Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
io^epüjsäg 1987. július 25. — • — Enyém a cirkusz címmel kiállítás nyílt az Ernst Múzeumban Pólya Zoltán fotóművész cirkuszi tárgyú fotóiból. Képeink a kiállításon készültek.' ügér nagyon ritkán jár moziba, tévét is csak alkalomszerűen néz, esténként szakkönyveket olvasgat otthon, vagy a számítógéppel bíbelődik. Sügér programozó matematikus egy vállalatnál, szereti a munkáját, tulajdonképpen - ahogy mondogatja is - az tölti ki az életét. Néhány éve még egy asszony is kitöltötte, de Sügér - bárhogy akarta is - nem tudta igazán „beprogramozni” a mindennapjaiba, így rövidesen elváltak. Az asz- szony azóta már újra férjhez ment egy mézeskalács-készitöhöz, aki ugyan nem sokat ért a matematikához, de a szívügyekhez annál inkább. Most hát egyedül él Sügér a harmincas éveit taposva, és reménnyel telve, hogy eljöhet még az „igazi" az ű életében is. Csak éppen ismerkedni nehéz manapság ezen a nagyra duzzadt Pesten, különösen egy olyan elfoglalt, visszahúzódó embernek, mint Sügér. A vállalatnál nincsenek kedvére való nők, hirdetni, házassági irodákat járni nem az ő „műfaja”, szórakozó helyeket látogatni úgyszintén, az utcai ismerkedés meg egyenesen elképzelhetetlen a számára. „Majd valahogy kialakul...” - gondolja Sügér két számtani művelet között, de ezen kívül nem tesz semmit az ügy érdekében. Egyik este, hosszabb túlórázás után, fáradtan érkezik haza, és számoktól zsongó agyát pihentetni bekapcsolja a televíziót. Valami magyar filmvígjáték megy, a történet valamikor a harmincas évek végén játszódik. Sügér szórakozottan figyeli az eseményeket, agya „képernyőjén” néhány részmegoldást perget még le a munkájával kapcsolatban, és már hajlik rá, hogy elzárja a készüléekt, amikor a filmben megjelenik a női főszereplő. Beperdül inkább, szőkén, teltkarcsún, kicsit ferdevágású szeméből huncut fényeket villantva elő, és Sügér, a programozó matematikus, „programon kívül” a hatása alá kerül. Ó még ilyen szép nőt nem látott! Ez maga az élet, maga a fiatalság! Ha ő ezt megismerhetné közelebbről, ha csupán pár szót válthatna vele, és hát ki tudja... hátha... Végül is történhetnek még csodák, hátha a művésznő is egyedül él, és talán éppen ő, Sügér... Igaz, ez még álomnak is túlzás, de miért ne lehetne megpróbálni... Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül az egész... A film után felhívja a televíziót, és megkérdezi, ki játszotta az imént vetített filmnek a női főszerepét.- Vígh Eleonóra... - Hangzik a válasz.- Nem túl ismert név - gondolja Sügér -, de hát fiatal, kezdő színésznőnél ez természetes. És egyébként sem jelent sokat, hogy ő ismeri-e vagy sem, hiszen nem járatos a színházi világban. Tárcsázza a nevek szerinthtudakozót, és megkérdezi, hogy Vígh Eleonóra művésznőnek van-e otthoni telefonja. Örömmel hallja, hogy igen, és jegyzi fel a megadott számot. Eddig hát simán ment minden, de most hogyan tovább...? Mit mondjon majd neki? Es mi történik, ha a férje vagy az élettársa veszi fel a telefont? Gratulálni azért lehet az alakításához, ebben még nincs semmi törvénybe ütköző. Legfeljebb ennyi, és nem több, de legalább hallja ezt a kedves, szép hangját. Milyen jól énekelt abban a vidám filmben, és remekül táncolt! Temperamentumos nő lehet, az egyszer biztos! Izgatottan hívja a megadott számot. Foglalt. Hát persze, sokan gratulálhatnak neki most. Mégegyszer próbálkozik, aztán újra. Végre sikerül.- Vígh Eleonóra művésznő?... - kérdezi Sügér torkában kalimpáló szívvel.- Igen, az vagyok... - hagyja helyben a női hang, amit éppen csak érteni lehet. Sistereg, recseg a telefon, lehet, hogy vonalhibás.- Elnézést, hogy csak így ismeretlenül... - kezdi Sügér -, de nem tudtam megállni, hogy elragadtatásomat ne tolmácsoljam mindjárt a művésznőnek... Az első elfogódott mondatok után Sügér fokozatosan belelendül, dicséri a remek alakítást, a nagyszerű élményt, amit ezáltal kapott, és ha nem venné tolakodásnak a művésznő, nagyon szeretne egy autogrammal ellátott fényképet.- Maga találkozni akar velem? - kérdezi a nő.- Igen, ha lehetne... - mondja meg- csukló, rekedt hangon Sügér -, csak éppen, hogy egy kézcsókkal is kifejezhessem a hálámat...- Nincs akadálya - mondja a nő -, jöjjön el holnap a lakásomra. Hold utca négy, harmadik emelet kettő. Délután öt óra. Megfelel?- Igen... hogyne... És köszönöm... Sügér aznap nehezen alszik el. Erre még titokban sem számított. A nő a lakására invitálta. Ez fantasztikus! Ez mese! Ez egyszerűen nem is lehet igaz! Csak álmodja... biztos, hogy csak álmodja az egészet! iz szál vörös rózsával baktat fel másnap délután egy belvárosi öreg bérház harmadik emeletére. A lift persze nem működik. De ez most nem érdekes, bagatell, nevetséges... Még néhány perc, és szemközt állhat a szőke csodával, a kedvesen csú- fondáros szemek rávillannak, és ő, Sügér... Hány lépcsőfok még?! Pontban öt órakor nyomja meg a csengőt. Bentről kutyaugatás felel erre, majd hallja a biztonsági zár csörgését, a kulcs fordulását, és végre kinyílik az ajtó. Kék masnis pincsi ugrik rá, végignyal a kezén, kőrbeszimatolja.- Csöpike, nem szabad! - inti rendre egy szigorú női hang, mire a pincsi még egy utolsót vakkantva otthagyja a programozó matematikust.- Ugyan már, olyan aranyos... - akarja mondani Sügér, de a látványtól megdermed benne a szó. A rózsacsokor fedezékéből kitekintve hajlott hátú kis öregasz- szonyon pásztáz végig a pillantása. Haja fehér, minta porcukor, necchálóval körítve, csipkezsabós, sötétkék bársonyruhát visel, és ezüst fogantyús botra támaszkodik.- Vígh Eleonóra vagyok... - mondja, és koppant kicsit a botjával. - Kerüljön beljebb, fiatalember... Sügér nehezen mozdul, mint akit megbabonáztak. Mi ez, valami rossz tréfa?- Bizonyos leikecském... - sóhajt az öregasszony, nyugtázva Sügér elképedt pillantását -, eltelt az idő... Tudja mikor készült ez a filmem? Ezelőtt ötven évvel...- Ötven évvel?! - Sügér szájából úgy hatnak a szavak mint egy feljajdulás.- Maga ezt nem tudta? - A nénike nevet Sügér elképedésén. - Hogy lehet ez? Hiszen már csak a kópia miatt is...- Fekete-fehér készülékem van... motyogja Sügér -, elég régi is már... De egyébként is később kapcsoltam be... És tetszik tudni, én nagyon ritkán nézek filmet...- No nem baj - mondja a matróna -, azért csak jöjjön be... Majd keresek egy képet magának abból az időből. Tudja, fiacskám, én nagyon korán abbahagytam a színészetet. Drága megboldogult uram vasúti főtanácsos volt, komoly ember, választanom kellett. És én választottam... Három gyerek, hat unoka... így folytatódott az én pályám.- De a telefonkönyvben a művésznevén tetszik szerepelni. Gondolom, azért tudták megadni a számot.- Ja igen... valóban... Mert szegény uram halála után még megkísértett a múlt. Néhány évig még játszottam itt-ott, de csak olyan nyúlfarknyi szerepekben. Statisztálgattam inkább na, ez az igazság. De annak is van már vagy tíz esztendeje. Előre tipeg a szobába, helyet mutat Sügérnek egy díszpárnákkal zsúfolt kanapén, és közben rendezgeti a rózsákat.- Szépek... nagyon szépek. Nem is tudom, mikor kaptam ilyen gyönyörű rózsacsokrot utoljára. Maga igazán gavallér, fiatalember. Kér egy kis likőrt?- Nem. Köszönöm nem kérek.- Talán egy kis bort?- Tessék csak hagyni. Nincs sok időm. Igazán csak egy pár percre jöttem... Sügér szájából tompán toppannak a szavak. Ilyen blama is csak vele eshetett meg! Észrevehette volna, hogy az egy régi film. De akkor is csak az átkozott számok... mindig a matematika... „Élhetetlen" - hallja újra elvált felesége hangját és most magában tökéletesen igazat ad neki.- Várjon, kedveském, keresek egy képet - mondja az öregasszony és szép mívű, ódon kredencnek húzza ki a fiókját. Csengetnek. Hallani, hogy a pincsi megint az ajtót kaparássza csaholva, de az öreg néni nem figyel most a csengetésre. Albumot vesz elő, azt lapozgatja.- Csengettek! - figyelmezteti hangosan Sügér.- Az unokám lesz... - mondja az öregasszony, és indul ajtót nyitni. - Leküld- tem a "patyolatba. ügér utána néz. „Éppen csak ötven évet késtem...” gondolja fanyarul, és rácsap az egyik díszpárnára. El innen, de minél előbb! Aztán már jön is vissza az öregasszony, és vele egy lány. Sügér megtágult szemmel nézi. Hiszen ez a szőke csoda! Pontos mása annak, akit a filmen látott. Vagy talán még attól is szebb, kívánatosabb.- Ö a legidősebb unokám... - mondja az öregasszony -, Elvira. És képzelje, fiatalember, programozó matematikus... Egy volt színésznő unokája. Hát nem fantasztikus?- De igen... az... Fantasztikus! - dadogja Sügér felállva a bemutatkozáshoz. És úgy érzi, csoda történt. Szőke csoda! Nyurga, szolidan pocakosodó férfi kért engedelmet, hogy ismeretlenül bár, de néhány percre leülhesen eszpresszói asztalomhoz. Belesett kéziratom kusza szövegébe, majd nagy nehezen rátért mondó- kájára ilyenténképpen:- Ön, ugyebár, az öregekkel foglalkozik, itt-ott, mindenütt... Én berepültem a pályát... Túl vagyok a leszálló ágon... Bár nem sikerrel, de földet értem... Most, hogy lezárult ugye az, amiért éltem, megmondaná-e, mit kezdjek magammal? Megkértem, mondaná már meg, hogy mi zárult le az életében. Újdonsült ismerősöm megbotránkozással elegyes ámulattal nézett rám: vajon csakugyan akad ember, aki nem ismeri fel őt? Csakugyan ? Aztán legyintett!- Ennyi a dicsőség, uram... Tizennemtudomhány évig kergettem a labdát az enbé egyben, két éve leálltam, és már ön sem emlékszik rám. Nem emlékeztem rá.- Most mivel foglalkozik? Labdarúgó edző? Megvetéssel hárította el a feltételezést. Nem is szerzett tréneri oklevelet. Semmiképp sem érdekelné az a foglalkozás.- Egyesületem előbb vendéglőst akart csinálni belőlem - mondotta. - Három hónap alatt megutáltam. Mindig antialkoholistának Ismertek, most meg abból éljek, hogy másokat itatok? Aztán egy kultúrház- ba küldtek, legyen belőlem népművelő... Ott tudtam meg, hogy főiskolát kéne végeznem, ha valamire akarom vinni. Ahhoz már öreg vagyok. Szerettem volna megtudni, hogy miből él. Arca oly sejtelmessé vált, mint a Névtelen jegyző szoboralakjáé a Városligetben:- Nem mindegy az, uram? Élek, házam, kocsim, napi bagóm van. Qsak az életem röppent el. És meg sem várva, hogy mondjak valamit, már búcsúzott is. Utóbb egyik sportújságíró barátomtól tudtam meg, hogy a férfi, aki elröp- pentnek tekinti az életét - harmincöt éves. Azóta is eszembe jut időnkint az epizód... Harmincöt év! Ha úgy vesszük, egy emberöltő. Schubert vagy József Attila, Vasvári Pál vagy Lermentov ennyit sem ért meg, mégis teljes élet után ment el... Harmincöt év! Ennyi idősen sok ember még a társát keresi, igazi hivatását szeretné megtalálni, úgy érzi, egyelőre még csak sorsának pitvarában ácsorog a holnapra várva. Vagy fordítva a nézőszögön: Veres Pétert ugyan már negyveneszÖregség és unalom tendős korában sok, vele egykorú tisztelője Péter bácsinak szólította, de a boldogulás lehetősége csak alig valamivel ötvenedik éve előtt nyílt meg a balmazújvárosi betűvető parasztember előtt. Talán már tíz éve is van, hogy megismertem azt a két öreg barátot, akiről befejezésül szólni szeretnék. Szomszédok voltak. Az idősebbik latin-történelem szakos gimnáziumi tanár volt hajdanán, az ifjabb önálló műbútorasztalos. Úgy éltek egymás házszomszédjaiként vagy ötven évig, hogy jóformán nem váltottak szót. Már beléptek a nyugdíjasok közösségébe, midőn a tanár becsöngetett az asztaloshoz, nem tudná-e kisegíteni egy kis enywel, mivelhogy egy kilazult széklábat szeretne megjavítani. A mester nem hagyta kínlódni a pedagógust, fölmelegített egy lábaska enyvet, és átment a szomszédhoz, hogy megreparálja a bútordarabot. Körülményes és népiképp fontoskodó iparos volt. Elkápráztatta szomszédját olyan szavakkal, mint a „nut", a „falc" és a többiek. Erre a tanárunk, - hogy megmutassa, őt sem a gólya költötte - latinul idézett egy közmondást, mely szerint ki minek nem mestere, hóhéra az annak. Közben a műbútorasztalos szétnézett a szobában. Szakértő szeme rengeteg kisebb javítani valót talált a berendezésen. Felajánlotta, megtanítja az egyszerűbb tennivalókra Horatius egykori magyarázóját, hogy segítsen magán, ha följön egy asztallapról a furnir vagy elhomályosodik a fényezés. Ment is ez a tanítgatás egyszer, kétszer, sokszor. Flestellte tanárunk az ingyen különórákat és e szavakkal fordult oktatójához:- Mivel szolgálhatnám meg a kedves türelmét szomszéd úr? A mester titkon már várhatta is a kérdést, mert nyomban kész volt a felelettel.- Ha tanár úr is megtanítanak viszonzásul valamire.- Csak nem a latinra? - ám ült az öreg. Mesterünk mosolygott:- Ahhoz már fáradt az agyam. Talán fiatalon sem fogadta volna be. És olvasni sincs már türelmem. De ha elmondaná nekem a két kissrácnak meg a farkasnak a történetét, mert azt egyszer félfüllel hallottam a rádióból. Meg hogy Julius Ceasart miért ölték meg. És hogyan éltek romában kétezer évvel ezelőtt. ...És a tanár úr így vett végül gyalul a kezébe, a mester pedig így ismerte meg az utat, melyet az antik Róma katonái a Ti beds partjától Budáig megtettek. ...És ők kettten szintúgy megtettek bizonyos utat. Egymás felé is. A tartalmas alkonyat felé is. Azóta ők már nincsenek. De példájuk mindig föléled bennem, ha unatkozó öregekről hallok, akik ráadásul néha mindössze harmincöt évesek. BAJOR NAGY ERNŐ Időzavar Tóth-Máté Miklós:
