Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
10 KÉPÚJSÁG 1987. június 27. Meghívók tegnapelőttre Többször is találkoztam - filmmúzeumban, képernyőn - a régi amerikai fantasztikus filmmel, amelyben a napilapi riporter, egy elhalt öreg kollégája szellemének segítségével, előre értesül mindenről, ami a jövőben történni fog. így aztán alaposan lekörözi a száguldó riportert, Egon Ervin Kischt is; az ő noteszába előbb száguldanak be az események, mint ahogy megtörténnek. Micsoda utópisztikus vágyálom! Oly fontosnak tartani egy újságírót, hogy maga az esemény mindenekelőtt lediktálja önmaga bekövetkeztét, csak ezután merjen megvalósulni. Hol vagyunk ettől, mi, mai újságírók, akik örülnénk, ha legalább utólag megtudhatnánk ezt-azt. Vagy ha időben értesülhetnénk a közeljövőben! megrendezett eseményekről. Olyasmikről, amiket nem a nagybetűs Élet, vagy Sors hoz magával - mint a filmbeli gázolás, öngyilkosság. Szerényebbek vagyunk mi e tekintetben is, mintáz utópisztikus filmhős kollégánk. Itt és most csupán a legeslegutóbbi tapasztalataimat rovom - és rónám fel annak, akit illet, ha lenne még érdemben válaszoló Illetékes. Ügyem személyes, de milliókat érint. Kapok egy havi programot. Kézbe(értsd ládábaj-sítésének dátuma: január 27. Mely hóra szól? Januárra. Lelek egy meghívót, itt és itt ez és ez koncertezik. Mikor? Tegnapelőtt előtt egy héttel. Várva vártam egy eseménynaptárt, amely februári dátumú bemutatókat tartalmaz. Meg is kaptam. Február utolsó szombatján. Mely után már csak március másodika és május negyven következik. Vesd össze mindezt a fent említett Antedatált Riporter Esetével. No, ebből elég! Meg abból is, hogy sértődések, hitetlenkedések és feddések követik az ilyen „késvekaptammegazértesitést” mentegetőzéssel végződő rosszulértesültsé- gemet. A tipp, ahogy lenni szokott, Véletlenül jött. Felhívott egy barátom az országhatárról: feladott címemre egy csomagot, ma, szerdán. Figyeljem a postást. Alig hűlt ki kezem nyomán a kagyló, máris csengettek. A szerdán feladott csomagot csütörtökön kora délelőtt sítették ebbe a két szorgos kezembe. Arra sem volt időm, hogy fellocsoljam magam a csodálkozásból, ismét hívott az előbb említett Fél, ismét jelezve, hogy még egy csomagot feladott, figyeljem a postást. Azt hittem, a fülem csöng: a telefonjelzés napján feladott csomag kezemben volt másnap kora délelőtt. Néhány évvel ezelőtt olvastam a regényt, láttam a filmet, melynek címe ez: „A postás mindig kétszer csenget”. Engem a cim kétszer gurított dühbe. Élőször: nem tudtam felfogni a cim szimbolikáját. Másodszor: azért nem tudtam felfogni, mert itt és most nem csenget sem egyszer, sem kétszer, sem félszer. Hogyan is csengetne? Magyar postás magyar Fél küszöbéig el nem mén. Hacsak nyakában nincs húsvétibárányka-csengö, mivel csilingeljen? Dühített, hogy a számtalan, kiforgatva-ferditve-fordított filmcím után ezt bezzeg szó szerint fordítják, holott itt ennek az égvilágon semmi értelme. Mármost: ha a kinti postás kétszer csenget, ha az ország lakosságának túlnyomó többsége nem szánja el magát emigrálásra, kitántorgásra annak céljából, hogy kétszercsengetős legyen a postása, miért nem importál ilyet a magyar posta kintről? Ilyen kétszercsenge- tőset. Ám minden eddigi füstölgésemet egycsapásra eltüntette a csomagpostás, aki har- madizben épp oly gyors és kézbesítés volt, mint első és második alkalommal. S ez adta az ötletet, ami Opusom megírására serkentett. Ha már a magyar posta olyan posta, amelynek a nehezebb a könnyebb - azaz a csomagot nyomban, a levelet, meghívót, programot, egyéb levélféleséget lejárta után hozza, akkor is a lenti ládába - van egy ötletem. Vásároljon a bizományiban minden állampolgár úgynevezett kézbesitésgyorsító sámlit, hokedlit, nahtkasztlit, mindegy, hogy mit, az a fő, hogy nagy és nehéz legyen. Levelét, meghívóját, gyászjelentését, műsorközlését ragassza annak fenekére. Nyugodtan alhat ez után, biztos lehet abban, hogy az ily módon feladott leveles-sámli- kasztli-hokkedli másnap kora délelőtt a címzett kezében lesz. Mert ezt szó szerint ke- zébe-síti a fürge csomagpostás. Hogy drágább? A legeslegújabb gazdasági szemlélet arra int: tőkebefektetés nélkül hasztalan vársz. Még egy levelet is. PERELI GABRIELLA Karinthy Frigyes 100 éve Száz éve született, 1887. június 24-én vagy 25-én. Az egyik forrás ezt, a másik azt adja meg dátumul. A száz év azonban így is, úgy is megvan. S micsoda száz év. Benne két világháború, az emberiség robbanásszerű szaporodása és fejlődése. S benne Karinthy. Elsősorban nekünk magyaroknak az, aki. Meghatározó jelenség, de a világ irodalom-és filmművészetében is gyakorta fel-feltűnik egy- egy téma, amire mi azt mondjuk: ezt ő, Karinthy Frigyes találta ki és írta meg. S mennyivel jobban! Igen. Szellemi létezése meghatározó erejű lett. Rányomta egyénisége, gondolkodásmódja bélyegét e száz évre, és formálta mindnyájunk gondolatvilágát. A humanista gondolkodásmód modern polihisztora volt. A lexikon szerint: „humorista, költő, író, kritikus, műfordító, a 20. század legegyetemesebb érdeklődésű és egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb magyar alkotója.” Ötödik gyerekként jött a világra, hatéves korában elveszti anyját, és 14 éves, amikor első munkája, egy regény - Verne Gyula és H. S. Wells hatásában-mo- dorában - folytatásban megjelenik a Magyar Képes Világ hasábjain. A mű címe - Nászutazás a föld középpontján keresztül - önmagában jelzi, hogy szerzője, a még csak három év múlva érettségiző fiatalember, fejlett fantáziával rendelkezik. Ez a fantáziakészség a továbbiakban páratlan ismeretanyaggal fonódik össze. A műveltségélmény egész életművének termékenyítő forrása. Aki újságokban ír, az újságíró. Állítólag! Az érettségi után egy évvel „Az Újság” munkatársa, Kosztolányival életre szóló barátsága itt kezdődik. S megindul karcolatainak, humoreszkjeinek áradata, rövidesen nincs olyan fontosabb korabeli újság, ahol írásait ne találnánk. A legnagyobb sikert - az ismertséget - azonban talán mindmáig legismertebb művének első még vékony kis kötetével aratta. Stílusparódiái, az „így írtok ti” 1912-ben jelent meg először. Babits Mihály írta róla: „Pályájának természetes indulása volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók, és hényféle módon lehet írni... Paródia sorozata voltaképpen az irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása és leleplezése.” A baráti kör, a hírnév, az irodalomelemző és beleérző készség a Nyugathoz sodorja, és szükségképpen eredeti írói alkotásokra ösztönzi. Iroda- lomcentrikusságát emlegeti mindenki a pályaindulás első felívelő szakasza kapcsán, pedig kíváncsisága a világ dolgai iránt nagyobb erejű és hőfokú volt annál, hogy megmaradhasson az ezoterikus szépirodalom korlátái között. Ontja az írásokat. A kis lélegzetű hírlapi tárca, karcolat, humoreszk - leginkább ezekből jelennek meg kötetei. Az ország egyik legnépszerűbb írója, még akkor is, ha sokan csak humoristának tartják. A háború alatt jelenik meg a „Tanár úr kérem” és az „Utazás Faremidoba". S 1919-ben mutatják be „Holnap reggel” című drámáját is. A háború még viharos eseményei, őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, fehérterror egyébként megriasztják, fél a politikától, távol tartja magát. A Horthy-korszak első éveire esik a „Hőköm színház” és a „Capillária” megjelenése - de szinte minden évben több gyűjteményes kötete jelenik meg ekkor, hiszen hírlapi írásainak gyűjteményére még a gazdasági válság éveiben is van piac. Úgyhogy 1928-ban az Atheneum Kiadó tíz kötetben kiadja munkáit. Ekkoriban jelenik meg „Kötéltánc” című regénye, a „Nevető dekameron” és a „Ki kérdezett?” című esszékötete is. Tulajdonképpen a harmincas évek eleje hozza azt a - megfigyelhető - végzetes változást, amely a legnagyobb magyar nevettetőt a legmeggondolkodta- tóbbra változtatja. Nem mindenki tudatosítja: jó költő volt. Igazából kevés verset írt. De van köztük néhány maradandó. A „Vérmező 795 május”, az „Előszó”, a „Méné, Tekel...”, „A gyermek monstanában nyugtalan” - s mindenki folytathatja még a sort a maga kedvencével - egy filozófikus alkatú, kicsit depressziós, de mélyen megrendítő lírikust mutatnak. Olyat, amilyenné a harmincas évek elejétől az egész alkotó vált, fejlődött, alakult. Természetes ítélőerő, józan gondolkodásmód jellemezte, hatalmas műveltséganyag határozta bele- élő-elemző erő - hát hogyha látta volna, hogy a világ merre rohan. S mindehhez személyi bajok. Betegségek, közeli barátok halála. 1936-ra bizonyosra válik: agydaganata van, Még abban az évben, május 5-én sor kerül - az azóta irodalmi világhírre vergődött - Olivecrona-műtétre. (Merthogy szeretjük azt hinni, hogy ami nekünk világra szól, abból azért valami keveset a világ is tudomást szerez!) Még az agyműtét előtt írta, de csak utána jelenik meg, 1937-ben a „Mennyei Riport” című regénye, egyidőben a betegség-operáció témavilágát feldolgozó „Utazás a koponyám körül” című munkával. Még egy évet élt. Siófokon halt meg, agyvérzésben. Szeptember 1-én temették. A gyászbeszédet Móricz Zsigmond tartotta. Ennek a viharos 100 évnek, az ellentmondások korának volt ellentmondásos nagyja. Egész életében arra készült, hogy a kis, rövid karcolatok, gondolat-szilánkok után megírja a nagy ösz- szefoglalást, a kor nagy szellemi enciklopédiáját. E száz év - címszavakba gyűjtött - filozófiai, etikai, esztétikai foglalatát. Ehelyett küldött nekünk még egy palackba zárt üzenetet: „Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatössze- szorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken / És kíváncsi Vagyok, lehet-e még jutni előbbre.” SZ. M. Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel Jókedvű voltam, mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy-útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Dunaparton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodon akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc-, vagy csak tizenhétéves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilalás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta; ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:- Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel... És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodon. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult, s nézett át, mesz- sze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.- Hát nem látsz?... - mondtam végre halkan.- De igen, - mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolcéves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.- Azonnal megismertelek - mondtam hangosan - amint elmentél mellettem.- Tudom - mondta.- Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? Nem felelt. Ideges lettem.- Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám ?... Názd, bajuszom van... Huszonhatéves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám? Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.- Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt! Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán megint elfordult.- Sokat beszélsz - mondta szárazon. Megsértődtem.- 0! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... Érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:-...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.- Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam:- Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni...- Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem:- Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam...- Úgy, - mondta. Aztán:- Hol a büszke és szabad Magyarország?- Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem:- De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked megígértem... írtam ám... Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad.... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó... Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.- Nézd csak... elég jó... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.- Igen, láttam már, - mondta kurtán. - Elég jó. Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.- Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam.- Hát kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... ésnemis tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem.- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad... Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt.- Meghódítottad, - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelemesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged? Összehúztam a szemem.- Ostoba vagy, - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. En felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindeki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagya nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:- Hova mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:- Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett.- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte.- Egy régi ismerősöm, - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú...- Igen, - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlított hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszlott el a görcs.- A téma szép, - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusán. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel...” És csak tompán fájt már a seb.
