Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

6 NÉPÚJSÁG

1986. december 31.- Ha most azt játszanánk, hogy ki, mire emlékszik, akkor elsőként nekem az jutna eszembe veled kapcsolatban, hogy annak idején kávéval ittuk meg a pertut Arra is jól emlékszem, hogy te írtad az első ilyen beszélgetést. Ez a mostani pedig már a 426. Apropó: milyen érzés most a másik oldalon ülni?- Úgy érzem, hogy kérdezni köny- nyebb. Az újságíró feladata egyébként is a kérdezés. Ami a pertuivást illeti: a kávé is káros nagy mennyiségben az egészségre...

■ - Ezt tapasztalatból mondod?- Egy ideig elég sok kávét ittam. Amióta olvastam, hogy a kávé szűkíti az agyi ereket, csökkenti az agy vérellátását, naponta csak kettőt iszom.

I- Sovány, szikár ember vagy, kitartó, szívós, nagy munkabírású. Honnét volt benned ez a kitartás, szívósság, kötelességtudat?- Ami a kérdés első részét illeti - arról már csak múlt időben lehet beszélni. Voltam. A betegség szívósabb volt nálam. Olyannyira szívós, hogy a kispadra kéoy- szerített. Holnaptól nyugdíjas leszek. A kérdés második részére azt válaszolhatom: édesanyám hatéves korom óta maga kereste meg a kenyerét. Láttam, amikor olyan beteg volt, hogy csak térdelve tudott kapálni. De kapált. Hiába volt minden figyelmeztetés. A kötelességtudat mindennél erősebb volt benne. Tőle örökölhettem a szívósságot, a kötelességtudatot. Azt pedig, hogy ennek megfelelően dolgozhattam, a feleségemnek, a családnak köszönhettem. Tiszteltük egymás hivatását, és ennek megfelelően rendeztük be életünket.- Nemrég, amikor már nyugdíjba készültél, a szakérettségis bizonyítványod ügyében leveleztél. Az emberek, köztük én is, keveset tudnak a szakérettségiről. Legfeljebb annyit, hogy a párt hívó szavára munkás- és parasztfiatalok beültek az iskolapadba, hogy „szocialista értelmiséggé” váljanak.- Ez így volt. A párt, az ifjúsági szervezet hívott bennünket és mentünk. Én akkor péksegéd voltam. Otthagytam a pékséget és Székesfehérvárra mentem. Tudtam, ha leérettségizem, elvégzem a főiskolát, tanár leszek, akkor lényegesen kisebb lesz a jövedelmem, mint korábban volt. De tanulhattam és ez mindennél többet jelentett. Kegyetlen egy év volt. Úgy éltünk, mint a kolostorban. Hetenként csak egyszer volt kimenőnk. Reggel nyolctól este tízig tanultunk.

I- Ës egy év után érettségi bizonyítványt kaptatok.- Igen. Szegény anyám, amikor megtudta, hogy érettségizett ember lettem, azt hitte, hogy minden vágya teljesült. Ráadásul szüksége lett volna a családnak az én munkámra, az én jövedelmemre is. Megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam abba az egészet, és menjek dolgozni. Akkor nagyon megríkattam. Azt mondtam neki: „Nézze, édesanyám, én elindultam egy úton. Ezt az utat nekem most már végig kell járnom. Maga is azt akarta, hogy tanuljak, hogy többre vigyem, mint maga. Jelentkeztem a főiskolára és el is végzem még azon az áron is, hogy csak akkor jövök haza, ha a diploma a kezemben lesz!” összeborultunk és zokogtunk.

I- Azután megkaptad a tanári diplomát Mégis újságíró lettél. Te akartad így?- Nem! Eszem ágában sem volt. Ekkor már párttag voltam! Küldtek. Tizenhat helyre. Mindig így kezdték: a párt azt akarja, hogy... És én tizenhat helyre mondtam igent. Végül a tizenhat igen közül kellett egyet választanom. Az újságírást választottam. Akkor még semmit sem tudtam erről a szakmáról.

I- Visszakerültél a szülővárosodba, Pécsre, és ahogy én tudom, újságíró lettél a Dunántúli Naplónál. Ez 1953-ban volt.- Igen. A szerkesztőségben én voltam akkor a második ember, aki felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Nagy örömmel fogadtak és sokat vártak tőlem. A rovatvezetőm, akinek a lelkére kötötték, hogy vezessen be a szakmába, meghívott egy fagylaltra. Fagylaltozás közben azt mondta: „Mit mondjak én neked. Te főiskolát végeztél, én géplakatos voltam. Két dologra azért figyelmeztetlek: a vándorzászlót, amit a rovatunk kapott, meg kell őrizni, és az írógépre is vigyázni kell, hogy el ne vigyék a rovatból!” Miután így eligazítottak, kiküldtek Belvárdgyulára. Elmondták, hogy mit kell onnan írni. Hatszor küldtek vissza a községbe, de a valóság mindig mást mutatott, mint amit vártak tőlem. Ráadásul kisebbségi érzésem is volt. Nem csoda, hogy abba akartam hagyni az újságírást.

I- A kisebbségi érzésed meglep! Mi okod lehetett erre?- Volt nem is egy. Anyám analfabéta cselédlányként szült engem. Fattyú voltam. Lelencben, nevelőszülőknél, cselédszobában nevelkedtem. Ráadásul hatéves koromban a fél szemem kiszúrtam. Sandapicő, vakcsira - így csúfoltak a gyerekek. Egyszóval nagyon mélyről jöttem.- Akkor most már értem, hogy miért tűnsz első pillantásra kissé mogorvának, magadba zárkózottnak. De ez csak látszat. Nagyon is érző, megértő ember vagy. Emlékszem, a férjem után te voltál az első, aki meglátogatott a szülészeten... Pedig csak gyakornok voltam.- Akkor még be lehetett menni a szobába is. Én pedig arra emlékszem, hogy nagyon boldog voltál, nagy szeretettel tartogattad a kislányodat.

I- E kis kitérő után térjünk vissza a témához. Végül is nem hagytad abba az újságírást- Szégyelltem volna megfutamodni. A levelezési rovatba kértem magam. Itt rengeteg emberi problémával ismerkedtem meg. A levelek sok jóról, rosszról számoltak be. Jó érzés volt segíteni az embereken.

I- Akkor innen ered az, hogy nagyon nagy gondot fordítottál mindig a tudósítókra, és azokra, akik problémáikkal felkeresték lapunkat.- A tudósítók a lap legjobb társadalmi segítői. Ök a szerkesztőség meghosz- szabbitott karjai. Rajtuk keresztül ott lehetünk mindenütt. A levélírók pedig jól jelzik a lap, a politika iránti bizalmat. Az embereknek általában nincs bajuk a szocializmussal, hanem konkrét problémáik vannak. Ha az ügyük elintéződik - mindennel elégedettek. Az elintézett ügyeket az emberek megtartják az emlékezetükben. Egyszer ezzel kapcsolatban csodálatos élményben volt részem. Vonaton utaztam. A szomszédommal beszélgettünk először semleges témákról, majd eljutottunk egészen odáig, hogy mindketten baranyaiak vagyunk. A szomszédom elmesélte: volt egy nagyon csúnya ügye. De minden rendeződött. A Dunántúli Napló elintézte. Elővette az irattárcáját és kivette belőle a Dunántúli Napló levelét. A levélen az én aláírásom szerepelt. Huszonöt év múlva így találkoztam ismét az üggyel. Nagyon elérzé- kenyültem.

I- Titkolni való az elérzékenyülés? Fér- fiatlan?- Szerintem nem! Miért kellene szégyellni mindazt, ami az ember legbelső zugaiban végbemegy. Én nem is tudom titkolni.

I- Közel harmincnégy évig voltál aktív újságíró. Ez idő alatt elvégezted a újságíró-akadémiát, a politikai főiskolát Több mint huszonkét évig voltál lapunk főszerkesztő-helyettese. Elérted célodat mint újságíró?- Nem tűztem magam elé nagy célt, de lehet, hogy azt sem sikerült elérnem. A

célom az volt: naponta segíteni egy emberen, vagy meggyőzni egy embert arról, hogy a szocializmus a leghumánusabb társadalom, hogy a szocializmusban mindenki, akinek képessége, kitartása, szorgalma van hozzá, valóra válthatja álmát. Minden út mindenki előtt nyitva áll... Elégedett lennék, ha ez sikerült volna. Gondold csak el, hány ezer munkanap fért bele a közel harmincnégy évbe?!- Erre tanítottad azokat az újságíró- jelölteket is, akik veled találkoztak először. Te beszéltél nekik először a pálya szépségeiről és gyötrelmeiről. Emlékszem, hogy nekem is azt mondtad: „Gyötrelmesen szép pálya az újságírás. Aki ezt a pályát választja, az nemcsak hivatást, hanem életformát választ. Egy egészségre is káros életformát..” Igyekeztél lebeszélni. Ës ha nem sikerült a lebeszélés, akkor örültél.- így van. örültem, ha nem sikerült elijeszteni a jelöltet Ez azt jelentette: a jelölt újságíró akar lenni és ennek érdekében mindent vállal. A többi már tehetség, kitartás, szorgalom dolga... A lányomat sem sikerült lebeszélni, ö Pécsett újságíró. Remélem, nem csalódom benne.

I- Sok embert indítottál el ezen a pályán. Hányból sikerült újságírót nevelned?- Nekem, személy szerint egyből sem. Az újságíróvá válás kollektív munka eredménye: függ a munkatársaktól, a rovatvezetőktől, a szerkesztőktől, egyszóval az egész szerkesztőségtől. Mindenkitől lehet tanulni valamit: jót is, rosszat is. Mindkettőt fel lehet használni ahhoz, hogy jól elsajátítsa az ember a szakmát A többi tehetség, szorgalom, kitartás kérdése. Tehetség nélkül persze semmire sem viheti az ember. Akinek nincs tehetsége a szoborfaragáshoz, ahhoz, hogy a kőben meglássa a szobrot abból soha nem lesz szobrász. Az újságírónak is minden jelenségben meg kell látnia a témát. E képességet az évek során fejleszteni, mélyíteni lehet Ezt segítheti a szerkesztőségi kollektíva.- Az újságírástól nem idegen az irodalom, az írói munka. Te is írtál novellákat tárcákat Egy novellapályázaton első díjat nyertél. Akkor azt gondoltuk, hogy ez lendületet ad majd.- Az irodalom sok szempontból más jellegű munka. A tehetség mellett sok idő, sok egyhelybenülés, kitartás is kell hozzá. Az újságírás is egész embert követel. Én az újságírást választottam.

I- Élményanyagod rengeteg van. Megírod ezeket?- Nem tudom. Egyszer elkezdtem egy regényt. Tíz nap alatt 160 oldalt írtam. Akkor abbahagytam. Nem tetszett. Huszonhét év után most majd előveszem a kéziratot Kíváncsi vagyok, hogy változott-e azóta a véleményem, érdemes-e folytatni, vagy újrakezdeni az egészet.

I- Ezek szerint az igazi szerelem továbbra is az újságíráshoz köt..- Igen. Aki ilyen hosszú ideig szívta a szerkesztőségi levegőt - az nem tud meglenni nélküle. Még akkor sem, ha jobb a levegő a Duna-parton, a szőlőhegyen.

I- Ezek szerint nemcsak horgászni, szőlészkedni is fogsz. No és unokázni!- Kezdetben biztosan többet leszek a vízparton, a szőlőben. Egy-két hétig, vagy hónapig biztosan élvezni fogom, hogy nem szorít a lapzárta, hogy nincsenek stresszhatások, hogy nem kell időre és sorra pontosan leadni az anyagot, hogy... De, amint úgy érzem, hogy szükség van a munkámra, ha ezta munkát nemcsak illedelmességből kérik, de őszintén várják is tőlem, akkor nagy örömmel teszek eleget a kérésnek. Természetesen csak annyira kötöm le magam, hogy jusson idő az unokámra is. Most már tudom, hogy mennyi örömet, boldogságot jelenthet egy csöppnyi emberke!

I- A sok öröm mellé az olvasók nevében is szívből kívánom, hogy a továbbiakban is „Hass, alkoss, gyarapíts.”

V. HORVÁTH MÁRIA

MÚLTUNKBÓL

Ha valaki az 1929-33-as gazdasági világválságról hall, olvas, eseményeit és hatásait kutatja, minden bizonnyal szóba kerül a munkanélküliség is. Hány ember kényszerült munka nélkül tengetni saját és családja életét az országban, a megyében az esetleg nagyobb is bizonytalan jótékonysági akció keretében juttatott néhány kiló liszten, zsíron, krumplin és babon. Hány ember szorult arra, hogy a községi elöljáróságok által az útszéli fák levágott gallyait vegye igénybe, hogy otthonát befűtse? Nem kapunk választ erre a fontos kérdésre még az 1930. évi népszámlálás adataiból sem. A nép- számlálás eredményeit elemző bevezető tanulmány megállapítja:

„Az 1930. évi népszámlálás a munka- nélkül lévők számának kipuhatolására is tett kísérletet. Sajnos, ez a próbálkozás nem járt teljes sikerrel.”

A sikertelenség okát a többi között abban látják, hogy az egész lakosságot felölelő adatfelvétel nem alkalmas a tényleges munkanélküliség megállapítására (?); erre külön összeírásra lett volna szükség; továbbá a téli adatfelvétel torzítaná a mező- gazdasági tényleges munkanélküliséget, s végül a szezonális iparral is ez lenne a helyzet tekintve, hogy az évnek csak bizonyos hányadában végeznek mezőgazdasági illetve ipari tevékenységet.

Az 1930-as népszámlálás tehát, amely igen részletesen tájékoztat a foglalkoztatottságról, nem ad megfelelő támpontot azok létszámáról, akik nem jutottak munkához.

A Tolna Megyei Levéltárban őrzött főszolgabírói és alispáni jelentések, levelezések - noha megbízható összefoglaló adatokat itt sem találni - bizonyos tájékoztatást azért adnak a munkanélküliségről, a nyomorenyhítő akciókról és a szükségmunkákról. Ezek az iratok arról is tájékoztatnak bennünket, hogy a mezőgazdaságban nem fejeződött be a válság 1933-ban, ott még további három évig elhúzódott. Mi erről az elhúzódó válságról adunk szemelvényeket, az 1934-1935 évi iratok segítségével.

Tolna megye alispánja 1934. december 7-én - a gazdasági válság ideje alatt ki tudja hányadik alkalommal a munka- nélküliek helyzetén javítandó - köriratot intézett a járási főszolgabírákhoz.

A levelét így kezdte:

„A téli hónapokban, amikor a munka- nélküliségen való enyhítés szükségessége leginkább jelentkezik, a munkanélküliek munkaalkalmakhoz való juttatását vettem tervbe. A munkanélküliek foglalkoztatása tekintetében általános irányelvül szolgál, hogy a munkaalkalom napszámos munka lehet; hogy továbbá az ilyen napszám-munkák díjazására aránylag csekély összeg áll rendelkezésre, s így a munkaalkalomhoz juttatás csak azok részére biztosítható, akik arra feltétlenül rá vannak utalva.”

Ezt követőleg felszólítja a főszolgabírókat, hogy levelének kézhezvételétől számított negyedik napra jelentsék, hatóságuk területén mely községekben vannak munkanélküliek, s azoknak mennyi a számuk. Arra is választ kér az alispán, hogy milyen konkrét munkát kívánnak elvégeztetni az adott járás területén.

A főszolgabírák dicséretes gyorsasággal tettek eleget a felhívásnak. Gyönkön a főszolgabíró december 12-én a következőket vetette papírra:

„Tisztelettel jelentem, hogy járásom községei közül Diósberényben 60 munkanélküli van és ezek utcarendezés, partbiztosítás, árokrendezési munkálatoknál foglalkoztathatók 900 pengő erejéig. Hőgyész községen 58 a munkanélküliek száma, Dúzs községben 6. Ezen munkanélküliek községi utak helyrehozatalánál foglalkoztathatók Hőgyészen 6 héten át, Dúzson pedig 2 héten keresztül.”

A dombóvári főszolgabíró is 12-én irta jelentését:

„A beérkezett jelentések szerint Mucsi községet kivéve, járásom területén olyan munkanélküliek, akiknek téli foglalkoztatása elkerülhetetlenül szükséges volna, nincsenek.

Mucsi község elöljáróságának jelentése szerint 30 pár kereset nélkül maradt arató munkaalkalomhoz való juttatása volna kívánatos, akiknek megsegítése érdekében a község f. évi november hó 24-én 1621/1934. sz. alatt közvetlenül méltóságodhoz már előterjesztést tettem.”

Sokkal több munkanélküliről volt kénytelen jelenteni a tamási járási főszolgabíró. Ö maga is december 12-én irta jelentését. Idézzük:

„Tisztelettel jelentem, hogy rendeletét a mai napon megtartott tiszti értekezleten

beható tárgyalás alá vettem. Ehhez képest megállapítást nyert, hogy Tamásiban előreláthatólag mintegy 100, Ozorán szintén 100, Pincehelyen 50 és Felsőnyék községben 10-15 munkanélküli lesz, akiknek munkaalkalomhoz való juttatása elkerülhetetlenül szükséges, mert arra feltétlenül reá vannak szorulva. Ezek a munkanélküliek lakóhelyükön árokvágással és útjavítással lennének foglalkoztathatók.”

Feltűnő, hogy nem említi Magyarkeszit, ahol később nagy számban alkalmaztak napszámosokat a nyomorenyhítő akcióban.

A szekszárdi járás főszolgabírája a következőket hozta az alispán tudomására:

„Jelentem, hogy Tolna és Bátaszék községekben mintegy 300-300 olyan részben ipari munkás él (főleg kőművesek - a szerk), akiknek munkaalkalomhoz való juttatása indokolt volna.

Tolnán a munkanélkülieket a téli hónapokban a dunaparti Levente Sport-tér föld- munkájainál és utak javításánál lehetne foglalkoztatni, Bátaszéken pedig szintén utak javítása, valamint a kövesdi árok kitisztításán lennének olyan munkák, amelyeknél a napszámosok január-március havában elhelyezhetők volnának.”

A paksi főszolgabíró két nap késéssel a többi között a következőkről jelentett:

„...a községi elöljáróságok jelentései szerint a járásom területén Dunaföldvár kö' zség- ben 60-70, Dunakömlőd községben 48, Paks községben 30 olyan munkanélküli van, akiknek a téli időszakban napszám munkával való foglalkoztatása feltétlenül szükségesnek mutatkozik. E munkák mindegyik község belterületén s a községi közdűlő utakon végzendő út és híd javítása, valamint ár- kolási munkák, amiknek teljesítésére a szűkre szabott költségvetési keretek között a községeknek elegendő fedezetük nem volt és amelyeknél a munkanélkülieket a közjavára hasznosan lehetne foglalkoztatni."

A bonyhádi járás adatait az államépítészeti hivatal közölte az alispánnal. Ezek szerint ott 322 volt a munkanélküliek száma. Ci- kó, Kéty, Mórágy, Váralja került fel a községi listára.

A jelentések alapján az alispán így tájékoztatta a megyei kisgyülést a helyzetről:

„A hozzám beérkezett jelentésekből megállapítottam, hogya vármegye területén közel 1500-ra tehető a munkanélküliek száma, akik közmunka-alkalom teremtése révén keresethez volnának juttatandók Jelentem azt is, hogy aTek Kisgyűlés rendelkezésére bo- csájtott 4000 pengőből 3200 pengő ez idő szerint még rendelkezésre áll.

A munkanélküliségen való enyhítés céljából ennélfogva aziránt teszek előterjesztést a Tek Kisgyűléshez, méltóztassék részemre oly értelmű felhatalmazást adni, hogy a vármegye területén, ott ahol a segítésre feltétlenül szükség van, munkanélkülieket közmunkáknál (útjavítás, útrendezés, stb.) napi 6 órai munkaidő mellett, napi 1 P napszámban rendelkezésre álló 3200 pengő keretében foglalkoztathassam és pedig a m. kir. államépítészeti hivatal szakközegeinek felügyelete és ellenőrzése mellett.”

Az alispán természetesen megkapta a felhatalmazást. Az Államépítészeti Hivatal ezt követően azt javasolta az alispánnak, hogy minden járás kapjon kisebb-na- gyobb összeget, éspedig a szekszárdi 1000,-, a bonyhádi 700,-, a gyönki 400,-, a paksi 400,-, a tamási 600,-, a dombóvári pedig 100,- pengőt Amikor azonban az alispán a rendelkezésre álló 3200 pengőt elosztotta, Dombóvárnak nem adott egy fillért sem. A nekik javasolt összeget arányosan megosztva Szekszárd és Bonyhád kapta meg.

Bonyhád valami módon további 400 pengőt szerzett - ez derül ki az elszámolásból. Ugyanis nem az alispánnak számolt el 1935 márciusa-májusa között, hanem a főispánnak. Emiatt az alispán kénytelen volt a bonyhádiak elszámolását a főispántól megkérni.

A járások nemcsak a pénzzel számoltak el, hanem azt is jelentették, hogy mit végeztek el. A megküldött bérjegyzékek arról tanúskodnak, hogy általában 2-6 napi munkát biztosítottak a legjobban rászorultaknak. S hogy lehetőleg mindenkinek jusson valami Magyarkesziben még az 1/5 napszámot is gyakran alkalmazták. Hőgyészen teljesen rendbehozták a 700 méter hosszú hőgyész-teveli utat, és 300 méteren kijavították a csernyédi utat is. Dúzson a dúzs- hőgyészi úton dolgoztak. Tamásiban salakot hordtak az utakra, valamint a Levente Sporttelepet hozták rendbe. Magyarkesziben rőzsefonást végeztettek, feltöltöttek egy kimosott útszakaszt, és az árkok betemetésére futotta a kapott összeg.

Az alispán nagyon vigyázott minden fillérre, s ott ahol nem napszámra, hanem fuvarra fizették ki az összeget azonnal intézkedett, hogy a pénzt az adott község fizesse vissza, mert kimondottan napszámbérre biztosítottak keretet a nyomorenyhítő akcióban.

így juttattak a hatóságok több száz Tolna megyei családnak 1934 karácsonyán néhány pengő bevételt ...1934 tele sokaknak a munkanélküliséget jelentette, az igazi munkanélküliséget. KBMJOQJÁNOS

Szalal János főszerkesztő- helyettessel