vannak. Képeit nem lehet csupán esztétikai úton megközelíteni, mert bár erős szá­lakkal kötődnek a világ művészete egyik központjának, Párizsnak avantgarde fes­tői mozgalmaihoz, de mindvégig őrzik az elhagyott otthon levegőjét, a chaszid zsi­dó mítoszok, pravoszláv ikonok, ortho­Cirkusz II. dox zsidó liturgiák szellemét. Művészete a szív, az emlékezés diadala, állapították meg róla kritikusai. Képi mondanivalóját meg kell szokni ahhoz, hogy megérthessük, színeinek, egymásba torló alakjainak varázsát, me­semondói vénáját élvezhessük. Művé­szetét sokan a szürrealizmushoz csatol­ják az álomképek, az emlékek szabad asszociációi miatt. Pedig csupán kom­ponálásmódja közös az irányzat képvi­selőiével, de Chagall mindig a megélt va­lóságot festi, élményeinek gazdag térhá­zából merít. Gyermekkori álmai, félelmei, szorongásai térnek vissza képein több rétegben, különböző jelentésekkel gaz­dagítva az ábrázolt valóságot. Ha sokáig nézzük egy-egy munkáját, a különféle jelentésrétegeket felfejtve kö­zelebb jutunk költői látomásaihoz. Meg­szállottsága így válik hitelessé, így nyer magyarázatot ember és angyal, a házte­tőn hegedülő nagybácsi, az égen úszó, menekülő koldus, a lángtengerben elme­rülő kakas, a sebzett szárnyú hering, a halálba üldözött vityebszkiek szimbólu­ma. Világának állandó szereplői, melyek­kel már első festményein is találkozha­tunk, a művész családja, apja, a hering- árus mama, testvérei, rokonai, a hegedü­lő nagybácsi, a falu lakói, orosz paraszt­asszonyok, imádkozó orthodox zsidók, mészárosok, borbélyok, katonák, artis­ták, mutatványosok, de a bibliai ősapák és az angyalok is. A faházas kisvárosban természetes módon együtt élnek az em­berek a tyúkokkal, a tehenekkel, lovak­kal, halakkal, madarakkal, melyek egy Chagall-képről sem hiányoznak. Később a párizsi művek hátterében is feltűnnek, mindig a szülőföld jelképeként. A táj, mely körülveszi őket, és hangulatilag azonosul az eseményekkel, jellegzete­sen chagalli táj, Vityebszk és Párizs, majd Provence elemeiből keverve. Álomképek, szabad fantázia, tudatta­lan állapotok természetes bőséggel áradnak képein. Chagall látomásos fes­tő, aki nem állít cezúrát a külső és belső valóság közé, azt festi, ami és ahogy em­lékeiben felbukkan. Képei eszközei modernek, magasren- dűek. Mindent tud, amit korunkbeli festő szakmájáról tudhat. Enélkül széthullana, értelmetlenné válna a maga teremtette vi­lág, közölhetetlenné válna az a tartalom, mely így sugárzik belőle. Elemi élmények festője, témái a születés, a család, a sze­relem, a háború, és élete végefelé a bib­lia, amelynek történeteit üvegablakain és mozaikjain ábrázolta. Hosszú működése alatt rengeteget al­kotott, igen egyenletes színvonalon. Stí­lusa hamar kialakult, és haláláig alig vál-» tozott. Iskoláit Vityebszkben kezdte, majd pártfogók segítségével a pétervári Festő­művészeti Akadémián, Leon Bakst sza­badiskolájában végezte. Innen Párizsba került, ahol világa kitárult. Világhírét 1914-es berlini kiállításán bemutatott műveivel alapozta meg. Az első világhá­borúban katona volt. A forradalom után képzőművészeti népbiztos lett. 1922- ben költözött Párizsba. 1941-től 1947-ig New York adott számára menedéket, majd visszatért Franciaországba, ahol vi­lághíre csúcsán, 1985-ben hunyt el. Mű­vészete három fő korszakra tagolható. A század első évtizedében sötét tónusú, hagyományos formaadású képeket fes­tett sajátos témakörével. Művészete a húszas években bontakozott ki a Párizs­ban rázúduló sok élmény hatására. Ren­geteget dolgozott, de a legtöbb képébe beköltözött Vityebszk, az elhagyott szü­lőföld, a maga sajátos alakjaival, hangu­latával (Én és a falu (1911), Hegedűs a hóban (1927), A kék ház (1920)v A harmincas évektől haláláig tartó al­kotó korszakában jelképei minden for­mai kötöttségtől megszabadulva úsznak a térben. Az ötvenedik életév körül kiemelkedő nagy kompozíciók egész sorát festette. (A bohóc, A vörös ló (1937), Harlequin család (1933). A művén az akrobata va- rázsgömjébe zárva látható a fasizmus ál­tal fenyegetett és később a földdel egyenlővé tett Vityebszk. Neki és elpusz­tított családjának állít emléket az 1935-1947 között több változatban megfestett A festő és családja című kép is. A negyvenes években minden sikere ellenére is a gyász, a szorongás uralko­dott képein. Tragikus életérzésében gyakran fordult a Bibliához. Szimbólumai élvontabbak lettek. 1938-39-ben festett Menyegző az Eif­fel toronynál című képén is lángba borult Cirkusz I. az esküvői sátor, hiába óvta a hegedülő és a gyertyát tartó angyal és a gall kakas a szerelmeseket, a tűz belekap a menyasszony fehér ruhájába. 1944-ben feleségét is elvesztette. Hiá­ba a világsiker, hír, megnyugodni csak hosszú évek után tudott. Rengeteget dol­gozott; a párizsi operaházba freskókat, a jeruzsálemi Hadassza egyetem zsinagó­gájába 12 üvegablakot, a jeruzsálemi parlament épületébe mozaikfalat, ké­sőbb gobelineket is készített. Budapesten 1972-ben volt nagy sike­rű kiállítása. 1973-ban Nizzában múzeu­ma nyílt. 1974 tavaszán szülőföldjét is meglátogatta. Élete utolsó percéig dolgozott, üveg­ablakokat, mozaikokat tervezett. B. I. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom