Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-30 / 306. szám

1986. december 30. ^ÊPÜJSÀG 3 Nem sorscsapás! Miért romlanak a cserearányok? Az előjelek szerint külkereskedelmünk konvertibilis mérlege az idén rosszabbul alakul a tervezettnél, s ennek okai között ismét emlegetjük majd a cserearányok romlását. Tartani lehet azonban attól, hogy ez a magyarázat nem mindeki szá­mára érthető, s ha érthető sem okvetlenül elfogadható. Van ennek a cserearány­romlásnak valami gyanús kicsengése: hogy-hogy mindig romlik, és sohasem javul? És ha a magyar külkereskedelem szemszögéből romlik, akkor mely orszá­gok számára javul? De gyanús ez a hivat­kozás azért is, mert az okot következete­sen a magyar gazdaságon kívülre helye­zi, vajon nincs valami olyan belső hiba, amelynek palástolására használjuk a cserearányromlás tényét? Elöljáróban talán nem árt tisztázni a fo­galmat, mit is értünk cserearányon? Né­mi leegyszerűsítéssel azt, hogy az álta­lunk exportálandó, és az általunk impor­tálandó - tehát a cserélendő - áruk ára miként aránylik egymáshoz. Az arány ak­kor romlik, ha eladandó áruink ára a vi­lágpiacon csökken, vagy ha az importá- landóké emelkedik, vagy ha esetleg mindkét jelenség egyidejűleg tapasztal­ható. Vagyis ha egységnyi magyar áruért kevesebb külföldi árut kaphatunk. Japán és az USA Ez az arányromlás az idén kétségkívül megfigyelhető. Aligha akad újságolvasó, aki ne tudná, hogy jelentősen drágult a kávé, és csökkent példának okáért a bú­za tőzsdei ára. Amiből - no meg a koráb­bi, hasonló tapasztalatokból - netán arra következtethetünk, hogy holmi sorscsa­pással állunk szemben. Elvégre a ma­gyar földben emberemlékezet óta meg­terem a búza, de az istennek sem terem meg a kávé. Tekintve, hogy az utóbbi 15 évben 25 százalékkal romlottak szá­munkra a cserearányok, tényleg úgy tű­nik: olyan, rajtunk kívül álló okok mérsé­kelik külkereskedelmünk sikereit, korlá­tozzák importlehetőségeinket, amelyek­kel szemben tehetetlenek vagyunk. Gyanúnk azonban ettől sem akar osz- lani, mert mégsem lehet csupán a termé­szeti adottságok következménye az, hogy éppen a mi cserearányaink romla­nak, miközben a legfejlettebb országokéi javulnak. Merthogy ezt az arányt másutt is mérik, és a statisztika szerint az utóbbi öt évben Japán számára 10, az Egyesült Államok szempontjából pedig 14 száza­lékkal javultak a cserearányok. Ám, ha kicsit távolabbi időkbe tekintünk vissza, kitűnik: az említett gazdasági nagyhatal­maknak is volt okuk panaszra. Ugyanez a Japán, amelyik 1984-ben egységnyi ter­mékéért 10 százalékkal több árut kapott a világpiacon, mint 1980-ban, a megelő­ző két esztendőben - 1979-80-ban - nem kisebb, mint 40 százalékos csere­arányromlást volt kénytelen elkönyvelni. Ezek után tényleg kiváncsi az ember, hogy mi okozza ezeket a nagy változáso­kat. Aki emlékszik még a világgazdaság főbb jelenségeire, annak az 1979-80-as évek emlegetésekor a második nagy olajválság jut az eszébe. A gondolattársí­tás helyes irányba vezet: az energiahor­dozókban szegény Japánt mindenek­előtt ez sújtotta, amikor nagyarányú cse­rearányromlását elszenvedte. De, mint a számok jelzik, igen gyorsan kilábalt a bajból. Tehette, mert az olaj csak egyike annak a sok százezer terméknek, amely a nemzetközi kereskedelemben gazdát cserél. És Japán - akárcsak az Amerikai Egyesült Államok - a legfejlettebb tech­nika birtokában viszonylag szabadon diktálhatta a legkorszerűbb, példának okáért az elektronikai termékek árait. Nyertesek és vesztesek Persze ahhoz, hogy diktálja az árakat, el is kellett árasztania ezekkel a termé­kekkel a piacot, vagyis gazdaságát úgy kellett szerveznie - átszerveznie -, hogy minél kevesebb energiaforrás felhaszná­lásával minél több korszerű, keresett ter­méket állítson elő. így tért ki az olajválság kihívása elől, amely - ez is figyelemre­méltó - másfelől az olajtermelő országok gazdaságának felvirágzását hozta. Az olaj akkori, hirtelen drágulásával ugyanis a kőolajban gazdag országok csereará­nyai értek meg soha nem látott javulást. Nem akarván terhelni az olvasót meg­annyi állam sajátos helyzetével, talán ennyiből is levonhatjuk a következtetést: az utóbbi időszakban a cserearányok ja­vulása főként két szférában volt tapasz­talható. Ott, ahol a nyersanyag drágulása hozta előnyös helyzetbe a gazdaságot, és ott, ahol a legfejlettebb technika birto­kában a legkorszerűbb termékek töme­gét dobhatták piacra. A közepesen fej­lett, nyersanyagokban szegény orszá­gok - melyek sorába a mienk is tartozik - értelemszerűen cserearányromlást szenvedtek el. S ha még ezek után is van némi sors­csapás jellegük ezeknek a változások­nak, akkor vessünk egy pillantást arra is, ki, miként reagált az áringadozásokra, a világpiaci kereslet és kínálat alakulására. Az elmúlt másfél évtizedben csökkent a kereslet a vaskohászati termékek iránt, miből kifolyólag csökkent az ilyen áruk ára is. 1970. és 1983. között a Német Szövetségi Köztársaság 16 százalékkal, Franciaország pedig 21 százalékkal csökkentette a vaskohászati termékek előállítását, miközben Magyarország 25 százalékkal - növelte! Hasonlóan visel­kedtek más országok a textil- és bőr­ipari, szintén kevésbé keresett termékek gyártásával - visszafogták a termelést - és a mi gazdaságunk ismét rosszul lé­pett: jelentősen többet termelt az áruk­nak ebből a csoportjából. Ez, ugyebár, már nem olyan, mint a búza és a kávé szembeállítása; ez a magatartás már iga­zolja a gyanút: nem csupán természeti adottságok, hanem a gazdaság rugal­massága vagy rugalmatlansága is hoz­zájárul a cserearányok romlásához-ja- vulásához. Aki elmarad, azt verik Nem kétséges, hogy az országok, amelyek képesek termékszerkezetüket folyamatosan megújítani, amelyek képe­sek a változó kereslethez gyorsan alkal­mazkodni - sikeresen vesznek részt a vi­lágkereskedelemben. Nem okvetlenül romlanak a cserearányaik, mert ha szük­ségük is van mondjuk a dráguló kávéra, azért szintén dráguló termékekkel képe­sek fizetni. És nem, vagy visszafogottab­ban jelentkeznek a világpiacon olyan árukkal, amelyek csak nyomott árakon adhatók el, vagyis mérsékelik vesztesé­geiket. Mindez nem mondható el rólunk. Hogy miért gyártunk kitartóan olyasmit, ami nehezen adható el, és miért nem ál­lunk át gyorsan olyan áruk termelésére, amelyek jól értékesíthetők? Más, ismerő­sebb szavakkal: miért nem korszerűsít­jük gyártmányszerkezetünket? Egyfelől azért, mert a korszerűbb áruk előállításához korszerűbb technika, technológia kell, amivel nem mindig ren­delkezünk. Amit többnyire importálni kel­lene, ám behozatalára épp azért nincs elegendő pénzünk, mert nincs elegendő exportképes árunk. Ördögi kör? Nem ok­vetlenül. Mert a korszerű technológiák­hoz még hozzájutunk - például úgy is, hogy külföldi cégekkel vegyes vállalato­kat alapítunk -, de ahhoz, hogy ezeket a keresett termékeket nagy mennyiségben termelhessük, be kellene szüntetni, de legalábbis jelentősen mérsékelni kellene a kevésbé kelendő, illetve az eladhatat­lan cikkek előállítását. S ez számunkra, úgy tűnik, minden másnál nehezebben megoldható. Mert valamely termék gyártásának megszüntetése, gazdaságtalan termelés felszámolása az objektív és a szubjektív akadályok sorába ütközik. A döntéseket - hogy mit, mikor fejlesztünk, avagy fej­lesztünk vissza - olykor inkább az befo­lyásolja, hogy milyen nálunk az egyes ágazatok súlya, tradíciója, semmint az, hogy melyek képesek korszerű, jól elad­ható gyártmányokat produkálni. Emiatt azután az is megesik, hogy a sikeres ágazatok, vállalatok által megteremlt jö­vedelemből átpumpálunk - olykor nem kis összegeket! - a gazdaságtalanul mű­ködökbe. Amivel az utóbbiakat mester­ségesen életben tartjuk, és amivel egyúttal visszafogjuk fejlődésükben a ki­bontakozókat. Ilyen és hasonló okok miatt halad vontatottan a termékszerke­zet megújítása. Pedig nincs időnk. Ha mondjuk öt év múlva jelenünk meg a pia­con azzal, amit ma korszerűnek ítélünk, akkor meglehet, addigra már egészen más termékek iránt nyilvánul meg a foko­zott kereslet, s a nagy igyekezettel, de lassan létrehozott termék már csak ala­csony áron kel el. És ismét elmondhat­juk: romlanak a cserearányaink. Ha tovább késünk... Kétségtelen, a gyorsabb változás, a gyorsabb alkalmazkodás áldozatokkal jár. A gazdaságtalan termelés visszaszo­rítása munkaerő-átcsoportosítással, sőt, átmeneti életszínvonal-romlással fenye­get. Ennél kényelmesebb, és biztonsá­gosabbnak tűnhet, ha kesztyűs kézzel bánunk az ésszerűtlenül gazdálkodók­kal, abban a hitben, hogy így megőrizzük a társadalom nyugalmát, féltett életszín­vonalát. Pedig egy stagnáló gazdaság legfeljebb rövid ideig képes megőrizni mind a társadalom nyugalmát, mind az életszínvonalát. Ha nem cselekszünk, és nem vállalunk bizonyos társadalmi fe­szültségeket, akkor rohamosan növek­szik műszaki-gazdasági elmaradottsá­gunk, és tovább folytatódik a magyar munka leértékelődése a világpiacon. To­vább romlanak a cserearányok, ráadásul az elkerülni vélt feszültségek még éle­sebben jelentkeznek. Ezért véljük úgy, hogy gyorsabban és határozottabban kell haladni a gazda­ságpolitika által kijelölt úton: a gazdaság racionalizálásának útján. GÁL ZSUZSA Merre gurul az alma? Sűrítmény, pezsgő, ecet készül a léalmából. (Archív felvétel) Bogyiszlón változatlanul a paprikát szeretik az emberek - az alma, hiá­ba művelik már több évtizede, még mindig idegen számukra. Úgy lát­szik, 25 év kevés ahhoz, hogy egy kultúra idegen termőhelyen meg­honosodjék. Aztán a piaci helyzetük is hátrányos - Bogyiszló messzire esik a tuzséri átrakóállomástól. Az alma, formára némiképp hasonlít a labdához -, talán ez az oka, hogy az utóbbi időben az almapiac mozgását a labdajátékokhoz hasonlítják. Baka Józseffel, a Bogyiszlói Dunagyöngye Tsz elnökével az almáskert múltjáról, jelené­ről, s jövőjéről beszélgetünk, arról, hogy merre gurul a szövetkezetben az alma.- A község határában lévő almáskertet a hatvanas évek elején telepítették - eb­ben az időben az ültetvénytelepítés je­lentős állami támogatást kapott. Az alma­csemetéket 109 hektáron ültették el, de jelenleg csak 67 hektáros az ültetvény, mert 1983-ban a többit kivágtuk. Veszteséges esztendők- A hetvenes években csupán egy-két esztendőt számlálhatunk, amikor nyere­séget hozott az alma, az évek zömében veszteséggel számoltunk. Ez a veszteség abból adódott, hogy gondot jelentett az értékesítés, a termésnek csak kis része került exportra, a többi a megye ellátását szolgálta. Igen magas volt az úgynevezett ipari alma aránya, ez az a mennyiség, amely az exportigényen és a megyei kontingensen felül termett. Ebből eleinte szeszt főztek, később a Hosszóhegyi Me­zőgazdasági Kombinát szállította el, az alma pezsgőáfapanyagul szolgál, üdítőt készítenek belőle, sőt ecetet is.- Az alma költségeinek jelentős részét teszi ki a kézi szedés.- Valóban így van, s ezek a költségek évről évre emelkednek - mondja a szö­vetkezet elnöke. - A munkaerő drágul, így hát ma nem engedhetjük meg ma­gunknak azt, amit néhány éve még igen: ma már nem foglalkoztatunk vendég- munkásokat. A Borsodból, Nógrádból hozott szezonmunkások napszáma 300 forint volt, pénzbe került a szállás, az ét­kezés, arról nem is beszélve, hogy an­nak, aki terményben kérte a fizetségét, haza is kellett szállítani a búzát, kukori­cát. Szóval többe került a leves, mint a hús, drága volt a szedés, s az ipari alma kilóját csupán 1,50-1,80-ért tudtuk érté­kesíteni. Időközben állandóan emelke­dett a növényvédő szer és a műtrágya ára is.- Melyik volt a legnehezebb esztende­jük?- Az 1982-es év, amikor 228 vagon át­lagában 2 forint 28 fillér volt a kilónkénti értékesítési átlagár, szűkített önköltség pedig 2 forint 80 fillér. Ebben az évben egyrpillió 700 ezer forint volt az ágazat vesztesége.- Nem sikerült időben elhelyezni az árut, piacot szerezni az almának?- Igyekeztünk felkutatni az értékesítés lehetőségeit, s sikerült eladni Ausztriába 110 vagon almát. Ebben az évben kezd­tük árulni az akciós almát, ebben a for­mában 50-60 vagonnal értékesítettünk. A Zöldért mindössze 40-50 vagonra volt vásárló. így aztán kénytelen-kelletlen ipari almának adtuk el a megmaradó mennyiséget.- Kivel áll szerződéses viszonyban a bogyiszlói tsz?- Szerződésünk volt és van ma is a Hungarofrukttal. Ez a forma korábban jónak bizonyult, de 1980-tól igen éles verseny alakult ki az almapiacon a szov­jet exportért. Mi a határtók távol esünk, s ha kaptunk diszpozíciót, nem biztos, hogy volt vagon is, ha meg mindkettő volt, nem tudtuk 300 kilométer távolságból el­lenőrizni, hogy milyen állapotban érke­zett meg a gyümölcs, és hogyan minősí­tik?- Az almáskert közepén ott áll a hűtő­ház, ami eredetileg azért épült, hogy a termésfölösleget itt tárolják, s tavasszal, mikor drága a gyümölcs, értékesítsék. Meddig tároltak a hűtőházban almát?- A tároló 1970-ben épült, és a befoga­dóképessége 150 vagon. A legtöbb amit eddig elhelyeztünk benne 50-60 vagon alma volt. Eredetileg azzal kalkuláltak, hogy a teljes kapacitást kihasználják, de nem volt olyan szerződő partner, akinek mind a 150 vagon alma kellett volna. Megépítették, mert a beruházáshoz 50 százalékos támogatást adott az állam. A tároló bekerülési költsége nem volt sok, mindössze nyolcmillió forint.- Mit tárolnak az almatárolóban?- Többnyire zsírt. Előbb a pécsi, majd megépülte után a Szekszárdi Húsipari Vállalattal kötöttünk szerződést. Zsírral, konzerwel, göngyöleggel van tele a hű­tőház. Annyi portéka van benne, hogy több már bele sem férne. Ez az üzlet jó pénzt hoz a szövetkezetnek. Fejsze az almáskertben- Meglehetősen szomorú látvány volt most éppen három éve az almáskert: termő gyümölcsfák a földön.- Az 1982-es év nagy fiaskó volt, nem­csak Bogyiszlón, hanem minden alma­termelő gazdaságban veszteséges lett az ágazat. Ott, ahol az alma nagy terhet jelentett, kivágási engedélyt kértek. Ezt tettük mi is; 42 hektárra kaptuk meg. Ki­vágtuk a Cox narancsot, amit ipari alma­ként tudtunk csak értékesíteni, mert sen­kinek sem kellett. Az ültetvény másik ré­sze, ahol Stay mared és Jonatán termett igen rossz állapotú volt, mélyedésbe te­lepítették az almát, vízben álltak a fák, s a talajmunkát nem lehetett tökéletesen elvégezni.- Nem bánták meg, hogy kivágták az almafákat?- Nem. Az ágazat azóta viszonylag egyenesben van. A metszést teljes egé­szében saját munkaerővel el tudjuk vé­gezni, a szüret is egyszerűbb, különösen mióta meghirdettük a „Szedd és vidd” akciót, s a hiányzó munakerőt az iskolá­sok is pótolják.- Mit fizet ma az alma?- Idén, 1986-ban 2 forint 80 fillér körüli a kilónkénti szűkített önköltség, az érté­kesítési átlagár pedig 4 forint 93 fillér. Tavaly - amikor 5 forint 40 volt az értéke­sítési átlagár - négymillió forint volt az ágazat eredménye, idén hárommilliót vá­runk az almából.- Megéri-e mostanában almát ter­meszteni? - Igen, megéri. Ha a „Szedd és vidd” akció tartósnak bizonyul, s ehhez mi is megteremtjük a feltételeket, nem fi­zetünk rá az ágazatra. A területet tovább nem csökkentjük, az ültetvényt mindad­dig fenntartjuk, míg termőképesek lesz­nek az almafák. Nem számítottunk rá, de mégiscsak így lett: az alma elgurult, majd visszagurult a tsz-be. D. VARGA MÁRTA Építőipari mérleg Az idei munkát összegező előzetes mérleg szerint az építőipar ebben az év­ben a stabilizálódás jeleit mutatja: terme­lése évek óta először nem csökkent, ha­nem kis mértékben meghaladta az előző évit, s tovább javult a teremlékenység és valamelyest az építkezések minősége is. A termelésben mind erőteljesebben vesznek részt a kisszervezetek, amelyek­ből az idén 150 alakult. Ezekkel együtt már több mint 700 ilyen vállakózás végez főtevékenységként építőipari munkát, kétszer annyi, mint 1980-ban. Ezzel erő­södött a verseny az építési piacon, s a ki­vitelezők rugalmasabban alkalmazkod­nak az igényekhez. A versenytárgyalá­sok alapján megkötött szerződések ará­nya a teljes szerződésállományon belül a múlt évi 12-ről 20 százalékra emelkedett. Ennek további kibontakoztatását teszi le­hetővé az a központi intézkedés, amely a versenytárgyalások rendjénak módosí­tásával szigorította a verseny tisztaságá­nak követelményeit, hogy visszaszorítsa a versenytársak érdekeit sértő visszaélé­seket. Az építőipar tevékenységében az idén 21,2-ről 22,5 százalékra emelkedett az épületfenntartási munkák aránya. Az ágazat teljesítette rubelelszámolású épí­tőipari kivitelét, s mintegy 10 százalékkal túlteljesítette konvertibilis exportját. Ked­vező az is, hogy a kivitelező építőipar jö­vedelmezősége összességében 1,5 szá­zalékkal növekedett. Ezen belül a lakáso­kat és a kommunális létesítményeket építő vállalatoknál is javult a jövedelme­zőség, de még így is mintegy 900 millió forint értékű veszteség keletkezett. Ezért négy veszteséges nagyvállalat pénzügyi helyzetét kellett rendezni, elsősorban a kivitelezők önerejéből, továbbá központi támogatással. Az idei népgazdasági terv 62 500-65 000 lakás felépítésével szá­molt, ami várhatóan az előirányzat alsó határának közelében teljesül. A lakás­átadások ütemességében ebben az év­ben sem sikerült kedvező változást elér­ni, a munkák az év utolsó szakaszára tor­lódtak. A beruházókkal és a tanácsokkal szorosabb összhangban kell gondos­kodni tehát az építési területek jobb elő­készítéséről, s az egyenletesebb átadá­sokról. A megyei ÉVM-vállalatok általá­ban december elejéig teljesítették éves átadási kötelezettségüket. A fővárosban rosszabb a helyzet, mert a jelek szerint 900-1000 lakás átadása a jövő év elejé­re húzódik át. A budapesti lakásépítés ösztönzésére a fővárosban dolgozó helyi és vidéki vállalatok a jövő évtől lakáson­ként 24 ezer helyett 50 ezer forint adó- kedvezményt kapnak. Ugyanakkor szi­gorítják a minőségi követelményeket, s csak a hiánypótlásokat követően kerül­het sor majd a lakások átadására. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom