Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-22 / 171. szám
1987. július 22. Képújság 3 Vágják a gabonát Napi 12-14 órában dolgoznak A homokon hamar szűkül az árpa, bólintós fejeit leejtve nem is soká várt sorsára. Alig kezdte aztán a naptár a júliust enni, amikor a kombájnok vágóasztala már belemart a búzatábla szélébe is. Nekilódultak a gépek, a fekete kormánykerekek mögött elszántan dolgoztak az emberek az esti megállásig. Kopaszodnak a táblák, bíznak az emberek a jó felkészülésben, a szemek tömöttsé- gét pedig hozta az idő, amilyenre hozta, már nincs mit tenni vele. Hány kaszát vált ki ma egy kombájn? Már senki sem kérdezi. Nem is dűl a rend, s nem marad el a marokszedő. Csak a hátul kidobott szalma mutat utat a tarlón a szállítójármüveknek. A kölesdi Egyetértés Téesz irodájában éppen megbeszélésre készülnek, de jöt- tünkre Varga Sándor elnök halaszt a dolgon. Telefonál. A főagronómust hívja, Varga Andrást. Kissé rezignáltan, enyhe keserűséggel a szavaiban mondja az elnök, hogy nem azt hozta a gabona, amit vártak.- Nem az igazi. Annyira nem, hogy a tervezett alatt marad a hozam, majd húsz százalékkal. A hirtelen jött forróság „odavágott” a búzának. A főagronómus bólint, miközben egy telefont rendez el.- Az aratás félidejében vagyunk, a hétszáz hektárról lekerülő búzát nem kell szárítani, csupán tisztítani - folytatja az elnök. Sok az ocsú.- Hatvan mázsát láttunk a búzánkban- említi Varga András, aki kiváló termés- becslő hírében is áll - és általában 1 -2 mázsa eltéréssel el is szoktuk találni, hisz jól meghatározható növény. Ez most nagy „arcrazuhanás”, hogy finom legyek.- Odavannak a remények - szól közbe Varga Sándor. Vagy húszán néztük alulfölül apróra a búzát. Egy egész stáb, mint ahogy szoktuk is, nem egy ember tévedése ez. Vásárolt vetőmag... rossz idő a vetésre, aztán viszonylag jó tél, gondokozó kifagyás nem is volt; jó kis tavasz... sok tisztesen elvégzett munka... - Körültekintőek voltunk, a terület háromnegyede müvelőutas, júniusban még egy repülést csináltunk vetésfehérítő ellen, talán hoz majd 1-2 mázsa pluszt. Most meg azt kérdezgetjük magunktól, hogy minek kellett?! Szomorúak Kölesden a szakemberek. Sok munka van mögöttük, sok gonddal, és a búza nem azt hozza, amit vártak. A belvíz is elvitt 28 hektárt... Az elnök azt mondta, akinek a talpa alatt föld van, az érzi csak igazán, hogy mi ez. Most is csörög a föld a kapa nyomán, mintha csupa kő lenne. Furulyázik a melegtől a kukorica. Ha nem jön két héten belül az eső, a kukorica is befuccsolhat, oda lehet a jó termés. Elég kimenni a kiskertbe, az ember megérzi a mezőgazdák minden bánatát, kicsiben. Egymásra nézünk, aztán folytatják a szakemberek.- A szalmával akarunk valamit kezdeni- így az elnök. - Az állatállomány miatt nekünk kevés kell, menjen hát Dunaújvárosba, hozzon valamit a konyhára. De hol vannak a Hesstonok? A Népújság is írta, hogy megérkezett, mi meg várjuk... nagyon várjuk. Ha most jön, még talán... nullszerviz... addigra tarlón mindenütt a szalma. Négymillió fölött van az ára. Rendben... De legalább itt lenne! Ha jön az eső, akkor meg nincs igazi szalma.- Patthelyzet. Munkaszervezés?!... kapcsolódik be a főagronómus. - Hogyan?! Mit kezdjek? Lehúzassam a szalmát? Vagy inkább mégsem?! Le kellene zárni a talajt a tarló után. Azt mondja még Varga Sándor, hogy ezt pótolni már nem lehet. Elméleteket gyárthatunk, de minek? A tegnapi nap már nem jön vissza. Kényszerintézkedéseket kell majd tenni, erre a téesz rákényszerül, csak vajon célravezető lesz- e?! Az idő majd elmondja.- Elviselhető kényszertakarékossági intézkedések következnek - summáz az elnök -, de ez aztán bizonyosan nem a jövőt szolgálja. Forróság a Nagyhideg- völgyben Kanyarog a dű- lőút, a tópartról szürke gém és lusta gólya röppen odébb. Csérek ülnek a vízen. Gyöngyöző harmatcsep- pek buktak a lyukacsos szandálon át Rátái József kom- bájnos meztelen lábára. Minek is a zokni aratásra? Korán van még. Együtt vannak napok óta. A harmat, meg a kombájnos csapat. Együtt kezdenek a reggellel és együtt is fejezik be az estét, 12-14 óra kemény munka ez naponta. A Nagyhideg-völgy- nek most találóbb lenne a neve, ha úgy hívnák: Nagyforró-katlan. Pótkocsis MTZ-k a tarlón, kőhajtásnyira morog a hat E-512-es is. Görcs Jenő a tarlófelelős szemével követi a gépeket.- Kicsit el vannak kenődve az emberek- mondja. - Nem olyan az idén a búza, mint vártuk. Mester Győző a szállítójegyzékeket tölti ki. Kell az írás - a tarlóról lekerülő gabona igazolása. Napbarnított, vidám ember. Most mégsem röpköd örömében. Nincs miért, mint mondja.- Későn kelt a gabona, a virágzáskor esők is voltak, és nem kötött a búza.- Egy kalászban a szokásos 42-46 szem helyett csak 18-25 van - társul a beszélgetésbe a tarlófelelős. Dimbes-dombos ez a forró katlan. Jó pár kisebb táblarész már rövidre vágott tarlófrizurával mutatja a szorgalmat. Mintha csak karmester vezényelné, egy- felé fordulnak a gépek, és körbeállják a Robur buszt. Kávé és szóda érkezett. Jönnek a kombájnosok. Rátái Józsefet a felesége szolgálja ki. Nevet az ugratáson, hogy megjött az ellenőrzés. Térmeg János is behuppan az ülésre, kezébe szódát vesz és örömmel kortyolja a pincehideg „buborékost”.- Naponta négyszer jön ki az autó, hozza a kávét, az italt és az ebédet - említi meg Rátái Józsefné. - Mint minden esztendőben, az idén is kijutottam a kávéval a férjemhez. A férjem egyébként 22 éve kombájnozik.- így igaz - mondja a férj - nekem, aztán nem furcsa az aratás. Ha sikerül huzatot csinálni a fülkében kibírható. Fél ötkor már az uborkát permeteztem. Jó a hangulat. A kombájn is, Rátái József is „félidős”, mint mondják, most vannak a csúcson, most nagyon bírják.- Ha még öt évet lefut a gépem, megveregetem a vállát - mondja Rátái József.- Szombat, vasárnap is mentünk. Ebédre hazavittek, hét végén így van ez. Amit hétközben adnak, a másfél adagot, meg sem tudom enni, annyi...- A dombok hónaljában bujkálni és félnék - említem. Ki az aki nem fél? - kérdeznek vissza - Nincs mese, menni»kell.- Tegnap számolgattam, naponta 11-12 üzemórát mennek a kombájnok, de a kereset a gyengébb termés miatt vagy 25 százalékkal kevesebb - mondja Rátái József.- Jó búzában könnyebb lenne, de most ez van. Kalászburok van bőven, az apró szemet töri is a gép, aztán kifújja hátul egy részét - summázzák szinte együtt. A ház körüli munkáról faggatom az embereket. Mondják, mindenki nős. Meg ott vannak a gyerekek is. Besegítenek, hisz nagyok már. Két pillanat múlva már magamra is hagynak, aratáskor drága még a perc is. Újabb táblába mennek. Nincs az az autocrossverseny, melyen akkora port terjengene, mint most a dű- lőúton. A Robur sofőrje nevetve, integetve vág a Lada Nivánk elé. Vályogot érzünk a szánkban. Nincs baj, ezt mutatja az is, hogy az emberek incselkednek egymással. 1987. június 20-án, hétfőn déli 12 órakor a kölesdi határban, a Nagyhideg- völgyben, a napon 36 Celsius fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Tombol a nyár, folyik az aratás. Meg a víz, az aratók hátán SZABÓ SÁNDOR Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Rátái József- Nekem a dédem mesélte, hogy valamikor Ausztria közvetítésével még Franciaországba is vittek innen bort - házasí- tásra. Férfiak az informátorok. Szavukban ott fénylik a régi dicsőség mai éhe és a mértékkel ivó emberek szomjúsága is. Tudhatom - mondják -, hogy a föld azért termi a jót, hogy az érte fáradó ember élvezze azt, amit verejtékével kiérdemelt. Láthatom aztán azt is, mennyire nem vág a mai faluképhez elvadultságá- val a hegyvidék. Számoljak utána... Volt ott fönt hatvanhét jó présház, van belőle kilenc. A valamikor százhúsz pince közül legföljebb harminc használható... Az a terv, hogy a közös tanács parcellázás után olyan embereknek adja parcellánként 20 ezer forintért a szőlővidéki parlagot, akik vállalják a pincesoron egy-egy présház fölhúzását a telepítésen, művelésen kívül. Nem a szőlőskerti ka- csalábonforgók emelését szorgalmazzák tehát, hanem az eredetinek megfelelő présházak építését. Feltehető, hogy ezt a megszorítást nem mindenki találja majd rokonszenvesnek, mert akartuk, nem akartuk, divat lett nálunk építményeinkben is a magamutogató kivagyiság. Az viszont biztató, hogy a 44, kitűzés előtt álló telekre nemcsak helyből, hanem Bajáról és Szekszárdról is van már érdeklődő. Nyernek mindenképpen A helybeli szőlészkedni szándékozók vállalták a közvilágítás kijuttatásának költségét. A közkifolyóval ellátott vízrendEgy emlékkép - amikor még bányászták a gránitot szer kiépítésének is összefogás, anyagi részvállalás lesz a fedezete. Mert fény is kell, víz is kell. Utóbbi nem borszaporításra, hanem a tárolóedények tisztogatására, de az építkezések se képzelhetőek el közelben nyerhető víz nélkül. Mi mindezek után a krónikás véleménye most, 1987 nyarán? Az, hogy ha kisebb lenne a tét, mint amekkorát a szőlő- kultúra mórágyi fölélesztésének pályázatba foglalt terve jelent, akkor is rászolgálnak a mórágyiak a drukkolásunkra. Igaz, az új céllal összefogók akkor is nyernek, ha az országos környezetszépi- tő pályázat tisztes summát kitevő dijai közül egy se jut végül ide. Ám ha mégis nyernének? Van mire költeni, mert az utak építésre, a települést átszövő árkok központi rendezésre, az üdülőfalu-jelleg pedig gazdagításra várnak. S ezzel nincs vége. Pénz kell a műemlék jellegű épületek védelmére és arra is, hogy elkészülhessen végre Mórágy helytörténete. Itt álljunk meg. S abban a hitben, hogy sikerült valamennyire elmondani, miért szeretnek mind többen élni ebben a gyürüfűi elnéptelenedés rémétől távolodó völgységi kisközségben. Nagy fába csapódott a fejsze foka, amikor a Mőcsényi Közös Tanács feladóval útjára bocsátotta Krutki Pál - szerzőtársai nevében is - azt a dolgozatot, ami arra a pályázatra készült, amelyet országos szervek a szép környezetért fá- radozóknak írtak ki. „Jó munkát, sok sikert!” Megtudtuk, hogy nem kevesebb, mint 570 pályamű érkezett be a kiírókhoz az ország minden tájáról és nem könnyű munkát adott az előzsűrinek ezek elbírálása. Az első szűrés mindenesetre befejeződött, következhet a legalább annyira hasznos, mint nemes versengésnek a második futama. Mórágy számára úgy, hogy aki csak a szemének hisz, Mőcsényben a közös tanácson elolvashatja a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének azt a levelét, amiben egyebek között ez áll: ...„az elő- zsűri pályázatukat elfogadta. Kívánunk Önöknek az elkövetkező időre tervezett feladatok megvalósításához jó munkát és sok sikert!” Úgy szól ennek az értesítésnek a befejező része, hogy a Natura szerkesztősége fel fogja keresni a pályázókat, mert hírt szeretne adni munkájukról a képernyőn is. Mi ez a munka? A község délnyugati részén fekvő, az elmúlt évben elkopáro- sodott szőlővidék újraélesztése, a gazdag hagyományokra tekintő szőlőkultúra fölvirágoztatása. Ha erre csúfondároskodni támadna valakinek kedve mondván „mit akar ez a Mórágy, hiszen manapság a történelmi szőlővidékeken is föl kell nagyon kötni a gyolcsot?!”, azt felelem, félre a csúfolko- dással! Mórágy nem badacsonyi, villányi, szekszárdi, stb. borvidék akar lenni. Túl a huszonnegyedik órán nagyon kelendő az a halott-támasztás, amit elhatároztak. Azt akarják ezek az emberek, hogy a falut félkarélyban ölelő domboldal - amelyen présházak fehérlettek egykor - ne a holdbéli kietlenség képét mutassa, hanem az emberi gondosságot és az ember kezének csodateremtő erejét. Patópál- urasan elkótyavetyélt gazdaság az, ami mostanság még a bornemisszák szívét is összeszoritja a hajdani szőlőskertek tájékán. A mórágyi öregek szerint termett itt kadarka, otelló, szlanka, ezerjó, ökörszem és dalavári. S úgy mesélték a mai öregek öregei - akik meg az ő öregeiktől hallották hogy akkor a régesrégi kezdetekkor az asszonynépség melencékben a fején hordta föl a szerves trágyát a hegyre a szőlő alá.- Aki most körülnéz a hegyen, mesének gondolja, hogy fél évszázaddal ezelőtt még megélhetést is tudott adni Mórágyon a szőlőművelés. Régi dicsőség, mai szomjúság- Kevés olyan család élt itt 1945 előtt, amelyiknek ne lett volna legalább kicsinyke darab szőlője. A Gránit fogadó Itt van szükség - fönn a hegyen - az újjászületésre (Vége) LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: BAKÓ JENŐ Mórágyi metszéspontok
