Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
1987. május 30. 10 "népújság r ^ ___ R O / r> on Borivóknak való Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl - dalolta Balassi Bálint Borivóknak való cimű versében, de már Anonymustól tudjuk, hogy eleink mindenkor derekasan gyakorolták a borivást, persze ők is úgy tanulták. Már a rómaiak is, - szoktuk mondani, s a szekszárdi dombokon valóban már a rómaiak is áldoztak Bacchusnak, de nemcsak ők, a görögök is. Mégpedig nem is keveset. Homérosztól tudjuk, hogy amikor Télemakhosz társaival útra kel, a tervezett tizenkét napos útra tizenkét amfora úgynevezett „fekete” bort visz magával, aminek mibenlétéről mit sem tudunk, viszont azt tudjuk, hogy egy amfora húszliteres edény volt, tehát jócskán ihattak a homéroszi kor görögjei. Nem hiszem, hogy mi nagy kedvvel kortyolgatnánk ezt a nedűt, ugyanis maguk a görögök sem tudták tisztán inni: két rész borhoz három rész vizet kevertek, ami nem a bor minőségét dicséri. A leírásokból következtetve sűrű, tehát seprős bor lehetett. A bor végigkíséri az emberiség történetét, egyes vallásokban szakrális jelentést is kapott, Babits is ezért látta benne „a feltámadás drága titkát”, itt viszont mindmáig szigorúan ügyelnek a minőségre, misebornak például nem lehet használni holmi híg löttyöt vagy hitvány vin- kót. Nálunk erre nem is volt szükség, tudjuk, a magyar bor híre! Volt is, van is, érdemes megbecsülni. A szekszárdiból a pápa asztalára is jutott, szoktuk emlegetni elégedetten, a költők pedig minden időben lelkesen daloltak a borról. „Egy pohár rossz bor - irta Babits Vörösmartyval kapcsolatban - a magyar költők sorsának jelképe, szenvedélyes, fantasztikus kifaka- dást ad a költő ajkára”, ami Rossz bor című versében ekként hangzik: Költődnek, oh hatalmas Hunnia, Légy-étetőt engedsze-e innia! A vers, amit a költő haragjában irt, midőn az egyik kocsmában hitvány lőrét tettek elébe, országos feltűnést keltett, mire az egriek több akó borral kedveskedtek a költőnek, nem sokkal később megérkezett az aradiak küldeménye is, a zempléniek tokajival kedveskedtek, majd a somlaiak sem maradtak el, Vörösmarty pedig újabb versben köszönte meg az országos figyelmet és megírta a Jó bor cimű versét, ezúttal is kitérve a borhamisítókra: Amint leszállt fajunknak érdeme, A hon borának úgy szállott becse. Becsület, • minden szennytől tiszta kéz, Hű szorgalom, munkában éber ész, Ész és erény lát víg s bő szüretet: Butult gazság ad mérget bor helyett. Mais bólogatunk, bizony pontosan így van. Szekszárdnak ritkán kellett szégyenkeznie lélektelen borhamisítók miatt, az elmúlt években pedig a bor híre és rangja megérdemelten emelkedett, s most, a szőlő és a bor nemzetközi éve alkalmából joggal pályázik a város világraszóló elismertetésre. A pécsi tévében gyakran hallunk a szekszárdi borokról, éppen a nemzetközi vetélkedés okán. Mi is ennek jegyében állítottuk össze ezt a két oldalt, de ha emeljük poharunkat, ne feledkezzünk meg Balassi Bálint intelméről sem: igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl... cs. Mészöly Miklós: (kimerevített filmkockák) ősz, présház szorosan a fal mellett, lopóval indul befelé csak a válla, fél feje látszik az útról a lopó szára, ahogy a hóna alól kilóg a háttérben rozoga kútház néhány tőkesor vörösödő égalj (elmúlás, idill) fél lépést beljebb lép az ajtón megáll még látszik a lopó szára, de ő már nem csak a háttér (a kicsit-még elidőzés emblémája) belép a pincében üres hordókat kopogtat végig gyertya csend páradudoros pókháló csákány-nyom mintás agyagfal izzad leül a gádorra (itt várni kell) Rátkay László: A bor Amióta áll a világ, Van a bor! Minden évben újra terem, Újra forr! Mert tudja a jó Isten, hogy Soh’sem sok! S mintha mondná: fiaim csak Igyatok! Babits Mihály: ardits, az öreg orvos, épp borát hajtotta föl, amikor egy ügyes cselédlány nyitott be az ajtón.- A tekintetes asszony kéreti, tessék átmenni vacsora után, mert rosszul érzi magát. Az orvos szeme megakadt a leány formáin: újabban, vén létére, nagyon is észrevette az ilyesmit. Gizella, a nővére, sietett felelni helyette.- Eredj és mondd, hogy a doktor úr mingyárt ott lesz.- Ki volt ez? - kérdezte a doktor.- A Herczegék cselédje. Tudod, aki a Tóth Angyalt elvette.- Az egy kis hisztérika - mondta Tar- dits, csakhogy mondjon valamit. És különben minden nőről, s minden bizonyíték előtt, ez volt az intim magánvéleménye.- Ugyan, Vilmos - tiltakozott Gizella. - Angyal a legrendesebb asszony egész Gádoroson. A doktor maliciózusan nevetett, széles döcögéssel.- No lám, hát ez az ideálotok. Aki még a szögeket is kihúzatja a padlóból, nagytakarításkor, hogy megfényesitve rakja megint vissza. - Lassan emelte föl nehéz testét, kétfelé törölve bajszát a szalvétával. Csöpp kedvet sem érzett a kései beteglátogatásra. Mert ez már késő óra volt Gádoroson. S a Herczeg Jancsiék háztája csakugyan nem tartozott a legkedélyesebbek közé. Ámbár Jancsi derék és vidám fiú, akit mindenhol szerettek... Egy ilyen gyermektelen hisztérika még a levegőt is megmérgezi... A doktor folyvást dörmögött még, miközben felöltőjét széles hátára húzgálta. Gizella ellentmondott neki. Egyvégtében beszéltek, nem is hallgatva egymásra, hadállásuk azonnal készen volt, mint mindig, akármilyen tárgyról esett is szó, s ezt a hadállást tartották. Gizella az asz- szonynak fogta pártját. Pár évvel idősebb a férjénél, de mit számit ez manapság? S mit tudni, ki tehet róla, ha nincs gyerek? Jancsi közönséges korhely, hétpróbás lump! Angyal pedig valóságos „angyal”.- Már a kardos angyalok fajából - dünnyögte a doktor, kifordulva az utcára. - Amilyen Ádámot kiverte a paradicsomból. - Valami török paradicsomra gondolt, ahol a hurik szép, húsos cselédek képében töltögetik az üdvözültek pipáit. De ez csak egészen titkos gondolat volt, amelyet senki sem mert volna sejteni az öreg orvos mindig kimért s kissé félszeg komolysága mögött. Legfeljebb Gizella. De Gizella mindig minden rosszat föltett a férfiakról. Gizella maga is a kardos angyalok sorába tartozott, s a doktor alapjában tisztelte ezeket és félt tőlük. Elfogódottan járkált e kardos angyalok fukar világában. Ügyelt az illemre és méltóságáfa. Óvatosan tapogatta botjával a sarat, s ily óvatosan tapogatózott az életben is, noha koráttekintve már bőven lett volna ideje kissé tájékozódni. A nagytestű és félénk emberek famíliájának tagja volt, s egyszerre keltett tiszteletet és nevetséget, amint csetlő-botló nehézkességgel gázolt át a különböző úri lakások küszöbjein, mindig legalább háromszor ismételve ismerős és változatlan mondókáját.- Alászolgálja, jó napot kívánok, hát hogy van ilyenkor? Ezt mondta fiatalnak és öregnek, férfinak és nőnek, nagyságosnak és tekintetesnek, sőt állítólag még a cselédeknek is. Ezt mondta reggel és este, nappal mint éjszaka. A Herczegék hálószobájában most éjszaka volt. Tardits alig tudta, mer- refelé hajlongjon á homályban. Végre megtalálta a keskeny utcácskát, mely a két ágy között nyúlt be az éjjeliszekrények szélességében, mint tengerszoros (Pótlék a ,,Halálfiai”-hoz) két félsziget között márványtetős, tömzsi szirtek alá. Herczegné Tóth Angyal mély árnyékban feküdt, homlokán nagy turbán összecsavart törülközőkből. Tompa nyögésekkel fordult a doktor felé.- Jaj doktor úr, segítsen rajtam, nagyon odáig vagyok! Csavard el a lámpát, Vica! - emelte fejét a párnáról fájdalmasan. - Nem mondtam már, hogy csavard el a lámpát? Rettenetesen hasogat a fény.- Már el is van csavarva - susogta a begyes leányka.- Ne feleselj, hanem csavard e1 még jobban.- Füstölni fog. A szoba máris csupa füst volt.- Ne törődj te vele, hogy füstölni fog, hanem tedd, amit mondtam. Tardits megvárta, míg a leány eltávolodott, aztán megpróbált tiltakozni.- Ez nem egészséges, nem bizony... Akkor nem csoda, hogy fáj a feje. Az ágy mintha mindenestül följajdult volna erre.- Van nekem okom a fejfájásra, doktor... Eleget gyötörnek engem!- Ki gyötri?- Mindenki... Az uram... - Hirtelen kinyúlt a párnák közül, és megérintette Tardits kövér kezét. - Kedves doktor úr, kérem, mondja meg az uramnak, hogy ne gyötörjön, mert nagyon beteg vagyok...- Ugyan már, dehogy beteg... - Tardits egészen el volt képedve. Sohasem képzelte volna, hogy Jancsi gyötörje az asz- szonyát. Inkább megfordítva. Hiszen Jancsi nemcsak kedves, jó fiú volt, hanem mintaférj is. - Mutassa a nyelvét!- Az uram nem akarja hinni, hogy beteg vagyok... Látja, itthagy, elmegy a kaszinóba... Ha beteg vagyok, nem vagyok használható, nem is kellek...- Asszonyi okoskodás. Vagy hiszi az ura, hogy beteg, vagy nem hiszi. Ha hiszi...- Nem hiszi! Mondja meg neki, doktor úr, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok! Zokogva csuklott vissza, megrázkódott egész testében, hátat fordított a doktornak.- Mondja, hogy meghalok! Most egészen elsüllyedt a dunnák közt, eltűnt Tardits elöl. A nagy, vastag ember tanácstalanul állt az utcácskában, és lihegett, mint izgalmában szokott.- Nonono... Dehogy mondok én ilyesmit... Legyen okos és mutassa a nyelvét... Nononono... Óvatosan megérintette a turbános nő vállát, melyet valami meleg hálórékli takart. A hálórékli szinte sistergett, mintha villamosság csap át egy rossz szigetelőn. Tardits visszakapta a kezét, mint akit ütés ért.- Nononono... Hogyan gyógyítsam meg, ha nem hagyja magát megvizsgálni? Igazat szólva, mindig elfogultságot érzett, ha úrinőt kellett megvizsgálnia. Ez ritkán adódott, mert Gádoroson az úrinők igen szemérmesek voltak. A hálórékli ritkán került le a testről, legfeljebb végszükség esetén, s akkor is jelenetek árán. Többnyire azonban ily végszükségben is Tardits inkább Pestre küldte betegét. Olykor nehéz lett volna megmondani, ő restelli-e jobban magát, vagy a beteg? Rendesen csak fenyegetésnek használta a vizsgálat rémét, mintha valami félelmes műtétről lenne szó. A végén megelégedett avval, hogy a tüdőt meghallgatta, hallgatócsővel a hálóingen át. Most azonban még a pulzushoz sem fért hozzá. Angyal láthatatlan maradt, csak a kontya csücske borzaskodott ki a turbán árnyában, mint gleccserek alatt egy fekete erdő.- Legalább a csuklóját adja oda... Mégis csak meg kell néznem, ha meg akarom gyógyítani...- Ne gyógyítson meg! Nem akarok meggyógyulni!- Akkor miért hivatott?- Azért, hogy mondja meg az uramnak...- Mit mondjak meg?- Hogy... hogy nagyon beteg vagyok...- Ejnye, ejnye... De hát miért ijesztgessem én az urát? Hiszen még nem is tudom, hogy igazán beteg-e?- Látja, hogy milyen beteg vagyok!- Denikve mi baja?- Rettenetes migrénem van. ’- Az még nem betegség... Látom, egy kis vörösbort hörpintget. Az éjjeliszekrényre nézett, ahol egy fél pohár sötét gádorosi állt, az otkolonos üvegcse mellett, mint orvosság. Ez általános gyógyszer volt Gádorodon. Tardits maga is rendelte, minden ellen. Ezúttal sem rosszallta s a bor kétségtelenül jó idecsillapítónak bizonyult, már említése is megenyhitette a helyzetet. Tóth Angyal bortermelők ivadéka volt, ami egészen külön emberfajta: a betegben fölébredt a szőlősgazda és háziasz- szony, aki még félholtan is tudja kötelességét.- A tavalyiból... egy kortyot, doktor úr!... Vica, hol vagy? Fuss, hamar pohárért!... Ez a lány is mindig akkor nincs itt, mikor szükség van rá... Talán egy kis piskótával, mártogatva... Tardits nem kért a piskótából, de a bort szívesen megkóstolta. Lezöttyent a székre az ágy lábánál, s a poharat a fény felé tartva, vizsgálta a szoba félhomályában. Keskeny csíkban villant a nemesen áttetsző vörösség. Egymás borára illett kíváncsinak lenni, szőlősgazdáknak Gádoroson. (Részlet) Qfiiroi iHoión /RiHA rai-ro\ Harc az angyallal
