Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
10 rtÉPÜJSÁG 1987. április 18. A Dunatáj új száma Szekszárd folyóiratának, a Dunatájnak új száma, amit Csanády János verse vezet be, több forrásértékű tanulmányt közöl a megye múltjával kapcsolatban. E. Bártfai László ifjú Leopold Lajosról, a századelő gazdálkodó írójáról, Ady barátjáról irt, Glósz József pedig a megye reformkori nemzetiségi politikáját elemzi, számos új adattal. A Dunatáj még az elmúlt évben közölte Solymár Imre érdekes tanulmányát arról, hogy a szakrális képek milyen alapot szolgáltattak a „politikai szimbólumépítésre’’ a Völgységben a 30-as, 40-es években. Most ezt a gondolatot folytatja Szabó A. Ferenc, azt vizsgálva, hogy a hidasi református magyarság kihalása miként kapcsolódott a korabeli politikai mozgalmakhoz. Pomogáts Béla, a jeles irodalomtörténész tanulmánya, Az erdélyi magyar irodalom eredetileg a szerző amerikai előadókörútján hangzott el, s teljes képet ad a romániai magyar írók működéséről. Fried István a Halálfiaihoz, Babits regényéhez fűz megjegyzéseket, Demény János esszéje az útirajz és az emlékezés hatásos keveréke. Rászali Tibor azt vizsgálja, hogy a magyar történelem hősei, Rákóczi, Thököly, Bercsényi hogyan jelentek meg mint a francia operahősök. A kritikai rovatban Böröndi Lajos, Tüskés Tibor, Szíjártó István, Bay Endre írását olvashatjuk, az új szám képei pedig a szekszárdi múzeum reneszánsz-barokk gyűjteményének néhány szép darabját mutatják be. A nyugati magyar irodalom 1945 után A nyugati diaszpórában élő magyarság írói csak az utóbbi évtizedben kezdtek irodalmi tudatunk részévé válni. A folyóiratközlések mellett a kritikai bemutatásnak is nagy szerepe volt. Úttörő munkát végzett ebben Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László. Ök írták az 1945 utáni irodalmunkat bemutató kézikönyvbe néhány éve azt a fejezetet, amely először vállalkozott arra, hogy áttekintse ezt a szinte áttekinthetetlennek látszó területet. Természetes hát, hogy ők lettek a szerzői a Gondolat kiadásában most megjelent önálló kötetnek is, amely folytatása és kiteljesítése a korábbi kéziratnak. Ma már természetes fogalomként használjuk a nyugati magyar irodalom kifejezést, pedig viszonylag friss, s elvileg joggal kifogásolható ez a szókapcsolat. A határainkon túli magyar irodalomnak azt a részét jelöli, amely tőlünk nyugatra lévő országokban létezik. Beleértődik tehát a velünk szomszédos Ausztria magyar nyelvű irodalma is. Ennek az irodalomnak az alkotói eltérő időben, eltérő életkorban, eltérő módon kerültek nyugatra, s egyetlen közös jellemzőjük csak az, hogy mindannyian idegen nyelvi közegben alkotnak mint magyar írók. Sokféleképpen becsülik meg a számukat, e könyv több mint kétszázat tárgyal. Hatalmas szám ez, főleg ha meggondoljuk, hogy a Magyar írók Szövetségének összesen mintegy hatszáz tagja van. Nagy szellemi erőt jelenthet kétszáz író még akkor is, ha tehetségük természetesen lényegesen eltérő, s a kézikönyv - talán túlzott jóindulattal - még azokat is számbaveszi, akik nyilván az amatőrség határán mozognak csak. A magyar társadalom felnőttségének és a magyar irodalomtudomány felkészültségének bizonyítéka, hogy ez a leltározó és értékelő számbavétel megtörténhetett. A kézikönyv ugyanis nemcsak leltároz, hanem értékel is. Minősítő megfogalmazásaival is, s a tárgyalás terjedelmével is. Kiemelt terjedelemben tizennégy írót tárgyalnak: Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Faludy Györgyöt, Határ Győzőt, Tűz Tamást, Domahidy Andrást, Hanák Tibort, Bakucz Józsefet és Horváth Elemért. E névsor első öt tagja már az 1945 előtti hazai irodalomban, a többiek viszont kifejezetten az utóbbi évtizedekben váltak ismertté. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyugati magyar írók ugyanúgy kettős kötöttsé- gűek, ugyanúgy hid-szerepet vállalnak két vagy több ku Itú ra között, minta szomszédos országok magyar írói. Csak jóval nehezebb helyzetben vannak, miután még kisebbségi-nemzetiségi anyanyelvi közegük sincs. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokkal inkább rá vannak utalva a hazai olvasóközönségre is. Kölcsönös érdek tehát, hogy a jelentősebb szerzők munkái, válogatott kötetei nálunk is folyamatosan megjelenjenek. Van már erre jó példa, de egyelőre feltűnően kevés. A kézikönyv nemcsak az írókat mutatja be, hanem a nyugati magyar irodalom intézményeit is. Itt sem törekedhettek a teljességre, de alighanem minden említésre érdemeset számbavettek. A kötetet válogatott bibliográfia zárja le. Ennek tételei főként nyugati lapokban jelentek meg, tehát nehezen hozzáférhetők. Ez az akadémiai színvonalú, de népszerű, szépen előállított, jól használható kiadás viszont mindenkihez szól, s így nagymértékben növeli az olvasó érdeklődését a nyugati magyar irodalom művei iránt. (Gondolat Könyvkiadó) VASY GÉZA Kokoschka művei Budapesten Ezekben a napokban ritka élményben részesülhetnek a képzőművészet kedvelői. Egyszerre szembesülhetnek a századelő nagy viharokat kiváltó stílusmozgalmainak két vezető mesterével is, Kassák Lajos munkásságával a Magyar Nemzeti Galériában és Oscar Kokoschka lithográfiái- val a Vígadó Galériában. Kokoschka századunk egyik legnagyobb művészegyénisége, markáns tehetségével az expresszionizmus stilustörekvésének megalapítója lett a századelőn, s még megérte e stílusmozgalom újjáéledését is az ötvenes években. A régi jó békeidőkben, az Osztrák-Magyar Monarchia idején 1886. március elsején született az ausztriai Pöchlarnban, 1904-töl az osztrák szecesszió fellegvárában, az Iparművészeti Iskolában tanult. Iparművészeti és dekoratív terveket készített; néhány friss hangulatú levelezőlapja a Vígadóban látható ez időszakból, érzékeltetve az iskola új dekoratív törekvéseit Klimt modorában. Később a Weiner Werkstatte tagja lett. 1911-ben Berlinben a Sturm köréhez csatlakozott. Egon Schielével együtt a Brücke festőihez kapcsolódva. E. Münch és Van Gogh sugallatára megalapította Ausztriában az expresszionizOlda must, a hagyományos akadémikus képzőművészeti kifejezésmódot felrobbantva. Korai főműveiből a Bach kantáta sorozat és az Álmodó fiúk néhány lapja mutatja e stílus fő jellegzetességeit, az érzelmi tartalom érdekében való kiemelést, az erősen torzított, arányaiban eltúlzott formákat, a kifejezést hordozó, nagyfejű testekkel. Korán felébredt benne az érdeklődés a pszichológiai problémák iránt, művészete a lelki problémák korszerű kifejezése irányában fejlődött. Költőként is e néha szélsőséges lelkiállapotok éreztetése foglalkoztatta. Nyilvánvaló, hogy oeuvre-jében a főszerepet a portré, elsősorban saját portréi játszották. Kortársait, barátait ezzel a szinte mélylélektani eszközökkel ábrázolt pillanatképekben hagyta örökül, mint Lebermann és Max Reinhardt portréját. Stílusa megelevenítő erejét és különleges látásmódját nagy szenvedélyes szerelméről, Alma Mahlerről készített sorozatának néhány darabja mutatja különösen, amely az asszonyt zenehallgatás közben ábrázolja, mint a hangok áradásában annyira azonosul a zeneköltövel, hogy vonásai szinte hasonlítani kezdenek rá. Kokoschka ezt a megdöbbentő felfedezést azzal teszi láthatóbbá, hogy Mozart, Beethoven, Haydn hajviseletét néhány könnyed vonással a fej köré vázolja (Koncertsorozat). Kifejezésének újszerűsége, megrázó ereje hamar sikereket hozott számára. Az első világháború után, amelyben a galíciai fronton súlyosan megsebesült, 1917-ben kezdődik elismerése. Zürichben, a Dada Galériában 1919-től a drezdai Képzőművészeti Akadémia tanára. A húszas években sokat utazik, gyakran megfordul a nagy európai metropolisokban, Párizsban is 1927-ben a Zürichi Kunshausban bemutatott kiállítása hozza meg számára a világsikert, 1932-ben részt vesz a velencei Biennálén. A harmincas években újra kezdődnek megpróbáltatásai. A nácizmus elől Prágába, 1930-ban pedig Londonba menekül, ahol mindent újra kell kezdenie. 1939-től az antifasiszta tartalmú művek egész sorát festi expresszionista hangvétellel. Az ötvenes években valamelyest megnyugszik, szaggatott stílusa klasszicizáló vonásokat vesz fel. 1951- ben mithológiai tárgyú mennyezetképet fest Londonban. A grafikát egész életében különös előszeretettel művelte, művészete erősen grafikai jellegű, az önkényesen megválasztott kevés szín a kifejezés drámaiságát hangsúlyozza képein. Utazásainak benyomásait grafikai lapokon rögzítette. A könnyed vonásokkal odavetett, a látványt sűrítő városképei inkább pillanatnyi saját lelki állapotának tükrei. (Vallomás Hellászról.) Öregkori leheletfinom virágcsendéletei meghatott rácsodálkozások a halál felé zuhanó napok tünékeny örömeiről. Az élet azonban még kárpótolni akarta az idős művészt. Sikersorozata az 1958- as müncheni, bécsi életműkiállitásokkal vette újra kezdetét. Grafikai munkásságát a salzburgi Rupertinum őrzi, amelynek válogatott anyagát mutatja be a budapesti kiállítás. A nyughatatlan lelkű mester 1980 februárjában halt meg Svájcban. BRESTYÁNSZKYILONA Csányi László: Tolnából Baranyába XIII. Jaj, régi szép magyar nép... Még ebben a néhány dicsőséges esztendőben is gyakran panaszolták szegénységüket, életük veszendőségét, mint 1704-ben is, amikor a kurucok elhagyták Siklós várát, mert a rác ugyan nem bírt velük, de élelmük elfogyott, kút- jaik is kiapadtak. „Az Mecsekben csoportosan vagyon a szegény föld népe, ki várja a segestséget” - írta Simontornyá- ról Horváth Ferenc vicekapitány s ugyanebben az időben Bercsényi is azt jelenti a fejedelemnek, hogy „széllyel az erdőkön lézzeng még csoportonkint az kurucz, sírja s várja segétségét”. A szatmári béke után a panasz hangja felerősödik, s a bujdosó vitéz végül már csak annyit kér Ne hadd hejáben könnyhullásom, Nem sok tőled éh kévánságom: Csak, hogy szánjad édes hazám, tőled válásom. Ebből az időből való a Rákóczi nóta is, amit Csokonai is ismert, Kazinczy lemásolta, Thaly pedig húsz változatára talált: Jaj, régi szép magyar nép! Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Mire jutott állapotod, Romlandó cserép, Mint egy kedves eleven kép Voltál olyan szép Magyar nép! A ma is jól ismert bujdosó vers, az „Őszi harmat után...” még a XVII. század elején keletkezett, a kurucok is énekelték, volt variánsa is, némileg megkurtitva az eredetit, melynek első strófájából csak a három utolsó sor maradt meg ebben a formában: Zöld erdő harmatját Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél. Ami ezután következik, másként része az irodalomtörténetnek: Rákóczi írásai történeti szempontból is forrásértékűek, Mikes Kelemen leveleit pedig a magyar széppróza legszebb emlékei között tartjuk számon. Tudjuk, fiktív levelekről van szó, az a bizonyos „édes néném” csak Mikes képzeletében élt, de ha már senkije sem maradt, legalább kitalált magának egy kedves közeli rokont, akinek elmondhatta viszontagságaikat, míg végül valóban egyedül hallgatta tenger mor- molását, nagy Törökországban, ahogy Lévay József versében olvassuk. Halála után negyedszázad múlt el, míg kézirata a bécsi magyar irókörökben váratlanul felbukkant, majd 1794-ben, Kulcsár István gondozásában megjelentetett. Mikessel zárul a kuruckor, jó emberöltővel a szatmári béke után, de ekkor már egészen más világ van, a szellem őrtállói Párizsra figyelnek, s újra lecsap a bakó; a Vérmezőn a magyar jakobinusok feje hullik a porba. A XVIII. század a kurucok reménykedése és a magyar jakobinusok bukása közötti évtizedek története, a tájékozódás és az erőgyűjtés időszaka, bármerre megyünk is az országban, ennek az évszázadnak emlékeivel találkozunk. Mindenfelé kastélyok épülnek, paraszti porták, falusi templomok; felsorolásuk is lehetetlen. Találomra említek néhányat a kevésbé ismertek közül. Hímesházán, Hirden, Máriakéménden, Nagyszokoly- ban, Nagymányokon templom épül, Pécsett a Felsőmalom utcában egész házsor, ami máig fennáll, az Ágoston téri török mecsetet már 1702-ben átalakítják katolikus templommá, Szigetváron is házak sorát emelik. Ugyanakkor a szellem is tájékozódik, mintegy felmérve, mit veszítettünk a török másfél évszázada alatt. Néhány pécsi adat kívánkozik ide: az első gimnáziumot már 1964-ben megnyitották, Klimó püspök 1772-ben nyomdát alapított, majd leányiskolát, s ugyanebben az évben főiskolája is volt a városnak. A szénbányászat megkezdésének esztendeje 1770, két évre rá pedig szabad királyi városi rangot kap Pécs. Most kezd várossá válni, bár a folyamat lassú, s egy 1886- ban kiadott útikönyv is csak 28 ezer lakosról tud, bányáiban pedig, melyek évente 10 ezer tonna kőszenet adtak, ekkor mindössze 80-90 ember dolgozott. Útikönyvünkben, amit „hiteles adatok s e czélból tett utazások alapján szerkeszte” bizonyos Takács L, arról is olvasunk, hogy ebben az időben három szálloda működött a városban, még pedig a Nádor, a Vadember és a Hajó nevezetű. De száz évvel előre szaladtunk az időben; a XVIII. század jelenti az alapokat, most már tartós keretet szánva az életnek. A múlttal keveset törődnek, egyébként is mindenki a jövőre gondol, s ebből következik az is, hogy a középkori várak falai tovább romlanak, a török emlékek egy részét pedig, mint láttuk, tervszerűen lebontják vagy átépítik. Ennek az évszázadnak alig van történelmi tudata, inkább felejteni akar, mint emlékezni, a barokk is azért hódít olyan gyorsan, s még a falusi építkezéseket is az új stílushoz igazítják. Minden mozgásban van, annyi balszerencse után az emberek otthont keresnek, s a tartós béke reménye a napi feladatokra is figyelmeztet: a lakosság nagy része elpusztult, falvak néptelenedtek el, nincs aki a földet megművelje. Munkáskézről kell gondoskodni: megkezdődnek a betelepítések. Mozgalmas száz esztendő. Rákóczi bujdosói még mindig a csodában reménykednek, Mikes Rodostóban is éberen figyeli az európai politika vargabetűit, közben Nyugatról népáradat indul az elhagyott földekre, jobb életet és új hazát remélve. Délről menekülők érkeznek, a szerbek, akik a Duna mentén vonulnak északra az üldözöttek reménységével. Ki talál nyugalmat, ki lel oltalmat a történelem állandó szélfúvásában? A korabeli szerelmes ének is a régi szabadságot idézi, azt sem kérdezve, milyen szabadságról dalol: Rigócskám, rigócskám, csacsogó ri- gócskám! Jer bé hozzám, jer bé csacsogó rigócskám! Csináltatok néked ezüstből kalickát, Csináltatok néked aranyból kalickát. Benne enned adok fejér zsemlye cipót, Benne inni adok piros szerelembort. Nem szoktam, nem szoktam kalickába lakni, Csak szoktam, csak szoktam mezőben sétálni, Fenyőmagot enni, fenyővizet inni, Ágról ágra szállni, szabadságban élni! A szabadság reménye hamu alatt szunnyadó parázs, s a magyar jakobinusok megpróbálnak kitörni a császári abszolutizmus béklyójából, miként majd 1848 honvédéi is. De egyelőre be kell telepíteni a letarolt földet, jóvá kell tenni a történelem pusztításait. (Vége)
