Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-14 / 62. szám
10 ^NÉPÚJSÁG Deák Mór: Gyöngysor A szerelem gyöngysora bőrödön elveszti medálját, ajkamat. A bánatom neked öröm. Mindegy már, ki megy, ki marad. A félelem ellaposodik, ha lehűti a megszokás. Ha mindig félünk egy kicsit, hogy jöhet, jön valami más, a szerelem gyöngysora bőrödön felizzik, égetve ajkamat. A bánatod nekem öröm. S a reggelek: csak fagyra fagy a tudás zöld almáját, a Földet is megfeleztem veled. S lehullott a hó. ’ És a nekem ítélt felével se könnyebb. És nem döntöttük el, mire való. Kihűlt nyomoko Leskó László második kötete - túl azon, hogy alkotói pályát gazdagító mű-, vállalás. Jelenkori történelmünk ún. fehér foltjának, a hazai svábság történetének két tragikus korszakát vázolja fel, írói lelkiismeretességgel. Az egyik a Volksbund (a II. világháborút megelőzően és alatt) a másik a kitelepítések időszaka. Cselekménye ennek megfelelően két szálon szövődik párhuzamosan. A főhős egyazon személy. Lang Jánosné, (Szül.: Mayer Éva) a kötet kulcsfigurája, Wald- dorf (Erdőfalu) szülötte. Az ő sorsán keresztül követhetjük azt „a darab történelmet”, amit a szerző „meg tud ragadni”, s melyet „látni-láttatni” kíván. A szegénysorról (a neve Nixbrót=Nincskenyér) induló parasztlány életútjának alakulását követi Leskó, oknyomozó hűséggel. Törn ténetének szereplői - így vagy úgy - felelősek tetteikért, s erről számot is kell ad- niok. Évától és családjától idegen az „Ein Volk, ein Reich, ein Fügrer!” - nemzetszocialista jelmondat szelleme, mégis - akárha a bibliai Lót és családja -, földönfutóvá lesznek, elszakadva közösségtől, szülőföldtől. (A hősnőt még házastársától is elválasztják!) Megkapó erővel villannak fel a magyarság vállalásának képei is, nyugtázva egyben a hovatartozás tudatát. A mű egészét lenyűgöző drámai- ság jellemzi. Epizódjai néprajzi értékű leírások. Továbbél Leskó szembetűnő szógazdagsága, nyelvi felkészültsége. A kötet a Móra Kiadó Kozmosz sorozatának gondozásában jelent meg, 1987- ben. BAYER BÉLA Szépen emberül - szépen magyarul „Csinos, de családcentrikus” A címben egy házassági hirdetésből emeltünk ki egy részletet. Teljes egészében így hangzik: „Csinos, de családcentrikus lány ismerettségét keresem házasság céljából.” Hasonló mondatokat olvashatunk napi- és hetilapokban: „Kedves, szolid, de komoly gondolkodású vagyok.” - „Keresem komoly gondolkodású, szolid, kedves, de külső és belső emberi értékekre igényes nő ismerettségét.” - „Életvidám, de karcsú nők írjanak”. Véleményem szerint azért, mert valaki csinos, még lehet családcentrikus; ha komoly és szolid, még igényes is lehet a külső és belső emberi értékekre; azért, mert életvidám, még lehet karcsú - vagyis az ellentétet, szembenállást kifejező de kötőszó az (egymással) kapcsolatos viszonyban álló szavak közé került. Valójában az egyik állítás nem áll szemben a másikkal, tehát az és mellérendelő kötőszóval kell kapcsolni a tagokat. „Az iskola elkészült, de tornaterme még nincs" mondatban két olyan dolgot állítunk egymással szembe, amelyek között tartalmi ellentét van, így helyesen használjuk a de kötőszót. Ugyanígy helyénvaló a de használata akkor is, amikor a megszorító ellentétes utótag mintegy korlátozva ismeri el, „engedi meg” az előtag érvényét: „Csak néhány forintot kérsz érte, de többet is megérne.” A fentiek értelmében javítandók az alábbi mondatok is: „A hatóságok propagandamunkával, de fokozott ellenőrzéssel igyekeznek pozitívan befolyásolni a forgalmat.” (A de helyébe az és kívánkozik.) „Felsorolta a legégetőbb gondokat, reálisan, de kertelés nélkül (vagyis kertelés nélkül)." Baj van az egyik leggyakoribb, sokféle szerepben használatos alárendelő kötőszavunkkal, a hogy-gyal is. „A vizsgabizottságnak arra a kérdésére, hogy mi a foglalkozásom, elmondtam, hogy építész vagyok, s abban a hitben, hogy a kérdést azért tették fel nekem, hogy a szakmai vizsgát a továbbiakban a szakterületemhez igazítsák, elmondtam, hogy a faiparban is felkészült vagyok.” A sok hogy monotonná, modorossá teszi beszédünket és írásunkat. Kerüljük a hogy kötőszós mellékmondatok ilyen egymástól függő láncolatát. Annál is inkább, mert az első két és az utolsó helyen álló kötőszót nyugodtan el lehet hagyni, a harmadik megmaradhat, a negyediket pedig mert-tel lehet helyettesíteni: ...mert a szakmai vi zsgát a továbbiakban a szakterületemhez kívánják igazítani..." Ami az élő beszédben elmegy, az az írásban tűrhetetlen. Máskor meg éppen a hogy hiánya okoz nehézséget. A főnévi igenévi szerkezet használata idegenszerűen hat a vélekedést, akarást, kérést stb. kifejező igék után (például: javasol, parancsol, tervez, tart, tekint, vél, képzel stb.): „Elhatároztam lakást bérelni” helyett: „Elhatároztam, hogy lakást bérelek.” - „Az ülést elhalasztani javasoljuk” mondat is magyarosabb így: „Javasoljuk, hogy halasz- szák el az ülést.” DR. SALGA ATTILA 1987. március 14. Egy szekszárdi 48-as honleány arcképéhez Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc időszakából alig néhány nevet őriz hálátlan emlékezetünk a szebbik nem köréből. Mária főhadnagy (Lebstück Mária) és társai szinte csak kivételként állnak előttünk a történelem lapjain, holott sejthető, tudható, hogy az akkori események aligha hagyták hidegen a valaha élt ükanyákat. A kevés emlék közül az egyik legszebb a szekszárdi Kristofek Teréz - ma még csak néhány eseménnyel körvonalazható - élete, tevékenysége. Tehetős szekszárdi polgár, a később bírói tisztet is viselő Kristofek Ferenc gyermekeként látta meg a napvilágot 1824-ben, minden bizonnyal a ma Kamarás-házként ismert Kadarka utcai épületben. Atyjának bírósága éppen azokra az esztendőkre esik, amikor Csapó Dániel alispánsága után újra és újra fellángol a harc a reform hívei és a fontolva haladó ellenzék között. A kis Teréz a mezőváros másik jeles családjának legifjabb férfitagjával együtt nevelkedik: Garay Antallal, akinek édesanyja, Walter Zsuzsanna amolyan házi képzést ad a rábízott néhány gyermeknek. Garay Jánosné életrajza, amely az 1850-es években jelent meg, elismeréssel emlegeti, hogy nemcsak a többnyelvű és gyakorlati szellemű oktatásra fordított nagy gondot jeles költőnk édesanyja, hanem az elsők között volt a hazafias nevelés terén is. (Talán ezért sem véletlen, hogy valamennyi gyermeke a hamarosan diadalt arató forradalmi eszmék híve lett és maradt élete végéig.) Kristofek Teréz és barátnői - ha a megyeházi politikai vitákból nem is -, ugyancsak kivették részüket a küzdelmekből. Tanúi voltak az egykori bírói házban tartott összejöveteleknek, ahol a forradalom helyi bölcsőjét ringatták, s 1848. március 25-ére készülve maguk hajtogattak és tűztek kokárdát a szekszárdi márciusi ifjak mellére. Büszkén, de talán mégis pityeregve búcsúztatták jegyeseiket, kedveseiket, így Kristofek Teréz is Séner Jánost, szabadságharcunk későbbi főhadnagyát. A régi barátságról a férfiak közül néhányan azt gondolták: talán örökre vége szakad, s illően búcsúztak a gyermekkori játszótárstól, rokontól. Várkonyi Endre, Kristofek Teréz fia egy ilyen búcsú nyomára akadt édesanyja iratai között s örömmel mutatta be az 1848-as hagyományokat őrző helyi sajtóban: „Garay Antal, Garay Jánosnak, koszorús költőnknek öccse, Párisban tartózkodott, hol egy magyar lapot is szerkesztett. A hazának hívó szózata azonban őt is haza hozta, beállt honvédnek s csakhamar tiszt lett. Mielőtt a csatába indult, anyámnak, ki unoka- testvére volt s együtt nevelkedtek, a következő emléksorokat adta át búcsúzásul: »Szentelve a barátság emlékéül Kristofek Terkának Szedjék Terkám virágokat, Rózsát pirost s liliomot, Fűzd azokat fürteidbe A barátság emlékére! Szedjél virágot, nefelejcset, Mely barátodra emlékeztet, S ha ő a csatában elveszett, E sor s virág legyen emléked! Szegzárd, november 2-án 1848. Garay Tóni.« Szerzője nem veszett el a csatában, - folytatja Várkonyi Endre -, éppen jött vissza, és barátnőjével együtt rendíthetetlen hívei azon kor eseményeinek. És mennyi dal, és mennyi vers teremtetett honvédeink szívében, kik jegyeseiktől vagy hitveseiktől búcsúztak, mint a táborok-és csatáknak virágai?!” Kritofek Teréz későbbi, olykor szinte regénybe illő életéről 1909-ben megjelent nekrológjából szerezhetünk tudomást: „A szabadságharc leveretése után nem csüggedett, azért az ötvenes években titkon álnevekre küldözgette Perczel Mór, szabadságharczunk vitéz tábornoka és társai után Kis-Ázsiába a leveleket. Ezt azonban egy osztrák kém, a szekszárdi Velits János megtudta és a lelkes honleányt elárulta. Erre Bécsből egy hadbíró 12 zsandárral érkezett Szekszárdra, hogy elvigyék és fogságba vessék. Ettől a megalázó szégyentől dr. Torríiay János (helyesen: Károly) vármegyei (volt) főorvos és dr. Treiber József szekszárdi kórházi orvos mentették meg az által, hogy őrültnek nyilvánították. Ennek daczára a hadbíró zsandáraival napokig őriztette a lelkes honleányt, aki őrültnek tettette magát. Később ő mentette meg Paczolay János (helyesebben: György) honvéd főhadnagy (ekkor már százados) életét, midőn az osztrák zsandárok üldözték. Paczolayt ugyanis egy nagy fennálló ruhaszekrénybe rejtette el, ahol a kémek nem akadtak rá. Az egyik osztrák kém kardot rántott rá s ő konyhakéssel (!) védelmezte magát. A halálos viaskodásnak azután az osztrák kapitány vetett véget. A szomorú elnyomatás korszakában, ha csak tehette, mindig tüntetett az osztrák katonák ellen. Nemzeti színű napernyőjét (!) az utcán kezéből kiragadták és összetépték. Már 48-ban jegyese volt Séner János honvédtisztnek, akinek azután nejévé is lett. Házukban, de különösen a szekszárdi Csatár-hegyen lévő szőlejükben jöttek össze a bujdosó honvédek, ahol Kossuth és a 13 vértanú képe előtt sírva vigadtak és keseregtek a haza sorsán".” S mit tett még emellett? Életet adott nyolc fiú és egy leánygyermeknek, akik között egyaránt akadt tanár, jegyző, hírlapíró és a levéltár első tudományos elveken való rendezője: Székely Ferenc. Emléke nem több egyszerű, körülményeihez képest azonban mégis hősies honleányénál, s egyike azon keveseknek, amelyet megőrizve múltunk, önismeretünk lehet teljesebb. dr. TÖTTÖS GÁBOR Csányi László: Tolnából Baranyába Vili. Janus nyomában Pécsett Janus 1459-ben nyerte el a pécsi püspökséget, bár II. Pius pápa, akit az irodalomtörténetből Aeneas Silvius Piccolomini néven ismerünk, késett a megerősítéssel, amiben Janus fiatalkora épp úgy szerepet játszhatott, mint könnyelmű ifjúsága, amire erotikus epigrammáiból lehet következtetni, de - főleg Vitéz János közbenjárására, akit a pápa barátai között tartott számon - ez sem késett sokáig, s 1459. november 5-i keltezéssel megérkezett a legfőbb egyházi áldás is. Janus ekkor 27 éves, de már volt szlavón bán, nagyváradi őrkanonok, titeli prépost, Vitéz János segédpüspöke, s mindvégig Mátyás bizalmasa, a kancellária tagja, aki királya nevében diplomáciai leveleket írt, tárgyalt külföldi követekkel, s a velencei dogé épp úgy támogatását kérte, mint a firenzei signoria. Ferrarai mesterének fia, Battista Guari- no leírja Pécsre történt bevonulását, s érdemes hosszabban idéznünk sorait: „Amikor Olaszországból főpapi hivatalának átvétele végett Pécsre érkezett és jelezték, hogy közeledik a városhoz, nemcsak Pécsről özönlött ki eléje megszámlálhatatlan nagy tömeg, hanem egész Pannóniából ide tódult a nép, hogy ennek az égi csodának tanúja legyen. Meg voltak ugyanis mindnyájan győződve arról, hogy nem földi halandó az, aki ilyen rövid idő alatt, ilyen fiatal korban az erényeknek és tudománynak ilyen kimagasló jeleit adta... Mindenünnen az öröm, a zajongás és a gyermekek újjongása volt hallható.” (Petro- vics Ede idézi Janus Pécsett című tanulmányában) Nyilván van ebben némi túlzás is, a pécsiekhez aligha jutott el költői hírneve, inkább egy gazdag reneszánsz főpap látványos bevonulására özönlöttek az utcákra, aki a király barátja volt, s az ország egyik leggazdagabb embere, mert a pécsi püspökség már a XIV. század elején is évi tízezer aranyforint jövedelemmel járt, s még az 1706 körül szerzett kuruc vers is azt mondja: Püspöki vár borral ékes, kenyérből nem szűkös, Öt templomú Pécs városa gazdag becsületes. Janus nem tartózkodott állandóan Pécsett, a király körüli teendők gyakran elszólították Budára, de a tavaszt és az őszt szívesen töltötte itt, a langyos mediterrán tájtól remélve már ekkor megromlott egészségének gyógyulást. Mátyást is ide várta, aki 1465 kora őszén több hétig időzött a városban, Janus vendégeként, aki versben hívta: Felség, el ne kerülj, bárha szerény a lakom! Azt nem tudjuk, hogy milyen volt ez a szerénynek mondott lak, de Janus a boldogok szigetének érezte Pécset, ahol a tél hidegében is kivirágzott a mandulafa, „in Pannónia nata”, tehát ami Pannóniában született, s örömmel dicsekedett is vele, „s íme, kivirágzik a mandulafácska a télben”, ahogy Weöres Sándor fordításában olvassuk. De váratlanul szembefordult királyával; a történelmi okokat jórészt ma is homály fedi. Annyi bizonyos, hogy elégedetlen volt Mátyás politikájával, s 1471 tavaszán néhány társával szervezkedni kezdett a király ellen. Céljuk az volt, hogy Mátyást hatalmától megfosztva a lengyel Kázmért tültessék trónra, a király azonba gyorsan úrrá lett a helyzeten, s miközben Vitéz János megpróbált vele egyezkedni, Janust csak az ellenállás fűtötte, majd látva helyzete reménytelenségét, menekülni kényszerült, tüdejében a gyógyíthatatlan betegséggel. A barátból ellenséggé lett király nem érte el a menekülő költőt, akivel a Zágráb melletti Medvevárban végzett a halálos kór. Mo- nográfusa, Huszti József keserűen írja: „Így végződött a legragyogóbb magyar renais- sance-pályafutás, a mesébe illő csodálatos élet: ez lett a vége a körülrajongott, mindenkitől bámult ifjú poétának, a Guarino-is- kola és a paduai egyetem hajdani büszkeségének, az irigyelt gazdag és hatalmas főpapnak. Mit érzett a szerencsétlen halálos ágyán? Megtért-e a közömbös és kikerülhetetlen végzet küszöbén?” Nem tudjuk. A Mátyás elleni összeesküvés a magyar humanizmus legnagyobb költőjének életébe került, ám nem sokkal később a király megbékült bizalmasának, majd ellenségének emlékével, s Janus tetemét Pécsre szállították, itt is temették el. Sírját nem ismerjük; a török már itt állt a kapuk előtt, a magyar reneszánsz lehanyatlott. Mi idézi Pécsett Janus Pannoniust? Ha tárgyi emlékeket keresünk, semmi. De a valóságnak nincs mindig szüksége tapintható emlékekre, s Janus a múltba merült tényéktől függetlenül is jelen van Pécsett, jóllehet „talán semmi sincs már, amit jár- tadban-keltedben, vagy püspöki palotád ablakából láthattál, - szólítja fordítója, Csorba Győző, majd így folytatja: - de megmaradt a Mecsek, megmaradtak a lábához kuporgó dombok, a szép szőlőskertek, és gyümölcsösök. Egyikükben talán a te néhai mandulafácskád ük-ükunokája is. És megmaradt a város csodálatosan tisztakék ege, olaszos hangulata”. Más is idézi emlékét: Borsos Miklós szép szobra, Martyn Ferenc rajzsorozata az élő Janust hozza közelünkbe. Latinul írt, de magyar költő volt, a legnagyobbak közül való. Epigrammákat írt, elégiákat, lázbetegen üzent a táborozó Balázsnak, elsiratta meghalt édesanyját, Borbálát, versben dicsérte a híres padovai festőt, Andrea Mantegnat, s Pannóniáról dalolt, mert most már nemcsak Italia földje, hanem a Dunántúl is „ontja a szép dalokat”. Utolsó verséből, aminek később a Janus Pannonius moriens, vagy a haldokló Janus Pannonius címet adták, a kiábrándultság szól; ide írom latinul is, legalább két sor erejéig szólaljon meg zengő nyelve: Abstulit atra dies una cum corpore nőmén; Sic miseri nobis accumulamus opes, vagy Kálnoky László fordításában: Együtt lett prédád élet és hírnév, te sötét nap, Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért? De Pécsett, a székesegyház és a püspöki palota közelében sétálva, nem erre gondolunk. Derűje, életkedve pezseg az utcákon, a róla elnevezett utcában is, autók száguldanak, a közeli ivóban a pécsi bor erejét próbálják - néha egyenlőtlen harcban - gyakorlott és kezdő borisszák, s akkor is, ha azóta nyomát is elmosta az idő, s már sírhelyét sem találjuk, a vers mindent lebíró hatalma elevenné teszi törékeny alakját, s a halhatatlan mandulafácska is minden esztendőben kivirágzik, néha a kemény téllel is dacolva. (Folytatjuk)
