Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

1986. augusztus 30. WÊPÜJSÀG 11 Fekete Nagy Béla kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában Gátak Napjainkban egymás után fedezik fel a felszabadulás után rövid ideig fontos szerepet játszó, ma már szinte művészettörténeti kategóriává lett Európai Iskola félárnyékba került kismestereit. Közéjük tartozott a ma külföldön működő Marosán Gyula, akinek most a Budapest Galériában látha­tók művei. A Magyar Nemzeti Galéria viszont az 1983-ban elhunyt Fekete Nagy Bélának szolgáltat késői igaz­ságot, munkásságának végleges helyét az Európai Iskola absztraktjai közt kijelölve. Az 1905-ben, a Mecsekalján szü­letett művész nagy utat járt be élete folyamán. Először gépészmérnök­nek készült, majd pályamódosítással a Képzőművészeti Főiskolán szer­zett diplomát, és művésztanári állást vállalat. Baloldali meggyőződésű lé­vén 1933-ban a ma már legendás- hírű Kommunista Képzőművészeti Frakció alapítói közé tartozott, 1934- ben ő is ott volt a Szocialista Képző­művészek Csoportjának megszüle­tésekor. A csoport tagjai az új való­ságlátás kialakításán fáradoztak, il­legális kiáltványokat illusztráltak. 1936-ban a Tamás Galériában kiállí­tást is rendeztek Új realisták címmel. Munkáik túlnyomó része az expresz- szionizmus stílusához állt közel. Fekete Nagy Béla 1936-ban is­merkedett meg Kállai Ernővel, aki nagy szerepet játszott a művész szürrealizmus felé fordulásában. 1938-tól kezdve a szentendrei fia­talokkal kötött barátságot. Vajda La­jos munkássága hatott rá soha el nem felejtett konzekvenciákkal. 1938-39-ben Franciaországban élt; a kortársak művészetével, elsősor­ban Picassoéval megismerkedett. Hazatérve résztvett a Szocialista Képzőművészcsoport újjászervezé­sében annak a szürrealizmus és absztrakt művészet felé utat kereső szárnyában. A második világháború alatt az illegális baloldali mozgalom egyik központjában, a Henger utcai kerámiaműhelyben dolgozott. Hamis papírokkal számos üldözött életét mentette meg. Női akt _____________ A felszabadulás után megújult erő­vel kapcsolódott bele a mozgalom­ba, a Munkás Kultúrszövetség egyik megszervezője és társelnöke, a Képzőművészek Szabad Szakszer­vezetének alelnöke volt. 1945-ben résztvett az Európai Iskola megalapí­tásában, 1946-ban pedig aláírta a Dunavölgyi Avantgárdok alapítóle­velét. 1946-47-ben kiállított az Elvont Művészet I—II. magyar csoport kiállí­tásán, miután stílusa teljesen nonfi­guratív irányba fordult. A tárlaton felvonultatott első, még a felszabadulás előtti években papírra vetett rajzai a szürrealizmus és konstruktivizmus formajegyeit viselik magukon Barcsay, Vajda és Korniss erős hatása alatt, de fellelhetők köz­tük a francia kortársak ihletésére ké­szültek is. 1944-ben a konstruktív vonások jutottak előtérbe művein. Némely munkáján az egymást átható formák erőteljes, vastagon hullámzó kontúrjaikkal bizonyos romantikát hordoznak dekoratív felfogásban az ösztönök hatalmát szimbolizálva. A természet rejtett arcát kereste későbbi, már konstruktív rendbe kényszeritett tájképi parafrázisain is. A természeti formák és tárgyak he­lyét mindinkább imaginárius jelek vették át. Ugyanazt a motívumot többször megrajzolta, így mind­inkább átalakult önálló életet kezdett élni a bikát, vagy a jövő városát jelké­pező térrácsok, magas házak, szinte építészeti jellegű konstrukciói. A dogmatizmus évei alatt magával meghasonolva letette a rajzkrétát. Évtizedekig a Magyar Gyárépítő Vál­lalatnál, később pedig a 21. Sz. Épí­tőipari Vállalatnál tevékenykedett; hőerőműveket tervezett. Csak nyug­díjazása után, a hatvanas évek köze­pén tért vissza újra a festőművészet­hez. Művei inkább vonalritmussal teli, lágy átmenetekkel színezett geomet­rikus struktúrák, félbemaradt mérnö­ki szerkezetekkel a végtelen térben. BRESTYÀNSZKY ILONA Cím nélkül Gimpel Tibor: EGY ÖRDÖG MESÉJE Hol yolt, hol nem volt, ha nem, én most elmesélem. Egy szitakötő az imént a ke­zemre szállt, és - óh, ne vedd szellemes barokk ihletésű megalomániájának - megihletett. Furcsa múzsám van, ugye!? Nos, hát így történt: Kései középkor, Franciaország, egy poros út, rajta két páter. Az út bal felén az egyik tapossa a meleg nyári port, a jobb felén a másik. Az egyik alacsonyabb, a másik magasabb. A magas határozott lé­pésekkel rója a távot; fölöttébb magabiz­tosnak látszik. Az alacsonyabb mellbő­sége 95 cm; és az akkori Franciaország legkívánatosabb mindzsójának a tulaj­donosa. Még mindig kételyeid vannak, kedves? Na, akkor majd eloszlatom őket. Igen, a páteri reverenda alatt hölgy bújdosik, aki ebből kifolyólag nem lehet pap. A má­sik - mint gondolhatod - sem pap, de még csak a gyengébb nem képviselője sem. Ennek ellenére - pedig igyekszem elkerülni a paradoxonokat - az erősebb nem soraiba sem lehet bizonysággal be­sorolni. ö férfi... istenem, annak született szegény, mit tehet, engedelmeskednie kell a természet törvényeinek: többnyire állva kénytelen vizelni. Az, hogy nemigen sorolható be a férfinép soraiba - tudnod kell, hogy akkortájt a férfi sovinizmus nagyobb divat volt, mint ma -, onnan ered, hogy gyöngécske, nőies arcvoná- sú, minden markánsságot mellőző férfiú volt. Remélem, az nem kelt benned külö­nösebb meglepetést, ha azt is elmon­dom, hogy a két „pap” ismerte egymást! Sőt! De nem mondod el senkinek!? Hajolj csak közelebb; megsúgom, hogy a har­madik (az igazi, akarom mondni: a valódi pap), aki most szembe jön velünk, meg ne hallja: jövendőbeli hitvesek voltak. Köszönteni egymást akkorta még olyannyire illett, hogy a papok sem voltak kivételek. „Papjaink" ravaszságát mi sem hivatott bizonyítani jobban, mint az, hogy megvárták, amíg a valódi köszön előre. Gyorsan - mint akinek nagyon sietős a dolguk, az előbb, amikor észrevették, felgyorsították lépteiket - visszaköszön­tek és az esetleges, mindenekelőtt vég­zetes beszédbeelegyedést elkerülve to­vasiettek. Semrr]it sem vett észre! Öreg volt már, a boszorkányűzés kódexét, a vallatás módszereinek fortélyait sem sajátította el, nem tartozhatott a vérbő inkvizíció elöljárói közé. „Papjaink" megkönnye- bülten sóhajtottak fel, én is fellélegeztem, mert ha nem így történik, ha észrevesz valamit, ha gyanút fog, mindennek vége, vége a történetnek. Nem lett volna miről regélnem tovább. Kínvallatás, boszor­kányégetés... be kell vallanod, igazán nem mesébe illő dolgok. Most, a veszedelmek után, már nyu- godtabban folytathatom a történet elő­adását. Lám, amint ezt kimondtam: „Pap­jaink” (elővigyázatosságból még nem árulom el igazi kilétüket) egy békésen hömpölygő agyagsárga folyóhoz értek. Az Eure ez, nagyon szelíd folyam, a kör­nyék legöregebbjei sem emlékeznek, hogy valaha is kiöntött volna. Mondha­tom, ideje is volt folyóra találnunk, mert a sok izgalomtól nekem is nagyon mele­gem lett. Egy pillanat; már itt is vagyunk! Igen, ez az igazi! Na így, most már elvisel­hetőbb a hőség. Brrrr, milyen hideg a víz! Pártfogoltjaim itt ülnek mellettem, lábukat a vízben lubickoltatják, és egy formás ku­lacsot emelgetnek a szájukhoz mohón. És, hogy mennyire ragályos lehet a szomjúság érzése, bizonyítja, hogy hirte- lenében nagyon megszomjaztam. Az én kulacsomban finom, aranyszín cham- pagne-i kotyog. Egészségedre, barátom! Már a nap is lement, a kulacsom üres, minden jel arra vall, hogy - nem tudom tovább titkolni - Florance és Méjean itt fognak éjszakázni. Amíg szundítottam, Méjean egy nyulat szerzett, és most ott forgatja a tűz felett. Olykor-olykor olajjal öntözgeti, levendu­lát és rozmaringot hint rá. Nyálcsordító látvány, de most nem a has a legfonto­sabb. Florance a félreeső hárs alatt háló­helyet készített elő. Az est rejtekébe bur­kolózva, levetették Benedek-rendi szer­zetesi öltözéküket. „Bon soir” - mondta a hold a mostantól fogva már ex-mada- moiselle-nek és a boldog chevalier-nek, majd tűzre lobbantotta a mennyek szám­talan lámpását. A vacsora után hamaro­san aludni tértek. Amíg én a nyúl mara­dékait szopogattam itt, fél szemmel figye­lem, mi történik. Florance levetkőzött, a corsage szépen összehajtogatva ott he­ver mellette, Méjean is gyorsan ledobja magáról a ruhát, s már be is bújt kedvese mellé a szerzetesi ruha alkotta takaró alá. Méjean most megcsókolja, körülnyalo­gatja szép arája bordó-bíbor mellbimbó­ját, ismét megcsókolja, majd ismét és is­mét... Csókok, csókok! Hideg, meleg, tűz, víz... tűz... tűz... csók... ah, Méjean, drá­gám... mmmm... csók... Óh, mit teszel, Florance?! Csók, csók... tüzes pálcával játszik, a fiú fülét csókolja, fekete göndör haját simogatja... Már csak valamiféle hullámokat látok (...a folyó... a folyó!), orromban a leányzó friss széná­val elkevert chat noir-ja, Méjean gyor­sabban és mélyen lélegzik, egy könny­csepp Florance arcán, vagy Méjean iz­zadsága, a hullámok tajtéka... Lukulluszi lakoma ez a szemnek, de óh, nem bírja már öregedő szívem. Egyszeriben min­den megnyugszik. Nem tudom, álmodtam, vagy valóban megtörtént-e, de úgy tűnt, Méjean az éj fo­lyamán felébredt, és mondott valamit a fo- lyónak, valamit, amiről én rögtön tudtam: az Igazságot súgta meg a víznek. Később megkérdeztem volna a holdtól, de mint tudjuk, hold sok furcsa és rejtélyes ese­mény néma tanúja, így ő sem mondhatott semmit. Ök még aludtak, amikor felébred­tem. Mindkettejük arcán boldog mosoly: a szép álmok, az éden gyümölcseinek mo­solya. Nem, lehetetlen, hogy Méjean ilyes- - mit tett! Méghogy az igazságot egy folyó- nak súgni meg! Hallatlan! És honnan tudná Méjean, ez az egyszerű béreslegény, az Igazságot? A, lehetetlenség! Florance előbb ébredt (életmentő női racionalitás), tudta, hogy szökésben vannak, nem sza­bad vesztegetni az időt. A felháborodott szülők bizonyára riasztották a rokonságot, s most csapatostul járják az utakat, keres­ve a bűnbe esett fiatalokat. Florance és Méjean el voltak erre készülve, már akkor tudták, amikor megbeszélték Florance szöktetését. Hiába: Omnia Vincit amor. Méjean is felébredt. Akármennyire figye­lem, nem találok rajta semmi gyanúsat. A folyónak súgni meg az Igazságot...? Ismét benedictianusoknak öltöztek be; egy-egy korty cognac, és már ismét úton vagyunk. A füvön szundikáló harmatot még nem éb­resztette a nap. A túlérett őszibarackillatú pirkadatban két álmos őzbak fürdött. Vagy két óra gyaloglás után itt vagyunk a történet végén, vagyis annál az útelága­zásnál, amelynél nekem balra kell men­nem Chatéaneuf-en-Thymerais felé, ahol új történetek várják tollbamondásuk pilla­natát. El kell búcsúznunk! Szervusz, Flo­rance, szervusz, Méjean: sok szerencsét, legyetek boldogok! Adieu, kedves bará­tom. De mit jelentsen ez a rohanó, zaklatott tömeg? Kiabálás, félrevert harangok (?). Mit kiabálnak? Micsoda? Kiöntött az Eure?! Ladányi Imre kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában Ismét egy külföldön élő magyar festő­művész kiállítását láthattuk a Magyar Nemzeti Galériában. Ladányi Imre 1920-ban született Kecs­keméten, s a Pázmány Péter Tudomány- egyetem Orvosi Fakultására járt. Berlin­be ment, hogy frissen végzett doktorként továbbképezze magát. Berlinből útja nem hazafelé, hanem egyenesen Ameri­kába, az Egyesült Államokba vezetett. Azóta is New Yorkban él. A doktori szte­toszkópot régesrégen letette, már tanul­mányai idején is a rajz, a kép érdekelte. Egy ideig ugyan még folytatta mestersé­gét, de már képe jelent meg egy New York-i lapban, dicsérő kritikákat kapott, s állandó kiállítója lett a Contemporary Arts Gallerynek, a kortárs művészeket bemu­tató teremnek. A hatvanhat éves festőművész ameri­kai kiállításai után most szülőhazájában is a közönség elé lépett olajképeivel, kol­lázsaival, grafikáival. Útja a realista ábrázolástól az abszt­rakt felé vezetett. Ízelítőül, íme, néhány képe. F. L Önarckép Hangos

Next

/
Oldalképek
Tartalom