Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-20 / 16. szám
4 Képújság 1987. január 20. Moziban A nagy fehér nindzsa Tévénapló Titkok Cole ellenfele Hasegawa, a fekete nindzsa Hosszú markolatú, rövid pengéjű szamurájkard, íj, láncos bot, kapcsok, szegek. Átható, elmélyült tekintet. A nindzsa színre lép. Ezt mondja az M. Golan által rendezett amerikai film címe. És valóban: bámulatos ügyesség, erő és önuralom jellemzi Cole-t, az első fehér nindzsát. Önuralomra neveli a nézőt is. Először is arra, hogy leszokjon a kalandfilmek hőskorában a szebbik nem számára talán még kötelező fölszisszené- sekről ajakharapdálásokról. Lemondjon mindarról a korábban még őszintének és normálisnak nevezhető, ma már csak naiv érzelmi megnyilvánulásról, ami a ravaszul pörgő vasékek, a bordák közé akaszkodó horgok, átmetszett torkok és fejetlen nyakak látványát kíséri. Mert enélkül nem nindzsa a nindzsa. Mármint nem a saját, hanem mások feje nélkül. Legalábbis ebben a filmben. Az ősi harcmodor jó ismerői, esetleg művelői - ma, amikor a küzdősportok reneszánszának vagyunk tanúi - lehet, hogy tiltakoznának az előbbi hitelrontó megjegyzés ellen. De hát a mű szerzői igazán nem sokat törték a fejüket, milyen tetszetős erkölcsi mázzal vonják be ezt a huszadik századivá erőltetett történetet, olyannyira nem, hogy önironikus fényektől csillan meg itt-ott a kardoktól suhogó, szaltókkal és pörgettyűkkel viharos eseménysor. Ismétlem, a történet napjainkban játszódik, amikor is egzotikum és civilizáció teret-időt tágító helyszínéül ott van a Fü- löp-szigetek banánérlelő szubtrópikus tája, és egy jókora város is akad, Manila, ahol ugyancsak minden megeshet. Ahol egy üzletházban miért ne férne meg a szupermodern iroda társaságában egy olyan fürdőmedence, amelynek széléről az ízig-vérig romlott Venarius dirigál fiatal lányokat, hogy elsajátítsák a vizibalettj?) rejtelmeit. És miért ne lehetne a szigeten egy idilli birtok, ahol szegény alkoholista másodhősünknek, Landersnek a sorsán is mennyit aggódhatnánk, ha nem volna ott mellette mezei munkára termett, nádszál felesége és természetesen Colán, a nindzsa, aki az alantas olajüzletet radikális úton akadályozza meg? Lám, a jóság ilyen temérdek gonoszsággal szemben csak ölve, nyakazva képes igazságot osztani, és főhetne a fejünk, ha azt a filmben is komolyan kellene venni. De hát a nem egy jelenetben csikként szétdobált, hófehér nadrágban virító hullák láttán ez inkább nevetésre ingerlő paradoxon. A legyőzhetetlen fehér harcos miután amúgy félig-meddig westernhős módra, érző szívét egy kis flegmával rejtegetve búcsút vesz Mary Ann-től, azért még ránk kacsint az utolsó filmkockákon. Ránk kacsint, hogy a véres móka láttán se csüggedjünk; ő is tudja, ha tetszett a játék, a nindzsa újra színre lép, és ha dupla helyárat fizetünk, győzni fog. BÓKA RÓBERT Könyv Rádió A Hírháttér egy teljes órát szentelt a titokzatos szernek, amiről már olyan sokat suttogtak. Hallottuk róla, hogy varázslatos orvosság, melyből „néhány köbcenti helyre zökkenti", mint Huxley regényében, de azt is, hogy az egész sarlatánság, s helyesen járt el az Egészségügyi Minisztérium, amikor megtiltotta használatát. A celladamról van szó, Kovács Ádám magánfeltaláló szeréről, amire néhány orvos továbbra is esküszik, a tilalom ellenére is használja, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy eredményesen gyógyítja a rákot, amiről nemrég nemzetközi kongresszust tartottak Pesten. Tudósai sorozatban nyilatkoznak a tévében, összegezve sok évtizedes tapasztalatukat, s ezekből a laikus is megtudhat valamit, már amennyit soványbiológiai ismeretei alapján felfoghat. A kongresszuson nem esett szó Kovács Ádám magán feltalálóról és találmányáról, miközben a titkot már korábban a Nemzeti Bankra bízta egymilliárd dollárra biztosítva. Mindenképpen szerencsés volt a legnagyobb nyilvánosság elé bocsátani a bonyolult ügyet, amellyel kapcsolatban már országgyűlési interpelláció is elhangzott, most pedig elmondhatták véleményüket az illetékesek, köztük az államtitkár, a kutató tudós s a celladam-kísérletben részt vevő egyik orvos, sőt - felvételről - maga a feltaláló is. Hallhattunk két gyakorló orvost is, akik azóta is alkalmazzák a szert, sőt az egyik azt is elmondta, hogy tulajdon feleségének is ezt adta, mégpedig eredménnyel. Nem csekélység, mert ha igaz a hír s nem alkalmiak az eddigi eredmények, világeseményről van szó. A minisztérium óvatossága azonban mindenképpen indokolt. Száz évvel ezelőtt egy falusi borbély is folytathatott orvosi gyakorlatot, egy emberöltővel ezelőtt javasasszonyok is be tudtak számolni eredményes gyógyításukról, Mikszáth hályogkovácsa is jó ismerősünk, de ma orvostudományról beszélünk, a vegyészeti kutatások pedig olyan fokon folynak, hogy azokban magánember, áldozza rá bár egész vagyonát, nem tud eredményesen részt venni. Vagy mégis? Kovács Ádám, akinek valódi mesterségét nem ismerjük, olyan eljárást dolgozott ki, amelyről megállapították, hogy diagnosztikai célokra megfelel, maga a szer pedig nem ártalmas a szervezetre. Már ez is nagy szó, az egyik elfogulatlan kutató pedig azt is hozzátette, hogy hatásos. Kovács Ádám azonban hallgat, jóllehet ismételten biztatták, mondja el, miből van a titokzatos folyadék, ő azonban erre nem hajlandó, amire nyilván jó oka van. Itt tartunk ma. Az egészben mindenek előtt az volt rokonszenves, hogy leplezetlen nyíltsággal beszéltek a résztvevők Kovács Ádám találmányáról, s az államtitkár sem hatalmi pozícióból beszélt. Mert mégis csak van itt valami, amit a szokásos állatkísérletek megkerülésével embereken próbáltak ki, még pedig eredménnyel. A titokról fellebbent a fátyol, mindenki elmondhatta véleményét, s a mérleg nyelve Kovács Ádám felé billen, bár ez még nem jelenti azt, hogy találmányát most már mindenütt használni fogják. Nincs többé titok és titkolózás, mindenki megnyugodhat, még akkor is, ha a néző érdemben nem tud szólni egy szót sem, nem is az ő dolga. Tetszik ez a nyíltság, s az is, hogy a jelek szerint lelkiismeretesen és körültekintően járnak el a találmánnyal kapcsolatban, még akkor is, ha néha úgy tűnik, kicsit lassan haladnak az események. De lehet, hogy valóban a bölcsek kövéről van szó? A mohikánok visszatérnek A mintegy fél évszázaddal ezelőtti ifjúkorom idején még jórészt az indiánok egykori kalandos világa (a mai pop- és rocksztárok iránti rajongáshoz hasonlóan) bűvölte, elsősorban a fiúk képzeletét, főleg Cooper és May romantikus regényéinek és a vadnyugati filmek hatására. Amerika tűzzel-vassal irtott őslakóiról évszázadon át az „eltűnő emberfajta” fogalma volt köztudatban. A beskatulyázás szerint, az őstermészetben élő sastolldíszes, csodálatos jellemű hősöknek, vagy ennek ellentéteként ijesztően bemázolt, rikoltozó vadaknak gondolták általában a „vörös vagy rézbőrű” embereket. Akikről az is kiderült, hogy inkább barna bőrűek, de nem egyöntetűek, sokukat pedig modern öltözetben összetéveszthetjük a japánokkal, kínaiakkal vagy koreaiakkal is. Megjelentek hazánkban is az ősamerikaiakat, az indiánokat valóságosan megismertető könyvek, sőt néhány film is. Helyszűke miatt ezekre itt nem térhetünk ki, csupán megemlítjük, hogy - néprajz- kutatókon kívül - magyar írók sem hiányoznak sorukból. Köztük figyelmet keltő Keszthelyi Tibor Indiánok Arizonában című színes útikönyve és Korniss Péter művészi fotóalbuma. Szintén az elmúlt Minden város szívesen emlékezik kiválóvá lett szülötteire, a helyi iskolákba járt egykori diákokra. Mégis a lakosságnak csak nagyon kis hányada tud ezekről a neves emberekről. Erre gondolt dr. Kovács Zoltán is, amikor 13 évvel ezelőtt elkezdett anyagot gyűjteni a Bonyhádról elkerült kiválóságok életútjáról. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai azt javasolták, hogy ne csak gyűjtse az anyagot, hanem arról tartson előadásokat is. Ezen felbuzdulva dr. Kovács Zoltán több mint húsz érdekfeszitő előadással lépett a nagyközönség elé, iskolákban, klubokban. Sőt, 1975-ben megalakította a Bonyhádi Öregdiákok Klubját, ahol minden alkalommal egy->egy Bonyhádról származó kiválóság tartott vetítéssel egybekötött élménybeszámolót. Dr. Kovács Zoltán ebben a hónapban kiállítást rendezett a Bonyhádi Városi Könyvtárban, amelyen 26 Bonyhádról elkerült híres ember életrajza, megjelent könyve tekinthető meg. De erről halljuk magát a gyűjtőt. években jelentek meg Kutasi Kovács Lajos illusztrált könyvei a dél-amerikai trópusi indiánokról, legújabban pedig A mohikánok visszatérnek című összefoglalóját adta ki a Magvető Kiadó, az északamerikai indiánok múltjáról és jelenéről. Ez a 245 oldalas mű kézikönyvként is használható az észak-amerikai indiánok története, jelene és jövője iránt érdeklődők számára. Származása, s az indiánokkal való személyes kapcsolatai is hozzásegítették a szerzőt az indián világ, a kétféle életérzés jobb megértéséhez. „Mert úgy érzem, magyarnak lenni több, mint »csak« európainak: ázsiai gyökereinkre gondolok, Szibériára, mely valaha az indiánok elődeinek is őshazája volt” - írja bevezetőjében. Másutt közli, hogy egy amerikai finnugor nyelvész oly meglepő hasonlóságot fedezett fel a kaliforniai wintun és az obi-ugor nyelvek között, hogy ezt az indián nyelvet cal-ugornak, vagyis kaliforniai ugornak nevezte el. - Mindez érdekességként elmondható a történelmi alapozottságú, irodalmi színvonalú esszében. Kutasi Kovács Lajos az észak-amerikai indiánoknál tapasztalható biológiai és kulturális újjászületésnek is hű krónikása. BALLABÁS LÁSZLÓ- Nehéz helyzetben voltam, mivel a kiállításra szánt hely elég kicsinek bizonyult, ugyanis gyűjteményem 69 híres ember munkásságát értékeli, de csak huszonhatot tudtam az érdeklődők elé tárni. Köztük olyan kiválóságok találhatók, mint dr. Lotz János világhírű nyelvtudós, Illyés Gyula és Tamás Menyhért írók-költők, dr. Mess Béla orvosprofesz- szor, Bokor Vilmos és Lőrincz Vitus festőművészek, Péri József Munkácsy-díjas ötvösművész. A többi tudós, művész, kutató is ország- és világszerte ismert.- Ezt a gyűjteményt még bővíti?- Sajnos nem valószínű, ugyanis már 74 éves vagyok és belefáradtam a gyűjtésbe. Az is elvette a kedvemet, hogy nem volt akkora az érdeklődés, mint ahogy én azt eleinte képzeltem, reméltem. Azt viszont már régóta tervezzük, hogy berendezünk egy állandó kiállítást erről a hat- vankilenc emberről, és ez a terv ma mára megvalósítás útján halad. Remélem, jövőre már az egész gyűjteményemet a nagyközönség elé tárhatom.- máté Mi leszel, ha nagy leszel? A kérdés ismerős, szinte már elcsépelt, mégis újra és újra időszerű. Hiszen feltesszük azt az önfeledten játszó óvodásnak, a nyolcadik osztály befejezéséhez közeledő tinédzser korú gyermekeknek is. Puhatolódzunk, melyik az a szakma, amelyik legközelebb áll érdeklődéséhez, képességeihez; megpróbáljuk öt elhelyezni a „nagy gépezet”, az emberi társadalom mechanizmusában. Ahogy az évek, évizedek múlnak, úgy változnak azok a foglalkozások, amelyek csemetéink fejében - ha van egyáltalán elképzelésük a jövőről - felmerülnek. Öt- ven-hatvan éve minden gyerek mozdonyvezető, esetleg, tűzoltó, vagy katona akart lenni, képzeletét ezek a foglalkozások töltötték be. Vajon mi mozgatja a mai gyerekek fantáziáját - tette fel a kérdést vasárnap délben, a Kossuth rádióban elhangzott Gyermekálom című jegyzetében Faragó Vilmos. Vannak álmaik? Mi váltotta fel a ma már-népszerűtlenné vált pályaideálokat? Vajon a kozmosz meghódításának korában valamennyi gyermek űrhajós akar lenni? Sajnos egyre több az olyan fiú, lány, akinek egyáltalán nincsenek ambíciói. Honnan is lennének? Szüleiktől, ha azok munkahelyükről fáradtan hazaérnek, leginkább foglalkozásuk hátrányairól hallanak; a társadalmi mobilitás hiányzik, nem tudatosul kellőképpen a fiatalok előtt a feljebbjutás lehetősége, a „semmik vagyunk, minden leszünk” hajszoló ereje. A tudmányos- technikai forradalom pedig még a választható pályák jövőjét is megkérdőjelezi. Hiszen a rohamos gépesítés korában, amikor egyre kevesebb kézi erőre van szükség, merje-e egy fiatal azt tervezni, hogy földműves lesz? Ha pedig azt fogadja el, hogy a jövő a szellemi iparé, lesz-e elég tudása, szellemi kapacitása ahhoz, hogy bátran válaszolni tudjon a kor kihívására? E kérdéseket nyitva hagyva fejeződött be a jegyzet. De az aggodalom mellett azt is sugallvaf rajtunk, szülőkön, nevelőkön, felnőtteken múlik, lesznek-e, s ha igeVi, megvalósulnak-e a felnövekvő nemzedékek álmai. A Bonyhádról elszármazott „hatvankilencek” Kolozsvári Grandpierre Emil köszöntése Mindenekelőtt felolvastatik a gimnáziumi irodalomkönyv néhány mondata, aggasztó példájaként annak, hogy mit kellene bebiflázniok a jobb sorsra érdemes tanulóknak, majd a házigazda arra figyelmeztet, hogy babona germanizmus címén üldözni az olyan nyelvi fordulatokat, mint „el van felejtve”. Persze, persze, bólogatunk, ilyen alapon klasszikusaink életművének egy részét be kellene tiltani, mert már Madáchnál is „be van fejezve a nagy mű”, s Csokonai Moliére-fordításában „jól van, jól van megfelelve”, hogy több példát ne is idézzünk. Az alaphang csak jóval biztat, mehetünk is tovább. Kolozsvári Grandpierre Emil nyolcvanéves, ünnepi alkalom, de kit is ünnepeljünk a jeles kortársban? Tudós nyelvész, elsők között irt az egzisztencializmusról, a jelenkori francia filozófiai törekvésekről, regényhőse, Csibráky egy típust testesít meg, de szólhatnánk a humoristáról vagy az ifjúsági íróról is. Melyik az igazi Kolozsvári Grandpierre? Valószínűleg mindegyik, vagy így is mondhatnánk, egyik jobban jellemzi mint a másik. Az irodalomtörténészi pedantéria eltéved ebben a gazdagságban, nincs olyan kategória, amelybe be lehetne sorolni Kolozsvári Grandpierre-t, s mintha ő maga is igyekeznék megtréfálni az irodalomtörténetet, szünet nélküli megújulásai, szellemi frissessége vagy éppen frivolsága mindig módosítja a róla kialakult képet. Ráadásul 80 éves, de hiányzik belőle a pátriárkák ünnepélyessége, Goethe olim- puszi fennsége vagy akár Arany szemérme, aki hatvanon túl aggastyánnak érezte magát, s rejtegette az Őszikéket, pedig ezekben a versekben érlelődött a modern magyar líra. Kolozsvári Grandpierre hatalmas gyalogtúrákat tesz, mindennap úszik, úgy dolgozik, mint egy lelkes pályakezdő s azt is természetesnek tartja, hogy az utcán megfordul a szép lányok után. Mintha azt mondaná, 80 éve csak ránk tartozik, neki semmi köze hozzá, ő éli tovább derűs életét, melyben a munkának is alapvető szerepe van. Mit is mondhatnánk ehhez? Éljen és viruljon továbbra is ilyen időtlenül! CSÁNYI LÁSZLÓ Nyelwédelem Vágó-módra Bizonyára többünk figyelmét keltette fel a két héttel korábbi RTV-újság egyik cikke, melyben a sajátos stílusú műsorvezető, Vágó István jelenlegi munkáiról és terveiről nyilatkozott. Akadt, akinek a figyelmét a népszerű tévés-személyiség kötötte le, mások arra voltak kíváncsiak, hogy még milyen új dolog telik tőle. Ez utóbbiban az egyik, Vágó Istvánnak két héttel ezelőtt kezdődött sorozata, az Álljunk meg egy szóra című nyelwédő tíz perc. Ahogyan nyilatkozatából megtudtuk: „Ebben könnyedén csipkelődve szeretnénk Grétsy László segítségével valódi nyelvi hibákra felhívni a figyelmet. ” Két ilyen adást már magunk mögött tudunk és ezért nem állhatom meg, hogy ne tegyek a nyilatkozó mondata mellé egy jóváhagyó tévénézői pipát. Mert amit mondott, amit célként fogalmazott meg, mindazt olvashattuk-láthattuk - a stoptáblákat is - a képernyőn. Ám, láttuk-olvastuk apropóján szükségszerű elmondani még valamit. Elsőként azt, hogy sokunknak már jó ideje hiányzott a Magyar Televízió műsorából ilyen nyelvvédő tíz perc. Azok, akik nyelvünk tisztaságának megőrzése ügyében eddig hiányt éreztek, azok eddig jobbára ilyen optimális időnyi terjedelemben a rádió mellé kuporodtak, ahol Lőrincze professzor volt társuk. Ezúttal újabb lehetőséget találtak, találnak a Vágó-Grétsy duóban. Pontosabban: a közreműködő színészekben is. Másodjára; az Álljunk meg egy szóra sugárzási ideje is kiválóra terveztetett, mert az esti hat-hét óra már az egész országot a képernyő előtt találja. Harmadjára pedig talán még annyit: az a műsor nem vágyott-vágyik az évtizedes rádiótestvér babérjaira. Kizárólag - most vétek szép nyelvünk ellen! - „televízióra- televizióul,, íródott. Tehát, péntekenként igenis Álljunk meg egy szóra! szűcs cser
