Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

1987. május 16. TOLNA ' NÉPÚJSÁG 11 Egy barátság gyökerei A döbbenet kegyetlen keserűsége ad­ja Tolnai Lajos kezébe a tollat, s íratja meg vele talán legszebb lírai művét. Dö­mötör János, a Dunaszentgyörgyön szü­letett tanár, költő, kritikus, jószerivel egyet­len igaz barátja volt, ráadásul félig-meddig tanítványának is mondhatta a mindössze harminchárom évet élt távoli rokont. Hiába keresnénk azonban a vérségi kapcsolat vékony szálai között barátságuk lényegét csupán ebben nem találnánk annyi erőt amennyi fájdalmat, félelmet és könnyet költeménnyé nemesíthetne. „Halála napján az egész sajtó felriadt, az egész társadalom feljajdult, ahány lap, annyi szép elégia zendült meg fölötte” - írja Baksay Sándor Dömötörről. Kit mit sirathattak benne? Mindenki valamit: a bikácsi sváb a hozzá hajdan német szóra adott Haneszt, Tolna megye egykori buz­gó és közszeretetnek örvendő tanfelügye­lőjét, a XX. századot csak messze sejtő magyar költészet a koránál különb tehet­séget, a kritika az élesszemű, felkészült, műgonddal alkotó ítészt, s bárki, akivel ta­lálkozott, a megnyerőén emberséges férfit. Mindenki magáénak érezhette: egyetlen adatunk sincs arra, hogy valaha is össze­különbözött volna valakivel, s nem kivéte­lek ebből azok sem, akikről kemény kriti­kája jelent meg. Tompa Mihály Hanváról küldte neki szives kézszorítását: „Vegye úgy mint férfinak adni és fogadni kell”. Gyulai Pál is kereste barátságát, pedig ez nagy szó, hiszen ő volt az, aki elmarta Arany mellől Vajdától Reviczkyig az újulni vágyó költészetet Tolnai Lajos mindenkinél többet veszí­tett Dömötör János halálával. Költemé­nye első versszakában sorsukat állítja pár­huzamba: innét indul, hogy közelebb ke­rüljön az érthetetlen öngyilkossághoz. Ezt a törekvést erősíti a második versszak tisz­tára mosdató szándéka, amely a szemé­lyes sérelmek és a pályatárs életének szüntelen szembeállításán alapul. Ez azonban - tudhatta-e valaki jobban, mint éppen Tolnai! - túllép a valóság sarán, mélyebb életszemléletet takar. „Nem utál­tad te meg, mint én megutáltam / Az embert e szörnyet” - mondja Tolnai La­jos, s hiszi is mindenki, aki csak felülete­sen ismerte Dömötört, de aki leírta, tudja, szépítés ez a javából. Vagy nem Dömötör János verse-e a Sötét éjben című, amely­ben így kiált föl: „Megvetem e söpredéket, / Egy világot megvetek, / Bűne, szenyje, ál­noksága, / Alázatos szolgasága - / Ah, hogy rá nem pökhetek!”. Bizony, hogy Dö­mötöré! Azé, aki gyakran látta ugyanúgy a vérlázító valóságot, ahogy Tolnai Lajos, de aki ezt sohasem tudta - egyénisége miatt - müvei vezérfonalává tenni. Györköny szü­löttének több mint négyszáz megjelent no­vellájában, harminchat regényében, száz- hetvenkilenc versében munkál ez a közös látásmód, de ifjú pályatársa nem tudta kiönteni magából a világot maró epét magába fordult és bensőjét mardosta. Ba­bits Mihály jól látja: „Az elzárkózottságnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismeret­tel párosul”. Amit Tolnai Lajos így fogalmaz egyik versében: „Megmondtuk: legyetek osz­tályos cimbora, / Minden gazt elsimít az okos borona. / Nem akartunk mi mást, mondtuk is eleget: / Csak leköpni min­den tisztát, becsületet”, lehetőségként ott kerülgeti Dömötört is. Lehetne nemtörő­döm hivatalnok, felületes firkász, igény­telen költő, hiszen nyitva a tér, szabad a pálya. Önérzete azonban visszatartja, er­kölcsi kételyek gyötrik, kéktiszta szemé­nek derűje mögött már a századvég meg­előlegezett világfájdalma. Tudja ezt Tolnai, akinek legszűkebb baráti köréhez tartozik a közös szülőföld, közös gimnáziumok, kö­zös látásmód szülte „fia”. Ettől a kárhoza- tos közösségtől mossa tisztára az első öt versszak döbbent nyugalmú kijelentő mondataiban a sírvers fenségével. Tisztára mossa, hogy azután a költe­mény hátralévő részében már egyetlen kijelentő mondatot se tudjon leírni, csupa kérdéssé, felkiáltássá, sóhajjá kesered­jen a veszteség. S itt villan föl Tolnai költői ereje, emberi fájdalma, ami prózájában, de még verseiben is oly sok áttételen keresztül érint meg minket. Emlékeztet arra is bennünket, hogy Arany János nyomdokain ö is költőnek indult, első kötetének balladáiból nem a realista próza mestere, hanem a legtisz­tább népi hagyomány továbbvivöje szólt. Az élmény nem kis része Dömötör János szülőfalujában éri, Dunaszentgyörgyön. A ma olvasója azonban legyint a balladákra, a tájékozottabbak is csupán egy Reviczky- tanulmány címét idézik: A balladajárvány­ét, aztán Kiss Józsefet említik, az utolsót, aki még ezt a műfajt fel tudta éleszteni. Ha azonban a cím mögött rejlő írásba nézné­nek, ugyancsak meglepődhetnének - ép­pen Tolnai Lajos megítélésén. „Nálunk leg­újabban, fájdalom, valóságos irodalmi be­tegség a balladaírás - mondja Reviczky 1884-ben -, szépirodalmi lapjainkban hosszú időn át alig lehetett mást olvasni, mint vagy népies szerelmi verseket és ha­zafias rugaszkodásokat Petőfi apró tanít­ványaitól vagy balladákat Arany iskolájá­ból. Akadt azután Arany Jánosnak egy oly kiváló tehetségű tanítványa, Tolnai Lajos, aki némileg osztozott sikereiben s egy új tanítványt csábított a ballada terére, Kiss (ó- zsefet, aki a mai nemzedék divatos líriku­sa lett, s a tehetségtelen és névtelen bal- ladászok egész raját hessegette föl az ország minden zugában, úgyhogy Apolló istensége dacára kitört a balladajárvány, s az isteni líra versbe szedett törvényszé­ki csarnokká süllyedt. Ami a balladát meg­menteni képes, hogy költemény, az ihle- tettség terméke maradjon, az a benne nyi­latkozó lírai elem. Tolnai balladáit, eltekint­ve, hogy közelebb állnak a népies felfogás­hoz és modorhoz, én azért is többre be­csülöm a Kiss József jól kigondolt, ügye­sen megszerkesztett, úton-útfélen nagy hatással szavalt »tragédiái«-nál, mert több bennük a lírai elem.” Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Tolnai Lajos balladái húsz évvel Reviczky cikke előtt már készen álltak, akkor aligha vádolhatjuk korszerűt­lenséggel! A balladákon átsütő líra mégis ritkán veti le álcáját: mindössze talán harminc­negyven ilyen költemény maradt ránk Tol­naitól. Ezekben az érzelmi felfokozottság, fájdalmas düh szinte Ady felé mutat, aki már bomló teljességében láthatta az előtte megérzett világot. Éppen Ady tudta ezt leg­jobban, amikor a Nagyváradi Naplóban megírta Tolnairól: „Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső író embere volt ez országnak és még ezt meg is bocsátották neki. De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsá­tották meg soha. Kis fűzfapoétákból ko­szorús lantosok lettek, a szociológia dedó­saiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek, ó a legna­gyobb költő, legradikálisabb reformátor s legbecsületesebb, mert legöszintébb új­ságíró - kiadta páráját agyonhajszolt vad­ként”. S itt érünk vissza Tolnai és Dömötör barátságának gyökereihez. A szülőföld ál­mokig közös élménye mestereik azonos hatásával gazdagodott. Szorosabbra fűzte köztükJ a szálakat az egyező látásmód, amely szellemi rokonsággá érett. Ezt a tu­datot Tolnai Lajos is ott hordozza magá­ban, s bármennyire kívánta barátját mente­ni ettől az „átkos” közösségtől az első öt versszakban, a költemény végén - fájdal­mas férfikönyvek vakságában - elszólja magát: „Körmömmel kiáslak, feltöröm ko­porsód: / - Oh, fiam, rokonom, oh, oly so­kam nekem!”. Ez a látszólag véletlen sor­rend („fiam, rokonom”) csupán egy eset­ben lehet indokolt: ha fokozás. Vér szerinti értelemben nem lehet az, csakis a szellemi rokonság tudata jelent ennél többet Tol­nai számára. Az, amely segítette Dömö­tört A ballada elmélete című pályamun­kája megírásában s így talán abban is, hogy a magyar irodalom szárnyára kapja az ifjú pályatárs nevét. Meghitt beszélge­téseik során ez a rokonság mindvégig az esztétikai és emberi igényesség magas színvonalán élt, akkor is, amikor már Tol­nai ellen fordult az egész Gyulai tüzelte tábor, a Szász-nemzetség, a sértett re­gényalakok, novellafigrák. Ezért a mér­hetetlen fájdalom, ezért a síron túl is fél­tett veszteség, ezért az utolsó versszakok riadt, rímeket kuszáló, megindító tehetet­lensége, amellyel belenyugszik - bele­nyugszunk - a változtathatatlanba, amely- lyel könnyű földet kívánunk, ha már köny- nyű életet nem kívánhatunk... DR. TÖTTÖS GÁBOR Tolnai Lajos: Dömötör Lajos sírjánál Nem kergettek téged, mint engem kergettek; Nem bántottak téged, mint engem bántanak; Áldottja voltál te istennek, embernek, Mint én, sok kínom közt, nem tépted te magad. Nem utáltad te meg, mint én megutáltam Az embert e szörnyet, ki testvér, ki barát; Mint én: nem voltál te a nyomor torkában, Nem vonta meg tőled szerencse sugarát. Szemközt hogyha veled az ellenség állott, Kegyesebb volt mint a jó barát én velem; Amerre te jártál, boldog világ járt ott; Nem kőny: harmat pergett ott a falevelén. Két tiszta szemeid: a szelídség jóság; Szennytelen nemesség: derült víg mosolyod. Hűség, őszinteség tanulni járt hozzád, Csontok közt tisztább szív soha nem dobogott. Élet! oh zavaros, átláthatlan tenger, Mélységedre szállni csak az tud, ki halott. Ehol, im feldobtad. Előttünk az ember, - Mit tudunk most többet?: itt vergődött, lakott? Oh sors, te átkozott, bomlott-eszü sors te! Hogy vághattad belé iszonyú kőrmedet? Valamely cudarral téveszthetted össze, Mit még az isten is hiába kergetett! Oh isten! meg ne mondd: halála hogy történt. Porló szüleinél simítsd el kegyesen! Csak annyit mondj nekik: meghalt bátran, önkényt; Abból mi gyöngeség, szivén nincs semmi sem! Oh tavasz! rügyező virágot fakasztó, Tél sáncán áttörni ha tudtál valaha: Vedd minden sereged, vedd gyorsan magadhoz, Árassz virágesőt omló poraira! Feledés! orvosa megcsaltnak, fogolynak, Föltárhatlan sebnek irgalmas gyógyszere; Az élő nevéből törüld ki a holtat, Amaz éjszakának ne maradjon jele! Körmömmel kiáslak, feltöröm koporsód:- Oh, fiam, rokonom, oh, oly sokam nekem! Testedet kiveszem, meg-megmelengetem, Csókommal borítom, könnyemben fürdetem! Oh, föld, mely fedezed! oh sir, mely nyugtatod! Oh ajk, mely fölötte édes szód hallatod, Oh szemek, kik sírtok, kik nyögtök énekek: Örökkön örökké áldottak legyetek! (1877) Dariusz Bitner: Mesteremberek Eldugult a kád, és a víz elárasztotta az egész fürdőszobát, ezért Agnieszka és Adam hívtak egy szerelőt. A szerelő ki is jött.- Mindjárt meglátjuk, hol a baj! - be­mászott a kád alá, valamit kopácsolt, és nagyokat fújtatott. - No! - és kimá­szott. - Kész! Bezsebelte a járandóságát, és el­ment. Most már rendesen lefolyt a víz, csak éppen a kád kezdett el mozogni. Adam leguggolt, és felháborodva kiabálta:- A gazfickó! Leszerelte a lábait... Mit volt mit tenni, hívni kellett egy másik mestert. Ki is jött nyomban. Bemászott a kád alá, Agnieszka és Adam pedig árgus szemekkel figyel­ték. Elmesélték neki, hogyan jártak, és addig nem engedték távozni, amíg ala­posan át nem vizsgálták a fürdőszobát. A mester jókedvűen vihogott, és szívé­lyes búcsút vett. Kedves, kulturált em­ber! A biztonság kedvéért újból körül­néztek a fürdőszobában. Minden a he­lyén volt. Az előszobában érte őket a megle­petés.- Leszerelte a gázkonvektort! - jaj- dult fel Adam. Kénytelenek voltak megint hívni va­lakit. Agnieszka most már egész idő alatt a mester sarkában járt, Adam pedig föl-alá sétált a lakásban, és állandó fel­ügyelete alatt tartotta az egész beren­dezést. Azért, hogy megmagyarázza furcsa viselkedését a szerelőnek, tövi- ről-hegyire elmesélte neki az egész históriát.- Ja, kérem! - csóválta meg a fejét a mester. - Ilyenek az emberek! Mit lehet tenni? Föltette az új gázkonvektort, köszönt és elment. Adam azért, hogy megbizonyosod­jék róla, valóban minden rendben van- e, még egyszer tüzetesen végigtapo­gatta az előszobát, a fürdőszobát, a vé­cét, a konyhát és a két szobát.- No végre! - szakadt fel belőle a megkönnyebbülés. - Nincs semmi baj! Semmit sem vitt el. Agnieszka, hallod, semmi sem hiányzik! Agnieszka, hol vagy? Agnieszka!!! Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Hegedűs Géza hetvenöt éves Tanítványai vagyunk így vagy úgy mindannyian. Legutóbb a képernyőn lát­hattuk, amint száz esztendő könnyű-ko­moly irodalmát magyarázta annyira va­rázslatos belefeledkezéssel, hogy ked­venc pipájának olykori megszippantásá- ra is a műsorvezetőnek kellett figyelmez­tetnie. Hegedűs Géza május 14-én, Bonifác napján immár hetvenöt éves; szinte föl- mérhetetlen életművével, kedvesen racs- csoló hangját a mondatok végén le­ereszteni képtelen előadásai révén évti­zedek óta nevel, tanít, szórakoztat ben­nünket - s önmagát. „Könyvek között, képek, szobrok között / a volt valóért val­latom a múltat, / hogy értsem végre a rég megtanultat, / mely előlem regékbe köl­tözött” - olvashatjuk egyik gondosan csi­szolt költeményében. Negyvennyolcas honvédtiszt volt a dédapja; tisztes polgárcsalád hagyomá­nyait örökölte s vitte tovább, egészen odáig, hogy egyben-másban szembefor­duljon velük, haladó főlfogású, baloldali emberré válva. Nem könnyű úton, hiszen a fasizmus őt is eljuttatta a halál előszo­bájába a származása miatt. Tán épp ezért - családja, sorstársai elvesztése miatti fájdalmában - fejlesztette ki mint orvosságot a humanizmus leírhatatlan, eltökélt derűlátását, bölcs kedélyét. Nem feledni akart ily módon, hiszen gyermek­kori szerelmét, a históriát búvárolta min­dig is. „A görög hőstörténet ajzotta fel először bennem a szeretetet a történe­lem iránt” - vallotta. S a görög-perzsa háború regényes elbeszélésétől (A milé- toszi hajós) úgyszólván a teljes világtör­ténet kirakható Hegedűs Géza életművé­nek mozaikkockáiból. Regényt írt az ifjú Vergiliusról (Előszó a hőskölteményhez), s ebben nagyon is kortársi gondolatot fo­galmazott meg a költészet túlkompenzá- lásával kapcsolatban, félreérthetetlenül a felszabadulás utáni esztendők tanulsá­gai nyomán. A „sötét” középkorba világí­tott a magyar történelemről szóló regény­folyamával (Az egyetlen út, Az írástudó, Az aranypecsét), fölidézve az ábrázolt időszaknak nem csupán a tárgyi emlé­keit, hanem gondolkodásmódját, filozó­fiáját, művészetét - költött és valóságos szereplők egész sorával. Itt jegyezzük meg - ami olykor heves vitákhoz is veze­tett Hegedűs Géza munkáinak kritikai fo­gadtatásakor -, hogy gyakorta szabadon bánt a történelem tényeivel, de a részle­tek szándékos elrajzolásait az egész ál­talában igazolta. Janus Pannoniusról drámát irt (Ver­senyt a szelekkel), Budai Nagy Antal, Ko­lozsvári Mester János emlékének re­gényt szentelt (Az erdőn túli veszede­lem), a magyar XVI. századot nagy vallá­si-politikai mozgalmak szemszögéből elevenítette meg (A fekete ember histó­riája, Hajnal a tárnák felett). Nem kerülte el figyelmét az újkor nyitányát hozó angol forradalom; Cromwell a hőse a Vasbor- dájú szentek című regényének; A mene­külő lovag az ifjú Rákóczit állítja elénk (a például önfeláldozó megmentöjét, Leh­mann Gottfried osztrák kapitányt); Sötét­Hegedűs Géza ség és világosság című regényciklusá­ban a felvilágosodás magyar élharcosait rajzolta meg, Öz Pált kicsit tán önmagá­ról, önmaga vágyairól mintázva. Közelibb, családi-szakmai érdeklődés vonta Hegedűs Gézát a múlt század vé­gének időszaka felé, akár a kecskeméti tanácsnok-festőről, Muraközy Jánosról írt regényt (Kulcsra zárt szobában), akár a saját jogászi pályakezdése során ta­nulmányozott Bergendy-ügyről, a hideg­vérű úri gyilkosról (A méheskúti családir­tás). 1918-19 nagy alakjai, Károlyi, Landler, Stromfeld - s mások - adtak tár­gyat tanulmánynak, regénynek (Akit vö­rös grófnak neveztek, Az a májusi riadó). A húszas évek megidézése pedig immár a jelenbe köti Hegedűs Géza írói mun­kásságát: Boltos Béla s a többiek sorsa az Európa közepén című regényfolyam­ban Hegedűs Géza „sokkalandú” nem­zedékének krónikája, mely most már nem csupán nekünk, hanem rólunk is szól. És soroljuk ide önéletrajzi megnyi­latkozásait, valamint az árulkodó című Valló Bonifác történeteit. (Hiszen az író Bonifác napján született; novellái Kosz­tolányi Esti Kornéljának hangulatátjuttat­ják eszünkbe.) A legkülönfélébb társa­dalmi osztályok, rétegek képviselői né­pesítik be ezeknek az írásoknak a lapjait. Itthon s külföldön peregnek az esemé­nyek, futnak a sorsok a korunk szabta pályán, nem ritkán zsákutcába. Egyik szereplőjéről ez olvasható; „fel tudta építeni az összhangot lelke és a vi­lág között”. Ilyen ember, azaz: életmű­vész maga Hegedűs Géza is. Nem tagad­ja, hanem vallja is: Ö legalább annyira ol­vasó, mint író; tanár és tanítvány egy sze­mélyben. Leginkább évfordulós megbí­zások, utazások a forrásai Hegedűs Gé­za munkáinak. De a váratlanul ráköszöntő ihlet pilla­nataiban is a szakma megtanult fortélyai­hoz folyamodik. Hivatásos alkotó; irodal­mi művei mellett, íme, a saját életéé is. Mindkét értelemben kívánjuk e termé­keny állapot töretlen folytatódását. KÖHÁTI ZSOLT Stanislav Jerzy Lee Fésületlen gondolatok Süketeknek énekeljek? Megtenném, ha biztos lehetnék mindegyikükben. A kategórikus imperatívuszok is változ­nak. Régebben a felkiáltójelek buzogá­nyokra emlékeztettek, ma rakétákra. >K Hogy miből lettél, a genetika dolga; hogy mivé válsz - a politikáé. >x Kibújt a bőréből, s azt kiabálta, meg­nyúzták. >*< Szegény emberkém, ki azt mondod: „Utá­nam a vízözön!", s a vízöblítő láncát húzod meg csupán! Az aranyborjúból már régen fejős tehén lett. Ott, ahol tilos a nevetés, általában sírni sem szabad. Nehéz felismerni, hogy az árral együtt ki úszik önszántából. Mindannviunk tanítója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom