Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-10 / 34. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. február 1C Moziban Szöveg kép nélkül Az Elysium érdeklődés hiányában került le a műsorról - tájékoztatott a pénztárosnő. Egy régebbi filmet játszanak Nyomás utánam címmel. Elmosolyodtam, mintha a nézők nevében lennék'önelégült: lám, mekkora urak vagyunk, meg sem kellett néznünk, és máris megbuktattunk egy magyar filmet itt Szekszár- don. Sejtve a MOKÉP és a mozihálózat forgalmazási és érdekeltségi szempontjait, azzal az illúzióval próbáltam elaltatni bosszúságomat, hogy ime, a kultúra fogyasztásában már a piaci törvények jótékony hatása érvényesült. Mert kétségtelen, mit ér egy film, legyen az a világ legjobbja, ha üres széksorok előtt játsz- szák? Mit érnek a könyvesboltok raktáraiban, a könyvtárak polcain porosodó remekművek olvasatlanul? Jóllehet, a kulturális értékek, a művészeti alkotások többnyire nem tekintik magukat üdvtannak, hogy ezekkel a régről ismert kérdésekkel korteskedjünk mellettük, azért az mindig elgondolkodtató marad, ha közönyünkkel nyilvánítjuk holttá értékeiket. A jelenséget különböző általánosítások skatulyáiba is besorolhatjuk - köztük az értékválságéba is. De hát ez még mindig túlontúl általános ahhoz, hogy válasznak fogadjuk el. Másfelől a kultúra „liberális" terjesztésének hívei azzal érvelnek, hogy a közönséget sem becsapni, sem leváltani nem lehet. Az utóbbival még egyet lehet érteni, de hogy ne lehessen becsapni, olcsó romantikával álhősökkel, érzelmekkel cukros rabszolgasorssal, karatézó kobrákkal megtéveszteni azt már nem hiszem. Nem arról van szó, hogy a három nap alatt 8 millió dollár hasznot hozó Cápáról és társairól, az amerikai illúzióipar zömében giccses és hatásvadász termékeiről azt hisszük, „magas művészetet” látunk és akként élvezzük. Talán itt még nem tartunk. De hogy az elmélyedés alkalmait is szolgáló igényesebb szórakoztatással szemben ma már szinte megfellebbezhetetlen előnye van, azt nyugtalanítónak tartom. Ami a kultúra árutermészetét illeti, nyilvánvaló a paradoxon. - Az elmúlt hetekben Proust korszakos nagy művének, „Az eltűnt idő nyomában” című regénytrilógiának a filmes feldolgozása, a „Swann szerelmei” ugyancsak a celluloidot őrző fémdobozban maradt, és az orosz irodalom klasszikus alapműveinek egyik filmes változatát, Iszak Babel Lovashadseregét is ásító közöny fogadta a mozikban.^ Vádolhatnak arisztokratizmussal, de véleményem szerint módot kellene keresni a film és a közönség találkozására, hogy meggyőződhessünk róla: valóban olyan közönségriasztóan unalmas az az elysiumi táj, amit Szántó Erika rossz vagy igaz nyelvek szerint szentimentális szomorúsággal ábrázol? Tudom, ha a zsidóság akkori sorsával példálózók, utalok arra, hogy máig időszerű, tanulságaiban is elévülhetetlen témát dolgoz fel - tehát ha makacsul ismétlem elvi fontosságát, attól sem lesz a mű se jobb, se rosszabb. Több hívet akkor sem toborzok neki. De nem is szándékom - a valamikori kötelező mozilátogatások hideglelős korszakát pedig remélhetőleg elfelejtettük. De hát már nem is a filmről van szó, hanem rólunk. Arról, hogy egy hosszú nap után végül is elég tűrhetően eltöltöttem azt a magasra testált másfél órát, Búd Spencerrel és Terence Hillel. Másfelől könnyedén el is verhetném rajtuk a port, nem tudnának visszaütni. És bizonyára pillanatnyilag kellemesebb volt bárgyú ökölpárbajaik fölött andalogni, mint ugyanezen idő alatt egy sápadt, érzéseiből kilakoltatott kisfiúért szorongani. Mégis, később azért az elmaradt szorongás helyén keletkezett egy másik, szavakban nehezebben kifejezhető. Mi van, ha Bud Spencer kedvéért más egyébről lassacskán elfeledkezünk? BÓKA RÓBERT Miskolczi Miklós néhány évvel ezelőtt egy világszerte divó társadalmi jelenséget vizsgált, azt firtatva, mi a barátnő, vagy az ő szóhasználatával, a szerető státusa. Az érdeklődés arányos volt a téma elevenségével, s ez arra indította a szerzőt, hogy szociológiai vizsgálódásait színpadra vigye. Az eredmény elég vitatható volt, ugyanis az egymás mellé állított tények a színpadon is csevegésként hatottak, anélkül, hogy az igazi színház illúzióját keltették volna. A téma azonban magától kínálta a folytatást, s most azt vizsgálja, milyen a feleség társadalmi rangja, boldog lehet-e vagy inkább csak színleli a boldogságot. Miskolczi az utóbbit vallja, bármilyen szituációt is állít fel, mindenre kiábrándultsága válaszol, s ez eleve egysíkúvá teszi elmélkedéseit, mert előre tudjuk a végeredményt. De más baj is van. Az életben az a szép, hogy változatos, olyan házasság pedig nehezen képzelhető el, melyben a házastársak éjjel, nappal szexuális ténykedésükről elmélkednének. Vagy ha van is ilyen, nagyon gyorsan felbomlik. De ha ezt az alapképletet el is fogadnánk, a színpad ellenáll Miskolczi szándékának, s ami az első darabban még keltett érdeklődést, itt inkább csak gyengéit mutatja, ha kedélyeskedni akarnánk, azt is mondhatnánk, a róka ellenáll annak, hogy a második bőrt is lenyúzzák róla. Az egyes jelenetek nem állnak össze egésszé, szükség van a szerző jelenlétére, aki közbeszól, midőn megáll a játék és már nincs mit folytatni. Próbáljuk meg ugyanazt másként, mondja, de minden helyzetből csak annyit lehet kihozni, amennyi benne van, márpedig ezek az anekdotikus jelenetek végül is egy középszerű ismeretterjesztő ejőadás dramatizált illusztrációi. A második részben még felcsillan valami, néhány percig mintha színházat látnánk, de a lélegzet elfogy, a szerző pedig arra kényszerül, hogy újra csak magyarázkodjék. Pedig a Játékszín kitűnő színészeket vonultat fel, de Bencze Ilona, Pap Vera, Gáti Oszkár nem képes csodákra. így aztán minden marad a régiben, valamit ugyan megtudtunk reménykedő és boldogtalan feleségekről, de a valóságos élet a háttérben van, igazi boldogsággal és igazi tragédiákkal. CS. Tévénapló Bognár József köszöntése Éveken át Tolna megye országgyűlési képviselője volt, s újságírói tisztemből következett, hogy gyakran lehettem társaságában. Öröm volt vele lenni, okossága, derűs kedélye, szerteágazó érdeklődése pillanatokra sem hagyta cserben. Egyik látogatása alkalmával fölmentünk a szekszárdi tsz-nek a Bottyán-hegy lábánál lévő pincéjébe, meg akarta nézni azt is. Szép tavaszi idő volt, leheveredtünk a pince előtti gyepre, a tsz vezetői pedig igyekeztek jó házigazdák lenni. Egyikük tízliteres demizsont hozott ki a pincéből, a másik kenyeret, szalonnát vett elő a szatyorból. Mindkét művelet gyanús volt. Úgy van rendjén, hogy a gazda hébérben hozza a bort, így a vendég a színét is láthatja, a félkilónyi szalonna pedig úgy volt csomagolva, ahogy a boltban szokás. Bognár József meg is jegyezte ezt, mondván, reméli, az itt hizlalt disznóból való, mire az elnök zavartan mentegetőzött, hogy a csomagolásra nem kell adni, a szövetkezetben egyébként is ügyesek a lányok. No jó, egyelőre ennyiben is maradtunk. A képviselő kérdezgetett, bölcs tanácsokat is adott a gazdálkodásra vonatkozóan, beszélt a kockázatról, a nyereségről, szavát mindenki áhítattal hallgatta. Közben abbéli kívánságát is kinyilvánította, hogy ha már itt vagyunk, szeretné látni belülről is a pincét, ezt azonban az egyik vezető elhárította, mondván, előbb ízleljük meg a bort. Ez is megtörtént, meg kell hagyni, jó volt, még a tsz vezetőinek is ízlett. De Bognárt nem hagyta a kíváncsiság, egyszer csak felállt, s azt mondta, akkor nézzük meg végre belülről is a pincét, ahol ilyen jó borokat őriznek. A kívánság elől most már nem lehetett kitérni, benyomultunk tehát a pincébe, ahol rendben álltak a hordók, s a képviselő élénken érdeklődött, mennyi bort tartanak itt, van-e másfajta is, mint amit ittunk, a tsz vezetői pedig rendre feleltek. S ekkor történt a csoda, amiről tudni kell, hogy néha az is csoda, hogy valami nem következik be. A képviseld^ ugyanis csak állt a pince elején, s nem mondta, hogy „no nézzük csak meg, mi van ebben a hordóban ”, még csak meg sem kopogtatta őket, bólogatott, dicsérte a termést s újra koccintott a vendéglátókkal. Ebben pedig az volt a csoda, hogy a pincében kortynyi bor sem volt, amit ittunk, egy jómódú szőlősgazdától vették, a szalonnát pedig az újvárosi boltból. Bognár József még adott bölcs tanácsokat, amire a vezetők most már megkönnyebbülten bólogattak, bár közben nyilván arra gondoltak, hogy üres pince előtt ugyan mit ér a jó tanács. Történt pedig ez valamikor 1954 táján, s a hetvenéves Bognár József szavait hallgatva jutott eszembe. Mit is kívánhatnánk neki innen, Szekszárdról? Éljen soká, soha többé nem találkozzék üres pincével a szekszárdi hegyoldalban, de másutt sem. Scudéry kisasszony Madeleine de Scudéry kisasszony végigélte a 17. századot, így bőven volt ideje arra, hogy regényeket írjon. Két, egyenként tízkötetes regényfolyamát emlegetik az irodalomtörténetek, azt is megjegyezve, hogy ma már olvashatatlanok. Ettől függetlenül E. T. A. Hoffmann, a német romantika különc, de zseniális írója egyik novellája hőséül választotta, s ez az alig százoldalas elbeszélés is elég lenne ahhoz, hogy Hoffmann! a klasszikusok között emlegessük. A kora romantikusoknál minden a valóság és álom határán lebeg, ami egyébként Hoffmanntól sem idegen, de nagyon is valóságos környezetet teremt elbeszélésének, szereplői történeti személyek, mint Maintenon márkiné, Montespan márkiné, Racine, Boileau, La Chapelle, vagy Louise Fran poise de la Valliére, XIV. Lajos egyik kedvese. A környezet is hiteles, s ebből bomlik ki Madelon és Olivier Brusson szerelme. Izgalmas történet, Hoffmannak mindmáig legelevenebb írása. Ezt írta át tévéjátéknak s egyúttal rendezte is a darabot Maár Gyula, de már a megváltoztatott címen fennakadunk, ami nyilván utalás akar lenni Hoffmann regényére, melynek Az ördög bájitala a címe. Ebből lett Az ördög talizmánjai, csak a talizmán szerencsét hozó kegytárgyat jelent, s ide éppenséggel nem illik. Card iliac, a híres ékszerész, nem az ördög szövetségese, nem is kap tőle titkos talizmánt, hisz a végén maga is áldozat lesz. Cardillacot egy rémes emlék gyötrij története akár Freud példatárában is megállná helyét. Anyja még lánykorában találkozott egy lovaggal, aki ékköves láncot hordott nyakában. A lovag megpróbálta elcsábítani a szépséges lányt, de mikor megölelte, ez a nyaklánc után kapott, s ebben a pillanatban a lovag földre zuhant és meghalt. Cardillac amikor elmeséli a történetet, azt mondja, annak a pillanatnak átka sújtja őt, az anyai mozdulat él benne, s az ékszereket, amiket készít, magának akarja megtartani, akár gyilkosság árán is. Ez az ördögi szenvedély Cardillac irracionális vétke, de Maár Gyula adaptációjában ez elsikkad, szereplői egy szövevényes mese díszletei között jönnek-mennek, mondják a magukét, de a film nem tudja érzékeltetni azt a fojtott légkört, ami Hoffmann elbeszélésének lényege, s a szerelmeseknek is innen kell kilépniük, hogy végre boldogok lehessenek. S valahol itt van a titka annak is, hogy a Scudéry kisasz- szony - ez az elbeszélés eredeti címe - mindmáig eleven olvasmány, olyan történet, ami az olvasó szívét mindig megdobogtatja. A filmről ezt nem mondhatjuk el. Kár, mert ez a remekmű megérdemelte volna, hogy egy jó író közvetítse a titokzatos Hoffmannt. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Hang és játék Könyv Végh Antal: Kenyér és vászon Szokások, hagyományok, emlékek Még évekkel ezelőtt, szintén a rádióban, volt egy műsor, melyben felnőttek és gyerekek közreműködésével azt vizsgálták, mely tulajdonságok, jelek alapján lehet legjobban felismerni valakit. Kiderült, a gyors azonosításra a legalkalmasabb az illető hangja. Mert a hangszin, a jellegzetes beszédtempó csalhatatlanul elénk vetíti a beszélő arcát, küllemét is. Ismeretlen hangot hallva pedig megpróbáljuk elképzelni, valakihez hasonlítani, és a hang abban is befolyásol, hogy jó vagy rossz tulajdonságokkal ruházzuk fel. Ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben, miközben vasárnap kora délelőtt Twist Oliver történetét hallgattam a Kossuth rádióban. Szeretem a hangjátékokat, számomra talán ez a legkedvesebb rádiósműfaj. Mindig csodálom, hogy emberi hangok, ügyesen, leleményesen alkalmazott háttérzajok segítségével milyen meggyőzően, hitelesen látjuk, éljük végig a történeteket. Sok színész csodálatos orgánumát, a hangjában rejlő sokszínű kifejezőkészséget csak ilyenkor fedezzük fel. A főként gyerekeknek szóló hangjátékban Kállai Ferenc alakítása volt számomra maradandó élmény. A műsor pergett, hiszen ha hanggal kell játszani, nincs lehetőség „üresjáratra”, nem fáradhat ki a cselekmény, mint a vizuális műfajoknál ez oly sokszor előfordul. Rádióban szinte soha. Twist Oliver történetét mindenki ismeri, láthattuk már filmen, olvashattuk könyvben Dickens kedves, ugyanakkor megrázó módon reális művét. Tudjuk, hogy a végén minden jóra fordul, mégis izgulunk, egészen a befejezésig. Tudjuk, hogy csak elképzelt játék, amit hallunk, mégis komolyan vesszük. Érezzük, a szereplők teljes átéléssel játszanak, tudva, hangjukkal kell kifejezni minden tulajdonságot, hangulatot. S ezt sikerrel tették. Vasárnap délelőtt újra élhettük gyerekkorunk egyik kedves olvasmányát, kitűnő szereplők, és összefogott, igazán hozzáértő rendezés sikeres összjátéka mellett. W. M. „... nem egyszeri olvasmány lesz ez a könyv, mint egy regény vagy útleírás. Lapozgatni kell, olvasgatni, ahogy hajdan mi forgattuk a kalendáriumot. Eltelt az év, mire az utolsó lapokra is sor került. Ez a könyv is - olvasmányként - kitarthat egy évig...” Egyebek közt ezt olvassuk könyvkiadásunk fenti című, legújabb nagy sikerű művéről, borítólapjának ajánló soraiban. Elolvasása után azonban hozzátehető: nem csupán egy évre való, hanem az új nemzedékek részére is tanulságos, örökletes emlékeztető, érdemes besorolni a családi könyvtárba. Mert, amint szerzője írja, búcsúzó könyv ez gyermekkorának lassan ködbevesző szülőfalujától, annak hagyományos életformájától, szokásvilágától, természetkö- zeliségétől. Neki megadatott, hogy - az élet nehézségei ellenére is - a naponta kitáruló természeti környezetben, a ga- bonamezök, termőföldek, akácfasoros dűlőutak, szénaillatú rétek, sejtelmes erdőszélek, patakzó vizek, marhabőgéses legelők, a gulya és a nyáj mellett mesélő pásztorok, gyümölcsillatos kertek, életserkentő jó levegőjű táján élhetett kora ifjúságában. A hasonló emlékeket őrzőknek érthetően kedves ez a könyv, s különösen felüdítő azoknak, akik sokkal sivárabb, városi környezetben nőttek fel. A mintegy 700 oldalas könyv a szatmári szépséges tájon, az Erdőhát közepén, a Túr, a Tisza és a Szamos folyók szegletében csaknem hétszáz esztendeje fennálló Majtis község sokrétű, magasan irodalmi szintű (lebilincselően olvasmányos) krónikája a valamikori tanító-szerző saját családjának és gyermekéveinek tükrében, időnként a mát is felvillantva. Bizony, akkor még jóval egyszerűbben éltek az emberek, ritkább volt a nagyzo- lás, sokkal jobban meg tudtak becsülni mindent, nemcsak a falat kenyeret, hanem egymást is. Akadt azonban elvetni- való is. Az író, a tanyasi tanító néha ellentmondásos alakján át is érzékeltetve, bemutatja a valójában erkölcsös életre és munkára nevelő hajdani népiskolát, a fa lusi gyerekek egykori játékait. Egy ki csiny, de jellegzetesen magyar falu lakói nak életével ismerkedünk meg a dolgo hétköznapoktól az ünnepekig, a kapá lástól, kaszálástól kezdve a kendermun kákon és fonás-szövésen át az aratásse együtt szentségnek tartott kenyérsüté sig, lekvárfőzésig, gyümölcsaszalásic savanyúkáposzta-eltevésig, disznótorig a házi munkákig. Az évszakonkénti munkákhoz, ünne pekhez kapcsolva ismerteti a szatmária által fogyasztott és kedvelt ételeket ií kétszáznál több eredeti - közte leveí mártás, főzelék, húsos és hústalan été savanyúság, tészta, sütemény, befőtt é lekvár - receptet közöl érdekes magya rázattal. Végh Antal e kiemelkedő művé vei nemcsak az élet tiszta forrását” őrzi szülőfalujának, hanem a régi magya népéletnek is sokszínű, maradandó em léket állított. BALLABÁS LÁSZLí
