Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
10 NÉPÚJSÁG 1987. január 24. Lehoczki Károly: Hidegben Teérted, miattad bánat görnyeszti a bütykös, téli fákat s mint aki társát szóból sem érti topognak hóban felnőtt emberek. Tavasz, nyár, ősz, mind letűntek. Újat már csak a fagy hozhat elém. Függök az idő csapzott kötelén, értem a szelek egymásra hágnak. Teérted is. Belül télben, kiszépült, cicomás szűz-fehéren, * nézd, külső tavaszok; nyarak, őszök vad lombja nyűtt testünk beteríti. Mogyorósi Erika: XXXXX írógép fölött magasodhatsz míg az ablakon a rácsok csíkokra szabdalják az égitesteket Szeretnél a csillagokhoz hasonlítani ők sértetlenül hatolnak át a réseken Talán ezért szereted az éjszakát Lebben a függöny - Rilke lép elő s te szégyenkezel hogy élősködik rajtad a fájdalom ő meglocsolja virágaidat letörli a port odaköszön József Attilának majd távozik Szobádat elsötétíted már gyanakszol a hóhullásra is Most először kulcsra zárod az ajtót Darabokra törsz egy hanglemezt Mezítelenül költözöl az ágyba S holnap újból levelet vársz telefonhívást táviratot Liszt Ferenc szülőházában f ram liszt - Geburtshaus, Kaiéin# A képeslap az emlékmúzeummá alakított szülőházról, a fiatal Liszt Ferencről Ahogy Kópházán átléptünk az osztrák-magyar határon, Burgenland falvain keresztül vezet az országút tovább. Rövidesen megpillantjuk a jelzést, merre forduljunk Raiding felé. Alig negyedóra múlva a főutcájába érünk, Richard Wagnerről nevezték el, folytatása a Liszt Ferenc utca, amely egészen a mjűvész szülőházáig kísér. Ha nem jelezné emléktábla, nem tűnne ki a környezetéből. Körülötte régi, egyszerű parasztházak sorakoznak, mint kétszáz évvel ezelőtt. A hajdani doborjáni juhászok pátriáját szelíd patak szeli át. Fahidját éppen ifj. Liszt Ádám. magas kőfallal védett, tiszttartói portája előtt verték le, amely mostanában igen keskenynek bizonyult. A centenáriumi évben Liszt tisztelői rajongói nemzetközi zarándok- hellyé avatták Raidingot, az egykori Do- borjánt. A Burgenlandi Tartományi Múzeum gondozza az emlékhelyet. Tágas udvarában bólogató gémeskút, árnyas kerti lugas, a hosszú, tanyára emlékeztető épület oldalán. Közepén a bejárati ajtó felett magyar nyelvű felirat tudatja, hogy itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. A Soproni Irodalmi és Művészeti Kör állíttatta, még 1881-ben. Az épület négy helyiségében a géniusz életútját mutatják be, gyermekkorától a Bayreuth- ban bekövetkezett haláláig. Tornáca ma előtérnek szolgál, innen nyílt balra a konyha, jobbra a lakószoba, mögötte pedig a Liszt család szűk, közös hálófülkéje. Most a magas írópulton vaskos vendégkönyv, lapjai órák alatt megtelnek. Szemben vele, a közelmúltban, a 175. születésnapon felavatott emléktábla Bayreuth városáról, Hans Walter Wild főpolgármester helyezte el, a művész mellszobrára Forrai Miklós, a Magyar Liszt Ferenc Társaság főtitkára tűzte a magyar zászlódíszes koszorút, körülöttük naponta felfrissülő virágerdő. A szobákban öreg bútorok állnak, régi edények a falak mentén, a gyermekkor első hangszerei. Megszólaltatásukra Liszt Ferencet édesapja tanította, aki Esterházy Miklós herceg udvari zenekarában, a közeli kismartoni - mai eisenstadti - kastélyban muzsikált. Itt állt az évszázadokat megélt orgona, a szomszéd falu templomából ajándékozták, mert gyakran játszott rajta a fiatal Liszt. A tárlókban levelek, kéziratok, kottalapok, fényképek családjáról, barátokról, akik a legendás hírű ember és művész közelében lehettek. Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Ábrányi Emil társaságában láthatjuk öt, majd pesti tanítványai között. Megörökítette egy felvétel azt a jelenetet is, amikor élete delén szülőházába hazatért, és kocsiját boldog cselédek, ismerősök fogadták. A lángész pályafutását a XIX. század zenei életének tükrében tárja a látogatók elé a megrendítő, meghitt hangulatú kiállítás, amelynek gondozásában részt vállal a határvidéken élő burgenlandi magyarság is. ERDŰSI MÁRTA Heli Busse: Hivatali számtan A meteorológiai intézet megyei hivatalának vezetője gondterhelt arccal nézegette a kezében lévő papírdarabot amelyen ez állt: Irányelvek a következő évi terv összeállításához. Semmilyen új gondolata nem volt ezzel kapcsolatban, ezért hivatta helyettesét, Jürgen Schrödert- Jürgen, ki kellene találnunk valamit - kezdte. A munkánk minőségének emeléséről van szó, de hogyan?- Vezető szaktárs - mondta a helyettes. A minőségen véleményem szerint a meny- nyiség révén javíthatunk. Ha például vállalnánk, hogy naponta nem 1, hanem 2 vagy 3 időjárási előrejelzést készítenénk a megyére, máris növekedne az esélyünk a tényleges időjárás meghatározására.- Első hallásra jó ötletnek tűnik - közölte a hivatalvezető. - De hogyan valósítjuk meg? Hiszen csak egy munkatársunk van, a szegény, öreg Klaus bácsi, öt azonban a napi egy előrejelzés is annyira leköti, kimeríti, hogy más munkát már képtelen elvégezni.- Semmi baj, főnök - folytatta Jürgen. Klaus elkészíti a napi előrejelzést mi pedig a tényleges időjárásnak megfelelően megváltoztatjuk azt, mondjuk kora délután, illetve kora este. Ha például a délelőtti előrejelzésben nem szerepel eső, bár egész délelőtt szakad, akkor gyorsan átírjuk a prognózist így esetenként csak egy-egy félmondattal kell kiegészíteni a jelentést. Kiváló munkát végzünk majd.- S ha még így sem találjuk el a megfelelő időjárást akkor mi lesz? - kérdezte a vezető.- Akkor sincs baj - válaszolta hanyagul a helyettes. Nem mi leszünk az elsők, illetve az utolsók, akik nem tudják teljesíteni azt amit vállaltak. Ha véletlenül előfordulna olyan eset hogy nem válik be az előrejelzésünk, akkor is tudunk védekezni. Például, ha jelentős mennyiségű esőt jósoltunk a megyére, s ennek ellenére ragyogott a nap, akkor elmondjuk: az előrejelzett csapadék jelentős károkat okozott volna a mezőgazdaságban, megnehezítette volna a közlekedést.. stb., stb. Tehát igazán mindenki örülhet annak, hogy végül is nem esett! A lényeg az főnök, hogy mindig alaposan meg tudjuk magyarázni hibás előrejelzésünket!- Hát ez remek - áradozott a hivatalvezető. Azonnal összeállítjuk terwállalásainkat. Állandóan dicsérnek majd bennünket s természetesen ennek anyagi vonzata is lesz -.gondolta tovább magában. Hivatalunk virágzik majd. Semmiképpen nem hibázhatunk. Egyszerű számtan ez: kevés jelentés - alacsony színvonal; sok jelentés - magas színvonal. Fordította: SZABÓ BÉLA Csányi László: Tolnából Baranyába (I.) Ki tudja miért, a tolnai, baranyai ember ritkán kockáztatja meg, hogy Pestről az Alföldön át igyekezzék haza, pedig nem hosszabb az út, Solt felé talán nyugod- tabb is, mint a forgalmas 6-oson. Pestet elhagyva a táj alig különbözik a túl a dunaitól, az Alföldőn pedig egyelőre több a . „.-látnivaló. Kiskunlacházáról érdemes bekanyarodni Ráckevére, ahol évtizedek mulasztását pótolva helyreállították a Sa- voyai kastélyt, s bár a Dunán már nem siet lefelé.a „muzsikaszótól, guzliGaszó- tól, csimpolyaszótól” hangos ladik, Arany verse mégis valahol errefelé visszhangzik igazán, mert itt cifrálkodott „a piros arcú menyasszony”, s ha jól figyelünk, talán a megcsalt Jovan boros rikkantását is meghalljuk: „Juhaj! közel már Alexinác, Knyaze- vác: Engem- Kevi-Rác, többet ugyan sohse látsz!” Néhány kilométerrel alább Dömsöd, Szalkszentmárton, Dunavecse Petőfi- emlékeket idéz, majd a közút elhagyja a Dunát, de ha Soltnál nem kanyarodunk rá a dunaföldvári hídra, Kalocsára is be kell mennünk, ha ugyan elérjük még a gerjeni kompot. Ha nem, utazhatunk Bajáig, mert híd csak itt íveli át a folyót, bizonyságul arra, hogy ma sem olyan köny- nyü átjutni a Dunán. Ha átkeltünk a dunaföldvári hídon, a kép egyszerre megváltozik, s akinek tekintete az Alföld végtelenjéhez szokott, a túlsó parton kisebb egységekben látja a tájat, a horizontot egymásba fonódó hegyek fedik el, a (Részlet a szerzőnek a Móra Kiadónál megjelenő könyvéből) falvak sűrűn követik egymást, mind emberi mértékben jelenik meg, s ha átlót húzunk a Duna-Dráva háromszögben Dunaföldvártól Baranya déli csücskéig, Felsőszentmártonig, amit kisebb kitérőkkel az út is követ, egységes tájon haladunk át, közben pedig változatos meglepetéseket tartogat a vidék. A látvány mögött a történelem változó fordulataira ismerünk, mert minden részlet mást őrzött meg a múltból. Az utazásnak nincs időbeli sorrendje, játszik velünk a táj, évszázadokat ugrunk át, hogy váratlanul visz- szatérjünk az érinthető múltba, vagy a jelenbe; mintha tarka történelmi felvonulásnak lennénk tanúi. Dunaföldváron az idő falán török hadak árnya jelenik meg, melyek a gyászos Mohácstól nyomultak idáig és még tovább, Paks táján Rákóczi is megfordult, Szekszárd már a rómaiaknak is otthont adott, épp úgy, mint Pécs, közben a középkori magyar művészet szép emlékei, Mecseknádasdon, Mánián, Pécsváradon, az északi részen Ozo- ra, Simontornya, délen Siklós a reneszánsz emlékeit kínálja. A történelem szélfúvásában népek menetelnek, németek, szerbek, horvátok, később székely menekültek szánni való serege érkezik, otthont remélve. Költészettel van tele ez a táj. Pécsett csendültek fel Janus Pannonius versei, majd Sztárai Mihály énekel zsoltárokat, zengő hangján, kurucok keseregnek vagy bizakodnak a jövőben, Vörösmarty bolyong boldogtalanul a Völgység dombjai között, Sárszentlőrincen Petőfi diákoskodott, később néhány napot Borjúdon töltött, Sasséknál. Az obsitos Hári, a vén baka, aki egyébként tisztes gelen- csérmest'ér volt, itt mesélte kissé kapatosán világrengető kalandjait amiket Garay szedett versbe, később Bartók tűnik fel a tájon, ami Babitsnak otthona, aki a szekszárdi dombokról Párizsig, Londonig látott, s innen indult a világirodalomba a puszták fia, Illyés Gyula. Az a szép ebben a vidékben, hogy mindig más arcát mutatja, de bármiként közeledjünk is hozzá, a szorgos munka az emberi jelenlétet példázza, „emberek hona”, ahogy Illyés írta: A történelem ezt a tájat sem kímélte, Mohács, Szigetvár a ma is látható bizonyság rá, de ugyanakkor mindig az otthon biztonságát is kínálta, s ha otromba idegen érdekek nem szóltak közbe, mint a hitleri alvilág éveiben, a megértést is, miként ma, midőn sok nyelvtől hangos e két megye, s elűzött székelyek, csángók megértő testvériségben élnek itt felvidékiekkel, viharsarkiakkal, őshonos németekkel, horvátokkal, s természetesen magyarokkal. Idézzük még egyszer Illyés Gyulát, aki Tolnáról írta, de Baranya is magáénak vallhatja sorait: Hű nevelőim, dunántúli dombok, ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, nem fogtok rabul, amikor öleltek, ti úgy öveztek, hogy égig emeltek! Vágjunk hát neki ennek a meglepetésekkel teli utazásnak. István király térképe. István királyunk még egységben látta ezt a tájat, dél felé ki is tolta a pécsi egyházmegye határát. Hatalmas terület, abban az időben gyéren lakott, bár az is igaz, hogy sok település eltűnt, számos fennmaradt helységnév ma már nem azonosítható. „Az első határszakaszt Zegmony kis falutól Tapeon faluig húztuk meg, - olvassuk a pécsi egyházmegye alapítólevelében - a másodikat Ozorától egészen addig, amíg az egy másik, Lupa nevű vízhez érkezik el, a harmadikat a Kapóstól egészen az Almás vízéig; a negyedik, amelyet Kőároknak hívnak, a Dunától kezdődik és a Szávánál végződik.” De azért óvatosan kell kezelnünk államalapításkori adatainkat, jóllehet vannak ma is meglévő helységek, mint Vajta, Bikács, Tevel, Tolna, Báta, Pécsvárad, Pécs, még több az olyan, ami régen eltűnt, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a folyók mente annak idején jobbára nehezen megközelíthető árterület volt, a Dráva-Száva köze pedig Baranyavártól Valkóvárig, Sirmiumig, a mai szerémi Mit- rovicig, áthatolhatatlan zsombék. Egészen más a kép, ha a Szent Istvántól említett Ozorától kiindulva kortárs kalauzt választunk, Illyés Gyulát, aki 1935- ben a szabadságharcból nevezetes Tü- körcsösről tekintett szét a tájon, pontosan feljegyezve azt, ameddig a szem ellát: „Lent a Sió görbe völgye, a széles, buja, a halmokhoz oly bölcsen alkalmazkodó. A szőlővel teleültetett domb, melyről mindezt látom, utolsó magaslata a hegyláncolatnak, mely Szekszárd körül kezdődik." A földrajztudósok pontosan leírják, hogy alakult ki ez a szép vidék, megrajzolják tájszerkezetét, tájbeosztási térképét, van szavuk arról, hogy mi történt a különböző földtörténeti korszakokban, amíg évmilliók után eljutottunk odáig, hogy ma útra kelhetünk Ozorától a Dráváig, a Dunától a somogy-tolnai dombvidékig, a Mecseken átkelve a Somogyba nyúló Zselicig. Változatos vidék, a Dunától nyugatra utazva előbb a Hegyhát, a Völgység dombjai tűnnek fel a Sió és a Kapos között, s ha délre fordulunk, a Völgység már átnyúlik a Mecsek rengetegébe, hogy utána ismét megszelídüljön a táj, melyből azután csak a Villányi hegység emelkedik ki, a Szársomlyó 442 méteres csúcsáról pedig az országhatár látszik, bár most már nem a Dráva jelzi, mert ahogy beleömlik a Fekete-víz, búcsút is vesz tőlünk. Itt már az ország legdélibb részén vagyunk, hazánkban az éghajlat ezen a vidéken alkalmazkodik legjobban az emberhez, s bár a szaktudós különböző jellegű tájakról szól, az utas ebből nem sokat érzékeL Meghitt, otthonias, csendes meglepetésekkel teli táj, akár úgy is mondhatnánk, versbe kívánkozó, melynek szépsége Vörösmartyra épp úgy hatott, mint Babitsra, Illyésre vagy a pécsi Csorba Győzőre. Gazdag gabonavetések, kukoricatáblák, dohányföldek kísérik az utast, ahol domb emelkedik, mindenütt szőlő fut fel rá, a présházak mellett beérik a füge, aki pedig félidőben indul el Ozorától, itt is, ott is látja, hogy a kis tanyák kéményéből füst száll a tejszínú égre, halványkék színű, mint Ábel füstje. Ebből pedig azt is tudhatjuk, hogy a pincében szorgoskodó gazda venyigével fűt a jancsikályhában, mert csak annak van ilyen barátságos, vendéghivoga- tó füstje; az utasember nyugodtan be is kopoghat. Korán felismerte az ember, hogy az otthon örömét kínálja ez a táj, a régészeti leletek sok ezer éves múltról tanúskodnak. (Folytatjuk) Nekem odáig szép a táj, ahol még látszik rajta az emberkéz nyoma. Riaszt a puszta magasság. A hó, jég; a szánthatatlan „istenek-hona”!
