Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-28 / 74. szám

1987. március 28. KÉPÚJSÁG 11 George Hermann: A kellemetlen fráter A címben szereplő embertípust társaitól az különbözteti meg, hogy viselke­dési formáiban abszolút nincs tekintettel senkire. Mindenhol feltűnik, főleg nyilvános helyeken, nagyobb embercsoportokban. Egyedül ugyanis nem tudja kibontakoztatni tehetségét. Állandó visszajelzésre, emberekre van szüksége, akik bosszankodnak vi­selkedésén, illetve szánalmat vagy éppen utálatot éreznek iránta. Ekkor él igazán ez az embertípus. Általában nem fiatal, ritkán öreg, inkább középkorú. Nem öltözik nyomorúságosán, de nem is elegáns. Nem buta, gyakran képzett ember, aki állandóan kész a szellemi összecsapásra társaival. Mindig rossz hangulatban van, energiáit a környezetével ví­vott harcban vezeti le. Gyakran találkozhatunk vele meghatározhatatlan fajtájú kutya gazdájaként, és jaj neked, ha összeakadsz vele. Életed végéig két kibékíthetetlen ellenséget - a gazdát és kutyát - szerzel magadnak. A kellemetlenkedő alak gyakran hord csomagot magával. Több kisebb illetve nagyobb csomagot cipel hóna alatt, mindenesetre kemény, szögletes dobozszörnye­tegeket. Ezeket arra használja, hogy ellenségeit megérintse, megbökje, meglökje. Gyakran szórja szét maga körül dobozait. így például egy vasúti fülkében előszeretet­tel rakja tele dolgaival az üléseket, illetve a csomagtartót. Ha megkérik hogy távolítsa el azokat, először nagyothallónak tetteti magát. A második felszólításra bár morgósan, de eleget tesz a kérésnek. Számít azonban arra, hogy a rakodásnál ráejtheti a másik utas vállára bőröndjét, vagy ha esetleg a fülkét elhagyja, a lábára léphet. S természetesen állandóan vándorol a vonaton. Ha éppen jó hangulatban van, akkor behúzódik a kupé egyik sarkába, és irgalmatlanul horkolni kezd. Valamennyi kellemetlenkedő profi ajtócsapkodó. Egyszerűen örömüket lelik abban, ha becsaphatják az orrod előtt a vonat, vagy éppen a kávézó ajtaját. Mindehová az utolsó pillanatban érkeznek, s természetesen előrefurakodnak. Ha több ember áll a vasúti jegypénztár előtt, akkor rögtön előreszaladnak, mintha csak az ö vonatuk indul­na a következő másodpercben. Miről ismerhető még fel a kellemetlenkedő alak? Például arról, hogy soha nem adja át ülőhelyét egy hölgynek. Általában a szebbik nemmel szemben végtelenül barátság­talanul viselkedik. Se korra, se szépségre nincs tekintettel - egyszerűen ezzel kapcso­latban megvesztegethetetlen. Az udvariasság nála olyan áru, amelyet másoktól elvár, ő azonban viszonozni nem akar. A kellemetlen alak örök ellensége a pincéreknek, a kifutófiúknak, ellenőröknek, taxi­soknak, hordároknak. Van ennek a típusnak egy olyan fajtája, aki úriember álarca mögé rejti tapintatlansá­gát. Ez azonban még rosszabb, mert egy adott pillanatban többszörös erővel és várat­lanul tör ki belőle a mások megkinzására irányuló vágy. A kellemetlenkedő fráter mindehol előfordul. Gyakran találkozhatunk vele a rend­őrőrsön, ahol ha esetleg valamilyen ügyben érdeklődünk, úgy tekint ránk, s úgy kér­dezget bennünket, mintha a börtönből elővezetett bűnözők lennénk. De találkozha­tunk vele a színház-és mozipénztárakban, a különböző hivatalokban. Különösen egy hosszabb utazás lehet igazán kellemetlen, mert mindenbe beleszól, és sehogy sem tudja elképzelni, hogy vannak más dolgok is, mint amilyenekkel eddig ő találkozott. Ebből következik az, hogy gúnyolódásait, hántásait soha nem rejti véka alá. Nem véletlenül örvendenek ezek az emberek nagy népszerűségnek minden országban - már ami a vicclapokat illeti. A humoristák, a karikaturisták kiváló céltáblái ezek a kellemetlenkedők. Ezt az embertípust gyakran ábrázolják kerékpárosként, aki lefelé tapos, fölfelé pedig hajbókol. A kérdés csupán az: vajon hogyan kerülhetők ki ezek az emberek? Erre nincs álta­lános recept, ilyen helyzetekben mindenkinek önmagának kell kiutat találni. A feladat nem könnyű, mivel a kellemetlenkedők száma, sajnos, emelkedik. Fordította: SZABÓ BÉLA Az új eklektika francia mesterei Kiállítás a Műcsarnokban A modern francia festészet két elismert mesterének, Claude Viallatnak és Gérard Titus-Carmelnek, a Műcsarnokban nyílt kiállítása. Azt hiszem, a francia képzőművészet beidegződött varázsa, mely évtizedeken át az európai művészet vezető ereje volt, pozícióiból az utolsó évtizedekben sokat vesztett ugyan, de a francia lelemény és mesterségbeli tudás a jelen kiállítás tanúsága szerint is izgalmas élményt és megszívlelendő mondanivalót rejteget számunkra. Mindkét művész a francia derékhad képviselője. Claude Viallat 1936-ban, Gérard Titus-Carmel pedig 1942-ben született. Bár művészetük nálunk alig is­mert a nagyközönség előtt, új festésze­tünk művelői nemcsak ismerik törekvé­seiket, hanem nemzetközi sikereik révén saját műveikben is hasznosították vívmá­nyaikat, hiszen Titus-Carmel 1976-ban a krakkói grafikai biennálé nagydíját nyer­te el, 1984-ben pedig a velencei bienná- lén képviselte hazáját. Mindkét művész megegyezik abban, hogy a hatvanas évek nagy forrongásai­ban hátat fordítottak a Párizsi Iskola el- erőtlenedett figuralitásának és a nonfi­guratív absztrakciónak is. Lázasan ke­resték a megújulás forrásait, hogy szét­törhessék a megszokottságok béklyóit. Viallat 1970-ben csatlakozott az Alapok (Felületek) nevet viselő festőtársaság­hoz, melynek programját is megszer­kesztette. Szándékukban volt: „figyelem­be venni a reális teret, felvenni a harcot a reneszánsz monocentrikus szemléleté­vel, tipológiaként értelmezni a festésze­tet, megfosztani a képi ábrázolást kivált­ságos helyzetétől.” Viallat számára a festmény nem egyéb, mint a képet értelmező gesztus ábrázolá­sa. 1964-töl a nizzai Iparművészeti Főis­kola tanára. 1966-ban kezd az absztrakt formákkal módszeresen foglalkozni, elő­ször állít ki keret nélkül vásznakat, melye­ket ma is fest. 1973-tól különféle művé­szeti főiskolák tanára; hatása tehát jelen­tős növendékein keresztül is. Érett mun­káival tulajdonképpen Matisse törekvé­seit folytatja mai eszközök és technikák segítségével. Nagy, dekoratív ábrázolá­sokat készít a motívumok ritmikus ismét­lődésével, különböző színállásokban, sajátos technikai fogásokkal, melyek Gérard Titus-Carmel: Nikkó sisakja (rajz, 1983) egyrészt az absztrakt gesztusfestészet szótárából, másrészt a textilfestők mű­helygyakorlatából ismerősek. (Például a fonalak, szövési technikák, különböző dúcok és festékek használata és keveré­se.) Alapnak régi textíliákat alkalmaz, bársonyfotelek, napernyők sátorpony­vák kifakult és elszínezett borítását. Szimbolikus jeleknek is felfogható, azo­nos mintákkal festett, színben összehan­golt vásznai az új dekorativitás hirdetői. Titus-Carmel műveit az absztrakt-figu- ratív, a racionális-misztikus, racionális­materiális festői felfogás ötletesen kiak­názott ellentéteire építi fel. Bravúrosan rajzol. Korai mágikus-rea­lista szemléletmódja nálunk is követőkre talált Károlyi Zsigmond, Erdély Miklós és mások munkáin. Képeinek van egy nosz­talgikus-romantikus felhangja, például a nagy sikert aratott, japán gyermeksisa­kot ábrázoló sorozaton, melyen a tárgy csak ürügy az elidegenedés ábrázolásá­ra. BRESTYÁNSZKY ILONA Pákolitz István: Sümegen A sümegi várfal tövében pedáloz egy suttyó serényen; váz alatt kalimpál a kölök, az abrincsban „nyolcas” lődörög. Hol a műút eltér Bazsinak s gágázik egy csapat vadliba, gyémántszikrás fénnyel elpereg a csámpás bicigli kereke. Simon Pista nyomja a pedált, végső hajlékára rátalált: hazaért - és nemcsak Bazsiba, hanem a menny-égi lagziba; ahol napszállattól reggelig tücsök-citeráját pengeti, s a rozoga bringa külleje tüzet fog, mint Illés szekere. Szarka József: Szemem helyén Már szél erez és fényfalak tövében ott az alkonyat, hol járt a Nap, a dombtetőn, most viráglidérc áll merőn, hajamra már a csend szitál, míg bogarak lámpáinál, új harmatot fésül a fű,- homlokomon új évgyűrű, lihegő lomb alatt az éj, kelyhében vergődik a fény, s romok, romok, tűz romjai, már nem tudok felszállani, elveszítve az arcomat, élet egy másik ég alatt, szemem helyén könnyű lobok; még illatoznak csillagok,- de mégis már egy más folyam, ki életemmel elrohan... int általában minden ember­ben, Gusztiban is többféle én lakozott. Csakhogy ő az átlaggal ellentétben nem arra törekedett, hogy ösz- szemossa, kibékítse, ha­nem, hogy mind jobban el­szigetelje egymástól ezeket az éneket. Sokszor úgy érezte, eltéved közöttük. Visszatérő álmában birkózódressz­ben ült a lecsukott fedelű WC-n, és egy­más után szippantotta ki héjukból a nyers tojásokat, valaki váratlanul rá­nyitotta az ajtót, de akkor már meztelen volt, aktmodell egy rajziskolában, mű­vésznövendékek helyett azonban fö- detlen fejű, zsíros hajú vén parasztok állták körül, és arra vártak, hogy elkezd­je nekik a misét celebrálni, ő azonban ima helyett hangos káromkodásban tört ki... Ennél a mozzanatnál azon­ban szerencsére sohase jutott tovább, mindig sikerült fölébrednie. Szegény szülők, valami távoli tanya­világ bocsáthatta útjára, de erről sose beszélt. A jelennek élt minden porciká- jával, a múltról nem akart tudni, a jövő nem érdekelte. A legnagyobb készség­gel szórta ki emlékezetéből akár a teg­nap történteket, tette kockára a köz­vetlen holnapot, ha a pillanatnyi érdeke úgy kívánta. Menekült minden olyan helyzet elől, amelyben életkörülményei úgy-ahogy elrendeződhettek, azaz megszilárdul­hattak volna. Nem fogadta el a sportállást se, amit birkózóként fölajánlottak neki. Már azoknak a feladatoknak a gondolatától is rosszul lett, amelyek fizetett sportoló­ként hárultak volna rá. Nem a fizikai ké­pességeivel volt baj. Nem fogtak rajta a csonttörő megpróbáltatások. Mintha nem is izmok, sötétre cserzett nadrág­szíjak, bakancsfűzők tartották volna öszsze a csontjait. A szerep ellen lá­zadt. Úgy döntött, tovább tanul inkább. A teológiát választotta. Vallásos környe­zetben nőtt föl, de nem ezért. Itt nem al­kalmazták a másutt szokásos megalázó felvételi procedúrát, tehát protekcióra se volt szükség. A teológia különben is szabad világ volt, némileg sikerült elkü­lönülnie a többi felsőoktatási intézmény bürokratikus rendszerétől. Guszti pedig mindennél többre be­csülte a szabadságot. Igyekezett is, amennyire csak tehette, elnyújtani a ta­nulmányok idejét. Évhalasztás évha­lasztást követett. Nem voltak különle­ges anyagi igényei, beérte annyival, amennyiből a mindennapi kiadásait fe­dezni tudta. Ezt a pénzt azonban akár a föld alól is előkeritette. Ha az ördöggel kellett volna érte cimborálnia, akkor az ördöggel cimborái. Egyelőre azonban elég volt eljátsza­nia a vásárcsarnoki rakodófiú szerepét. A fizetés, négyórás munka lévén, ala­csony volt, de legalább az étkezésre nem volt gondja. Tizenkét tojást fo­gyasztott el naponta. Nemrég kezdte el különleges erősítő edzéseit. Ennek ala­posságáról csak annyit: külön a lábuj­jak erősítésére ezres gyakorlatsorokat dolgozott ki. Kellett tehát a fehérje. A tojásokat két részletben fogyasz­totta el, hatot délben, a munkaidő kez­detekor, hatot estefelé, záráskor, zseb- revágta a zsákmányt, és bevonult vele a WC-re. Lecsukta az ülőke fedelét, ké­nyelmesen elhelyezkedett, a bicskája hegyével két lyukat ütött a kiszemelt ál­dozaton, egyet fölül, egyet alul, és ki­szippantotta az élvezhető részt. A héja­kat összeroppantotta, és lehúzta a WC- be. Talán sose bukott volna le, hiszen a lopás bele volt kalkulálva a munkabér­be, és mindenki élt vele, ha nem szegül ellent más területeken olyan látványo­san a munkahelyi erkölcsöknek, ha nem nézi le a munkatársait, nem beszél olyan magas lóról velük. Eleinte megpróbálták kiutálni, de ez nem sikerült. Guszti jól tűrte a legotrom­bább tréfákat is, fapofával tért napi­rendre a hangos röhögések fölött, az obszcén tréfákat meg se hallotta. Már- már úgy nézett ki, képtelenek lesznek megszabadulni tőle. Ezt a lopás ügyet végképp nem akarták szellőztetni, fél­tek, eljár a szája a gyereknek, és be­mártja mindannyiójukat. Csak megfele­lő puhatolózás után szánták rá magu­kat a cselekvésre. Kiderült, Guszti olyannyira magányos farkas, hogy mit se tud a kollektíva üzelmeiről. A tárgyaláson a bírónő alig bírta le­küzdeni a nevethetnékjét, amikor a lo­pás körülményeit firtató kérdéseire Guszti túlontúl részletekbe bocsátkozó válaszait előadta. A peres felek még az okozott kár nagyságában sem tudtak megegyezni. A sértett ötszáz tojást em­legetett. Guszti szerint hatszázhetven­kettő lett volna a pontos adat. A munkahelyéről mennie kellett, de nem volt kétégbeesve. Jó előre kinézte magának a következő állást. Nem kel­lett sokat keresgélnie. Mindennap el­ment a városi rajziskola előtt, amelynek kapuján öles betűkkel díszelgett a csá­bító kiírás: FÉRFI MODELLT FELVE­SZÜNK! Az irodában egy apró termetű, tüskebajszos ember fogadta. Guszti könnyedén rándította rá a vállát, levet­kőzik ő minden további nélkül, akár itt azonnal is, ha megfizetik. A túlfűtött rajzterem paravánja mögött mégis za­varba jött. Csupa lúdbőr volt a háta, a jeges ve­ríték is kiütött rajta, de már nem volt visz- szaút. Se látott, se hallott, úgy botorkált föl szinte vakon a pódiumra. Csoda, hogy hasra nem esett közben. A teremben jóval több volt a lány, mint a fiú. Valószínű azért, mert lány­csemetéiket különös előszeretettel dugták be a főiskola akváriumába, legalább a megfelelő férj felbukkaná­sának idejéig, a túlontúl elfoglalt, befo­lyásos szülők. Mind csupa tejeskávé illatú, elké­nyeztetett úrilány volt. Az első sort telje­sen ők foglalták el. Eszük ágában sem volt rajzolni, csak a modellt nézték. Egyikük még a rajzbakot is megfordítot­ta, hátát a támlának döntve olyan ha­nyagul vetette keresztbe a lábát, hogy a szoknyája combközépig csúszott, és kilátszott alóla a pasztellszínű bugyija. Guszti nem bírta tovább. Leugrott a dobogóról, és be a paraván mögé. Odakint fölcsattant a lányok elégedett vihogása. Gyorsan hozzászokott az itteni lég­körhöz, ami nem volt egyébként nehéz. A kolleginák, az intézet női modellből hármat is alkalmazott, rajongtak érte. Mindehová magukkal vitték, édes likő­rökkel itatták. Különösen Juli, a legfiatalabb élvezte a helyzetet, a legcsiklandósabb titkait is kiteregette.- Képzeljétek, mit csinált velem ma a Zsigovits tanár úr! Még a drapériát se terítette le, úgy lökött oda a dobogóra, avval se törődött, hogy szálka megy a seggembe - visította szégyentelenül. őri és Ica nem volt ilyen kö­zönséges. Ök távolabbra B néztek. Ha mérnem sikerült egy megfelelően bamba festőnövendékhez hozzá­menniük, Gusztival is beér­----------- ték volna. Komoly ábrázat­tal latolgatták a lehetőséget, és meg­próbáltak a művészetről beszélgetni vele. Guszti azonban Éva után vetette magát. Éva volt abban a megszégyenítő tréfában a fö provokátor. Ez kelthette föl Guszti figyelmét, aki végül egészen belelovalta magát e dü­hödt szenvedélybe. A lány lelkiismeret­lenül játszott vele, úton-útfélen kinevet­tette, mindhiába. A teológián befejeződtek a nyúzott- húzott tanulmányok. Guszti letörten ké­szülődött a püspök úrhoz a búcsúva­csorára. Hibátlan kölcsöneleganciában álldo­gált egy sorban a többiekkel a fogadó­szobában, és várta, hogy a püspök úr bemutassa a családjának. Elakadt a lé­legzete, amikor a püspök úr lányaként Éva állt előtte, de azért kezet csókolt ne­ki, mintha mi sem történt volna. Átfáradtak az ebédlőbe, és helyet foglaltak a terített asztal körül. Már min­denki az étel fölé hajolt, amikor váratla­nul hátra tolta a székét, és fölemelke­dett.- A toalett... - nyögte elvörösödve, s szemlátomást csak megjátszotta a za­varát. Éva nézett föl először a tányérjá­ból, s az előszoba felé biccentett. E néhány ványadt találgatás volt min­den, amit hollétének felderítése érde­kében a hajdani cimborák megkockáz­tattak. Nem, a rendőri nyomozás kierősza­kolására senki se gondolt. Mindnyájan biztosak voltak benne, Gusztinak előbb-utóbb úgyis fel kell bukkannia valahol, hiszen annyi, de annyi el nem játszott szerep várja még. Oláh János: Férfi modellt felveszünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom