Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

lO^fePÜJSÄG 1987. február 14. (Hó) helyzetjelentés Fodor Andrásnak „Piros csizmám nyomát Hóval födi bé a tél" A tél, íme: a tél már csöndmundérba vonta őszutónk zúzos közkatonáit. Szotyog a hó, most is - akárha Nakonxipánban -, örvénylik lila labdacsokkal. Liliomsikoly. (Pöröl N. L, az égi partról) poroszka-fagyok a vizek mentén. Hó hull, mint vének pillantása, mint vétkes tekintet. ILLETÉKES SZERVÜNK FELKÉSZÜLT A TÉLRE, VAN HOMOK, SÓ IS, ELEGENDŐ Hó hull, mint égi-foszlány, s „ezen az istenszőnyegén’’ hazává fehérül ez abrosznyi Európa. Hó hull, cirmosak a DONNERI DOMBOK, lábuknál nyugalom, fonák-feszület, A TYRI FJORD-on cukorsüveg. A KELETI SZEGLETEN CIKLONOK MOTOZNAK. Molnár Imre: VALAHA Valaha itt ültem Judittal orozva fogtam a kezét, mintha számomra nem is volna kezén kívül más menedék. Öt éve, ötven éve - mindegy, eléri az emlékezet s befogja, mint én gúzsbafogtam azt a vergődő két kezet. Látom napszállat-ívbe hajló szempillák nomád sátrait, az emlékezet égbe lendül s a kor korlátján áthajít: érzem a zajló vér fölött az acélos pillantás-hidat, mosolyát ízlelem s a csókját, mely mint a spongyát, átitat. A hangja: ódon szláv zsolozsma, zengéstől megrepedt harang, horgasztja hűlő ifjúságom, e boldogot-boldogtalant. és itt a kávé: sanda gőze hajfürtjeként arcomba csap... Judit halott már, bennem él csak, tizenhétévnyi sír alatt. Csáth Géza: A TOR A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztöme­geken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pis­logtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról. Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kiné­zett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin, még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsi­mítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meg­gyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a réklijét ve­tette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és fel­fűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte pi­ros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit. Mindezt gyorsan, lélektelen ül csinálta, mint valami gép. Vég­re előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és kiment a konyhából. Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.- Haj-né! - sikoltott a fogai között. Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta:- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat szegény árva. A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mo­sópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá. A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letér­delt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgőit a láng. Azután a sza­kácsnőt keltette föl, elkészítette az élesre fent késeket, és visz- szasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!... Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak né­hány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e. Bement a konyhába.- Jó reggelt!- Adjon az isten! Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosán tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára. Ma­ris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fe­jét, és rakta a szalmát tovább. Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifi- jurak és a kisasszony. A kocát hamarosan előreterelték. A hentes meg csak oda­ment, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:- Ujjé, a Maris fél. A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb- nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznó- hússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok he­vertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. A hentes, a szakácsnő és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészül­tek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta -, ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert ak­kor sose lesz semmi.- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, ököllel, és elpirult. Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a sza­lonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében a sértők tisztításán.- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott. A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsnő a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz me­legsége terpeszkedett. Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében. Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az iz­mos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húsköte­lek. A lélegzete is majd elállóit, kiáltani se tudott. Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha bu­ta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa... Aztán behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta. Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt. Csányi László: Tolnából Baranyába IV. A magyarokig Nem is lehet alapja. A keltáktól kezdve nagyon sok nép élt ezen a tájon, gotokkal vegyes alán lakosság is, amint a regölyi fejedelmi női sír leletei mutatják, ugyan­akkor hun emlék nagyon kevés maradt. Pécs mellett, Üszögpusztán, nagy úrra jellemző arany tárgyak kerültek elő, Bá- taszéken kétélű vaskardot találtak, ami a szekszárdi múzeumban látható, s bár­mily csábító lenne is a gondolat, a törté­nészek azt mondják, semmiképp nem At­tila kardja. Annál több a langobard emlék. 526-27 táján szállták meg a Duna két partját, Audoin király 546-ban egész Pannóniát elfoglalta, de 568-ban ők is elvonultak. Baranyában kevés nyomuk maradt, Tol­nában viszont eddig Kajdacson és Ta­másiban két temetőjüket tárták fel. A nyo­mukba lépő avarokról sokkal többet tu­dunk; már Wosinsky Mór ezer avar sírt tárt fel, amit az elmúlt években csak Tol­nában, újabb 1500 követett.- Az avar nép eredetét egyelőre nem ismerjük - mondja dr. Rosner Gyula ré­gész, jeles kutatójuk. - De nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az avarság történetének kutatását kezdettől megnehezítette egy előítélet, ugyanis az európai ember gondolkodásában állan­dóan kísértett a hiedelem, amely szerint a keletről érkezett népvándorlás kori né­pek „barbár” nomádok, következésképp kultúrájuk, társadalmi szintjük alacsony színvonalú. Sokáig a tudomány nem is gondolt ar­ra, hogy ezek a népek megtelepedett életmódra is alkalmasak voltak. A feltárt avar falvak, telepek alapján ma már egé­szen más kép alakult ki róluk. 1960-ban Dunaújvárosban meglelték az első avar falut, 1974-ben Mohács mel­lett, Kölkeden, a következő évben pedig Szekszárd közelében avar edényégető műhelyre akadtak, s három, majdnem teljesen ép kemencét bontottak ki. 1980- ban újabb műhely került elő, négy ke­mencével.- Mit tudunk ma az avarokról?- Elég sok mindent. Például ismerték a korongolást, az edényégetést - mondja dr. Rosner Gyula. - Az is tény, hogy az avarokkal megjelenő kerámiát csak itt, a Kárpát-medencében gyárthatták, s Szekszárd környékén volt az egyik kerá­miagyártó központ. Egyébként a Kárpát­medencéből ismert edényeknek körül­belül a fele a szekszárdi múzeumban található. Ma már azt is tudjuk az avarok­ról, hogy kemencéiket oly tökéletesen építették, ami több évszázados gyakor­latra mutat. Kifogástalanul ismerték pél­dául az egész égetési folyamatot. És még valamit el kell mondanunk ezzel kapcso­latban. A Kárpát-medencében az ava­rokkal jelent meg egy különleges formájú edény, aminek a magyarság életében, tulajdonképpen még napjainkban is, nagy szerep jutott, ez pedig a kulacs. Je­lenleg 21 darabot ismerünk, ezekből öt Szekszárdon van. Lehet, hogy meglepő, hagyományaink sem igazolják, de ha­sonló edényekkel főleg nyugaton talál­kozunk. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy az avar műhelyekben még a IX. szá­zad elején is folyt a munka, az egyes edényformákkal tehát találkozhatott a honfoglaló magyarság. Eleink 900 körül szállták meg a Dunán­túlt, a végleges berendezkedéshez azon­ban még egy évszázadra volt szükségük. Amikor Szent István megalapította a pé­csi püspökséget, már a határok is kiraj­zolódtak, s egy történelemre hivatott nép tekinthetett bizakodva a jövőbe. A törté­nelem bizonyítja, hogy soha nem adta fel a reményt, annyi balszerencse s oly sok viszály között sem. Ha ma végigtekintünk ezen a tájon, akár az alapítólevél is lehet kalauzunk, Ozorától Pécsig és még tovább, a Drá­váig. Sok minden változott az évszáza­dok során; tudjuk. Falvakat, jómódú tele­püléseket nyelt el az idő, amit Zrínyi nem ok nélkül nevezett irigynek. De sok min­den mégis csak megmaradt, mert az is a történelem tanulságai közé tartozik, hogy mindent soha nem lehet elpusztítani. Induljunk is el, múltba és jelenbe. Vá­laszthatunk az útvonalak között. Legegy­szerűbbnek az látszik, ha a solti átkelés után a 6-os úton megyünk Szekszárd és Pécs felé, majd tovább, Szentlőrincen, Szigetváron át a délnyugati rész határ­menti falujáig, Felsőszentmártonig. Át a Dunán Ludwigh Rohbock nürnbergi festő volt, de 1850-től tíz éven át hazánkban tartóz­kodott, hogy rajzokat készítsen Hunfalvy János „Magyarország és Erdély eredeti képekben" című könyvéhez. A rajzok, amiket később acélba metszettek, s kü­lön lapokként is árusítottak, pontos képet adnak a korról, a történelmi Magyaror­szág városairól, tájairól. Rohbock mester mindenütt megfordult, természetesen Dunaföldváron is járt, mert a kisebb hely­ségeket is meg akarta örökíteni. A tö­rök torony tövében, a Nagy kapunál, ahogy a törökök nevezték, telepedett le rajzónjával, s a kép azóta is alig változott: a mélyben a Duna szalagja látszik, előtte a dombon a vár, majdnem úgy, ahogy Ev- lia Cselebi látta, akit még többször is meghívunk útitársnak. Azt mondja a török világutazó, hogy miután Szulejmán a 936. évben, vagyis 1529-ben elfoglalta, megerősítette a La­jos király által épített várat. Török útitár­sunk azonban téved, mert eredetileg őr­torony volt, amit a XIV. században építet­tek, átellenben a merészen emelkedő dombbal, s évszázadokon át ugyanaz volt a szerepe, ami már a rómaiak idején is, akik innen figyelték a limesen túli el­lenséget. Tulajdonképpen mindig átme­nő hely volt Dunaföldvár, s mindmáig megmaradt annak, jóllehet az elmúlt évti­zedekben több kísérlet is történt, hogy lá­togatott fürdőhellyé váljék, amihez ren­delkeznék is minden adottsággal. A török toronyban kisebb múzeumot rendeztek be, ahonnan érdemes egy pil­lantást vetni a Dunára, miként a törökök is tették, a nyugalmas időkben. Evlia Cselebi is így látta őket, „a várszolgák va­lamennyien itt üldögéltek és a Duna ra­kodópartját nézték”. Egyelőre érjük be mi is a szép látvány­nyal, s induljunk tovább, de ezzel el is tá­volodunk a Dunától, majd csak Paksnál találkozunk vele igazán. Ekkor is csak percekre tűnik fel, az atomerőműnél az országút elkanyarodik, itt kezdődik Csámpa, jeles vadászterület, majd nem­sokára elérjük Dunaszentgyörgyöt, de a csendes falu már csak nevében viseli a Dunát, ami ide jó néhány kilométer, s út, sem vezet hozzá. Nem úgy, mint jó másfél száz évvel ezelőtt, amikor a Duna rakoncátlanul szelte át a vidéket. Az első szabályozási munkákhoz 1820-ban fogtak, s ötven év alatt ezen a vidéken tizenegy helyen te­relték biztosabb mederbe a folyót, de a hosszan tartó munka alig száz kilomé­terrel rövidítette meg a hajóutat. A táj ké­pén ez nem sokat változtathatott, amint egy 1837-es útinaplóból kiderül. Szerző­je Anatol Demidov, gazdag uráli gyáros­család tagja, aki a párizsi orosz követsé­gen szolgált, Napoleon egyik rokonát vette feleségül, s ezzel a San Donato her­cege címet kapta. Demidov hajóról nézte a vidéket, s így látta, „a magyar paraszt csupán azzal törődik, hogy házát magas­latra építse fel, s ha már biztonságban ér­zi magát, nyugodtan hagja, hogy földjeit évről évre elöntse az árvíz. Igaz, a nép régóta szenved már, és ezek az országos csapások sokkal keményebbek itt a Du­nánál". A magyar paraszt valószínűleg azért hagyta, hogy földjét elöntse az ár, mert nem tehetett ellene semmit, s az is­métlődő pusztítások még a mi száza­dunkban is tartottak. A megnyugtató ár­védelem csak az elmúlt évtizedekben fe­jeződött be, én pedig valószínűleg soha többé nem fogok ladikkal kikötni a bo­gyiszlói tanácsháza kapujánál, ahogy =• tettem 1956 tavaszán, a nagy árvíz alkal­mából. A vízszabályozás a tájat is megváltoz­tatta, itt is, épp úgy, mint lent a Sárköz­ben, s a paksi atomerőmű a dúsan termő vidékből emelkedik ki a Duna mentén, fe­lette az új városrész „tulipános" házaival, melyek magyaros díszítésükkel egy kis elevenséget visznek a panel egyhangú­ságba. Paksról sűrűn szólnak az újságok, mert növekvő szerepe van az ország energiaellátásában, s ma már arra is ke­vesen emlékeznek, hogy neve, amit so­kan a pax=béke szóval hoznak kapcso­latba, valamikor csak a rádió vízállásje­lentésében szerepelt, még azzal sem tö­rődve, hogy nemes bor terem itt, s ha híre nem is vetekedhet a közeli Szekszárdé- val, barátságos koccintásra érdemes lenne itt megállnunk, de utunk sürget, nem messze van ide Tolna, ami a XVI. században egybekapcsolódott Baranya nevével. A népi játékos-ritmikus szólás toro- nyát-boronyát emleget, de mögötte egé­szen más rejtőzik; a Tolnát, Baranyát bejárni mondás rövidült meg így, s azt je­lentette, hogy aki bejárta ezt a vidéket, csak okos ember lehet, miután a Mohács utáni időkben itt voltak a török által meg­szállt országrész legjelesebb iskolái. De mielőtt belépnénk a történelem mélyrétegébe, álljunk meg néhány perc­re Paks határában, pontosan a 116-os kilométerkőnél.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom