Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-16 / 140. szám
4 Képújság 1987. június 16. Moziban Frankenstein menyasszonya Több, mint 150 éwel ezelőtt Mary Shelley, az ismert angol költő, Percy Bisshe Shelley felesége éppen Genfben időzött, s mivel az évszak meglehetősen hideg volt, a fiatalasszony és baráti társasága esténként a lángoló fahasábok fényénél jobb híján német kísértethistó- riákkal szórakoztatta egymást. Az elbeszélések felkeltették Mary Shelley-ben a játékos kedvet és az írói elhivatottságot, s a rémmesék egyenes következményeként megszületett tollából a napjainkig sikeres és méltán népszerű Frankenstein, a klasszikusnak számító mű. A regény szinte megjelenésekor azonnali sikert aratott, többek között azért, mert híven tükrözte az akkori idők életérzését, jól ötvözte a romantikát a gótikus horrortörténettel, a fejlődésnek indult tudománnyal és a kor erkölcsi-etikai kérdéseivel. Könyve ma is kedvelt olvasmány, hazánkban legutóbb a 70-es években jelent meg. A mű gyengébbnél gyengébb megfilmesítései közül - melyek elsősorban a sztorinak a szörny oldalára összpontosítottak - csak a felszabadulás előtt vetődött el néhány hozzánk. Hosszú idő múltán tehát első ízben láthatjuk, no nem az eredeti változatot, hanem a feldolgozás feldolgozását. A forgalmazók javára írandó, hogy bár messze nem a legjobb Frankenstein került ez alkalommal a vászonra, a történet nézhető és a legújabbak közé tartozik. Az angol verzióban - mely valahol a korabeli Magyarország közelében játszódik - a rideg Frankenstein báró a fekete mágia segítségével próbál a holt anyagból élő embereket fabrikálni. A hatalmas erejű, ormótlan és idióta szörnyeteg, Viktor után megteremti a szépséges Évát, akit eredeti szándéka szerint első teremtményének szán. Éva azonban szebbre sikerül, mint gondolta, s így a lányt a báró megtartja magának. Victor dühében levegőbe röpíti a laboratóriumot, majd elmenekül a várkastélyból. Egy törpében társra lel, akivel együtt nekivág a Budapestre vezető útnak, hogy ott lépjenek fel egy cirkuszban. (Budapest emlegetése a filmben természetesen kortévesztés, az 1800-as évek elején játszódó történet idejében csak Buda létezett, illetve csak Pest.) Számos kaland és viszontagság után mindenki elnyeri méltó jutalmát avagy büntetését, és nem marad el az ilyenkor szokásos véres leszámolás sem. Az egyértelműen a szórakoztatás igényével elkészített és ennek a célnak eleget tevő film egyik érdekessége, hogy Frankensteint a Police együttes vezetője, Sting alakítja. Különösebb jellemábrázolói tehetséget nem mutat fel, köszönhető ez többek között annak, hogy egy-egy jelenet alkalmával legfeljebb három mondatot hallhatunk tőle. Éva szerepében Jennifer Beals látható, ő nemrég a Flash- dance-ban tűnt fel. SZERI ÁRPÁD Frankenstein és teremtménye, Éva Rádic A címben feltett kérdésre Gácsi Sándor kereste a választ vasárnap délután öt órakor a Kossuth rádió félórás műsorában. Nyugdíjasokat kérdezett meg, riportalanyai között voltak kispénzű, a kővetkező nyugdíjig alig, vagy csak nehezen megélő, és kedvezőbb jövedelmi viszonyok között élő idős emberek. Hallhattuk a 3300 forintból, a szomszédok segítségéből élő, magára maradt asszonyt ugyanúgy, mint a havonta 7700 forintot kézhez kapó, 41 esztendeig felelős beosztást viselt férfit, akinek élete annyiban változott csupán, hogy a gondtalan megélhetés után ma már jobban meg kell gondolnia, mire költ. De mi lesz a jóval szélesebb réteget alkotó kevés pénzből, özvegyi nyugdíjból élő öregekkel? A riportműsor nemcsak kérdéseket tett fel, illetve hallgatott meg a leginkább érintettek szájából, hanem a megoldásokat is kereste. A megszólaltatottak között legjobb módban élő riportalany vetette fel teljesen jogosan, hogy a 60 forint nyugdíjemelés nemcsak rajta, de a legszegényebbeken sem segített. Ésszerűbb lett volna úgy csoportosítani a meglévő pénzösszeget, hogy abból kevesebben, a valóban rászorulók már ne csak névleges summát kapjanak. A probléma eldöntése persze nem ezen a szinten történik, mégis elgondolkodtató az idősek hozzáállása, véleményalkotása. Visszakanyarodva a címben idézett dilemmára, formailag különböző, lényegileg azonos választókat adtak a megkérdezettek. Volt, aki egy kiló rövidkaraj régi és új ára közötti különbségként mérte, más azt jegyezte meg, hogy egy konzerv árát sem igen fedezi. Összegezve, a sokszor megállapított probléma rajzolódott ki, a 60 forint nem követi a nyugdijak értékcsökkenését, ugyanakkor irritálja az öregeket, ahelyett, hogy hangulatukat javítaná, megélhetésüket segítené. A „legoptimistább” mérlegelés után az az óhaj maradt meg, hogy a 70. életévüket érjék meg a nyugdíjasok, akkor pénzük garantáltan lépést tart az inflálódással. És addig? -takácsTévénapló Házak a hegyoldalban A Pannon krónika a mecseki hegyoldal újdonatúj házait mutatja, a pécsiekhez szól, de úgy, hogy a szomszéd is értsen belőle. A kép valóban lehangoló. Ahol nem is oly régen szőlő volt, s az itt termelt bor híre túljutott az országhatáron is, most házak sorakoznak, hétvégi tanyák, az egyik szerény, olyannyira, hogy nem is illik ide, a másik hivalkodóan cifra, bizonyítva, hogy akinek pénze van, nem biztos, hogy a kívánatos jóízléssel is rendelkezik, miután ezt nem lehet megvenni. A folyamtot nem lehet feltartóztatni, mert napjaink kettős mozgásának első felében mindenki a városba vágyik, hogy utána a szabadba kívánkozzék, lehetőleg saját kis birtokára. Közben a hasznosítható földterület egyre fogy, ami ebben az esetben kiváltképp aggasztó, mert nem kukoricáról van szó, hanem szőlőről. A megszólaltatott szakemberek indokolt pesszimizmussal beszéltek erről, óvatosan mentegetőzve is, mondván mindez még az elviselhetőség határán belül van, most kell ügyelni arra, hogy további termőterületeket ne Veszélyeztessen a hétvégi házak divatja. Nálunk sincs különben; a tanulság a szomszédnak is szól. Hajdani híres bortermő hegyoldalainkon házak sorakoznak, miközben a szőlő leszorult a mélybe, s az elmúlt tél pusztítása megmutatta, hogy annak idején fordítva kellett volna csinálni. A minap egyik jeles szakemberünkkel beszélgetve, keserűen mondta, most derült ki, milyen helytelenül jártak el. Persze, ha annak idején megkérdeznek egy öreg gazdát, pontos felvilágosítást tudott volna adni, de a szakemberek szavára sem hallgattak, amin most már fölösleges borongani, fontosabb a tanulság. Kétségtelen, hogy Szekszárdon új városkép alakult ki, azt viszont nehéz megmondani, hogy előnyére-e, de így van, el kell fogadnunk. A jövőt viszont, legyen szó szőlőterületről vagy lakóépületekről, nyilván előrelátóbban kell tervezni. Szekszárd még mindig az egyik leghangulatosabb magyar város, s tegyük hozzá, még mindig sokat lehet rajta rontani. A kérdés természetesen nemcsak itt merül fel. Jó néhány városunk okozott gondot saját magának azzal, hogy a tervezés nem volt előrelátó, az alkalmi rögtönzés a szakvéleménnyel szemben is győzött, mint nemrég Sopron egyik új negyedében láthattuk. Itt azért nem tartunk. A kifagyott szőlők újratelepítésénél nyilván mindenek előtt a szakemberek szava lesz a döntő: a késő bánat bölcs tanulsággal is jár. A város pedig megőrzi mediterrán hangulatát, a további fejlesztés, ami elkerülhetetlen, nem feledkezik meg arról a szép természeti környezetről, ami Szekszárdot minden más várostól megkülönbözteti. Janus A pécsi tudományegyetem izgalmasan újszerű kiadványa viseli ezt a címet, ami a tévé új sorozatában kél új életre Horányi Özséb felelős szerkesztő közreműködésével. A szakértőriporter - végre ilyenünk is van - azt írja, a műsor műemlékekkel, mú- zumi tárgyakkal foglalkozik, amelyek azonban nemcsak a közgyűjteményekben vannak jelen, hanem „műveltségünk részei, aktualitások is egyben". Az első műsor Ipolyi Arnoldra emlékezett, akinek tevékenysége valóban állandóan jelen van műveltségünkben, mert élete során állandóan gyarapította köz- gyűjteményeinket, elsősorban az esztergomi Keresztény Múzeumot. A magyar művészettörténet az Ipolyinál valamivel idősebb Henszlmann Imrével kezdődött s egy gyorsan korrigált félreértéssel, ő ugyanis Kassa „ónémet stílű templomairól” értekezett, de gyorsan felismerte, hogy itt francia hatásról van szó. Fontosabb ennél, hogy Henszlmannal kezdődik meg régi értékeink tervszerű gyűjtése és megőrzése, majd Ipolyival, akit már egész fiatalon konzervátorrá nevezett ki a bécsi műemlékbizottság. Nevét mégis elsősorban Magyar Mitológiája tette nevezetessé, ami a maga korában heves vitákat váltott ki, később meg is tagadta, pedig ez csak csekély része hatalmas munkásságának, melynek középpontjában a középkori magyar művészet állt. Nélküle nagyon sok emlékünk elpusztult volna, mert egyelőre saját kora is gyanakodva nézte a régi művészetet, sőt az olasz trecento nagy mestereit is sokáig a „primitívek” között emlegették. Ipolyi munkássága hihetetlenül gazdag, szerteágazó. Nemcsak magyar mitológiát írt, forrásértékű a XVII. századi Veresmarti Mihály életrajza, foglalkozott néprajzzal, régészettel, Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában korvinák után kutatott Konstantinápolyban, tőle származik a magyar korona és a koronázási jelvények első szakszerű leírása s még a „magyar okmány-érdekességek” is foglalkoztatták. A Janus című sorozat első adása az ő emlékét idézte, szakembereket szólaltatva meg, azt is érzékeltetve, mit jelent munkássága a magyar művészettörténetben. És mit jelent múzeumaink történetében. Ipolyi ugyanis szenvedélyes gyűjtő volt, tekintélyes jövedelmét - előbb besztercebányai, majd nagyváradi püspök volt - elsősorban vásárlásokra fordította, s festmények, üvegablakok, népi hímzések, keleti szőnyegek kerültek tudós buzgalma révén közgyűjteményeinkbe. Egy olyan műsort, amely mint a kétarcú Janus isten, egyszerre néz a múltba és a jövőbe, nem lehetett volna szerencsésebben kezdeni, mint Ipolyi Arnoldra emlékezve, akinek neve némileg elhomályosodott az elmúlt évtizedekben, anélkül, hogy ne éreztük volna állandó jelenlétét művészetünkben, művelődésünkben. Cs. L. Múzeumi füzetek Kiállítás a Művészetek Házában EGYÜTT - ITTHON Ozorai Pipó emlékezetére A középkor szertelen, furcsa szélsőségekkel teli világához hozzátartoztak a csodák és az ábrándozások. Az egyszerű emberek só- hajtozásai a gazdagságról és meséi arról, hogy a szegénylegényből egyszer a furcsa véletlenek következtében gazdag főúr lesz. A tizennegyedik és a tizenötödik században milliók álmodoztak erről, de csak ha egynek-ket- tőnek sikerült - szerencséje, illetve tehetsége révén. Az egyik ilyen szerencsésnek mondható suhanc, azaz kereskedőinas éppen az Itáliában, Firenzében született Ozorai Pipó volt. Magyarországi forrásokban 1399- ben bukkan elő a neve, Pipó Gallicus Filius Stephanus de Scolari néven. Az olasz honból jött fiatalember Zsigmond király korában mesés életutat járt be. Eljutott a bárói rangig. Magyar hadvezérként végigcsatázta a déli határt, távol tartotta a törököket az országtól. Előmenetelét kiváló számtantudásának köszönhette. Családi „jószágainak” központjául Ozo- rát tette meg. Tán felesége kedvéért. Itt építette fel késő gótikus és reneszánsz ízlésű várkastélyát, amely igen előremutató volt az akkori főúri rezindenciák építésében. A magyar országnagyot, a volt firenzei kereskedőt az olaszok mindig is magukénak tekintették. Nagy érdeklődéssel, nem kis büszkeséggel kisérték figyelemmel életútját. Mesés pályafutását már a tizenötödik században többen megörökítették. Magyarországon Tu- róczi János krónikájában, azoknak a névsorában említi, akiket Zsigmond alacsony sorból emelt az ország nagyjai közé. A Zsigmond király-évforduló alkalmából (mivel 550 éve hunyt el és 600 éve koronázták meg) Filippo Scolari életéről és munkásságáról a Múzeumi füzetek sorozatban - Vadas Ferenc szerkesztésével - könyvet jelentetett meg a napokban a Béri Balogh Ádám Múzeum. SZEKÉR JÓZSEF A szekszárdi Művészetek Háza megnyitása óta nem nyújtott még ilyen népes tábornak kiállítási alkalmat, mint a mostani, amikor csaknem félszáz alkotó müveit sorakoztatja elénk gondos válogatásban. A tájékoztató katalógus két évszámot jegyez címlapján egy falu nevével: 1975-1987. Kölesd. Tucat esztendő alatt ebben a történelmi múltat örökítö kis faluban az idesereglő művészek életműválogatással voltak jelen, akiket egyébként a tengelici alkotótábor tagjaiként tartanak számon a megyében, de már az országban is. Különös alkalom e mostani, jelentősége mellett nem lehet szó nélkül elhaladni. Három nemzedék munkái sorakoznak elénk, hiszen az idősebb generáció tagjai közül többen voltak a beérők és indulók pályaegyengetői, sőt tanárai, vagy csak baráti korrigálók, tanácsadók, művésztársak. Mégsem iskola ez, a kifejezés klasszikus értelmében, amilyenek egykor Nagybánya, Szolnok, Baja, Hódmezővásárhely voltak, mert semmiféle közös mondanivalóról szóló megfogalmazás itt nem rögződött, de kivétel nélkül valamennyien azért vitték munkájukat egy kis faluba - Kölesdre - hogy ott örömet osszanak a lassan-lassan értővé váló embereknek. Egy falu népének, akikben megteremtődött és meggyökerezett az igény a kortárs képzőművészet iránt. Arról már beszámoltak írásban is - mások -, hogy műgyűjtő falu lett Kölesd és a művelődési otthonából szép kollekciót indíthattak más községekbe megtekintésre, saját tulajdonukként. E szekszárdi bemutatónak mégis más a jelentősége. A mostani alkalomra küldött munkák szinte mindegyike a visszatérés vagy visszatalálás és egyáltalán a megyében, faluban töltött jó ízű, alkotásra késztető élményekből születtek. Ne fukarkodjunk az elismeréssel, ez a kezdeményezés még egyedülálló a hazában és ihlető jelentősége túlnőtte az éveket, a kezdeményezés fogalom lett és maradt, mert tartalmi értéke még nem összegezhető. Másrészt az a tény, hogy nem egyetlen művészi meggyőződést, kifejezésmódot és formát valló művészek közössége az alkotótábor tagsága. Nem jelent valamiféle szervezeti különállást és tartozást ez a visszajárás, de ahová mégis mindenki szívesen jön arra a néhány napra, mert minden kinyilatkoztatás nélkül komoly jelentősége lett a közös alkotó napoknak, a találkozásoknak, az eszmeváltásoknak. A megye is tovább gazdagodott ezzel, hiszen a Kölesden megfordulókat máshová is hívják, és a visszatalált, megyéből elszármazott művészek szép számmal kaptak hazai feladatokat, amelyek Tolna megyét gyarapítják. Egy-egy pályázat - említhetjük a Babits-évfordulót - többeket megmozgatott mint más években, és az alkotótábor tagjai szinte belső kötelességüknek érezték a részvételt. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy egy-egy fővárosban megrendezett kiállításon, ahol valaki közülük bemutatkozhatott, a kölesdi alkotó kör tagjai közül fölsorakozott szinte mindenki, mert ez az összetartozás ily módon is kötelez. Létrejött tehát egy olyan alkotócsoport, akiknek tagjai, az idő múlásával szerették meg újra a témát adó tájat, és jelenítette ki-ki „önmagát” szándéka szerint kiállítási alkotássá. Ritka és nem jellemző csoportosulás, érdekes és különös próbálkozás, amely értékké érett tizenkét esztendő alatt. Kölesd nem jelentett oly módon valami különállást, hogy tagjai ne lettek volna jelen továbbra is akár Zsennyén akár Tokajban vagy Hódmezővásárhelyen, vagy egyéb ismert alkotóhelyeken. Ám az, hogy a táj és szűkebb haza visszahívta és várja valamennyiüket ez Kölesdnek köszönhető! Természetesen az is, hogy e kiállítás szokatlan sokszínűsége nyomán, amit a szülőföld témának felkínált. írtak, és szóltak erről a kezdeményezésről (némelyek) hangzatosabb jelzőkkel is. Szemlélő tanúként, letisztult megméréssel annyit kívánok megerősíteni, hogy Kölesd példája ma még egyedülálló, de mindenképpen követésre való lenne. Minden vitát mellőzve, azt is le kell szögezni, hogy soha, semmiféle kirekesztésre nem törekedett a táborból senki, hiszen aki idekívánkozott, jöhetett. A jelenlét és a felfrissülés, az újra feltöltő- dés volt fontos, és ehhez teremtett anyagi lehetőségeket is a megye. A Művészetek Házának tárlata tartalmában mélyült és szélesedett. Ismét megtalálható képekben a humor, mely sokáig csak sejtve bukkant elő, ma ezt a tartalmi témát is újra fellelték az alkotók. Az olajképek mellett a pasztell is helyet kért, a textíliákhoz társult a tűzzománc, a kerámia s mindezek a kisplasztikákkal együtt adják a kiállítás értékét. Nem lehet személyek nélkül szólni a kezdeményezésről (bár nevek nélkül) hiszen „megszállott” népművelők híján ma nem gyönyörködhetnénk a megyét jellemző, a művészet megjelenésének gazdag árnyalatait bemutató kitárulkozásban. Kölesd művészetpártoló kis csoportját nagy megértéssel támogatták megyei vezetők, kritikusok és hétköznapi műpártoló emberek. Ez az együttes, közös kincsként és kollektív örömszerzéssel szervezte, rendezte, biztatta, segítette az alkotókat. Befogadó tábor nélkül nem lehet siker! Mindez pedig abban mérhető, hogy egy-egy kiállításra ünneplöseb- ben öltözve mennek el az emberek, hogy a számukra közvetített üzeneteket a kiállított művekből „elolvassák” maguknak. És ez a lényeg! Hiszen azokhoz jut el a művészet hétköznapi szava, akik egykor egy-egy templom freskó monumentális, de elsősorban technikai megvalósításának csodáját szemlélték. Ezzel lett több Kölesd példája a véletlenszerű kiállítások hatásánál, mert a hétköznapi jelenlétet tette hangsúlyossá, tartalmassá. Egyetlen szerény kívánság kívánkozik e gondolatok végére: július 1-én nyílik a tengelici alkotótábor. Nem lehetne a június 28-i zárónapot megtoldani néhány nappal, hogy a táborba érkező alkotók mindegyike megnézhesse a „saját” kiállítását?! FÁBIÁN GYULA CSemlmire elég 60 forint?
