Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

6 ^PÙJSÂG

1986. december 24.

Ünnepi- Avassuk be az olvasót ennek a beszélgetésnek a - szó szoros értelmében is vehető - műhelytitkába. Valljuk be: a fényképezés kedvéért öltöttünk ünnepi ruhát, meg a beszélgetés sem most és úgy kezdődött valójában, ahogy itt ülünk a télikert hangulatú verandán a frissen kisült pogácsától illatozó asztalnál, hanem egy kora nyári délutánon a kormosán, füstösen is tiszta műhelyben. Ott, a kovácstűz, az üllő mellett került szóba köztünk először egy negyven évvel ezelőtti nap: 1946. december harmincadika...- Úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Azon a napon reggel hétkor kezdődött a vizsgám Győrffy Sándor Árpád utcai műhelyében. Nagy hidegben, téli patkolás volt a vizsgamunkám. Csavaros, sarkos patkót kellett felvernem; természetesen a pata előkészítése, faragása is a feladathoz tartozott.

■ - Hány évig tanulta előtte a szakmát?- Mivel polgári iskolát végeztem - ahogy akkor mondták, négy középet -, két év volt a tanoncidőm. Itt, a Remete utca 45-ben tanultam apámnál, Töttős Ferenc gépészkovácsnál. Inasabb voltam a legutolsó inasnál, amikor a mesterségről volt szó.

I- Azután másnap jött vissza segédúmak - gondolom.- Igen, de csak egy fél évre. Majd útnak indultam. Először Szabó Ádám mesterhez mentem a Kálvin térre, aztán Kuti Lajos, Weisz Péter, Mészáros Sándor következett. Jártam sorra, tanultam, kinél mit lehetett.

I- Hány kovácsmühely volt akkor Szekszár- don?- Gondolkozni sem kell rajta, többször is összeszámoltam már: tizenöt.

■ - És ebből maradt...- Ez az egy.

■ - Volt katona?- Voltam. Sőt, egy nagyon szép szakma kitanulását köszönhetem a katonaságnak.

I- Nocsak? Szakmásító hadseregről még nem hallottam.- Pedig volt ilyen. A tolnai tüzérütegnél tettem le a patkolómesteri vizsgát. Más szóval gyógykovács lettem.

■ - Mint katona?- Nem, a tényleges katonai szolgálat csak azután következett, a határőrségnél.

■ - Akkor otthagyta három évre az üllőt.- Három hónapra, mert a kiképzés után azonnal műhelybe kerültem. Ötven- től ötvenhárom márciusáig katonalovakat istápoltam. Egy igen hosszú határ- szakasz nagy értékű, fontos lóállományával kellett törődnöm.

I- Érdekes idő lehetett, hiszen a szavaiból is érződik: szép emlékei vannak azokból az időkből...- Például a feleségem. Öt Gyulán ismertem meg. A leszerelésemet követő napon összeházasodtunk, így jöttem haza Szekszárdra: két bőrönddel, kétszázötven forinttal és a feleségemmel, aki addig harisnyagyári munkásnő volt.

I- Itthon örömmel fogadták, hisz kellett a tanult mesterember.- Nem kellett. Nem volt a szakmában hely. Senki nem vállalt segédet. Elmentem hát betont hordani, építkezésekre, meg ahol munka adódott.

I- Nem lehetett valami kellemes dolog egy iparosnak sitnyikeskedni.- Az volt a fontos, hogy dolgozhattam. A munka az én szememben soha sem volt szégyen.

I- De azért csak vágyódott a kalapács, a fújtató, a tűz után.- Április elejéig tartott csak ez az állapot. Akkor hallottam, hogy a Spartacus focicsapata kapust keres. Jelentkeztem. Cserébe egyet kértem: munkát a szövetkezeti kovácsműhelyben. Gyerő András segítségével fel is vett Hussy Károly a szövetkezetbe - meg a csapatba. Dolgoztam, védtem és ismerkedtem a szövetkezeti mozgalommal, a népfronttal és a békemozgalommal.

■ - Azóta egyvégtében a szövetkezetnél van?- Nem. Volt tíz nagyon szép évem az állatkórháznál Magyart Jenő doktor űr mellett. Ő volt a kórház vezető főállatorvosa. Ami kovácsmunkát ő elgondolt, azt én kiviteleztem. így egyesült az elmélet és a gyakorlat. Még ma is százhuszonnyolc fajta gyógypatkót ismerek.

■ - Szép munkákat csinálhatott akkoriban.- így volt. Patkoltam versenylovat, gyógyítottunk szeg be lépettet. Igen nagy figyelmet kívánt a fekvő, beinjekciózott, beteg ló patkolása. Mert igaz, hogy amikor dolgoztam rajta, nem érzett semmit, de annál jobban vigyázni kellett; irharétegbe nem mehetett a szög, mert az jóvátehetetlen baj lett volna. No, velem ilyen nem is fordult elő.- Bevallom, ez a szakmaszeretet - kivált ha kovácsmestertöl hallom -, különösen kedves nekem, merthogy az én apámnak is az volt a szakmája, mint előtte apai ágon minden felmenőnknek. így téli estéken sokszor emlékezett vissza egy fekete csődörre, amit patkolni a harmadik faluból hordtak hozzá. Csak hozzá...- Nem is lehet az olyant elfelejteni. Nagyon szép szakma. Szív, érzék kell hozzá. Akkor sem tudtam otthagyni, amikor tanítottam az ipari iskolában. Tizenkét tanulóm volt.

■ - Mennyien maradtak a szakmában?- Egy. Az az egy talán még kovács. A többi lakatos, hegesztő, gépkocsivezető.

I- De úgy hallottam, hogy nemcsak tanított, hanem vizsgabiztos is volt.- Negyvennyolctól vagyok a vasasszakszervezet tagja, egyben a képviselője a vizsgabizottságban. A kovácsoknál - amíg voltak - én voltam az elnök.

■ - Amíg voltak?- 1981-ben volt az utolsó. Előtte vizsgázott vagy ötszáz... Mégis: ha én leteszem a kalapácsot, felkerül a keresztpánt az utolsó szekszárdi kovácsműhelyre.

I

v - Az pedig elég nagy baj lenne. Most, amikora

kiskertekben pezseg az élet, kell a jó szerszám.- Kell bizony. Csinálom is szívesen. És - ne vegye dicsekvésnek - pontosan, amikorra megígérem. Ha azt mondom, hogy tízre lesz kész, bármi jön közbe, akkor is kész. De elvárom, hogy a megrendelő legkésőbb tíz óra öt perckor itt legyen érte. így tiszteljük meg egymást.

■ - De nemcsak ásó, kapa, fejsze van a tűzben...- Az az igazság, hogy tíz éve főleg a rugómunkára álltam rá. Az autók, a munkagépek rugóit javítom, csinálom.

■ - Nehéz munka.- Az. De olyan segítséggel, mint a feleségem, azért elboldogulunk. Ő kezeli a „népszavát”.

I- Tudom, a hétkilós ráverő kalapácsot.. Pedig az még egy markos férfinak sem játékszer. A régi műhelyek csodás zenéjű világában a taktust adó „félkéz” és a többi után ez adta az igazi, férfias hangot- Én, sajnos, már nem boldogulok vele. Ötkilós ortopéd cipőben járó, mozgássérült vagyok.

■ - Mióta?- ’73-tól. Futballmeccsre mentem, amikor jelentkezett a baj. Azóta sem voltam kint a pályán. ’75-ben kértem a le- százalékolásomat, de nem értem el az ahhoz szükséges rokkantsági fokot. így hát csináljuk a rugókat Pestre, Mohácsra, meg ahová kell. ’82-ben brigádot alakítottunk. Négyen vagyunk. A feleségem, a művezetőnk: Bogos István és Klam Leóné - adminisztrátor a központban.

I- A LAKISZ Győrffy Sándor brigádját alkotják. Ahogy látom, igen gondosan vezetik a brigádnaplót. Hűen tükrözi a gazdasági munkát - és a társadalmi tevékenységüket is.- Elnyertük már a szocialista címet, a

bronzjelvényt, az idén az aranyfokozatot tűztük célul.

■ - Van esélyük?- Úgy hiszem, az idei teljesítmények alapján van.

I- A mozgássérültek szekszárdi szervezetéről több bejegyzés is van a naplóban.- Ez természetes. Szívesen járok a sorstársak közé. Sok szép, közös programunk volt. Járunk kirándulni. A magunk módján. Ha együtt megyünk, nem vagyunk terhére senkinek, nem kell az egészségeseknek a mi körülményesebb mozgásunkhoz alkalmazkodni. Nekünk is jobb, meg azoknak is, akiket esetleg hátráltatnánk a gyorsabb közlekedésben...

I- A másik, ami szembetűnő: az Országos Béketanáccsal is szoros a kapcsolatuk.- Ö, ez nagyon régi kapcsolat. Már az ötvenes években én képviseltem négy szövetkezetét a szekszárdi békebizottságban. Kitüntetést is kaptam. 1960-ban személyesen Sík Endre - aki külügyminiszter is volt - adta át az aranykoszorús jelvényt.

■ - Szép...- Az. De a legszebb emlékem egy másik kitüntetésátadási ünnepség. Még most is előttem van az OKISZ nagyterme. A falon Lenin-kép. Amerre mentem, mindig rám nézett. Felejthetetlen. Hogy ezt hogy csinálták? Aztán amikor szólítottak, Rév Lajos elvtárs, az OKISZ akkori elnöke észrevette, hogy felálltam ott valahol a hátsó sorban. Meglátta, milyen nehezen indulok meg, intett, hogy várjak, és odahozta nekem helybe a kitüntetést, a Munkaérdemrendet. Ott éreztem igazán, a megbecsülést. Azt, hogy szükség van rám.

■ - Család?- Két fiam és három unokám van: László fiam felszolgáló Bonyhádon, Gábor: doktor Töttős Gábor, helytörténész. Gyakran ír a Népújságba Is.

I- A mester úrtól sem idegen az írószerszám, hisz az utóbbi időben többször is jelent meg írása, sőt az egyikkel az Országos Béketanács ez évi pályázatán a hivatásos újságírókat megelőzve különdíjat kapott Gratulálok!- Köszönöm szépen. Szívesen írok és ami honoráriumot kapok érte, azt átadom a mozgássérültek egyesületének. Mert mi tagadás, kevés a pénzünk. Ami támogatást kapunk, azt befizetjük a városi tanácsnak - a terembérre. Arra is alig futja.

I- Kedves Mester, végül is elégedett ember Ön?- Igen, az vagyok. Az emberek szeretnek, hasznosnak érzem magam, hallgatnak a szavamra. Dolgozhatok, ezért pontosan megkapom a béremet, szabaidöm- ben olvasgatok: Tamási Áront, József Attilát, vagy rejtvényt fejtek.

■ - Tehát elérte amit akart?- El. És ebben igen nagy szerepe van annak, hogy szótfogadtam apámnak, megjegyeztem a bölcs, nemcsak szó szerinti értelemben is igaz tanácsait. Például csak azt ígértem, amit teljesíteni tudok. Megtanultam tőle, hogy a ló nem léckerítés, amibe akárhova verhetjük a szöget. Tudomásul vettem, hogy nem mind kovács, aki bekormozza magát. És a műhely az szentély: amilyen a műhely, olyan a mester.

I- Amikor az olvasó elé kerül ez a beszélgetés, már ünnepi hangulat uralja a családokat. Úgy illő talán, hogy ehhez mi is hozzájáruljunk.- Egyetértek vele: kívánjunk közösen mindenkinek nagyon szép, boldog, békés karácsonyt!

FEJES ISTVÁN

Történelmi tudat és nemzeti önismeret

Milyen nép vagyunk?

emberek csakúgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig- meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől válhat világosabbá - ha népekről, nemzetekről gondolkodunk - fejlődésüknek történelmi meghatározottsága, így válhat a fátum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelem objektív körülményeinek ismeretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, újra és újra szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadulásunk határait).

A múlt által meghatározott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy megmérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akártudatos politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamódosítások” sokszor több generáció alkalmazkodó képességét is igénybe veszik.

Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat” a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi, vallásos (a nem kívánt rész törlendő) értékeket fogadja el.

Ha ilyen öncsaláshoz szállítana manipulációt a tudomány, úgy akaratlanul is retrográd manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalalása, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megismerésére, e szándék azonban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül.

Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, és egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióiban számos befejezetlen- séget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a közgondolkodás szinte szakrálisán viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyről Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történelemről). Ismeretes, hogy Hasek Svejkjé- nek fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzet- gyalázónak” minősített regény körüli viták - nem véletlenül - kiújultak az ötvenes években.

A--- _*L I j. romantikus-szakrális í IIUll szemléletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei - ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk - rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi genezise pillanatában európai hatalmi tényezőként lépett a színre. Ám e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottság, a vadkan beavatkozása folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került vagy évszázadokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyettesíthető, s az „ébresztők” nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlítanák egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, ro- mantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében.

EE kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli e romanticizmust.

II« megkíséreljük számba venni Od azokat a sztereotípiákat, amelyek a „mi a magyar?” kérdésre adhatók válaszul, úgy látjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is megmutatják), amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe, csakúgy mint a nagy sport- sikereké.

Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodó képesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyílván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, annak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat kultúrájába. Tanú erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón a kereszténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja - olykor némi késéssel - zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyar- országot modernizálni akaró reformerekben, a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a hagyományos szervezés részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a magyarság fogalma.

Amióta megjelent ezen a tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám - noha sok „Mohácsot” ért meg - képes volt mindig az újrakezdésre. Ez a talányos, gesztusok nélküli heroizmus nem őrződött úgy meg történelmi köztudatunkban, mint illet volna, bár éppen ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán legfontosabb eleme.

Ha eltűnődünk szomszédaink magyarság-képén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotípiánkat ismerjük fel, csak éppen a visszájukról. A függetlenségére büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, aki jobbadán dorbézolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat", akikkel mint hivatalnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a huszas évek végén Losoncra került, s itt látta, láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, értékelni.

I azt kívánom

pGldáVdl hangsúlyozni, hogy amennyiben önmagunk reális képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk képesek oldani, de oszlathatjuk a szomszéd népek nem-hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor előítéletes magyarság-képet. Ez ugyan nemcsak a mi feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte.

KENDE JÁNOS