Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-21 / 68. szám
4 TsrtrPÜJSÄG 1987. március 21. Szakkör az úttörőházban „Mi vagyunk a madárvédelem háttéripara” Vannak papagájok, pintyek, de Jesznek>e oroszlánok? Csicsergés, csivitelés, „csőrzene". Mintha csak az őserdő mélyén járnánk, olyan hangok ütik meg a fülünket. A szekszárdi úttörőház első emeletén vagyunk, ahol a Magyar Díszmadártenyésztők Országos Egyesületéhez tartozó, a művelődési ház szakköreként működő csoport kis szárnyasai „laknak”. Ma nincs foglalkozás, a ketrecekkel zsúfolt, kis teremben Szabó József szakkörvezetőn kívül mégis több gyerekkel is találkozunk. Figyelik, etetik a madarakat, ismerkednek velük. Újdonsült tagjai a szakkörnek, első, második alkalommal járnak itt. Szabó Józseffel beszélgetünk az egyesületről, illetve erről a kisebb körről. Szívesen vállalkozik rá, hiszen immár 17 éve lelkes tagja, s egyben titkára is a megyeszékhely szakkörének. Kicsit magukra hagyjuk a gyerekeket, hogy egy másik szobában - az okleveleket, plaketteket is megmutathassa. Van belőlük bőven, több közülük a határainkon túli városokból származik. Jugoszláviában, Romániában, NDK-ban, Csehszlovákiában elért sikerekről árulkodik a gyűjtemény.- Rengeteg kiállításon szerepeltünk már. Az első 1970-ben volt, s azóta is rendszeresen bemutattuk gyűjteményeinket mind a hazai, mind a külföldi érdeklődőknek - mondja Szabó József. Sajnos külföldi partnereink meghívása nem könnyű dolog, anyagilag nem bírjuk az iramot az ottani reprezentációval. Magyarul, nincs pénzünk ahhoz, hogy olyan szép, értékes plaketteket, érméket adjunk vendégeinknek, mint amilyeneket tőlük szoktunk kapni, hiszen önfenntartók vagyunk. Még szerencse, hogy itt, az úttörőházban nem kérnek tőlünk terembért. Cserébe nekik adtuk a legutóbbi kiállításunk teljes bevételét.- Hány gyerek jár a szakkörbe?- Átlagosan tizenöten, húszán vagyunk, mindig jönnek új tagok, és maradnak is ki. Az idén többnyire kisebbek jelentkeztek hozzánk, ők hamarabb meg is unják, és kiválnak, de vannak állandó tagjaink is.- Miért vonzó egy ilyen kör a felnőtt, illetve a gyermek korú tenyésztők számára?- A gyerekek szempontjából nézve óriási előnyünk, hogy ingyenes szakkör vagyunk. Minden befektetés nélkül eljöhetnek hozzánk tanulmányozni, nevel- getni a madarakat. Ha sajátjuk van, de például otthon nem engedik tartani a szüleik, behozhatják ide. Tulajdonképpen a madárvédelem háttéripara vagyunk, hiszen nálunk elfogadható áron kaphatók külföldi madarak is, s aki ide jár, az biztosan nem fogja be a határban a védett madarakat sem. Jó a kapcsolatunk a madárvédő egyesülettel is, hiszen közösek a céljaink. Adunk ki az iskoláknak madarakat, állandó résztvevői vagyunk a nyári madártani táboroknak is. Kisbusszal állatkerti kirándulásokra visz- szük a gyerekeket, találkozhatnak tenyésztőkkel. Tanulnak és szórakoznak is.- Hogy nekünk, felnőtteknek mit jelent a madarászkodás? Minden tenyésztő arra törekszik, hogy minél különlegesebb fajták legyenek a birtokában. A nagy, vagy az egész pici, illetve az egyszínű vagy különleges színösszeállitású madarak jelentenek kuriózumot. Egy hófehér példány az NDK-ban például 10-15 ezer márkát ér. Ez nem csupán az ára miatt fontos, legalább ekkora értéke van annak, ha valaki bekerül egy szaklapba és ott olvasható róla, hogy hol, milyen érdekes madara van. A díjak mellett ez is nagy-nagy sikerélményt okoz.- Úgy hallottuk, ez a szakkör különbözik a TIT keretén belül működő hasonlótól.- Ök „tisztán” madarászok, mi a 70 fajta madáron kívül kisállatokat is bemutatunk. Lelkes tagunk Kisvári István, akiről sokan tudják, hogy puma, póniló, sőt oroszlánkölyök is volt már a gyűjteményében. Persze egy pónit már nem lehet lakásban tartani, ezért 10 éve szeretnénk Szekszárdon egy kisállat- vagy madárparkot. Több ötletünk is volt már a helyét Van utánpótlás illetően. Gondoltunk arra, hogy a fasorban legyen, hiszen minden járókelő ingyen gyönyörködhetett volna az állatokban. Felmerült az is, hogy a „deltánál” vagy a Csörge-tónál legyen, de csak az ígéretekig jutottunk el, utána mindig valamilyen akadályba ütköztünk. Pedig nem kellene hozzá sok minden, a Csörgénél például van fű, fa, víz, ez elég is lenne. Sok dolgozót sem igényelne a park, hiszen az én állataim ott lennének, persze hogy én is kijárnék ellátni őket. Egyszer az idegenforgalmi hivatal már megígérte, hogy bekeríti a területet, de aztán nem lett belőle semmi. Két éve nincs előrelépés az ügyben, pedig a legváltozatosabb állatokat lehetne bemutatni. Be is tudnánk őket szerezni, hiszen egy kölyök oroszlán mindössze ötezer forint. Miközben visszamegyünk a madarakkal foglalatoskodó gyerekekhez, Szabó József megnyugtat, hogy az elmondottak ellenére lelkesedésük töretlen, hiszen az állatok szeretete mindenképpen megmarad nekik, s az is jó, hogy a gyerekekből lesz utánpótlás. A piciny helyiségben körülnézve mégis az a gondolat motoszkál tovább a fejünkben: Mi lesz, ha az úttörőháznak egyszer csak szüksége lesz a teremre, hol húzódnak meg akkor kedvenceikkel a madarászok? Miért van az, Egy maroknyi hullámos madár hogy a jó szándék, a tenni akarás nem kap többször zöld utat? Miért kell a szekszárdiaknak Pécsre vagy a fővárosba utazniuk ahhoz, hogy szép állatokban gyönyörködjenek, amikor - egy kis segítséggel - erre itt helyben is megteremthetnénk a lehetőséget. Cser - Gottvald Váróteremről váróteremre Üljünk be egy kényelmetlen általános iskolai padba, valamikor az 1968-as tanév végén. Szo- rongani fogunk abban a padban, nagyra nőtt diák nehezen fér már bele. Nem baj, gondoljunk arra, hogy pár év múlva kényelmesen elterpeszkedhetünk a technikum zöld asztalai mellett. Mindehhez azonban utazni kell. Szálljunk fel gyorsan szüléinkkel a kisváros állomásán, s utazzunk el a Nyugatiba, ott majd átszállunk, s továbbutazunk. Kicsit küszködjünk a könnyeinkkel, amint szüléink magunkra hagynak a kollégium udvarán. Egy hónap múlva úgyis hazaengednek, ismerni fogjuk az utat, csak egyszer kell átszállnunk. Még csak el sem ázunk, a pályaudvarra nem esik be az eső. Hetvenkettőben a technikumot szakközépiskolára változtatják, de ez a tény utazási szokásainkon nem fog változtatni, mi ugyanúgy a Nyugatiban szál lünk át. Érettségi előtt már ismerősök leszünk, kezünkben nemzedéki kegytárgyak, körözöttes kifli, pár debreceni, szelet kenyérrel, mustárral. Évekig utazgassunk így, de érettségi után fogadjuk meg, jó ideig nem szállunk vonatra. Fogadalmunkat ne tartsuk be, vitessük el magunkat katonának. Ha lehet, jó messzire vonuljunk be, a lényeg az legyen: a Nyugatit érintsük, amikor haza-, illetve ka- tonáékhoz visszautazunk. Oldjuk meg úgy, hogy aki az Alföldön él, az a Dunántúlon szolgáljon, a dunántúliak pedig az Alföldre vonuljanak be, így nem lesz senkinek honvágya, s az átszállás is garantált. Intézzük úgy, hogy a zsoldból jusson sörre, kávéra, s az sem baj, ha a Nyugatiban bevágjuk a szokásos debrecenit. A mustárt el ne felejtsük! Amint leszerelünk, csendesen morogjuk magunk elé, már ezután nem utazunk ennyit. ígéretünket ezúttal sem sikerül majd betartani, mert egy váratlan pillanatban jelentkezni fogunk az ország legtávolabbi főiskolájára, s mivel ott ránk - távoli vidékek küldöttjére - örömmel várnak, el is járunk szorgalmasan. Tanuljunk levelező tagozaton, csak így ismerhetjük meg két-három éven belül az ország valamennyi vasúti megállóját, plusz még a csomópontok. Rendszeresen szálljunk vonatra, de mindig egy nappal a konzultáció vagy vizsga előtt, egyébként nem érünk oda reggel nyolcra. A Nyugatiban fogunk leszállni, s a Déliből indulunk tovább. Ha megéhezünk útközben, kapjunk be egy debrecenit, öblítsük le automatikus málnával. Diplomaosztót követően szervezzük meg, hogy barátaink a tizennyolcadik vágány mellől integessenek utánunk. Jól sejtjük, nem máshol vagyunk, mint életünk fontos állomásán... Otthon helyezkedjünk el általános iskolában. Nem fog történni velünk semmi különös, egészen addig, amíg be nem lépünk első osztályfőnöki óránkra, a legelső a tanévben. Rövid ismerkedést követően a gyerekek majd arra kérik a tanító bácsit, ugyan vigye már el őket kirándulni. Az osztály nyilván a Vidámparkot és az Állatkertet akarja meglátogatni. Ne keseredjünk el, vigyük el a gyerekeket! Pár hónap múlva, amikor újabb továbbtanulás után nézünk, s kezünkbe akad a felvételi tájékoztató, úgyis azt fogjuk tapasztalni, nem sikerül más egyetemre menni, csak háromszáz kilométerre lévő intézménybe, korunknál fogva levelező tagozatra. Ezt az oktatási formát már régről kedveljük, egyedinek érezzük, speciálisnak. Hiszen hol az a másik oktatási forma, ahol a diákok táskájában együtt Van a pizsama, fogkefe, és az Uráli nyelvészet alapkérdései című tankönyv? Nincs is más dolgunk, csak fölszállni a kisváros állomásán, s a Nyugatiban lekászálódni a vonatról. De most az egyszer ne rohanjunk! Menjünk be ráérősen a régi váróterembe. Ott senkit sem fogunk találni. Se berceli sokszoknyás nénikét, aki éppen hazafelé igyekezne a piacról, se nyírségi cigányokat, akik vadul vernék a gitárt, s közben szemelt rizlinget kortyolgatnának, se igazoltató rendőröket, akik itt, a szemünk láttára üldöznék a senkiházi su- hancokat, se kollégiumba visszautazó diákokat. Csak néhány kóbor utas kószál majd a hatalmas, hideg teremben. Haladásunk jelképes lesz, a hatvanas évekből sétálunk át a nyolcvanas évekbe. Ahogy majd nyílik a nyikorgós faajtó, csendesen állapítsuk meg: sokáig tart az út, amíg átérünk egyik váróteremből a másikba... RAB LÁSZLÓ HÁZASOK- Ne felejtsd itt a fogkefét! - kiáltott fel az asszony, és a vasalót óvatosan végighúzta az ing gallérján. Az efféle langyos őszi napokon bizonyára élvezet az utazás. A levegő már hűvös, de az embert birizgálja egy-egy meleg sugár; úgymond, biztatgatja: örüljön.- A felöltőt se felejtsd! A férfi belépett a szobába. Két frissen kitisztított cipőt tartott a kezében, és tétován megállt. A felesége letette a vasalót, elvette a cipőket, és óvatosan belecsúsztatta mindkettőt egy zacskóba.- Ha te nem lennél... - mondta a férfi, aztán felsóhajtott. - A fogkefe! De jó, hogy mondtad. Megyek. Megyek és elcsomagolom.- A tokjában rakd el.- Persze, a tokjában - mondta a férfi, és elnevette magát. A ritkán utazó ember izgalma vibrált körülötte. És hogy most egyedül, húsz évnyi házasság után! Mint legénykorában. De hát ez nem okoz közöttük... Nem okoz. Okozhatott volna persze, mert az anyja csak őt hívta. Mint mindig. Sok-sok éve. De ő egyedül nem ment. Ö szereti a feleségét, próbálja ezt az anyja megérteni. De most a felesége mondta: menj! Menj csak! Majd én addig itt... Semmi baj. A felesége beszélte rá. Ő most sem akart.- Miért ne mennél? Érezd jól magad! Legalább te. Engem csak ne félts! Majd én elfoglalom magam itthon. Nekem is jót fog tenni... Már hetekkel az utazás előtt a készülődés lázában égtek. Azasz- szony ingeket vásárolt és fehérneműt, kitisztíttatta az öltönyeit és a nyakkendőket, a zsebkendőbe pedig belehímezte a férje monogramját. Ó, ezt nem kellett volna - nézegette az ember büszkén. Tudta ő, hogy az anyjának szól ez a monogram, az öregasszonynak, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a menyét, de mégiscsak az ő monogramja. Az ő neve a zsebkendőn. Érte folyt ez a harc a két nő között évtizedek óta. Jöttek a levelek Belgiumból, bennük a feleségéről egy szó sem esett. Érkeztek néha csomagok, de csak neki, a fiúnak, az egyetlen gyermeknek. Mennyi veszekedés, sírás éveken át! Talán most vége. A felesége volt az okosabb. Azzal, hogy beleegyezett, menjen ki egyedül, mondhatjuk azt is, győzött. Akármi történhet kint, ő ezt a bizalmat nem feledi el.- Hova tegyem a képeket? Ült a férfi kék alsónadrágban az ágy szélén, ölében a becsomagolt festményekkel, és tétován nézegette a bőröndöket. Az asz- szony az ingeket hajtogatta ösz- sze. Annyit akart eltenni, hogy mosni se kelljen az anyjánál. Ne mondhassa senki... Mit is?- Hova tegyem, - kérdezte ismét a férfi, és végighúzta kezét a csomagolópapíron. Ez sem volt kis dolog. A felesége beleegyezett: vigye a képeket, szerezzen örömet az anyjának. A nagyapjáról maradt rájuk a családi örökség. A képek valamikor az anyja szobájában függtek, még lánykorában. Bizonyára örülni fog neki az öregasszony, és talán kedvesebb lesz, ha tudja, hogy a menye... Ámbátor... Mindegy. A feleségét akkor is becsülni kell érte. Hogy lemondott. Egy ekkora értékről.- Ebben nem tudok tanácso adni - mondta az asszpny -, d( jól tedd el. Ügyesen. - És kimen a konyhába. Kitöltötte magának? kávét, leült az asztal mellett a ló cára, és kibámult az ablakon. A; udvaron egy csenevész fa állt Vékony ágai görcsösen mere deztek felfelé. Evek óta nem vol rajta levél, de nem akarták kivág ni. Mégiscsak egy fa. Egy fa a; üres udvaron. Megitta a kávéjál langyos volt, és keserű. Aztán ki mosta a csészét a csap alatt. Egy óra múlva megérkezett < taxi. Úgy beszélték meg az asz szonnyal, nem kíséri ki a repülő térre, a búcsúzás mindig nehéz Megölelték egymást. így álldo gáltak egy darabig.- Üdvözlöm anyádat - mondtí az asszony, és kinyitotta az ajtói- Visszajövök - emelte fel < bőröndöket a férfi.- Miért ne jönnél? Vigyázz ma gadra!- Ha megérkeztem, rögtön hív lak.- Csak utazz nyugodtan. Az asszony az ablakhoz állvi megvárta, míg a taxi elindul, az tán felemelte a telefonkagylót é tárcsázott.- Halló... Szeretném bejelente ni, hogy Kiss Antal, aki ma, a há rom órás géppel Brüsszelbe uta zik, védett festményeket akar ki vinni az országból... Nem érdé kés. Kiss Antal, Brüsszelbe. - É letette a kagylót. Még álldogál mozdulatlanul néhány pillanatic Úgy döntött, moziba megy. Végi is egyedül van. Azt csinál, am Nógrádi Gábo Szabó László, Tóth Csaba és Horváth Rita a barátpapagájjal ismerkednek.
