Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
10 Képújság 1987. február 28. Gonoszkodik a test Gonoszkodik a vén test: handabandáival szemem fülem figyelmét magára kanyaritja óránkint és naponkint tesz fel kérdéseket az okot és a célt és az értelmet kutatja gonoszkodik a vén test: pórázra vett kutyák tálkáját hajkurássza gondolataim körbe növök egy-lényegessé ki tengely és közép és csúcs és mag s egyéb mást,bagatellizálok négymilliárddal együtt rám is kiosztatott e szörnyű csoda-század szégyene dicsősége egyetlen rögdarabról se mondhatok le még élek: birtokolnom kell az egész világot egyetlen rögdarabról se mondhatok le még élek: mind a világért rajtam a felelősség mi történik a földben a vizek mélyein a föld alatt s mi az elérhető egekben erősen érdekeljen és szóljak is bele (cipőm ruhám ügyébe legbenső dolgaimba) gonoszkodik a vén test: nyűgös kényes hiú szeretne bőröm börtön-falaiba bezárni de régi jó szokása szerint nem tűri a lélek s nagy mozdulással ki-kivág tőmlöcéből Nikolaj Aszenov: Válságos időszak Rögtön az esküvő után így szólt a feleségem:- Előre figyelmeztetlek, hogy viselkedj rendesen a mamával! Válságos időszakban van, és most szerfölött érzékeny. Nagyon ügyelj arra, mit mondasz neki! Megígértem, hogy óvatos leszek, hiszen a család érdekei megkívánják, hogy az ember jó viszonyban legyen az anyósával. A elkövetkezendő tízegynéhány esztendő az anyósom válságos helyzetének a jegyében telt el. Ekkor született a kislányunk majd utána a fiunk. Egyik nap hajba kaptam a lányommal. Alaposan lehordott, én pedig már készültem ellenvetést tenni, amikor félrevonszolt a feleségem:- Figyelj oda! Most lépett a pubertáskorba! Ez válságos időszak a számára. Jól gondold meg, mit mondasz neki! Megfogadtam, hogy így teszek. Újabb öt esztendő telt el. Egyik este későn jött haza a fiam. Fölkeltem az ágyból azzal a szándékkal, hogy lekeverek neki egyet, de éreztem, hogy a feleségem a váltamra teszi a kezét. Visszaha- nyatlottam az ágyba, és rájöttem, hogy pubertáskorban van a fiam, ami pedig, mint tudjuk, válságos időszak. Ügyelnem kell arra, mit mondok neki, mit csinálok, és milyen kapcsolatot alakítok ki vele. Arra az álláspontra jutottam, legjobb, ha ki sem nyitom a számat, és úgy teszek, mint aki se lát, se hall. így múlt el a következő négy-öt esztendő. Egyik alkalommal összekaptunk a feleségemmel. Éppen azon törtem a fejem, milyen jó szaftos kifejezéseket vághatnék hozzá, igazodva a kialakult helyzethez, amikor elém álltak a gyerekek. Mély megvetés bujkált a szemükben, a lányom pedig így szólt hozzám:- Papa! Jól gondold meg, mit mondasz a mamának! Válságos időszakot él át, és most nyugalomra, gyöngédségre van szüksége! Néhány pillanatra valósággal kővé meredtem, és újabb tíz esztendő jelent meg a lelki szemeim előtt, ami e válságos időszak jegyében fog eltelni. Az élet azonban megy tovább. Két-három év múlva én is válságos helyzetbe kerülök. Már alig várom, hogy végre kipakolhassam mindazt, amit ezalatt a harminc esztendő alatt magamba fojtottam. Csak egy valami nyugtalanít: vajon ki fogja őket figyelmeztetni arra, hogy fogják vissza magukat, ha velem beszélnek? Bolgárból fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Párizsi pillanatfelvétel Hatalmas kőd van. A fény fővárosa délelőtt tízkor besötétedett. Mintha a Napkirály gyertyáit sorra leoltogatta volna valaki, metszőén hideg szél fújt. Az Eiffel-torony kettémetszve látszik. A csúcs eltűnt az ideiglenes égben, s már-már nem tudom: a torony tartja-e az európai borút, vagy a köd támasztja a vasoszlopot. Amely végül is attól szép, hogy nincs semmi értelme. A Trocadero téren állunk. Előttünk homorú épület, mint a Szajna felé görbülő két hatalmas tenyér, a Chaillot-palota keleti és nyugati szárnya. Előtte tér, mindenki siet, fázik. A köveken néger fiúk térdelnek, árusok. Farmernadrágban és pulóverben, alig felöltözve kínálják az afrikai egzotikumokat. No és a giccseket. Úgy néznek fel, mintha imaszőnyegről figyelnék a forgalmat, háttal a toronynak. Kissé előrébb, négy-öt lépcsövei lejjebb, két motoros rendőr berregteti Hondáját. Nézik a buszból kiszálló turistákat, fekete bőrszerelésükben mosolyognak. Mozdulatlanok. Aztán egyszerre felmotoroznak a lépcsőkön, a kistéren a legnagyobb fordulatszámra berregtetik a motorokat, s egy villanás alatt ott teremnek a négereknél. Elzavarják őket. Aztán le sem szállva a Hondáról, leugratnak a lépcsőkön és elmennek. Az egyik fekete bőrű fiú leveszi szőnyegéről a követ, s akkora szél fúj, hogy felgöngyölíti. Fut portékája után. Aztán aki arra jár, felszedegeti és visszaadja. Kár, hogy a Napkirály nem láthatta. Aki esténként, ha nem sütött a Hold, az utcákat gyertyákkal világíttatta ki. Ö állíttatta fel a rendőrséget is. (Már akkor sem volt valami fényes a közbiztonság Párizsban.) Most is bármelyik pillanatban, bárhol robbanhatna bomba. A francia fővárosban a szirénázásokra már senki sem kapja fel a fejét. Olyan természetes, mintha egy kávét kérne az ember az utcasarkon. Száguldoznak a motoros és az autós rendőrök, a terrorizmus túlsó végletei. Mindenhol ott vannak látszólag, de a valóságban a lehetetlenre vállalkoznak. így aztán a racionalitásban is irracionálisak - elküldik a néger fiúkat. Ahogyan a Szajna folyik odalenn, eszembe jutnak, amik a metróban történtek. Kábítószeres fiatal férfi támolygott a kocsiba, nekidölt az ajtónak, s gitározni kezdett. Énekelt. Valami furcsán nyers, de mégis csak hajlított dallamokat. Franciákat. Csak a külföldiek figyelték, s az az érzésem, hogy itt végső soron mindent csak a külföldiek figyelnek. A párizsiakat nemigen érdekli Párizs. Gyönyörűen énekelt, amikor az egyik állomáson két rendőr szállt be. A fiú már velük együtt szállt ki, de azért még nem vitték magukkal. A metró külön életet él. Egy öregasszony olyan beszédet tart, amelyre még a franciák is felkapják a fejüket. Mosolyognak. Az öregasszonynak talán még szoknyája sincs, legalább ötven színes kendővel csavarta magát körül. A derekán nyolc-tíz más méretű és színű táska lóg. Beszél. Lendületesen, pátosszal, a görög és római szónokok is tanulhatnának tőle. Persze egyetlen szót sem értek a szövegből, mégis lenyűgöz. a hangsúlyok, a szünetek, a hang elgyengülése, és a már-már ordítozásig felerősített beszéd megdöbbentően hat. Hiteles, mert hisz abban, amit kiejt. Több állomáson keresztül mondja egyfolytában. Sejtésem szerint hittérítő lehet, valamelyik sz.ektának a tagja és szónoka. Gyönyörű öregasszony. Párizs legutolsó bohóca, kendőkből összecsavart Eiffel-torony. öt szeretném meghívni a legközelebbi kávézóba, s a kedvéért talán még franciául is megtanulnék. Olyanok a presszók és a kiskocsmák az utcákon, mint a Napkirály szeme. Titokzatosak, minden ház alatt ott vannak, s mindegyik más. Talán még a nagy uralkodó idejében épültek. Azt hiszem, hogy Párizs szellemiségére a házak padlásterei, a könnyedségére, a lezserségére az épületek földszintjén végighúzódó presszók hatottak elsősorban. Aztán a Montmartre dombja. Festők és mulatók magaslata, ahol néhány frankért lerajzolják vagy lefestik az embert. Az egyik művész árnyképeket vág ki papírból, az arc sziluettjét. Úgy csattog az olló, ahogyan a téren az árva galambok szárnya. Fizetett, kimért, kidekázott bohémélet. Szürke, mint a Szajna vize. Az egyik alagsori mulatóban a mennyezet fagerendás. Két zenész és húsz-harminc diák francia sanzonokat énekel. Egymás után fogynak a vörösborok, a pezsgők. Az öreg, pocakos énekes kívánságra bármit eldalol. A zongorista időnként felugrál a székéről, játék közben integet. Aztán egyszer csak befejezik a zenét, az öreg egy kalappal körbejár. Aprópénzt gyűjt. A Montmartre alatt ott a Pigalle. Ki tudja, hogy mi van most a 63. számú házban, ahol először állította ki műveit Van Gogh? Biztosan valami kabaré, szexmozi, vagy műsoros bár - lányokkal és fiúkkal. Eladhatókkal és megvehetőkkel. A pillanat tulajdonosa a vendég, s a Pigalle központjában forog a Moulin Rouge vöröslő vitorlája. Nem a szél, hanem az öreg kalapjában összegyűlt aprópénz mozgatja, vagyis ez már nem is annyira apró. Mintha a világ kéjérzete pörögne a párizsi éjszakákban - megállíthatatlanul. Hatalmas köd van, íme a Trocadero. Fázom, és nem szeretem Párizst. A néger fiúk is lassan elmennek a rendőrök után, félve és dideregve tudják a rendet. Az Eiffel-torony derékba törött, ahogyan a világváros sem olyan, mint amikor a mítoszait megteremtette magának. Ide látszik a Szajna, s szürkén hömpölyög tovább, mint Párizs szemetes utcáin a forgalom. S ez a köd, ez lenne a Napkirály tekintete? VADERNA JÓZSEF Szépen magyarul - szépen emberül Fölélénkült élő szavunk mostanában. Persze korábban sem volt é/óTialott. Hajdanán úgy született meg, mint melléknévi igenév: vadon élő lény, tanyán élőémber, vagyis olyan, ami vadon, illetőleg aki tanyán él. Aztán afféle tulajdonságot jelentő melléknév lett, amilyen a valóságos, eleven: élő tanúbizonyság, élő hagyomány. Sőt főnevesült is, vagy úgy, hogy hozzátapadt az utána következő szóhoz (é/ólény), vagy maga lett azzá, amire vonatkozott: az élők tulajdonképpen élőlények, élő emberek. Sokan vannak ma már az élők között. Hiszen bármelyik ágát nézzük is, elég népes az élő szó családja. Beletartozik az egész élővilág. Az élő természetnek egy részét alkotják az élő növények, az élő virágok. A sűrűre rakott bokrokból élősövény tevődik össze. Ha élő állatot szállítanak a vasúton, akkor élő rakománynak nevezik, ha pedig még még is mérik, akkor élősúlyhoz jutnak. Nemcsak azért beszélhetünk élővízről, mert élő anyag, élő szervezet van benne, hanem azért is, mert természetes forrásból, friss vízből táplálkozik. Csak manapság sajnos - ahogy egy illetékes nyilatkozta - köny- nyen szennyezetté válik. így vannak élő ismereteink is: sok esetben élő lexikonná gazdagítanak, máskor meg élő szoborrá merevedhetünk tőlük. Nem árt hát, ha majd megszólal az élő lelkiismeret is. A rádióban, a televízióban nem ritkán folyik élő adás, élő közvetítés, élő tudósítás. Korábbról tudjuk, hogy művek előadásával a színpadon élővé lehetett egy-egy újság, eleven mintával az utcai forgatagban egy-egy reklám. Ma már a szórakoztatóipar élő lemezbemutatót, sőt egyéb élő műsort is tart. De a nyelvészet se marad le. A ma beszéde és írása élő nyelv, élő nyelvhasználat, de beszélt változatát, legyen köznyelvi vagy területi, sokan már így nevezik: élőnyelv, azaz egybeírva. Élőbeszédnek is mondják, persze nem csak élőszóban. Mennyire üde, színes valóság az élő szónak ez a mai élete. Csak nehogy modorossá váljon azzal, hogy elveszi a teret rokon társai elől. Mert például az adás egyneS, helyszíni, esetleg közvetlen, sőt néha eredeti is lehet. A lemezbemutatóhoz szintén illik más is: az eleven, a személyes, az emberi. A nyelvnek sem árt néha tágabb értelemben a mai, a jelenlegi, szűkebb jelentésben a beszélt, a beszédben. így csoportosan talán még sokszínűbbre, még emberibbre formálódhat élő szavunk élőképe. MOLNÁR ZOLTÁN MIKLÓS Csányi László: Tolnából Baranyába VI. Mohács felé A szekszárdi régi megyeháza falán márványtábla hirdeti, hogy 1526. augusztus 14-én, Mohácsra tartva, itt vonult át hadával II. Lajos király. Augusztus 6-a óta Tolnán várta a jószerencsét, de a harcosok lassan, kedvetlenül gyülekeztek, a hadvezetés is tétova, csüggedés és oktalan derűlátás váltja egymást. Budáról 3 ezer főnyi sereg indult útnak július 20-án, de Ercsiben is csak Báthory András csatlakozott hozzá csapatával, pedig nem sokkal később, Dunaföldváron már arról értesültek, hogy nyakukon a veszedelem, Pétervárad is elesett. Tolnán az urak hosszasan tanácskoztak, a józan Tomory, aki ismeri seregének harci erejét, váltig azt tanácsolja, kérjenek békét a szultántól, Brodarics István' pedig, aki majd szemtanúként számol be a szerencsétlen csata lefolyásáról, így ír Tolnáról a Budán reménykedő királynénak: „Csodálkoznék Felséged, ha itt lenne a mieink tanácskozásán; csakugyan mindany- nyian azt hiszik, hogy szárny nélkül is repülhetnek s kétségbeesettnek, gyávának szidnak engem, ha óvatosságra intem őket”. Szerémi György, az udvari pap, akinek számos korabeli pletykát köszönhetünk, Budáról figyeli az eseményeket, s azt is tudja, hogy a Mohácsra induló király megparancsolta a személye körül szorgoskodóknak: „Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket." S hozzáteszi, természetesen már jóval Mohács után, „ennyire eltompította az Isten az eszét”. A sereg útját baljós jel is kísérte, amit Brodaricstól tudunk. Budáról indulva első nap Érdig jutottak, Sárkány Ambrus tanyájáig, „itt váratlan betegség ragadta el a királytól azt a lovát, mely számára mind között a legbecsesebb és legkedvesebb volt, ez hihetetlen fájdalommal töltötte el, sokan rossz előjelnek tekintették". Szekszárdon épp csak átvonultak; kövessük mi is nyomukat. „Kétszeri táborveréssel” értek Bátára, írja Brodarics, ami azt jelenti, hogy meglehetősen lassan haladtak. Az időpont augusztus 17: két hét sincs már Mohácsig. A török sereg két nappal korábban bevette Eszéket, rögtön hidat vert, s augusztus 27-én, átkelve a Dráván, megindult Mohács felé. A királyi sereg ekkor körülbelül 25 ezer katonát számlált, de a szultáné is csak ennek kétszerese; a több százezres ármádiáról szóló híresztelések alaptalanok, a történész Szakály Ferenc azonban ettől függetlenül nyomatékkai szól „a két hadsereg közti minőségi különbségről”, ami a számarányokat nem tekintve is eldöntötte volna a csata kimenetelét. Ami augusztus 29-én a mohácsi síkon történt, jól ismert. De azért talán nem felesleges egy török történetírót idézni, mert a másik oldalon Mahmud Terdzsü- man így látta az eseményeket: „Az iszlám padisahja is megszámlálhatatlan igazhitű seregével az említett helyhez érkezett. Irgalmatlanul kardot rántva, késedelem nélkül rárohantak a hitetlenek seregére és megkezdődött a csata. Azon a napon világos reggeltől napnyugtáig olyan csatát vívtak, hogy a hitetlenek szemében szűkké tették a világot. Végül is a Megsemmisítő Király (azaz Allah) segítségével az átkozott hitetlenek seregét legyőzték és ezzel az iszlám lett a győztes és győzedelmes. A hitetlenek katonáit kardélre hányták.” Közöttük volt Tomory, a „büszke vezér”, akinek holttestét a törökök megkeresték s levágott fejével díszítették táborukat. Brodarics felsorolja, kik maradtak a csatatéren: Palinai György, „jogtudományáról és életmódjának feddhetetlenségéről híres bosnyák püspök”, Perenyi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksy Balázs győri, Csaholy Ferenc Csanádi püspök, s elesett Szálkái László esztergomi érsek is. A csata - ellentétben török történetírókkal - csupán 1 -2 óráig tartott, s a menekülők helyzetét nehezítette, hogy eleredt az eső, a Csele-patak megáradt, s a mocsaras vidéken sokan elmerültek a feneketlen sárban. A nehéz páncélzatú Lajos királynak is ez okozta vesztét, bár róla Szerémi György egészen más történetet tud, ami jól mutatja, hogy az elkeseredett közemberek között milyen álhírek terjedtek. Szerémi szerint Lajos királyt épségben vitték át a mocsáron s egy Báta melletti faluban pihentek meg, itt volt Tomory Pál is. Amikor ő elment szállására, „monda Szepesi György: te király, bestye táncos király, elvesztetted Magyarországot”, s ezután „kihúzta cseh kardját és megszúrta több mint háromszor”. Közben visszaérkezett Tomory s látva a véres tettet, megölte a király gyilkosát, majd öt is ledöfték, Lajos királyt pedig „ruhájából kivetkőztették s így vitték a tóhoz. De nem bocsátották le a tóba, hanem a tó partján lenn ástak sírt szegénynek, s ott hagyták”. A történet olyan, hogy akár Shakespeare is feldolgozhatta volna valamelyik királydrámájában, csak hát az egészből egy szó sem igaz. Lajos király holttestét a csatatéren találták meg, bár nem olyan ünnepélyesen, mint Székely Bertalan festményén látjuk. Székesfehérváron temették el, de a csata névtelen áldozatai sem maradtak temetetlenül. Ez már másik történet, de kár lenne említetlenül hagynunk. Kanizsai Dorottya boldog házasságban élt első férjével, Geréb Péterrel, ahogy ékes. latinsággal mondja egy korabeli oklevél, „unanimi concordique animo vixit”, tehát lelkűk egyetértésében éltek, amit második férjével, Perényi Imre nádorral kapcsolatban nem lehet elmondani. Ennek halála után kelt II. Lajos oklevele, amely Dorottya asszony „állhatatosságát, őszinteségét, hűségét, vallásosságát” dicséri, hangsúlyozva „legszebb erényei nagy számát”. Mohács után Kanizsai Dorottya négyszáz embert fogadott, akik elhantolták az elesetteket. Szolgái fáklyát tartanak kezűkben és a fáklya fénye a lombokra fröccsen s különös árnyakat ingat,- miként Babits írja versében. Mellette azonban egy másik kegyele- tes asszonyról is meg kell emlékeznünk, Ráskay Magdolnáról, Pálóczy Antal feleségéről, aki Kanizsai Dorottyával járta a gyászos csatamezőt, s megtalálva férje tetemét, Sárospatakra vitette s ott temette el. A szultán pedig nyomult tovább, szeptember 12-én már Budán volt, még pénzt is osztott a betegek, nyomorultak között. Elégedetten üldögélt a királyi vadaskertben, de azért ez ne hasson meg bennünket. A diadalmas szultán épp csak megpihent Budán, két nappal később, szeptember 14-én felgyújtatta a várost, csak a várat kímélte meg, majd a Duna-Tisza közén megkezdte a visszavonulást. Alig három évtized múlt el Mátyás király dicsőséges uralkodásától, de ezekben a hetekben II. Szulejmán is csak alkalmi hódító, aki október 12-én el is hagyta az ország területét. Véget ért a hadjárat időszaka, megjött a hűvös ősz, közben pedig a keleti tartományban a dervisrend vezetésével lázadás tört ki, tehát mindenképpen haza kellett térnie. Nem kell sokáig várnunk, nemsokára ismét hadai élére áll. A töröktől érintetlen területeken azonban tovább folyt az élet, gazdag középkori díszleteink között. Mi is hagyjuk el a gyászos színteret, ahol ma emlékpark idézi a hős vértől pirosuk csatamezöt, járjuk be a magyar középkor tájait. (Folytatjuk)
