Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. január 3. Képújság 11 Bihari Kiára EMELKEDÉS Veronka a szobából kiment a konyhába. Apja az asztalnál ült, várta a vacsorát. Anyja a sülő, jószagú oldalast forgatta villával a lábasban.- Marosi bácsi jön az utca elején, láttam az ablakból. Bizto­san hozzánk.- Hát az bizonyosan idetart, hová is menne máshová - mondta Bordás. - Csakis ide, mihozzánk.- Csakis ide - bólintott az asszony. Félrehajtott fejjel figyelte a sistergő zsír hangját. - Tegnap halt meg a felesége. Elterjedt már annak a híre, hogy beállsz az építő brigádba. Hoz­zád már hiába jön.- Hozzám ugyan már hiába. - Bordás hangjából hiányzottá meggyőződés.- Apuka! - kiáltott fel a lány. - Jancsi azt mondta, ha még egyszer megteszi bárkinek is, vége köztünk mindennek, elhágy. Csak nem akarja tönkretenni a boldogságomat!- Úgy is van! Nem akarhatod! - bólintott az ura felé Bordás­áé. - Ilyen derék, szorgalmas, jókeresetű vőlegényt nem kap még egyet Veronka. Kinek szántad a lányodat? Egy szakmát nem tanult léhűtőnek? Mert másmilyen, ha folytatod a mester­ségedet, nem veszi el.- Tegnap is hangoztatta a Jancsi, hogy csúfolják apuka miatt. Hogy temetőkukac lesz az apósa. Bárhogy is szeret, itt- hágy, ha maga megmarad sírásónak.- Jól van, jól, ez már elintézett dolog, abbahagyom a mun­kát. Holnap be is jelentem a tanácsházán - felelt Bordás.- Nekem is elegem van belőle. Harmincegy esztendeig csi­náltam, folytassa más. Rossz időben szüntelenül szaggat a de­rekam, meg a térgyem. De azért nem vált kárunkra. A két fiú is hasznot húzott belőle. A házunk is abból a munkából lett, meg a telek is.- A telek! - csapott le a szóra Veronka. - Erről jut eszembe, mit mondott tavaly a szőlőkötözésnél Marosi Etus. - Gyors pil­lantást vetett az anyjára, aki már előre bólogatott, mint aki tud­ja, mi következik. - Azt mondta, méghozzá az egész brigád füle hallatára, mert ette az irigység Jancsi miatt, mi az, csak nem a sírotokat készíti az apád? Mintha nem is hallotta volna tőlem, hogy a házunk helyét ássa ki apuka.- Ezt merte mondani? - hördült fel Bordás, és fakó, redős ar­cát elöntötte a pulykavörösség. - Hogy az Isten... Tán nem tud­ja, vagy elfelejtette, hogy régen mezítlábas, ágrólszakadt sze­gény volt az apja? Több voltam én Marosinál mindenkor, ne­kem mindig megvolt a lábbelim, meg az illő, iskolai ruhám.- Az az. Elfelejtette. De nemcsak ő, hanem az apja maga is. Nagyon magasra teszi ő most már magát, sokkal magasabbra nálad. - Bordásné összenézett Verőn kával. - A téesz elnökkel, meg az agronómussal komázik.- Hát csak komázzon. Ugye, eljött az ideje, hogy énrám na­gyobb szükség lenne, mint az agronómusra. Énelőttem csak annyi ő, mint bárki, akinek helyet készítet­tem. Kínt kattant a kilincs, s Marosi megállt a küszöbön. Köszönt és szétnézett, mint aki feltérképezi a terepet. Azután leült arra a székre, amit Bordásné, kifelé fordítva az asztal mellől, felkínált neki.- Hát elvette a jóisten a feleségemet... - Önkéntelenül így kezdte a rászegeződő súlyos pillantások alatt. - Nagyon korán vette el.- Az, az, nagyon korán - ismételte meg Bordásné. - Pedig milyen szép, derék asszony volt. Dehát az Úr akarata ellen...- ...semmit se tehetünk - fejezte be Bordás. - Úgy tudom, nagyon beteg volt a megboldogult.- Nehéz betegségben szenvedett szegény... - sóhajtott Ma­rosi. - Szinte azt is mondhatni, Isten bűnömül ne vegye, megváltás volt neki a halál. - Az utolsó szó, mintegy kinyújtott ujj, a célirányába fordította. Bordásra nézett. - Úgy hírlik, abba­hagyta a mesterséget. Ezt jöttem megkérdezni. Mert hogy a sírt...- Jól hallotta - szakította félbe Bordás. - Elég volt belőle, le­teszem az ásót, meg a lapátot.- De ezt csak nem cselekszi meg velünk? - kérdezte Marosi meghökkenve. - A hét végén lesz a temetés, addig nem kerül új sírásó. Amint nevén nevezni hallotta a mesterségét, Bordás felkap­ta a fejét, mintha csúnyán megsértették volna.- Ha nem lesz, nem lesz. Ez most már nem az én gondom.- Ki ássa meg ezután a sírokat? - Marosi hangjában is érez­hetővé vált az indulat, gyásztól görnyedt tartása egyenesebb lett. - Kós Samu is halálán van, az öreg Mikusné se húzza már sokáig, és ha...- Mondtam már, ez nem az én gondom - vágta rá szinte gő­gösen Bordás. - Majd segítenek a rokonok, meg a...- Méghogy én, meg a rokonok... - vágott közbe Marosi, és elvörösödött. - Hallja, ilyet ne mondjon.- Hát a maga lánya tavaly mit mondott Veronkánknak? - kiáltotta az asszony. - Az uram a neki, meg a vőlegényének ígért ház helyét készítette elő, ő meg azt kérdezte, csak nem a sírotokat ássa az apád? Otthon hallotta ő ezt, nem a maga eszétől találta ki.- Mit tudok én az ilyen lefetyelésről... - Marosi lejjebb szorí­totta a hangját, hogy a vita ne váljék élessé. A térdén nyugvó kezére nézett, úgy kérdezte meg: - Akkor hát hogy s mint le­gyen? Hogy temessem el szegény feleségemet, ha... Bordást habozóvá tette a másik ember alázata, meg a rez­dülés a hangjában, amit annyiszor hallott az eltelt évtizedek alatt. Tekintetében látszott a zavar és a bizonytalanság.- Hát hiszen, ha már így történt... - kezdte ő is csendeseb­ben, de a lánya szemrehányóan rászólt:- Apuka! Énrám nem gondol?- Én már megmondtam ebben a dologban a magamét - szólalt meg Bordás újra, most már keményebben. - Ássa meg maga a sírt.- Nem értek én ahhoz - válaszolt érezhető gőggel Marosi. Tudta, hogy vesztett, s most már nem vigyázott a hangjára.- Majd beletanul! - vágott vissza Bordás. - Ő sem mérsékel­te magát. A sértő hang kapóra jött. - Nem olyan világot élünk, hogy egyik ember nagyobbra tarthatná magát a másik­nál. Senki se kívánhatja el, hogy kiszolgálják. A magunk kontójá­ra élünk, arra is haljunk meg. Több sírhelyet én ki nem ások, bárki legyen is a halott.- Jól mondja, apuka - szólalt meg a lány nyugodt diadallal. - Ha mindenkinek meg kell fogni az ásót, vége lesz a csúfolko- dásnak. Ezután majd mink nézzük, hogy ássák mások a gödröt. Elégedetten elmosolyodott, és összenézett az anyjával. Győri László TÉL Árkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca; Kudarcaim úgy vénítnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negyvenkét esztendő Nem lehulltom, életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirinyókám Hajnalítja szürkületi órám. Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ír csak a salétrom E vacokban, amelyet az ánti- Világban még huzatott a házi­úr, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elolvashatatlan! Ó, életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap, Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdan kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot, Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohase mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul serényen Tollászkodva füstös, ó cserépen. Garral ül rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad, majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van, tél dúl,nem a kikelet dől. Hójövet, te télre vált esztendő, Életem, te évre negyvenkettő. Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként. Két esztendeje amit leírtam. Esteledve mért is hajnalítsam? Megbocsájtok immár mindeneknek. Élni, élni, nem halnom. Szeretlek. A munkahelyi művelődés Luxus vagy szükséglet? Lehet-e, kell-e a munkahelyen művelődni? Ha a gazdaság és kultúra egymást fel­tételező, egymást kiegészítő fogalmak, akkor igen. Ha a kérdés úgy merül fel, hogy a munkahelyeken a művelődés fe­lesleges luxus, ott termelni kell, akkor a válasz: nem. De lehet-e a gazdaságot ha­tékonyan működtetni szakképzetlen, alacsony műveltségi szintű munkaerő­vel? Talán egy ideig még bizonyos terü­leteken igen, de hosszú távon biztosan nem. A munkahelyi művelődés aktuális gondja, hogy fel tud-e nőni ahhoz a fel­adathoz, amit a gazdaság intenzív mű­ködtetése jelent, vagy megmarad a ha­gyományos kultúraközvetítő szerepénél. Az első esetben a gazdaság elöbb- utóbb rá kell, hogy jöjjön, milyen fontos partnere lehet a művelődés. Ha azonban csak a hagyományos kultúraközvetítő szerepet tudja vállalni a munkahelyi mű­velődés, akkor egyre nehezebb lesz lét- jogosultságát igazolnia, önmagát elfo­gadtatnia. Véleményem szerint ez a leg­fontosabb kérdése ma a munkahelyen dolgozó közművelődési szakemberek­nek. Tíz évvel ezelőtt jöttek létre a vállalati művelődési bizottságok. Tevékenységük segítésére az elmúlt év őszén az Orszá­gos Közművelődési Tanács és a SZOT új irányelveket adott ki. Természetesen irányelvekkel nem le­het művelődési mozgalmat éleszteni. De az alapelvek megfogalmazása azzal is orientálhatja, ösztönözheti a munkahelyi művelődés posztjain dolgozókat, hogy egyértelműen jelzi a művelődéspolitika által kívánatosnak tartott irányt. Tudjuk, hogy ma még sok helyen hiányoznak a feltételek a vállalati művelődési bizottsá­gok irányelvben megfogalmazott műkö­déséhez. Nagyon sok múlik azon, hogy a gazdasági vezetők mennyire tartják fon­tosnak ezt a munkát, hogy a napi gazda­sági gondok szorítása közepette tudnak- e messzebbre, előre tekinteni. Az ipar ma és az előrejelzések szerint az elkövetkező másfél évtizedben is 300-350 ezer fő szakképzetlen munka­erőt igényel. Hosszú távon azonban a magyar ipar és a magyar népgazdaság előtt nincs más feladat, mint a felzárkózás a legfej­lettebb technikai szintet képviselő orszá­gokhoz, és az nem megy szakképzetlen munkaerővel. Ahhoz, hogy a művelődés partnere le­hessen a gazdaságnak, a technikai fel­zárkózásért folytatott harcában sok min­dent másképpen kellene tennünk, mint eddig tettük. Ki kell mondani, meg kell fogalmazni egyértelműen a problémáinkat, hogy vi­lágosan lássuk lehetőségeinket. Tisztáz­nunk kell fogalmainkat és egységesíteni törekvéseinket. A munkahelyi művelődés szakembe­reinek körében ez a munka elkezdődött és folytatódik. A közelmúltban tanácskoztak Salgó­tarjánban a munkahelyi népművelők képviselői. A gazdasági fejlődés tudati feltételei címmel meghatározott témáról. A közös gondolkodást közgazdászok, szociológusok, humánpolitikai szakem­berek segítették. A Művelődési Minisztérium Vezető­képző Intézete „Gazdasági érték, kultu­rális érték" címmel meghirdetett tanfo­lyama is nagy érdeklődést váltott ki a munkahelyi népművelők körében. Az elmúlt időszakban Veszprém me­gyében és Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyében voltak hasonló szemléletű és te­matikájú megyei továbbképzések, első­sorban a vállati művelődési bizottságok titkárai és társelnökei számára. A Magyar Népművelők Egyesületének munkahelyi művelődés elnevezésű szakmai szervezete a maga lehetőségei­vel igyekszik hozzájárulni a közös gon­dolkodáshoz. Novemberben sorra kerü­lő vándorgyűlésén a tervek szerint mun­kahelyi művelődéssel foglalkozó szekció is lesz. A Szakszervezetek Fővárosi Művelő­dési Háza mint a munkahelyi művelődés országos módszertani központja nagyon sokat tesz az egységes szemlélet kialakí­tásában. Ez az intézmény szervezte a fentiekben említett salgótarjáni tanács­kozást is, és kiadja a Munkahely és mű­velődés című periodikát, amely a munka­helyi művelődés szakembereinek egyre szélesebb köréhez jut el, segítve a közös gondolkodásban való bekapcsolódásu­kat. A Művelődési Minisztérium a SZOT-tal közösen tervezi a népművelőképzésen belül a munkahelyi művelődés szakem­bereinek speciális képzését kialakítani. A fentebb felsorolt kezdeményezések még csak a fogalmak tisztázásának, a problémák megfogalmazásának a kez­deti lépéseit jelentik. E viták során meg­szabadulunk néhány illúziótól, egyre vi­lágosabban megfogalmazódnak például a szocialista brigádok művelődési tevé­kenységének korlátái. Látjuk, hogy a mű­velődésben is egyre növekszenek az esélyegyenlőtlenségek az egyes társa­dalmi rétegek között. Tudjuk, hogy egyre kevesebb a művelődésre, a rekreációra fordítható idő, ráadásul egyre csökken a műveltség rangja, presztízse. De a viták során egyre inkább megfo­galmazódnak a munkahelyi művelődés lehetőségei és feladatai is. Hadd idézzem végül Vitányi Iván gon­dolatait, amit a munkahelyi művelődés szakemberei sűrűn mondogatnak egy­másnak: „A helyzet tehát olyan, hogy nem maradhatunk benne szenvtelenek. Nem valami széplelkű kultúrsznobizmus- ból paposkodunk a kultúra mellett, ha­nem a szocializmus és a nemzet alapvető érdekében. A közművelődés ügye nem járulékos AZÉRT-EZ-IS-HADD-MENJEN-CSAK, hanem a nemzet sorsának, jövőjének egyik kulcskérdése. Nem abból kell kiin­dulni, hogy mennyi pénz kell a kultúrá­hoz, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez (értsd: a meglévő erőforrások ésszerű felhasználásához, a gazdasági fejlődésünk feltételeinek megteremtésé­hez’’.) SCHERER JÓZSEF

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom