Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-21 / 68. szám
1987. március 21. 10 Képújság Életműve ma is sugárzik Száz éve született Kassák Lajos Kassák Lajos: Költészetem Mentenem kéne ami menthető s én csak ülök súlyosan akár egy kőtömb akár az az óriási madár akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában. Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon a megszokás törvényein a hülyék révületén. Elég volt az ömlesztett szépből az örökölt effektusokból. Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából hanem a geometria szigorú rendjéből születik lefejti a gyümölcs héját megszerkeszti az alaprajzot térbeállítja a tárgyakat eltakarítja a múlt romjait s egy szebb jövendőt ígér. íme költészetem valóságlényege szavaim tartalma vallomásaim értelmetlennek vélt értelme tűzeső és jégcsapok csengése amik az ellentétek törvénye szerint egyszerre egymás mellett élnek és betöltik a világ ismert ismeretlen tájait. Böröndi Lajos: miért? reménytelen reménytelen szavakkal körülírni azt a titkos érzést mely hozzád irányít s eldadogni az összes megszokott ilyenkor elmondható frázist amelyek eltakarják ahelyett hogy megvilágítanák az okot hogy miért? és miért pont? s miért most? amikor eddig is lelhettem volna ilyen indokot s honnét az elgyöngülés időzített kegyelme az egymás kívánás édes veszedelme hern tudhatom nem tudhatod miért a lélek fölszikrázó szerelme Születésnapja a tavasz kezdete, később ezen a napon született meg az első magyar szocialista forradalom is. Életművéhez nehezen találhatnánk kifejezőbb jelképeket. Talán nincs irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált a művészi- társadalmi megújulás szelleme, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt. Ady lángelméjétől megérintve a legmaradandóbb impulzusokat adta századunk korszerű művészetének, s a gondos filológia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései a progresszív irányok és formateremtő elvek számbavételekor. Pályájának hosszmetszete sem akármilyen: az ország még a Ferenc József-i kor anakronisztikus idejét éli, amikor a fiatal vasmunkás versei föltűnnek az egyik legradikálisabb lapban, a Renaissance- ban. S már számos háború, forradalom, pártharc, művészeti irányzat, csalódás és megújulási kísérlet áll mögötte, mire a hatvanas évek épp konszolidálódó viszonyai meghozzák számára a fanyalgó elismerést, s végezetül az örök nyugalmat. Hatalmas életművét nagy léptékkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrjei 7 számos műfajban alkotott maradandót. író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus - de alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, s körében születik meg az első jelentős fotómozgalom. Avantgárd folyóiratai: a német aktivisták mintájára indított A Tett, a forradalmakat a művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvonalú Dokumentum modern művészetünknek voltak túlértékelhetetlen terepei, az európai kultúrával szinkront kereső fórumai. A szocialista művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama - a korabeli frakcióharcok és az író ideológiai tévedéseinek utólag módszeresen fölnagyított árnyékával együtt is - kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a progKassák a festőállványnál (1962) Tájkép (1955) resszív társadalmi és művészeti szellem alapvető értékeit; irodalmi, képzőművészeti és szinházstúdióiból számolatlanul röpítette föl a baloldali érzelmű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében az új szellemi országépítés egyik legaktívabb munkása, öregkorában pedig, mikor - ahogy bölcs belátással írja - „kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot”, roppant életművének gondos betakarítója. Életfilozófiájából, önmaga faragta kemény jelleméből következik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétségein és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember ethosza. A húszas évek emigrációjában a konstruktivisták technokrata lendületével rajzolja fel egy igazságosabb világ körvonalait, a harmincas évek végének egyéni tragédiákkal és méltatlan viszályokkal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A második, a megrá- zóbb emigrációban pedig - „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat” - munkásságának fiókba rendszerezése mellett a naplóírás klasszikusainak színvonalán az ötvenes évek társadalmi-kulturális viszonyairól közöl megdöbbentő látleletet. S noha történelmünk legmozgalmasabb félszázadát öleli föl a pálya, talán a művek gazdagságánál is megejtőbbek szellemének vertikális mozgásai. Mert Kassák a századforduló magyar társadalmának mélyéről jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet felemelkedésének az igénye, a szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó indulat röpítik magasba írói ambícióit. Széles karimájú, legendás kalapjával és fekete orosz ingével személyében a művészek addig nem látott típusát küldi a negyedik rend immár végérvényesen a zajos fórumokra. „Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örökké elégedetlen... - írja - Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és a pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ök már vasutasok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte a fekete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek.” Ezzel az anyagközelséggel, a felajzott nagyváros-élménnyel, lobogó expresz- szionizmusával tizes évekbeli súlyos lépésű ódáiban a magyar Whitman-nek bizonyul. Avantgárd lendületű teoretikus művészeti írásait olvasgatva, nemkülönben a modernséget irodalmunkra zúdító mani- fesztumait, s hatvan év távlatából is friss, korszerű líranyelvre nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt - ki vitathatná, hogy ő a magyar Apollinaire is? Ha korai novelláinak a szegénységre világító romantikus-naturalista színezetű fény- csóváira, forradalmat érlelő politikai felismeréseire, a munkásság szellemi fel- emelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsó sorban pedig az addig ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel alkotott önéletrajzára, az Egy ember életére gondolunk - kézenfekvő mára kortársak által is fölismert analógia: ő a magyar Gorkij. Megeshet, az említett párhuzamokban a dolgok végső letisztulásával neki az öntörvényű tanítvány szerepköre jut. Kivételes fogékonyságával, új szellemű műveivel, messze sugárzó műhelyeivel, példamutató következetességével viszont önmaga erejéből vált századunk művészetének egyik meghatározó mércéjévé. Életművében még ma is jelentős értékek kallódnak észrevétlenül, formabontó és új törvényeket alkotó törekvéseiben hosszan hasznosítható energiák tárolódnak. Hiszen - Németh Andornak egy Nyugat-estélybeli szellemes gondolatával szólva - Kassáknak még eltévelyedései is fontosak és tanulságosak. ACZÉL GÉZA Csányi László: Tolnától Baranyáig IX. Félhold az égen Hazánkban jelenleg mindössze tizennyolc török kori műemléket tartunk nyilván, azt azonban nem tudjuk, hogy az évszázadok során mennyi pusztult el. A török szívesen építkezett, egyébként is a XVI. század a török építészet fénykora, ekkor munkálkodott a hosszú életű és nagyhírű Szinán udvari főépítőmester, aki 1488-1589 között élt, művészi épületek sorát alkotta s a birodalom építési főellenőre is volt. Szokollu Musztafa pasa, aki 1566-78 között volt Buda kormányzója, nagy híve volt az építészetnek, s a Pécsett született török történetíró, Pecsevi Ibrahim azt mondja róla, egy könyv kevés építkezéseinek felsorolásához és leírásához. Ö emeltette Szigetvár ma is látható nyolc méter magas bástyáit, mégpedig olyan jól, hogy Buda visszafoglalása után a vár még három évig, 1689-ig ellen tudott állni a császári erőknek. Bármilyen meglepően hangozzék is, ezen a vidéken és mindenek előtt Pécsen a legnagyobb pusztítás Zrínyi Miklós nevéhez fűződik, aki téli hadjárata során, 1664 elején érkezett a város alá, melyről azt írta tábornoka, Esterházy Pál, a belső város oly nagy, hogy „Bécset meghaladni látszik”. Tizenhat mecsetet, két fürdőt említ, s úgy tudja,,,hat- vagy hétezer ház van a falakon belül”, egy másik szemtanú pedig több mint kétezer kereskedést említ. Zrínyi a várat nem tudta elfoglalni, a városban azonban, amit elvonulásuk előtt, 1664. február 5-én felgyújtatott, nagy pusztítást végeztek katonái. Esterházy óriási zsákmányról ír, a katonák azonban fillérekért kótyavetyélték el, amit szereztek, a pincékben pedig „sok ezer csöbörre való bort is találtak, s a le- részegedett hajdúk és muskétások a borban állatias módon fetrengtek”. Dras- kovich János gróf megvallotta Zrínyinek, hogy a föld alatt elásva húszezer arany és ezüst forintot talált, miközben a város porig égett, s mint a későbbi kutatás megállapította, ekkor semmisült meg Ja- kováli Hasszán dzsámijának kolostora is, amiről azt írja Cselebi, hogy húszezer piaszteres alapítványa volt, s ilyen gyönyörű kolostort eddig nem is látott. „A felséges Isten tegye ezt az idők végéig virágzóvá” - óhajtotta a jeles utazó, kívánsága azonban nem teljesült. Ezen a télen pusztult el az Eszék és Dárda közötti három kilométer hosszú cölöphíd, amit Szinán mester még 1526ban épített Szulejmán parancsára. Nádat hordtak alája és föléje, s mint egy szemtanú írja, három napig szították a tüzet. A törökök később kijavítgatták. Rossi erről készült rajza 1687-ből fenn is maradt. Más is eltűnt az idők során, mint az egri Kethüda dzsámi, amit 1841-ben bontat- tak le, a szegedi víztornyot 1882-ben, s bár folytathatnánk a sort, térjünk vissza Szigetvárra: építészetileg a legnagyobb veszteséget talán a közeli Turbák jelenti. Szulejmán Szigetvár ostroma idején halt meg. 1566-ban, illetve a török időszámítás szerint a 974. év Száfár hónapjának 22. napján. Nem úgy érte a vég, ahogy Zrínyi leírta a Szigeti veszedelemben, hanem békésen, vezéri sátrában, valahol az Almás patak partján. Belső részeit itt temették el, Szokollu musztafa pasa pedig az új szultán, II. Szelim parancsára márvány türbét emeltetett, aminek tervét ugyancsak a híres Szinán készítette. A síremléket sűrűn keresték fel a hívők a birodalom minden részéből, s a hosszú hadakozások alatt sem rongálódott meg. Szigetvár visszavétele után azonban egy Gallo Tesch nevű élelmezési tiszt legott lebontatta, az értékes rrfárványt pedig eladta. A helyet már Turbék-majornak hívják, ami a türbe szóból származik, kis kápolnája is van, a hagyomány szerint Szulejmán szultán türbéjének helyén emelték. Ez valószínűtlen, az viszont bizonyos, hogy valahol itt állt a márvány mauzóleum. Zrínyi udvarában Evlia Cselebi gyűrűjének smaragdjában ezeket a szavakat vésték be: Szejjahi alem Evliya, vagyis a világjáró Evlia, s nem is volt ez fölösleges kérkedés, mert a nagy utazó még Csáktornyára is eljutott, Zrínyi, vagyis Zerin-oglu udvarába. Hivatalos küldetésben járt, a behkei kapitányt kellett kiváltania, mint megbízatása szólt, „a hitetlen Zerin-oglu kezéből száz kisze váltságdíjat is megadva”. Nagy pénz volt, a kisze ugyanis olyan börzsákot jelentett, amibe negyvenezer akcse, azaz török ezüst pénz fért el. Négy évvel vagyunk Pécs felgyújtása előtt, a világutazó természetesen mit sem sejt ebből, Zrínyit azonban őszintén tiszteli, királynak nevezi, s azt is feljegyzi róla, hogy valaha „a Zerin-oglu kezében volt Iszkender koronája”, ami arra utal, hogy a török a Zrínyiek eleit Nagy Sándor macedón király leszármazottainak vélték. Evliának azonban egyenlőre másra van gondja, s így szól az őt kísérő harcosokhoz: „Itt az asszony és a bor megengedett dolog. Ha azonban megtudom, hogy valame- lyikteket az asszony, a bor vagy a pálinka feltüzelte és megrontotta, azt agyonverve megsüttetem a hasát felnyársaltatom.” Szerencsésen megérkeztek, a bánnal csókkal üdvözölték egymást, s rövidesen előhozták a behkei kapitányt is, bár „ a lábán levő húsz oka súlyú vasat nem bírván el, nehezen jött”, ami nem is csoda, mert egy oka több mint egy kiló. Gyorsan megegyeztek, bár a bán előbb azt kérte, a mohamedánoknál is tisztelt Szűz Máriára esküdjék meg, hogy nem háborgatja többé a vidéket, mire Evlia így válaszolt: „Ez a végvidék helyzete, ti is az ő tartományukat, ők is a ti tartományotokat pusztítják: a világ szokása ilyen.” Néhány év múltán a töröknek kellett ezt a keserű igazságot tapasztalnia Pécs pusztulásakor. Evlia egyébként elismeréssel szól Zrínyiről, akit okos, értelmes és éleslátású embernek nevez, ő viszont a kiváltott behkei kapitányt dicsérte, mint vitéz és bátor férfiút, aki mielőtt elfogták „öt derék kapitányomat saját kezével vágta le lován, végre nehéz tusában lováról lefordulván leesett". Búcsúzóul sólyomszárnyból készített forgót és prémes ruhát ajándékozott kiszabadított rabjának, mert más a vendéglátás és más a harc, a végváriak életét pedig a fegyverek szabályozták. Zrínyi is ennek jogán támadt a megszállt Pécsre, ahol csak néhány épület élte túl a nagy pusztítást. (Folytatjuk)
