Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30. WÊPÜJSÀG 11 Fekete Nagy Béla kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában Gátak Napjainkban egymás után fedezik fel a felszabadulás után rövid ideig fontos szerepet játszó, ma már szinte művészettörténeti kategóriává lett Európai Iskola félárnyékba került kismestereit. Közéjük tartozott a ma külföldön működő Marosán Gyula, akinek most a Budapest Galériában láthatók művei. A Magyar Nemzeti Galéria viszont az 1983-ban elhunyt Fekete Nagy Bélának szolgáltat késői igazságot, munkásságának végleges helyét az Európai Iskola absztraktjai közt kijelölve. Az 1905-ben, a Mecsekalján született művész nagy utat járt be élete folyamán. Először gépészmérnöknek készült, majd pályamódosítással a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és művésztanári állást vállalat. Baloldali meggyőződésű lévén 1933-ban a ma már legendás- hírű Kommunista Képzőművészeti Frakció alapítói közé tartozott, 1934- ben ő is ott volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának megszületésekor. A csoport tagjai az új valóságlátás kialakításán fáradoztak, illegális kiáltványokat illusztráltak. 1936-ban a Tamás Galériában kiállítást is rendeztek Új realisták címmel. Munkáik túlnyomó része az expresz- szionizmus stílusához állt közel. Fekete Nagy Béla 1936-ban ismerkedett meg Kállai Ernővel, aki nagy szerepet játszott a művész szürrealizmus felé fordulásában. 1938-tól kezdve a szentendrei fiatalokkal kötött barátságot. Vajda Lajos munkássága hatott rá soha el nem felejtett konzekvenciákkal. 1938-39-ben Franciaországban élt; a kortársak művészetével, elsősorban Picassoéval megismerkedett. Hazatérve résztvett a Szocialista Képzőművészcsoport újjászervezésében annak a szürrealizmus és absztrakt művészet felé utat kereső szárnyában. A második világháború alatt az illegális baloldali mozgalom egyik központjában, a Henger utcai kerámiaműhelyben dolgozott. Hamis papírokkal számos üldözött életét mentette meg. Női akt _____________ A felszabadulás után megújult erővel kapcsolódott bele a mozgalomba, a Munkás Kultúrszövetség egyik megszervezője és társelnöke, a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének alelnöke volt. 1945-ben résztvett az Európai Iskola megalapításában, 1946-ban pedig aláírta a Dunavölgyi Avantgárdok alapítólevelét. 1946-47-ben kiállított az Elvont Művészet I—II. magyar csoport kiállításán, miután stílusa teljesen nonfiguratív irányba fordult. A tárlaton felvonultatott első, még a felszabadulás előtti években papírra vetett rajzai a szürrealizmus és konstruktivizmus formajegyeit viselik magukon Barcsay, Vajda és Korniss erős hatása alatt, de fellelhetők köztük a francia kortársak ihletésére készültek is. 1944-ben a konstruktív vonások jutottak előtérbe művein. Némely munkáján az egymást átható formák erőteljes, vastagon hullámzó kontúrjaikkal bizonyos romantikát hordoznak dekoratív felfogásban az ösztönök hatalmát szimbolizálva. A természet rejtett arcát kereste későbbi, már konstruktív rendbe kényszeritett tájképi parafrázisain is. A természeti formák és tárgyak helyét mindinkább imaginárius jelek vették át. Ugyanazt a motívumot többször megrajzolta, így mindinkább átalakult önálló életet kezdett élni a bikát, vagy a jövő városát jelképező térrácsok, magas házak, szinte építészeti jellegű konstrukciói. A dogmatizmus évei alatt magával meghasonolva letette a rajzkrétát. Évtizedekig a Magyar Gyárépítő Vállalatnál, később pedig a 21. Sz. Építőipari Vállalatnál tevékenykedett; hőerőműveket tervezett. Csak nyugdíjazása után, a hatvanas évek közepén tért vissza újra a festőművészethez. Művei inkább vonalritmussal teli, lágy átmenetekkel színezett geometrikus struktúrák, félbemaradt mérnöki szerkezetekkel a végtelen térben. BRESTYÀNSZKY ILONA Cím nélkül Gimpel Tibor: EGY ÖRDÖG MESÉJE Hol yolt, hol nem volt, ha nem, én most elmesélem. Egy szitakötő az imént a kezemre szállt, és - óh, ne vedd szellemes barokk ihletésű megalomániájának - megihletett. Furcsa múzsám van, ugye!? Nos, hát így történt: Kései középkor, Franciaország, egy poros út, rajta két páter. Az út bal felén az egyik tapossa a meleg nyári port, a jobb felén a másik. Az egyik alacsonyabb, a másik magasabb. A magas határozott lépésekkel rója a távot; fölöttébb magabiztosnak látszik. Az alacsonyabb mellbősége 95 cm; és az akkori Franciaország legkívánatosabb mindzsójának a tulajdonosa. Még mindig kételyeid vannak, kedves? Na, akkor majd eloszlatom őket. Igen, a páteri reverenda alatt hölgy bújdosik, aki ebből kifolyólag nem lehet pap. A másik - mint gondolhatod - sem pap, de még csak a gyengébb nem képviselője sem. Ennek ellenére - pedig igyekszem elkerülni a paradoxonokat - az erősebb nem soraiba sem lehet bizonysággal besorolni. ö férfi... istenem, annak született szegény, mit tehet, engedelmeskednie kell a természet törvényeinek: többnyire állva kénytelen vizelni. Az, hogy nemigen sorolható be a férfinép soraiba - tudnod kell, hogy akkortájt a férfi sovinizmus nagyobb divat volt, mint ma -, onnan ered, hogy gyöngécske, nőies arcvoná- sú, minden markánsságot mellőző férfiú volt. Remélem, az nem kelt benned különösebb meglepetést, ha azt is elmondom, hogy a két „pap” ismerte egymást! Sőt! De nem mondod el senkinek!? Hajolj csak közelebb; megsúgom, hogy a harmadik (az igazi, akarom mondni: a valódi pap), aki most szembe jön velünk, meg ne hallja: jövendőbeli hitvesek voltak. Köszönteni egymást akkorta még olyannyire illett, hogy a papok sem voltak kivételek. „Papjaink" ravaszságát mi sem hivatott bizonyítani jobban, mint az, hogy megvárták, amíg a valódi köszön előre. Gyorsan - mint akinek nagyon sietős a dolguk, az előbb, amikor észrevették, felgyorsították lépteiket - visszaköszöntek és az esetleges, mindenekelőtt végzetes beszédbeelegyedést elkerülve tovasiettek. Semrr]it sem vett észre! Öreg volt már, a boszorkányűzés kódexét, a vallatás módszereinek fortélyait sem sajátította el, nem tartozhatott a vérbő inkvizíció elöljárói közé. „Papjaink" megkönnye- bülten sóhajtottak fel, én is fellélegeztem, mert ha nem így történik, ha észrevesz valamit, ha gyanút fog, mindennek vége, vége a történetnek. Nem lett volna miről regélnem tovább. Kínvallatás, boszorkányégetés... be kell vallanod, igazán nem mesébe illő dolgok. Most, a veszedelmek után, már nyu- godtabban folytathatom a történet előadását. Lám, amint ezt kimondtam: „Papjaink” (elővigyázatosságból még nem árulom el igazi kilétüket) egy békésen hömpölygő agyagsárga folyóhoz értek. Az Eure ez, nagyon szelíd folyam, a környék legöregebbjei sem emlékeznek, hogy valaha is kiöntött volna. Mondhatom, ideje is volt folyóra találnunk, mert a sok izgalomtól nekem is nagyon melegem lett. Egy pillanat; már itt is vagyunk! Igen, ez az igazi! Na így, most már elviselhetőbb a hőség. Brrrr, milyen hideg a víz! Pártfogoltjaim itt ülnek mellettem, lábukat a vízben lubickoltatják, és egy formás kulacsot emelgetnek a szájukhoz mohón. És, hogy mennyire ragályos lehet a szomjúság érzése, bizonyítja, hogy hirte- lenében nagyon megszomjaztam. Az én kulacsomban finom, aranyszín cham- pagne-i kotyog. Egészségedre, barátom! Már a nap is lement, a kulacsom üres, minden jel arra vall, hogy - nem tudom tovább titkolni - Florance és Méjean itt fognak éjszakázni. Amíg szundítottam, Méjean egy nyulat szerzett, és most ott forgatja a tűz felett. Olykor-olykor olajjal öntözgeti, levendulát és rozmaringot hint rá. Nyálcsordító látvány, de most nem a has a legfontosabb. Florance a félreeső hárs alatt hálóhelyet készített elő. Az est rejtekébe burkolózva, levetették Benedek-rendi szerzetesi öltözéküket. „Bon soir” - mondta a hold a mostantól fogva már ex-mada- moiselle-nek és a boldog chevalier-nek, majd tűzre lobbantotta a mennyek számtalan lámpását. A vacsora után hamarosan aludni tértek. Amíg én a nyúl maradékait szopogattam itt, fél szemmel figyelem, mi történik. Florance levetkőzött, a corsage szépen összehajtogatva ott hever mellette, Méjean is gyorsan ledobja magáról a ruhát, s már be is bújt kedvese mellé a szerzetesi ruha alkotta takaró alá. Méjean most megcsókolja, körülnyalogatja szép arája bordó-bíbor mellbimbóját, ismét megcsókolja, majd ismét és ismét... Csókok, csókok! Hideg, meleg, tűz, víz... tűz... tűz... csók... ah, Méjean, drágám... mmmm... csók... Óh, mit teszel, Florance?! Csók, csók... tüzes pálcával játszik, a fiú fülét csókolja, fekete göndör haját simogatja... Már csak valamiféle hullámokat látok (...a folyó... a folyó!), orromban a leányzó friss szénával elkevert chat noir-ja, Méjean gyorsabban és mélyen lélegzik, egy könnycsepp Florance arcán, vagy Méjean izzadsága, a hullámok tajtéka... Lukulluszi lakoma ez a szemnek, de óh, nem bírja már öregedő szívem. Egyszeriben minden megnyugszik. Nem tudom, álmodtam, vagy valóban megtörtént-e, de úgy tűnt, Méjean az éj folyamán felébredt, és mondott valamit a fo- lyónak, valamit, amiről én rögtön tudtam: az Igazságot súgta meg a víznek. Később megkérdeztem volna a holdtól, de mint tudjuk, hold sok furcsa és rejtélyes esemény néma tanúja, így ő sem mondhatott semmit. Ök még aludtak, amikor felébredtem. Mindkettejük arcán boldog mosoly: a szép álmok, az éden gyümölcseinek mosolya. Nem, lehetetlen, hogy Méjean ilyes- - mit tett! Méghogy az igazságot egy folyó- nak súgni meg! Hallatlan! És honnan tudná Méjean, ez az egyszerű béreslegény, az Igazságot? A, lehetetlenség! Florance előbb ébredt (életmentő női racionalitás), tudta, hogy szökésben vannak, nem szabad vesztegetni az időt. A felháborodott szülők bizonyára riasztották a rokonságot, s most csapatostul járják az utakat, keresve a bűnbe esett fiatalokat. Florance és Méjean el voltak erre készülve, már akkor tudták, amikor megbeszélték Florance szöktetését. Hiába: Omnia Vincit amor. Méjean is felébredt. Akármennyire figyelem, nem találok rajta semmi gyanúsat. A folyónak súgni meg az Igazságot...? Ismét benedictianusoknak öltöztek be; egy-egy korty cognac, és már ismét úton vagyunk. A füvön szundikáló harmatot még nem ébresztette a nap. A túlérett őszibarackillatú pirkadatban két álmos őzbak fürdött. Vagy két óra gyaloglás után itt vagyunk a történet végén, vagyis annál az útelágazásnál, amelynél nekem balra kell mennem Chatéaneuf-en-Thymerais felé, ahol új történetek várják tollbamondásuk pillanatát. El kell búcsúznunk! Szervusz, Florance, szervusz, Méjean: sok szerencsét, legyetek boldogok! Adieu, kedves barátom. De mit jelentsen ez a rohanó, zaklatott tömeg? Kiabálás, félrevert harangok (?). Mit kiabálnak? Micsoda? Kiöntött az Eure?! Ladányi Imre kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában Ismét egy külföldön élő magyar festőművész kiállítását láthattuk a Magyar Nemzeti Galériában. Ladányi Imre 1920-ban született Kecskeméten, s a Pázmány Péter Tudomány- egyetem Orvosi Fakultására járt. Berlinbe ment, hogy frissen végzett doktorként továbbképezze magát. Berlinből útja nem hazafelé, hanem egyenesen Amerikába, az Egyesült Államokba vezetett. Azóta is New Yorkban él. A doktori sztetoszkópot régesrégen letette, már tanulmányai idején is a rajz, a kép érdekelte. Egy ideig ugyan még folytatta mesterségét, de már képe jelent meg egy New York-i lapban, dicsérő kritikákat kapott, s állandó kiállítója lett a Contemporary Arts Gallerynek, a kortárs művészeket bemutató teremnek. A hatvanhat éves festőművész amerikai kiállításai után most szülőhazájában is a közönség elé lépett olajképeivel, kollázsaival, grafikáival. Útja a realista ábrázolástól az absztrakt felé vezetett. Ízelítőül, íme, néhány képe. F. L Önarckép Hangos
