Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
1987. június 13. C TOLNA A _ 4 "rtÉPÜJSAG Aranysarkantyús legény » „A Crescendo-val eljutunk a kezdő félidő csúcspontjára. Szögi Pink Floyd zenéjére haidau-elemekböl épít egyszemélyes táncdrámát. Rácz Attila kimagasló teljesítménye tökéletes lelki és fizikai alkalmazkodásából fakad. Megnyerő erővel jeleníti meg a küzdés, a legyőzhetetlenség, az eltiporhatatlanság táncban ábrázolható formáját.” (Táncművészet 1987/5.) „Szobám az emberek között van” ' Rácz Attila a Dunaföldvár, Kossuth tér 11-es számú címet mondhatja állandó lakásának. Itt beszélgetünk. Fiatalos, hangos muzsika fogad, amit már az utcán hallani. A bejárati kapun egy tábla jelzi, hogy Rácz Gyula hegesztő mivel is foglalkozik. Ő az apa. Az anya kalauzol a lakásban, a zene irányába. Fia egy kényelmes fotelben félig ülve, félig fekve - olvas. Kikapcsolja a magnót, leteszi a képes folyóiratot, a Táncművészet ez évi ötödik számát. Délután egy óra van. Beszélgetésre szánt időnk szűkre szabott, mert három órakor Dunaújvárosban várják Attilát, ahol két csoportot, táncolni tanít. Az éppen huszonkét éves fiatalember röviden, szinte címszavakban meséli el az utat, ami a tánchoz vezetett. Szülei kezdetben - ez alig három éve volt - más pályára szánták. Kecskeméten érettségizett a Katona József Gimnáziumban, 1983-ban. Akkor még a külkereskedelmi főiskola volt a cél. Ehhez angolul is tanulnia kellett. Középfokon beszéli a nyelvet. A sikertelen felvételi talán a földrajznak köszönhető. Akkor nyáron Dunaföldváron gyer- mektáncfesztivál volt. Mivel Attilának magnója, erősítője is van, így akkor ő diszkózott a gyerekeknek. Amikor megjelent egy-egy fiatal népi hangszerekkel, körbe álltak és néhányan táncolni, ugrálni kezdtek. Attilát is bíztatták, csinálja ő is. Vonakodás után mozdult... Ekkor történt valami!... A pillanatot utólag lehet magyarázni, de az érzést nehéz megfogalmazni, amit a perc váltott ki. A sikerrel ellesett táncmozdulatok fogva tartották Attilát. Egyedüli gyermek, most még szüleivel él. Külön szobáját nem sikerült tetszése szerint berendezni, mert igazából az emberek között érzi jól magát... „Zavartam a nyájat” Tánc iránt fellobbant szerelem, cselekedetekre késztette. Hamarosan négy táncot megtanult, amivel utazhatott a du- naföldvári táncosokkal Törökországba. A néptánc ekkor már lüktetett ereiben, elevenen. A Dunai Vasműben dolgozott leltárellenőrként és utána táncolt, táncolt. Egyre inkább vonzódott a népi dolgokhoz. Mind több tudásra vágyott. Simson motorjával járta kikapcsolódásképpen a határt. így jutott Kanacspusztára. Itt útját állta egy birkanyáj. Megvárta mig elvonulnak az állatok. Arra gondolt, milyen Rácz Attila kellemetlen, hogy ő zavarta a nyájat. Beszélgetni kezdett az idős juhásszal a pásztorkodásról, az életéről. Később, más alkalommal visszatért barátaival, mert gidabőrre volt szüksége a dudához. A bőrvásár ugyancsak mély nyomot hagyott Attilában. A juhász pálinkáért adta a gidákat. A fiatalok négy litert kínáltak, de az öreg hármat kért és annyit fogadott el. Ez teljesen szokatlan volt a városlakó fiataloknak, mert éppen az ellenkezőjét tapasztalták naponta. Eddig csak egyszerű öregek voltak Attila szemében az ilyen idős korúak, de egyszercsak megtalálta bennük az embert. Ilyen őszinte kíváncsisággal fordult a madocsai Földesi János bácsihoz, akitől nem a tánclépéseket akarta megtanulni, hanem az érzést, az arcjátékot, a hunyorítást, bajuszpödrést, fejtartást, ami az embert jellemzi. Az idős emberekkel való találkozás, gyűjtő-, kutatómunka már egy másik fejezete Attila életének. Tudatosan készülve formálja napjait. A külső szemlélőnek, hallgatónak túl rövid időnek tűnik az a három esztendő ahhoz, hogy valaki megkapja a KISZ KB, a Művelődési Minisztérium, az Országos Köz- művelődési Központ Módszertani Intézet és a Népi Iparművészeti Tanács által adományozott Ifjú Népművész címet. Ez 1986. augusztus 20-án volt. Alig fél év múlva Aranysarkantyús táncosnak minősítik Békéscsabán, 1987 januárjában. „Mindig történjen valami” Rácz Attila szűknek érezte a Dunaföldváron található lehetőségeket. Amint fogalmaz, úgy tűnik, régen tisztában van önmagával, tudja, merre kell mennie. Az utat a tánc jelölte számára. „C” kategóriás oktatói vizsgán jogosítványt szerzett, hogy taníthasson. Most egy magasabb szintűre készül. Látja, érti táncolásának lényegét: tudja, sokkal több számára a díszes hagyományőrzésnél, szépen öltöztetett lányok pörgetésénél. Beszélni akar a tánc nyelvével, sajátos eszközeivel. Üzenetet továbbítani a színpadon. Hétköznapi gondokról szólni, problémákat megoldani, kifejezni a tánc, a zene segítségével. Embert ábrázolni. Embert alakítani, formálni. Ma már csak a táncból, a táncnak él. ( Ezekhez megteremtette a talajt. Tolna- némediben, Simontornyán, Dunaújvárosban kétszázhetvenöt általános iskolás korú gyermek várja hetente több alkalommal. Rácz Attila abból él, hogy táncot tanít. A csoportok vezetéséért járó tiszteletdíj négyezerötszáz forint, útiköltséget nem térítenek. Ő ezzel nem számol. Az sokat jelent számára, hogy szüleitől vi- deoberendezést kapott, így délelőttönként otthon is dolgozhat, filmeket vetít magának, a Győri Balett előadásait, másmás táncfórumokon, fesztiválokon készült felvételeket, amiből tanul. Saját csoportjainak is látni kell ezeket. Táncol, utazik, tanul, tanít. Kitölti az életének minden óráját. Egyre sokasodnak lehetőségei, jobb és jobb megoldásokat kínálva pedagógiai munkálkodásához. Útjaira elkíséri, a fekete csizmapár, - Trabantjának állandó lakója. Fontos, hogy mindig kéznél, pontosabban lábnál legyen. Ezekkel szól, ha beszélni akar, az embernek az emberről. Rácz Attila ifjú népművész, aranysarkantyús táncos, „kimagasló teljesítménye tökéletes lelki és fizikai alkalmazkodásból fakad. Megnyerő erővel jeleníti meg a küzdés, a legyőzhetetlenség, az eltiporhatatlanság táncban ábrázolható formáját.” DECSI KISS JÁNOS „De hol lehet vajon Éva...?” - morfondírozott magában Svarc Béla a gyámügyi idézést gyürkészve. Mellette a fényesre koptatott barna pádon éppen egy láthatási apa ecsetelte havonta esedékes gyötrelmeit egy tarka ruhás, terebélyes cigányasszonynak. Odabent a villanyírógép géppisztolysorozatra emlékeztető kattogása egyszer csak megszakadt, kinyílt az ajtó, és Svarcot szólították.- Tudja már az élettársa tartózkodási helyét, Svarc úr? - kérdezte kedvesen a huszonöt év körüli gyámügyes hölgy. „Egészen csinos ez a lány” - futott át a pillanat tört része alatt Bélán a bizser- getően kellemes borzongás, amit mindannyiszor érzett, amikor jó nőt látott. így volt ez egy évvel ezelőtt, Évával történt találkozásukkor is. Suhajda, a fuvaros úgy mutatta be neki az asz- szonyt, mint egykori sógornőjét. A Belvárosi presszó előtt futottak össze, s mi sem volt természetesebb, mint hogy rögvest betértek néhány pohár italra. Éva szinte tudomást sem vett a két férfiról; semmibe meredő, fátyolos tekintettel tüntette el egyik vodkát a másik után, Bélát megbabonázta az asszonyból áradó fojtogató unalpm; szerette volna most azonnal megsimogatni ezt a cigarettafüst ködéből előtűnő zilált arcot, melyet félig eltakart a vállig omló hidrogénszőke haj függönye.- Látom, be vagy indulva, haverom - mondta Bélának tele szájjal röhögve a rengőhasú Suhajda, amikor Éva a toalettre ment, s mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, a másik hozzátette: - Vigyázz vele, komám, mert oltári egy cafka...- Fogd be a mocskos pofádat, te bunkó - sziszegte Suhajdához hajolva Béla és ingét mellkasán megmarkolva akkorát lökött rajta, hogy a mélák fuvaros székestől hanyattesett. « Még azon az estén megkapta a nőt. Boldog volt, önfeledten fecsegett, mint általában a férfiak, amikor minden kívánságukat teljesítik. Éva azonban továbbra is szótlan, befelé forduló maradt, mintha semmi köze nem lenne a történtekhez. Magáról nem szívesen beszélt, jobbára csak igennel és nemmel válaszolgatott, amikor Svarc az életéről faggatta. Sokáig volt kórházban, mondta egyszer Bélának, de ahogy a férfi a betegsége felől kérdezett egyszerre ingerültté vált, és csak annyit mondott, hogy „kiborultam”. Bár Bélának volt legális munkahelye - legalább is a személyi igazolványban szerepelt egy vállalat neve -, hónapokkal előbb otthagyta a gyárat, és alkalmi munkákból élt. Többnyire Suhajdának dolgozott, szenet, fát, építőanyagokat szállított a stráfkocsival. Svarc titokban reménykedett abban, hogy Éva majd munkába áll, s akkor talán visszatér életkedve, és vele is kedvesebb lesz. Ez azonban egyre késett, s a nő mind kiál- hatatlanabbul kezdett viselkedni. Néhány hét elteltével már csak akkor adta oda magát a férfinak, ha előtte alaposan betankolt kedvenc vodkájából. Béla durván lehordta a szomszéd öregasszonyt, amikor az egy aíkalom- mal megállította a lépcsőházban, és sutyorogni kezdett neki bizonyos „gyanús külsejű” férfiakról, akiket napközben ki és bemenni látott a lakásba. De csak nem hagyta nyugodni a dolog.- Na és, ha így van, mi közöd hozzá! Nem vagyok a rabszolgád, te hülye mamlasz... - rikácsolta a férfi elképedésére az asszony, amikor az rákérdezett a látogatókra. Svarc Béla utólag ezerszer megbánta már, hogy akkor megütötte. Valahányszor csak rágondolt, fülében zakatoltak a menekülő Éva megalázó szavai: - Igen, igen... akkor is kurva vagyok, vedd tudomásul... Egy kurvába vagy szerelmes! Nyolc hónapra rá kapta az értesítést, hogy leány- gyermeke született, akit az édesanya a kórházban hagyott. xc- Kérem, válaszoljon végre, hol van a gyerek anyja? - riasztotta gondolataiból Bélát a gyámügyes már-már türelmetlen hangja.- Fogalmam sincs róla, asszonyom - válaszolta alig hallhatóan az apa. - Higy- gye el, ha tudnám, visszahoznám... A gyámügyes lány ezután a kis Évike hogyléte felől kérdezte, akivel Béla immár másfél hónapja egyedül mradt. Alig múlt két hónapos a kislány, kicsi testét asztma kínozta. A gyámügy már többször felvetette Svarc előtt az állami gondozás lehetőségét, hiszen akkor a csecsemő megfelelő ápolást, orvosi felügyeletet kaphatna, s az apának sem kellene emberfeletti feladatot vállalnia. Béla azonban hallani sem akart erről, esküdözött, hogy a gyermeket ő rendesen el tudja látni, fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, és a kislányt sem kíméli, ha el akarják venni tőle. És csodák csodája, a védőnő minden esetben megerősítette, amit az apa kétségbeesetten bizonygatott: a korántsem finomlelkűnek ismert, börtönt- járt Svarc Béla Évikéje a körzet egyik legtisztább, legápoltabb kisbabája. S bár több alkalommal érkeztek kósza hírek a tanácsra, hogy Bélát itt vagy ott ittasan látták, a gyámügyes lány a szó szoros értelmében drukkolt neki, és bízott benne. Hétvégeken, a napfényes őszben, Béla babákocsiba rakta Évikét, aztán irány a város. Majdmindig a Vidám-' parkban kötöttek ki, s amíg az apa a cimborákkal sörözött, addig a kislánya kocsiban aludt, vagy sípoló gumibabáival jászott. Mindig akadt egy lány, aki karjára ültette, megcumiztattta, tisztába rakta a gyermeket. * Teltek múltak a napok, de Évike anyja csak nem került elő. Béla legbelül érezte, hogy már nem bírja így sokáig, ugyanakkor azt is tudta, hogy leszámol a világgal, ha elveszik tőle a kislányt. Mostanában, hála a sok sétának, a védőnő lelkiismeretességének, Évikét ritkábban vette elő az asztmatikus köhögés, s Bélát a gyámügy is békén hagyta. Ha akadt munka, a szomszéd vénasz- szonyra bíztá a gyereket, ha meg otthon volt, ő mosott, főzött. Esténként már gyakrabban eljárt otthonról, s nem egyszer bizony csak késő éjjel keveredett haza. így ment ez hetekig, hiába figyelmeztette a jószándékú védőnő, aki már korántsem talált rendben mindent a kislány körül.- Baj lesz ebből, baj lesz ebből - ismételte gúnyosan az apa a védőnő intelmeit -, de mi az istent csináljak, ha az a ribanc anyja csak nem akar hazajönni. - Ha minden áron tudni akarja, hát ezért iszom... Azon a Mikulás-napot megelőző estén bárányt sorsoltak a Strand-kisvendéglő éjszakai tomboláján. Bélát a haverok éjfél előtt nem engedték el, aztán már saját lábán nem is tudott volna hazamenni. Idegen helyen ébredt, délután két óra is elmúlt már, odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Svarc Béla hirtelen úgy érezte, menten megőrül, mert eszébe jutott, hogy Évikét este a bezárt lakásban hagyta, s ő csak azért ugrott le, hogy télapóra vegyen neki valamit. És tényleg, a nejlonszatyorban ott is volt a piros ezüstpapírba csomagolt Mikulás, meg egy apró, piros szalaggal átkötött virgács. Rohant hazáig, de a feltört, majd hatóságilag lepecsételt ajtó előtt földbe gyökerezett a lába. A ház olyan kihaltnak tűnt, mintha csak légitámadás elől a pincébe menekültek volna a lakók. Dörömbölt az öregasszonynál, de az nem merte kinyitni az ajtót.- Sírt, egyre csak sírt az a szegény kisleány - sipitozott odabentről. - A házmester hívta ki a rendőröket... Azt mondták, hogy maga menjen be a tanácsra.- Svarc Béla gyomra összerándult, hányingere volt, s a féltés esztelen gyűlöletre váltott apai szívében. Az útba eső első kocsmában felhajtott egy deci vegyest, remélve, hogy az majd csillapítja benne a hideglelős remegést. A tanács portása látva a feldúlt, magából kivetkőzött férfit, nem akart^ fölengedni, útjába állt, de Béla se szó, se beszéd félrelökte az öreget. Az meg kétségbeesve telefonált a gyámügyre, hogy vigyázzanak, mert egy őrült tart oda. A gyámügyes lány az utolsó pillanatban fordította rá az ajtóban a kulcsot. Svarc Bélát azonban már lehetetlen volt megállítani. Talpa egyetlen rúgásával törte be a zárat. A gyámügyes és a nyugdíjas gépírónő halálra váltan figyelték, mit művel a férfi.- Azonnal add vissza a gyerekemet, te szívtelen szuka! - üvöltötte az apa. - Azt kívánom neked, hogy sohase legyen gyereked... A két rendőr futva érkezett, csizmájuk, mint tucatnyi előlegzett pofon, csattant a folyosó kövén. Svarc Béla ekkorra már teljesen elvesztette az eszét. A gyámügyes asztalát verte nejlonzacskójával, majd bömbölve szórta a padlóra a csokimikulás összetört darabjait.- Hát ezt akartátok, hát ezt akartátok!... - hörögte, miközben a rendőrök kezére rakták a bilincset. Amikor az apát elvezették, az őszhajú gépírónő hisztérikus zokogásban tört ki. A gyámügyes lány még percekig mozdulatlanul ült a széken, tágra nyílt pupillákkal meredt a fehér fal semmijébe; arcán kétoldalt, mint túlcsordult edényből, megállíthatatlanul futott le két vékony könnypatak. Tódor János: Svarc Béla apasága
