Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
10 Képújság 1986. augusztus 2. Vitalij Reznyikov: Hogyan nyaraljunk? Közeledik a nyár. Szerkesztőségünkbe rengeteg levél érkezik, amelyekben az olvasók azt kérdezik, hogyan tudnák a legjobban eltölteni a szabadságukat. A szerkesztőség ezúton válaszol ezekre a teljesen jogos kérdésekre. Hogyan kell helyesen napozni? - érdeklődik több olvasónk?- Ha rendesen dolgoztak a munkahelyükön, és sikerül nyáron kivenni a szabadságukat, akkor természetesen napozhatnak. Ajánlatos egy nagyforgalmú üdülőhelyre utazni. Az állomásról induljanak el egyenesen a szállodába (hotelbe, motelbe, penzióba, kempingbe), és álljapak be a sorba. A legjobb úgy helyet foglalni, hogy arccal a nap kelet-nyugati irányú haladásával szemben legyenek. Az égitest mozgásától függően változtassák a helyüket a sorban először észak-déli, aztán kelet-nyugati, végül pedig nyugat-északi irányba, így egyenletes, lágy tónusú barna színre tehetnek szert. Azt tervezem, hogy sátoros túrára megyek. Mit vigyek magammal az útra? - kérdezi H. I. olvasónk Cs.-ből.- Mindenekelőtt lássa el magát retúrjeggyel. Vigyen magával tűt, cérnát, mert ha leszakad valamije, senki sem fogja önnek fölvarrni. Jó, ha visz kalapácsot és szöget is, hogy felverje a cipőtalpát, amikor útközben leszakad. Hasznos szolgálatot tehet egy villanyvasaló - csatlakozóval együtt. A csatlakozóhoz hozzákapcsolhatja egy nagy teljesítményű kézi villamos erőművel működtetett váltóáramú generátor vezetékeit. Feltétlenül szerelje fel magát párnákkal, pokrócokkal, lepedőkkel, matraccal, ággyal (lehet kempingágy, heverő, kisebbfajta dívány, sezlon, rekamié). Tanácsos az ágyat zárt helyiségben felállítani, mivel a szabad ég alatt a fém megrozsdásodik, a fa meg elrothad. Kellemes útitársa lesz a hátizsákjában egy kifogástalanul működő hűtő- szekrény. Vigyen magával villanyborotvát, kávéfőzőt, és gázrezsót, amit bármely útjába kerülő gázvezetékbe beköthet. Ennyi az egész. Apropó, majdnem elfelejtettük! Feltétlenül vigyen magával jókedvet, és ami talán a legfontosabb - egy tüzes slágert, amely bármilyen körülmények között felvidítja, erőt ad a túra folytatásához. Milyen könyveket vigyek magammal az üdülőbe? - kérdezi B. K. olvasónk K.-ból.- Legelőször is az ízletes, tápláló ételek című szakácskönyvet. Sok kellemes percet fog szerezni önnek. Jó, ha magával viszi a takarékbetétkönyvét is. Fővárosi táncdalénekesek kérdezik: - Hol lenne a legcélszerűbb a nyáron dolgoznunk?- Véleményünk szerint az ország leglátogatottabb üdülőhelyein. Ott nagy szükség van pincérekre, szakácsokra, egészségügyi dolgozókra, taxisofőrökre, fodrászokra, eladókra, jegyszedőkre, mozigépészekre, cipészekre, fagylaltárusokra, és a jó hangulathoz nélkülözhetetlen egyéb szakemberekre. Mindenütt szívesen várják önöket! Munkásszállás biztosítva! Valamelyik déli országba szeretnék utazni, de még nem döntöttem el, hová menjek -írja V. D. olvasónk a fővárosból. - Kérem tanácsukat!- Ha ön valóban délre szándékozik utazni, akkor legjobb lesz, ha észak felé indul el. Nincs nyáron vonzóbb az Északi-Jeges-tenger festői partjainál. Arrafelé kisebb a tumultus, és a bömbölő táskarádió is kevesebb. Zahemszky László fordítása Lengyel József kilencven éve Lengyel József Lengyel József (1896-1975) a magyar szocialista irodalom jelentős alkotója 1955 nyarán érkezett haza több mint negyedfél évtizedes távoliét után a Szovjetunióból. Az indulás előtt Moszkvában kapott tanácsokat - hogy emberségét őrizze meg a bálványomlás közepette is - soha nem felejtette el. A Ferihegyi repülőtéren ugyan senki sem várta, de a nagy tapasztalatokkal rendelkező író (közel már hatvanadik évéhez) nem esett kétségbe: tájékozódott és beilleszkedett az itthoni irodalmi viszonyokba. Pár hónap elteltével (1955. november 28-án) részletes önéletrajzot írt, az elsőt hazatérése után, amely fontos összegzése életútjának. Az eddig kéziratos (publikálatlan) fogalmazvány alapján tekintsük át a megtet utat, az átélt eseményeket. Az író 1896. augusztus 4-én született Marcaliban (Somogy megyében). Édesapjának szőlője volt, s a családfő 1912- ben bekövetkezett haláláig viszonylagos jómódban éltek. Első írása 1916-ban jelent meg nyomtatásban, a Tett című antiimperialista folyóiratban. Ez meghatározta későbbi tájékozódását, s a neki leginkább tetsző jövőkép alapján 1917-ben a Sallai-Korvin csoport tagjává lett. 1918-ban részt vállalt a KMP létrehozásának, megszervezésének előkészítésében, s feladatot vállalt az alapításban is. A tanácshatalom idején a Vörös Újság terjesztésért felelős munkatársa volt, majd az Ifjú Proletár című lap szerkesztőjeként dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába emigrált. Ott először - Karl- heimban - bebörtönözték. Kiszabadulása után azonnal bekapcsolódott a párt munkájába. Közben csalódások érték. 1922-ben kilépett a pártból. 1924-ben Sallai Imre újra bevonta a mozgalomba. Akkor mint az osztrák kommunista párt tagja a Schutzbund megfelelő frakciójához kapcsolódott. Közben cikkeket írt a bécsi Rote Fahne külpolitikai rovatába. 1927-ben Berlinbe költözött, ahol azonnal átigazolták a német mozgalomba. írói, újságírói feladatokat kapott. 1930-ban a Szovjetunióba telepedett át. A Vörös Szakszervezeti Internacioná- léban foglalkoztatták. A Sarló és Kalapács című folyóirat szerkesztőjének nevezték ki. Fő feladatának az írói munkát érezte; elbeszéléseken, regényterveken dolgozott. 1933-ban a pártba való felvételre ajánlják. 1938 februárjában letartóztatták, börtönbe vetették, azután örökös száműzetésbe vitték Szibériába, ahonnan csak Berija és Abakumov leleplezése után, az ötvenes évek elején kerülhetett vissza. 1955. június 25-én a Szovjetunió Legfelső Bíróságának haditörvényszéke rehabilitálta, az 1939 áprilisi és az 1949 februári ítéleteket - bűncselekmény hiányában - megszüntette. Áttekintve az út állomásait, még a következőket jegyezte meg: „Összegezve azt kívánom életrajzomhoz hozzáfűzni, hogy 1922-beli tévedésemnek okait és még a magyar proletárdiktatúrába nyúló gyökereit már 1929-ben megírt és 1932- ben megjelent Visegrádi utca című könyvemben megírtam és önkritikailag megbíráltam. Ez a könyv egyben önéletrajzom kiegészítéséül is szolgálhat.” Lengyel József műveivel a magyar olvasók hazatérése után ismerkedhettek meg. (Verses, novellás és mesekönyve külföldön már a húszas években megjelent.) Kisprózáját az itthoni közönség előtt a Kulcs (1956) című válogatása mutatta meg. Ezután a Visegrádi utca (1957) és a Prenn Ferenc hányatott élete (1958) következett. Az utóbbi regényt már a harmincas években elkezdte, de csak itthon fejezte be. Az átélt események, forradalmi idők kalandos és köznapi arcát villantotta fel. Azt a hőstípust igyekezett ábrázolni, amelyik pesti vagányból lett az események sodrása folytán elkötelezett ember. Akkor készülő műveiben a cselekvés morális felelősségével, önnön sorsával és a történelmi-társadalmi fejlődés útjával foglalkozott, hangsúlyozva: a históriai tanulságok képletes és valóságos kulcsait soha nem szabad a tengerbe dobni... A személyi kultusz pontijának bírálatát az Isten ostora (1955-ben elkészült, de csak 1963-ban kiadott) filmregényében kezdte meg. Attila hun király történetével az önkényuralom ellen tiltakozott. Erről igazi művészi értékű számadás volt az Igéző (1961) című elbeszélése. Szinte lírai eszközökkel mondott ki kendőzhe- tetlen igazságokat. Magas fokú erkölcsi- ség és korszerű realizmus ötvöződött munkájában. Nagy sikere nem volt véletlen. S az sem, hogy írói munkásságát 1957-ben Józesf Attila-, a következő évben SZOT-, 1963-ban Igéző című kötetéért és életművéért Kossuth-díjjal ismerték el. Műveinek eddigi legteljesebb gyűjteménye 1966-ban, hetvenedik születésnapjára jelent meg (Mérni a mérhetetlent). Kilencven éve az egész életmű megismerését kívánja! LACZKÓ ANDRÁS Az avarok kincsei Huszonnégy magyarországi múzeum legszebb avar leleteiből kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban. A több mint 4000 tárgyat bemutató kiállítás a elmúlt év során nagy sikert aratott Moszkvában, Frankfurtban, Nürnbergben, Párizsban és Bécsben. Az avarok a VI. század közepétől a IX. századig éltek a Kárpát-medencében. 250 éves fennállás után önálló államuk a frank és a bolgár hódítások nyomán széthullott, egyes néptöredékük azonban minden bizonnyal megérte a magyar honfoglalást is. Az avarok kincsei című kiállítás tárgyai ezt a három évszázadot elevenítik fel a sírleletek segítségével. A történelmi időrendet követő vitrinek sora szemlélteti az altáji vidéktől a Duna-medencéig vándorló avarság sok szálból összetevődő műveltségét, majd a 630-as évekig tartó bizánci háborúk eredményeképp az avar birodalomba bekerült idegen népelemek hagyatékát. A pompás véretekkel díszített övék, aranylemezzel borított fegyverek és használati tárgyak, színarany ivóedények, ékszerek és ruhadíszek a nomád népek fejedelmi udvarának gazdagságát tárják elénk. Az egyszerűbb használati tárgyak, lószerszámveretek, kerámiák pedig az alsóbb néposztály műveltségét érzékeltetik. A kiállítás október 31-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban. Szakállas férfiarcot ábrázoló csat Hajdúdorogról Guiay István: „Ifjú magyar révész vigyél áf a hajén...” A házaspár fél napig pakolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akkor próbaként beültették hátra három kisgyermeküket, Sárikát, Lacót, Domokost. A sárvédő majdnem súrolta a kerekeket. Elölről kellett kezdeniük. A laposabb csomagokból kettőt az első ülések alá gyömöszöltek, a nagyobbak közül kettőt kitettek a járdára, és topogtak mellette, mitévők legyenek. A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Mindenképpen Zsófit szerettek volna. Most egymásra mosolyogtak. Nagy útra indultak. Gyalázat, de a század hitványsága játszotta kezükre a szerencsét. A keresztényszocializmus hullahegyein, Magyarország kálváriáján múlott ez a nagy utazás. Családjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, profesz- szorokkal szolgálta a nemzetet, ebben a században megcsonkult. Számos rokonuk nyugatra menekült. A vadállat, úgy tűnik, megszelídült. Nekiindulhattak hát, hogy ezen a nyáron vé- gigszáguldjanak Európa országain. Viszi őket a gépkocsi napfényre, tengerre, magas hegyek közé. Mi legyen? Forgatják a bilit. Sok helyet foglal el, de ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütővasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt bo- kályok is visszakerülnek a lakásba. Nagysokára beülnek mindannyian az autóba. Integetnek a nagypapának, majd elkanyarodnak az első utcasarkon. Kievickélnek a városból, ráfutnak a főútra. Nyugatnak tartanak. Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben élte le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton zajló történelem nevelte, mostohán, ostobán, amilyen azé századi magyar történelem is volt. Daloló, síró katonák, menekülők hömpölyögtek rajta oda- vissza. Ott lenn Dél-Franciaországban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér:- Meghatóak vagytok így együtt! Boldog vagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek...! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban csak a fele lett. De mire a törököt vártuk, már megint annyian voltunk, ahányan az angol szigeteken éltek. Ezért mondják, hogy van a magyarságban biológiai erő. A gyerekek ropogósra sültek. A kocsi pedig vitte tovább utasait Svájcba, gyantás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? - kíváncsiskodtak a gyerekek, amikor lassítottak egyenruhás emberek intését lesve, mehetnek-e tovább. - Itt kik élnek? Milyem nyelven beszélnek?” Zsófika a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényelmetlenné vált számára a sok ülés. A svájci alkonyaiban szó került a nyugatra vezető útról, a tanyákkal.- Két napra meghúztam magam az egyikben - emlékezett a vendéglátó rokon. - Második nap behajtottak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdának: „Vater, bitte mil...” De az nem tudott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt, utolsó hetes. Borjú volt benne. A német se szó, se beszéd, berontott az istállóba, és kivégezte a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél. A svájci csokoládétól csömört kaptak a gyerekek, mire tovább indultak Hollandiába. Minden igaz volt, amit erről az országról hallottak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak, a tehenek... Rokoni szeretettel fogadták őket itt is. Vendéglátóikra az élő magyar nyelv, a gyermekbeszéd hihetetlen erővel hatott.- Merre jöttetek? - kérdezték ők is. Az az út, a nyugatra vezető izgatta őket. Az utolsó út.- Győr után volt egy tanya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egyszerre csak betoppantak hozzánk. Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipaprikást főzött nekik. Némán ették. Mézzel ízesítették. Milyen hasuk volt, nem tudom?! Sárika, Lacó, Domokos a padlón matchboxokkal játszadozott. A felnőttek derültségére ők is kacarászni kezdtek.- Most hova megyünk? Melyik országba? - kérdezték ezek a vándorlegények, amikor ismét kocsiba parancsolták őket.- Luca nénihez, Ausztriába.- Ott milyen nyelven beszélnek?- Németül. Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis értékpapírokból élt. A férje hagyta rá.- Azt mondta az Úristen, sokasodjatok. Mi mégsem sokasodtunk - mondta a népes rokoncsalád láttán. Úgy tartotta a férjem, miután elmenekültünk: sokasodjon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, kocsit, hamis papírokat szereztünk, úgy jöttünk ki. Útközben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt, bementünk. Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire. Azt felelte: Pacal, halászlé!” Kérdi az uram, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólt vissza: „Nyú Ifejből!” A férjem, a bolond, meg csak így: „Lófejből nincs?” Ezen igen mulattak, összebarátkoztak, pálinkát ittak... így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve. Az osztrák kisváros, akárcsak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlított Magyarországra. A kocsiban, útban a magyar határ felé, a szülők nehezen bírtak a gyerekekkel. A töméntelen játék, a gyerekcipők, gyerekruhák, kakaósdobozok, konyhai robotok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó családdal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne. A gyerekek ajzottan várták, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötözköd- tek egymással. Már-már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül megúszniuk a határig. Ott megálltak. Kicsisári feltűnően elcsendesedett. Az apja mutatta: - Az ott, a sorompón túl, már Magyarország, kislányom. Vám, útlevélkezelés, sorompó fel, a gépkocsi elindult az úton, amelyen kifelé is jöttek. Amint átgurultak a sorompó alatt, Kicsisári halkan megszólalt:- Szervusz, Ausztria... Kezitcsókolom, Magyarország... A szülők egyszerre fordultak hátra. Az apa hökkenten még rá is kérdezett:- Mit mondtál?
