Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-28 / 254. szám
I TOCNA \ ' _ 4 InËPÜJSÀG 1986. október 28. Moziban Folytatódik Kelly és barátainak, Ozo- né-nak, Turbónak története. Az első, különösen jól sikerült break-film után érthetően várakozással ültünk a filmvászon elé. Ezúttal azonban csalódnunk kellett. Az izgalmas, pergő történed helyett nehézkes, ám fajsúlyában könnyűnek tűnő mesét kaptunk, ami még a legkisebb nézőknek is sokszor látott, hallott filmet, olvasmányt idézett fel. A közhelyszerű cselekménysorban a jók, a szegény fiatalok harcát kísérhetjük végig az undok polgárral szemben, aki a fiatalok tanyájára, a „Csödák”-nak keresztelt lerobbant színházépület telkére vetette szemét. A törté- ’ net voltaképpen a megváltáshoz szükséges kétszázezer dollár előteremtését, a színes bőrű fiatalok és Kelly küzdelmét mutatja be, ami természetesen a gazdag vállalkozó megtérésével, Kelly tiltakozó szüleinek egyetértésével - sőt anyagi támogatásával -, az ellenséges punktársa- ság barátságával zárul és egyetlen látványos koncertbe torkollik. Mindez természetesen kevés lenne ahhoz, hogy másfél órát jószívvel töltsünk el a filmvászon előtt, hozzá kell tennünk tehát a mindent elsöprő táncot, a break-et. Itt azonban azt kell mondanunk, hogy ennek tálalásában sem nyújtották legjobb formájukat a szerzők, az első jelenet jól sikerült az utca emberei, az autómosó lány, az arra járó élemedett hölgyek ugyanúgy, mint a jól szituált házaspárok - után silányabban következnek. A fiúk Itt még dúl a harc a két stílus, a break tánc követői és a punk társaság között otthonában felvett két epizód, a montázs- megoldással készült páros, majd Turbo „falramászós” jelenete pedig egyszerűen idétlen volt. Sam Firstenberg rendezésében tehát ezúttal gyengére sikeredett, helyenként erőltetett és vontatott filmet láthattunk, ahol az álmositó perceken olykor még a break látványos mozgássora sem segített át bennünket. De egy biztos, a szimpatikus hősök a szivünkhöz nőttek, ha másért nem is, a lázadó szépség, Kelly, az elszánt, öntudatos Ozone és az esetlen, naiv Turbo miatt niegnézzük a folytatást, hogyha a szerzői páros rászánja magát. TAKÁCS ZSUZSA Az első jobb volt Színházi esték * Gőzben Hangverseny Liszt 175. születésnapján Az első világra szóló sikert elért magyar zeneszerző, Liszt Ferenc születésnapján megnyílt a régi megyeháza dísztermével szomszédos helyiségekben a nagy romantikus komponista és virtuóz zongoraművész szekszárdi kapcsolatait reprezentáló állandó kiállítás. Tanúi lehettünk Farkas Pál szobrászművész által alkotott méltóságteljes Liszt-szobor avatásának is. A vizuális élményekben gazdag megemlékezés nem lett volna teljes, ha néma marad a zongora, ha nem kapunk ízelítőt „A hangok nagy tanárának” remekműveiből. Az ünnepi program szervezői erre is gondoltak, s Liszt-művekből összeálított hangverseny emelte a 175. .születésnap fényét. Elsőként Lányi Péter ült a zongorához. A pianista a pillanat ünnepélyességét átérezve az 1850-es évek elején keletkezett E-dúr polonéz-t játszotta. Előadását biztonság, a hangulati elemek érzékeny megjelenítése, a részletekben is elmélyült kidolgozottság jellemezte. A „Magyar történelmi arcképek” hetedik, s egyben utolsó darabja a Mosonyi Mihály emlékét idéző, melyet 1870-ben Liszt Szekszárdon írt a jeles zeneszerző és zenei szakíró halála alkalmából. Dobai Tamás gondolatgazdag, míves megformálásban szólaltatta meg. Tőle hallgathattuk a sokat játszott és közismert Szerelmi álmok-at is. Játékának erénye volt, hogy „leporolta” a művet, s érzelgősségtől mentes nemes egyszerűséggel, ám tiszta őszinte érzelemmel adta elő. Az E-dúr legenda Thész László keze nyomán csendült fel a megyeháza nagytermében, abban a reformkort idéző környezetben, ahol hajdan a szerző is nagy sikerrel koncertezett. Az előadó a tőle megszokott korrektséggel és intellektua- litással rajzolta meg a természetábrázolás és a transzcendenciához utat kereső elmélkedés jellemzőit. A Vili. rapszódiának is van szekszárdi vonatkozása. Liszt a darabot 1846-ban a megyeszékhelyen tett első látogatása alkalmával fogalmazta, s Augusz Antalnak ajánlotta. Az említett rapszódiát Husek Rezső szép sikert aratott előadásában élvezhettük. 1865. szeptember3-án Liszt második szekszárdi látogatásakor Hans von Bü- low-val együtt játszotta a négykezes Rá- kóczi-indulót. Ezúttal Thész László és Lányi Péter idézte fel a hajdanvolt emlékezetes produkciót. A feszes ritmusú stílusos előadást a közönség nagy tapssal köszönte meg. LEMLE ZOLTÁN Nell Dunn neve ismeretlen nálunk, Gőzben című színművét a londoni bemutató alkalmával fedezte fel a pécsi színház, sietve lefordította s bemutatta. Mindez alig néhány év alatt történt, körülbelül annyi idő alatt, amennyi nálunk a kézirat elfogadása után egy könyv megjelenéséhez kell. Dicséretes gyorsaság, pedig Nell Dunn igazán nem remekíró, még Neil Simon ügyességével sem kérkedhet. A Gőzben jó iparosmunka, ami mindenekelőtt a látványosságra épül, mégpedig eleven látványosságra: hat szereplője nő, aki rendszeresen találkozik egy rozoga külvárosi gőzfürdőben. Nem is több a darab története. A hat nő kisebb-nagyobb megszakításokkal elmondja életének néhány epizódját, természetesen mindegyik fériakkal kapcsolatos, s kalandjaik minősége attól függ, hogy mit vártak az élettől. Legyünk őszinték, nem valami sokat. Ami az ágyon kívül történt velük, akkor is másodlagos az életükben, ha hajlamosak az ellágyu- lásra, a kispolgári megelégedésre. Az első rész következésképp nagyon nehezen indul, a gőzfürdői pletykák fáradtan úsznak a levegőben, a dialógusok élettelenek, a szerző is tudja ezt, s a második részt meg is mozgatja, a sok vetkő- zés közben valóban emberi tragédiákról hallunk, esetenként olyan szóhasználattal, amin ma már nem is csodálkozunk. De még mindig hiányzika drámai konfliktus, végtére mindezt elmondhatnák egy kávéházban is. Igazi író tolla alatt itt valóban bekövetkezhetnék a dráma, mert ez a rozzant gőzfürdő a hat nő számára menedék is, ahol kiteregethetik az életüket, legalább valami freudi gyógyulást keresve. És ekkor jön a hivatalos határozat, hogy lebontják a fürdőt, mert olyan állapotban van, hogy tovább nem tartható fenn. Nyilván józan döntés, s amikor a hat nő elhatározza, hogy „megszállja”, életének egyetlen megnyugtató pontját védelmezi, akkor is, ha előbb-utóbb majd rájuk szakad a megrokkant épület. De ezt legföljebb sejteni lehet, a szerző maga is elbizonytalanodik az alvilági árnyak között, amiket felidézett, s marad a látvány, - Londonban nyilván még hangsúlyosabban - a nők maguk köré csavart törülközővel vagy anélkül lázadnak, már nem is a fürdő kedvéért, még csak nem is a lázadásért magáért, hanem azért, hogy nekünk részünk legyen ebben a kavargásban. A rendező Szegvári Menyhért is ezt a - szó szerint - leplezetlen kavargást hangsúlyozza. Az álmositó expozíció után lassan mozdul az első rész, hogy a másodikkal igyekezzék kárpótolni, ami talán a kelleténél is jobban sikerül, mert most már azt is feledjük, hogy tulajdonképpen hat nő zsákutcába jutott életéről szól ez a dráma. Hat jó színésznő semmit sem sajnál a sikerért, Vári Éva, Lang Györgyi, Sólyom Katalin, Füsti Molnár Éva, Labancz Borbála, Petényi Ilona többet nyújt, mint amennyit szerepük kínál. CS. L. Tévénapló Czóbel Ernő emléke Ady levelezésében találkozunk nevével, de a kétkötetes magyar filozófiatörténet nem említi, az eddig kiadott Lukács-levelezésben sem szerepel. Amikor valahol szóba kerül, rendszerint felesége, Lányi Sarolta férjeként szerepel, aki - mint egy antológiában olvasom -„1915-től férjével, Czóbel Ernővel együtt részt vett a munkásmozgalomban. 1922-ben követte férjét a Szovjetunióba. ” De nemcsak Czóbel Ernőről van szó, a századelő magyar progressziója is a kelleténél kevesebb figyelmet kapott eddig, pedig olyan nevek fémjelezték, mint Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond vagy a Polányi-fivérek, akikre most nemcsak a rokon Nobel-díja hívta fel a figyelmet, hanem a centenárium is, melyről vasárnap este a tévé is megemlékezett: száz éve született Polányi Károly, a Galilei-kör alapítója, a Szabadgondolat főszerkesztője, testvére, a tíz éve elhunyt Mihály pedig jeles, nemzetközileg is ismert vegyész volt. A névsort jócskán lehetne folytatni, Kardos István megfontolt, jól szerkesztett és folytatást kívánó filmje most Czóbel Ernőt emelte ki a méltatlan félfeledettségből. Néhány éve a Kritika című folyóirat közölte Lányi Sarolta moszkvai naplójának néhány részletét, ezúttal egy verse idézte, s megszólalt lányuk is, Czóbel Anna, aki édesapja tiszta, megalkuvást nem ismerő életéről beszélt, holtig tartó hűségéről, amit a személyi kultusz önkénye sem tört meg. Itthon a Kossuth Könyvkiadó igazgatójaként tevékenykedett haláláig, s mint egykori munkatársai mondták, nevéhez fűződik a marxizmus klasz- szikusainak tudományos igényű kiadása, de sok minden más is, mert kivételes felkészültsége, tudós lelkiismerete az egész magyar könyvkiadás számára példamutató volt. Kardos István nagy érdeme, hogy ráirányította a figyelmet, s ez különösen fontos, amikor feleségének költészetét számon tartja az irodalom, bátyja, Czóbel Béla pedig európai jelentőségű festő, aki az elmúlt években - teljes joggal - önálló múzeumot kapott Szentendrén. Az évek: évtizedek során Czóbel Ernő neve háttérben maradt, pedig figyelmünkre éppúgy méltó, mint megbecsülésünkre. Kardos István ehhez tette meg az első lépést. Hollandia Magyarországon Mit tudunk a hollandokról? Valószínűleg kevesebbet, mint ők rólunk, pedig a szellemi kapcsolatok a XVI. századig nyúlnak vissza. Erasmusig, akinek hatása már a Mohács előtti években is jelentős volt. Később holland egyetemek adtak otthont magyar diákoknak, elég Apáczai Csere Jánosra gondolni, Komáromi Csipkés Györgyre, Köleséri Sámuelre, nem is szólva Misztótfalusi Kis Miklósról. A mi ismereteink viszont elég szerények, tudjuk, hogy Hollandia nemcsak magyaroknak adott menedéket, Descartes, Spinoza is itt talált szabad otthonra, de később csak fényjelek villannak: magyarul megjelent Multatuli nagy regénye, a Max Havelaar, de a modern holland irodalomból legföljebb Th. de Vries neve ismert. A képzőművészet jobban járt, nemcsak a németalföldi festészet jelent művészettörténeti fejezetet, hanem a modern törekvések is, melyeknek Hollandia egyik központjává lett. Van tehát pótolnivalónk, s ere vállalkozott Sediánszky János, bár eleve tudnia kellett, hogy lehetetlenség háromnegyed órába sűríteni mindazt, amit a holland irodalomról tudnunk kellene. Hallottuk Áprily Lajos szép versét, amivel Aletta van der Maet emlékének áldozott, aki Apáczai Csere Jánosnéként nyugszik a házsongárdi temetőben, Kosztolányi útinaplója vezetett a holland városok útvesztőiben, képek idézték azokat az éveket, amikor az első világháború utáni nyomorúságban holland családok láttak vendégül, esztendőkön át, magyar gyerekeket. Holland költők versei is elhangzónak, egy strófa hollandul is, ami akkor is érdekes, ha legföljebb következtetni tudunk egy-egy szó jelentésére, de legalább halljuk a nyelv zenéjét, viszont úgy illett volna, hogy a műsor ne csak a magyar szereplők nevét sorolja fel, itt viszont nem feledkezve meg a műsor egyetlen készítőjéről sem. cs. Rádió Az óra nem gurul négy keréken Nagyon komoly, ám ritkán hallható témát dolgozott fel az Értékmegőrző legutóbbi vasárnapi számában Szél Júlia. Kedvcsinálóként a rádióújságban munkájáról ezt is olvashattuk: „Örökhagyók és örökösök véleménye arról, milyen szerepe van mai viszonyaink között a családi örökségnek." A félórás adásban - mint a riportertől már megszokhattuk - lényegesen többről volt szó, mint a téma pusztán anyagi oldaláról.._ A riportázs kezdése is jó volt. Már az első beszélgetőtárs - egy ötvenéves, nemrégiben özveggyé lett asszony - osztotta meg velünk az élete során kapott mindazon érzelmi, szellemi és tárgyi örökséget, amely most napjaiban segíti. Egy csészét édesanyjától, egy emléket férjétől... Már ő kimondta, amit nagyon sok embernek tudnia kell: ha igazán őszintén érez családja, környezete és társai iránt az ember, akkor sohasem az örökség nagysága a meghatározó. Mert mindig fontosabb az az ember, akitől az örökség származik. Erre a szülőtisztelő szemléletre és gondolkodásra. meghatóan komoly példa volt az a férfi, aki még annak ellenére sem akar az egykori nagyapa aranyórájától megválni, amikor felesége sürgeti, hogy az óra árán vehetnének egy gépkocsit. A riporter olyan tisztelettel közelítette meg a további beszélgetőtársait is, hogy azt tanítani lehetne. De nemcsak őket, hanem a családi örökség miatt egymást megtagadó, szüntelenül egymás kisem- mizésére törekvő testvéreket is. Az Értékmegőrző félórája mindazonáltal volt kerek egész, hogy nem ragadt meg a pénznél, a tárgyaknál. Arányában is sokkal nagyobb teret szentelt Szél Júlia mindazon összetevőknek - pl.: emberi-szülői példa, - amelyek az öröklés érzelmi-értelmi tartományába tartoznak. Mindazt pedig olyan őszinte publicisztikai kötésekkel végezte, hogy az adás végén mindannyian elgondolkodhattunk önmagunk viszonyulásán is. Mert a riportázs szereplőitől egyikünk sem különbözik... szűcs Jelenet az előadásból
