Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

1987. május 9. "KÉPÚJSÁG 11 Kiállítás Budapest köztéri szobrairól Istók János: BEM, háttérben Kisfa- ludi Strobl Zsigmondi Íjász Két és fél évszázad művészete, művé­szettörténete, történelme, társadalmi­politikai élete tárul fel azon a kiállításon, amelyet a Budapest Galéria Kiállítóházá­ban, a III. kerületi Lajos utca 158-ban má­jus 24-ig láthat a közönség. Budapesten felállított szobrok, fotók dokumentációi, kismintái, pályázatok nyertes és elutasí­tott plasztikái, emlékműtervek, rajzok, metszetek, vázlatok sorakoznak a kiállí­tóteremben. A mai Budapest területén 1692. és 1945. között köztereken felállított képző- művészeti alkotásokkal, szobrokkal, em­lékművekkel foglalkozó Szoborsorsok című kiállítás nagyszabású vállalkozás. S forrásértékű a Budapest köztéri szobrai 1692-1945 című katalógus, amely 433 fővárosi szoborról, emlékmű­ről közöl fotót, adatokat, írásokat és több­nyire tájékoztat hollétükről is. Mégis meglepő, milyen sokszor kellett a képek mellé írni: a szobor sorsa ismeretlen. 1692. az első évszám, amelyre a kiállí­tás rendezői hivatkoznak. Holott - s erre utal a katalógus bevezető tanulmánya Ismeretlen mester kegyszobra 1702-ből- már a római időkben, a középkorban, Zsigmond és Mátyás uralkodása alatt számos pest-budai szoborról beszélnek a krónikák. Amikor az ismeretlen mester Szentháromság-szobrát a pesti Vásárté­ren (a mai Március 15-e téren) felállítot­ták 1692-őt írtak. J. F. Binder rézmetszete már az 1717-es átépítés, bővítés utáni ál­lapotban örökítette meg a művet, amelyet 1810-ben lebontottak. Kálváriák, pestisoszlopok, kegyszob­rok, Mária, Szent Flórián, Nepomuki Szent János szobrai népesítették be az 1700-as évek elején Pest és Buda tereit. Magyar királyszentek, Szentháromság­szobrok díszítették a vár területét. A 18. században a városfejlesztési elképzelé­sek már magukba foglalták a közterek szoborterveit is, amelyek nem voltak füg­getlenek a politikai-társadalmi eszmék­től. A 19. század elején csak fokozódott ez a tendencia. „Ma már nehéz megérte­ni - írja Németh Lajos -, hogy miért vált olyannyira közüggyé, akár egy mellszo­bor felállítása is; az izmosodó nemzeti kultúra szimbólumát látták minden új Fadrusz János: Erzsébet királyné. Emlékműterv (1902). közterületre kerülő szoborban, és az egyre szépülő város díszeként ünnepel­ték.” Pest és Buda egyesítése, majd az ez- redévi ünnepségek megváltoztatták a fő­város köztereit is. Az addig polgári ízlés­sel és mivességgel munkált köztéri szob- rászatot felváltotta nagyvilágba tekintő, idegen példákat másoló, sok stílusú köz­téri és épületplasztika. Ezek az évek a nagy pályázatok hirdetésének ideje. Sok pályamunkával, kevés megvalósult em­lékművel. A két világháború között is sok átlag­szobor került a főváros utcáira, tereire. De ezek az évek is hoztak művészit, maradandót a köztéri szobrászatban. Nyolcvan kisminta adja a kiállítás szo­boranyagát a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum, a Hadtör­téneti Múzeum és magángyűjtők kollek­ciójából. Ezt egészítették ki korabeli metszetek­kel, tervekkel, s a szobrokra vonatkozó dokumentációval. KÁDÁR MÁRTA költözködés oroméi Nagy öröm érte a családunkat. Lakást cseréltünk. Tíz évi kitartó spórolás után végre összejött annyi pénzünk, hogy feladhattuk az újságban a hirdetést: „másfél szobás taná­csi lakásunkat egy plusz két félszobásra cserélnénk”. Néhány nap múlva meg is jelent az első érdeklődő.- Mijük nincs? - kérdezte rögtön a lényegre térve.- Helyünk - válaszoltam -, ahová egy gombostűt leejthetnénk. Itt a két gyerek...- Azt látom - húzta el a száját a látogató, és felkapaszkodottá mennyezetre szerelt fo­telba. - Gyakran volt rossz a tévéjük, mi? No, de nem én vagyok a szociális osztály, nem érdekel. Azt kérdeztem, mi hibádzik a lakásban? Például telefonjuk van? Vagy legalább telefonkötvényük?- Nincs - feleltem pironkodva. - Mi egyszerű, mezei állampolgárok vagyunk. Se ko­csink, se telefonunk, se kisvállalkozásunk, se összeköttetésűnk, csak a két gyerek...- Es miből élnek? Ne mondja, hogy a fizetésükből, mert följelentem adócsalásért! No mindegy, magánügy, nem érdekel. Azt mondja, mennyit akar fizetni négyzetméteren­ként!- Mondjuk nyolcezret...- Hehe... - mutatta meg a műfogsorát. - Tegyen még hozzá egy tizest, apuskám, és köszönjön előre! Viszlát! Összenéztünk, és vártunk tovább. Nem hiába. Igaz, a küszöbünk félig elkopott közben, de végül akadt egy szerény látogatónk, aki százötvenezerért a markunkba csapott.- Tudják - mondta lelkendezve -, én nem vagyok nagy igényű. Tizenöt évvel ezelőtt kaptam egy négyszobás lakást a tanácstól. Öt gyerekem volt, az járt. Az asszony fölvo­nult velük a tanács elé, addig el se jött, míg a kezébe nem nyomták a kiutalást. Elcserél­tem egy háromszobásra. Azt egy családi házra, amit fél év múlva eladtunk. Vettünk egy másikat, azt meg szanálták. Szóval minden gyerekemnek önálló lakása van, minek nekünk az a hodály? Ja, a csapokat csináltassák meg, mert utálom, ha csöpög. Szakmai ártalom, vízszerelő vagyok. A szerződés aláírásakor savanyú arccal állított be.- Valamiről elfeledkeztünk, szakikám! Az áldomás! Természetesen én fizetem, maga meg legombol még tízezret. Hiába, ez az infláció. Már megint emelték a pia árát. No, de végre eljött a költözködés napja. Vártuk a szállítókat. Igaz, reggel helyett este jöttek, de különleges méltányosságból nem halasztották el a fuvart. Megnézték a búto­rokat, dobozokat, aztán kijelentették, hogy nehéz, meg sok... Eggyel több doboz van, mint ahányat felírtunk a megrendelő lapra. Az már nem fér föl a kocsira. Hacsak... Miután zsebre gyűrték Bartók arcképét, a fél kocsi üres maradt. Ez nagyon fölizgatta őket, s már-már elindultak újabb fuvart keresni, mire a nejem egy másik portrét mutatott föl. Megígértük azt is, hogy kifizetjük a bírságot, ha netán útközben megbüntetné őket a rendőr a kevés rakomány miatt. Alig múlt éjfél, hogy lepakoltunk. Ők is segítettek. Kifizettük az éjszakai pótlékot mega túlórát és be akartuk zárni az ajtót. Cserepartnerünk azonban közölte, hogy hasztalan vállalkozás, mert nincs hozzá kulcs. Az egyik jópofa unoka bedobta a csatornalyukba. De ha meglenne, akkor se lehetne használni, mivel hogy rossz a zár. Másnap megismerkedtem a szomszédasszonnyal. Mikor elkezdtem fúrni a lyukat a falipolcnak, letegezett a panelon keresztül. Később át is jött, visszahozta a fúrót. Azóta se tisztáztuk, honnét ismeri a felmenőimet. Tudják, micsoda öröm egy ilyen cserélt lakás? Minden új benne. Legalábbis a szá­munkra. A kilincs, ami az emberkezében marad, a letépett tapéta, a falból kicsüngő kon­nektor, a vízcsap, amit meg se kell nyitni, máris folyik... Csupa élmény. No meg a díjbe­szedő, aki az elődünk számláját hozta. Alig tízezer forint. Ha nem fizetünk, kikapcsolják a villanyt és a gázt. OTP-kölcsönt vettünk fel, és rendbe tettük a lakást. Alig került többe, mintha újonnan vettük volna. Az unokánknak már csak öt évig kell törlesztenie. Nem érhet több meglepetés - nyugtáztam magamban. De másnap a feleségem titok­zatos furcsa mosollyal fogadott.- Vendégünk van - mondta. - A cserepartnerünk unokája. Délben költöztette be a rendőrség. Itt van bejelentve. Ki ne repesne a boldogságtól egy ilyen jól sikerült lakáscsere után? T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Hulló poharak Borbereki Kovács Zoltán A minap egyik parkunkon mentem ke­resztül, s azon gondolkoztam, hallottam- e a télen az időjárásjelentésben azt a megállapítást, miszerint a város felett tej- felespohár-szállingózás van. Ezen medi­tálnom teljesen jogos volt, mert amíg át­mentem a parkon, pontosan tizennégy tejfelespoharat számoltam meg a sarjad­ni készülő fűben, s ugyan mi másra gya­nakodhattam volna, mint arra, hogy a po­harak a téli csapadékkal érkeztek, csak ugye akkor nem vettük észre a hullásu­kat, hiszen a hó is fehér, meg a tejfeles­pohár is. Aztán ahogyan figyelmemet más, a gyepen heverő tárgyakra is kiterjesztet­tem, megelégedéssel állapíthattam meg, hogy a télen a hó mellett papírzsebkendő is jócskán „áztatta” földjeinket, de csikk­zivataros idők is jártak. Sőt, az egyik bo­kor tövében egy intimnek mondott hal­ványlila női ruhadarabot is felfedeztem, de gondolom, ez még egy őszi csapa­dékfronttal érkezhetett, mert ilyen holmik általában csak gyöngyvirágtól lombhul­lásig szoktak esegetni parkjainkban. Lám, mondtam magamban, az idő mú­lásával hogyan változik az is, hogy mi esik az égből. Mert ugyebár az ismert bibliai legenda szerint az Egyiptomból ki­vonult zsidóknak manna hullott odafent- ről a pusztában való vándorlásuk idején. Ma viszont mannának se híre, se hamva, de jobb is, hiszen a magyar soha nem volt mannaevö nép, mi ennél többre be­csülnénk, ha füstölt sódart hozna vala­mely csendes májusi eső. De félre a vágyakkal, maradjunk a rea­litásoknál, ami jelen esetben a tejfeles­pohár. Persze most néhányan azt mondhat­ják, honnan veszem, hogy ezek a dolgok a téli csapadékkal hullottak le parkjaink­ra, köztereinkre? Csakis onnan, hogy másképpen hogyan kerültek volna oda? Valamennyien hallottunk már olyan esetekről, amikor például pirosló hó hul­lott. Erre, kérem, tudományos magyará­zat van. A felhők déli kerülővel érkeztek, s összetalálkoztak egy forgószéllel, amely afrikai homokot szippantott fel. Aztán a homok beépült a felhőbe, onnan a hó- pelyhekbe, s amikor Alsóreketyés-pusz- tán leszállingózott, egyesek azt hitték, hogy itt a világ vége, mert piroslik a hó. Persze a tejfelespohár jóval kiterjed­tebb, mint a homokszemek, de olyan is volt ám már, amikor a hurrikán halakat szippantott fel a tengerből, s pottyantotta le sok száz kilométerrel arrébb. Szilárd meggyőződésem tehát, hogy ezek a bizonyos poharak is így kerülhet­tek légterünkbe. Rakódtak le a tejiparnál, aztán egyszer csak jött a szél, huss, s már repültek is a poharak, mint káposztalep­kék a meddőhányó felett. Az igaz viszont, hogy a minap láttam valamit. Egyik lakótelepünkön jött a te­remtés koronája, kezében púposra pa­kolt szemetesvödröt lóbálva. Csak jött, jött, lezseren fütyörészve, hogy ha a szomszédok meglátják, higgyék azt, jó­kedvében hozta le a szemetet a negye­dikről, nem pedig azért, mert az asszony kijelentette, hogy ha nem viszi le a sze­metet, hát nem készíti el az ebédet a meccsig. Aztán ahogyan menta műanyag kukák felé, az egyik erőteljesebb lóbálástól a vödör tetejéről az útra hullott pont két tej­felespohár. No, mondom magamban, hapsikám most elvégzed a reggeli tornát. Törzshajlítás előre, tejfelespoharakat megfogni, s vissza a vödörre. Emberem azonban - nyilván csak azért, mert a meccsen járt az esze - nem hajolt, ha-, nem két jól célzott rúgással belőtte a poharakat a gyepsávra. Persze szerintem ebből az esetből, hogy íme, így kerül a szemét közterüle­teinkre, vétek lenne általánosítani. Ezt annál inkább sem szabad, mert nálunk mindenki tudja, hogy milyen csúnya do­log rondítani a környezetünket. Maradjunk tehát abban, hogy honunk­ban a szemét az égből hull. Aki nem hiszi, járjon utána. BALOGHY ZOLTÁN Rónaszéken, Erdélyben született, Bu­dapesten, a képzőművészeti főiskolán tanult festeni Vaszary János és Csók István tanítványaként, Szolnokon kezdett mintázni Aba-Novák Vilmos biztatására, a Római Akadémián a freskófestészetet tanulmányozta, Párizsban az 1937. évi vi­lágkiállítás Grand Prix-jét nyerte el, 1953-ban pedig a Dél-Afrikai Unióban telepedett le, s ma, nyolcvanévesen, Jo­hannesburgban él és dolgozik. A művész, aki azóta sem szakadt el ha­zájától, rendszeresen résztvevője a Tisz­telet a szülőföldnek című műcsarnokbeli bemutatónak. Pályáján festőként indult, sikeresen, hiszen 1932-ben a Vontatók című képé­vel elnyerte a Székesfőváros Festészeti Díját. Aba-Novák egyetlen szavára mégis a szobrászat felé fordult. Portrékat, mun­kásfigurákat formázott, pályázatokat nyert meg, egyebek között a Madách- emlékművel (ennek a terve a kiállításon látható). Eleinte realista, az 1940-es évektől expresszionista szobrokat alko­tott, majd nonfiguratív, absztrakt, leegy­Genius vezette emberpár Almaszedö szerűsített formák jellemezték munkás­ságát. Önéletrajzában írja: „Mint szobrász, teljesen autodidakta vagyok”. Borbereki azonban már első munkáiban is „teljes fegyverzetben lép elő”: szinte mindent tudott az anyagról. A műalkotást a mes­terség, a kézművesség, az anyag felől közelítette meg. Különleges érzékeny­séggel szobrászkodott. A kő és a fa két legkedvesebb anyaga. (Ifjúkorában kitanulta az asztalosmester­séget, a főiskolára valót asztalosmunká­val szerezte meg.) Amikor aztán a távoli Afrikába, a „kö­vek országába” került, érthetően megbű­völte őt a sokféle színes anyag. Ezek a kövek és féldrágakövek ihlették újabb kiállításáról Fésülködö nő munkáit. A malachit, a szodalit, az arago- nit, a rózsakvarc, a jáspis, a szerpentinit és a verdit finom mintázatait bontotta ki plasztikáiban, s a köveket fémekkel és műanyagokkal kombinálta. Hazánkban tizenhét köztéri szobrát ál­lították fel. Dél-Afrikában és a világ más részein tizenkét szobra hirdeti művésze­tét. E mostani kiállításán - a Magyar Nem­zeti Galériában, a szolnoki Damjanich János Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött munkáin kívül - színes műtárgyfotók is segítenek megismertetni velünk szobrászi életmű­vét. Borbereki Kovács Zoltán kiállítását ez éy augusztusában a Szolnoki Galériá­ban is bemutatják. K. M. Szoborsorsok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom