Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
^KÉPÚJSÁG IBS«. uigusztUK 20. KIRÁLY ZSICA EMLÉKÉRE Király ,Zsiga emlékére mutatja az ízléssel és szívvel elkészített kis tükröt a fedél lapként használatos szarufésűvel. Egyszer vittem 60 ezer forint értékű csonttárgyat a Váci utcába — egyfajta nem volt benne — aztán nem kértek többet belőle... Igaz, soha nem mondták, hogy nem szép a munkám, de érzem, nem tudják hova tenni, mert annyira különbözik a többitől. Azt kérdezte, melyik Tolna megyei intézmény vett és őriz Csepeli-munkát. Megmondom: egyik sem. Nem vígasztal, de lehet, hogy ez zel nem vagyok egyedül. * Az írás nyomdába adása előtt még egyszer találkoztunk Csepeli Istvánnal: — Gondoltam megkeresem — kezdte —, ugyanis; van egy újságom. A Bálványfákat szeretném Ciffra Györgynek, a világhírű magyar származású zongoraművésznek ajándékozni azért, ment elkötelezett ember és egyetlen menedzselője a magyar kultúrának. Nem tudok jobb helyet neki... Ekés t.aszi.ö Dunmfö/dváron m Kmpoll-kürt „Az egyszerű emberektől kapom a legendát" Hagyományteremtóm Oml motívumokkal Bálványfák tességgel megdolgoz! am Úgy készültem a pályázatra. ahogy ez a jelenlegi népi fafaragásban nem szokványos. Ebben az én negyven évem és felkészültségem áll Még valamit: Az, hogy nyertem, igazolja a szemléletmódomat is, azt, hogy nem járok rossz úton, de mégis kilátástalannak látom a helyzetet, mert nincs partner, aki gondoskodna a megfelelő menedzselésről. Országos szinten senki sem meri felelősséggel felvállalni. Csak a mondanivaló nélküli sorozaítermiék- kel lehet találkozni. Sokan azt sem tudják, hogy mit faragnak, de azért faragnak. Pedig a fa csak eszköz ahhoz, hogy valami szellemi tartalmat tudjak vele mondani. A magyar népművészet tiszta és nem akarja, nem túrd a manipulációt. A képzőművészetnek is jó alapja, egy megújuló területe lehetne, ha megismernék a valóságos értékeit. Sajnos, felületesen nézik... Itt van például az egyszerű ember, Király Zsiga munkája. Elmentem a Néprajzi Múzeumba és tanulmányoztam. Ott hallottam, hogy nem sokan tették ezt meg, fjedig a Király Zsiga Csontváry-iszintú művész volt. Az ilyen névtelen emberek motívumaiból és a napi gondokból állítom össze a képleteket. Természetesen szükség van legendákra, mítoszokra is, mert így sem hal ki a kultúra. Én ezektől az egyszerű emberektől, a Király Zsigáktól kapom a legendát... Nemcsak itt, hanem a balatoni ajándéktárgy-pályázaton is nyertem, de egyetlenegy üzlet sem lett belőle — — Itt van például a Bálványfák. Ez egy dombormű. Stílusa a honfoglaláskor világunkat akiarja regisztrálni, de a mai világhoz, a ma emberéhez szól. A három darabból álló Életfák sorozatban látszik, hogy sztyeppéi népek kultúrájáról van szó. Szorosan a népi fafaragás törvényei szerint építettem fel és mint mindig a népművészet, a saját koráról beszélt, úgy ezek is ezt teszik. Ez például — emeli ki az egyiket — a panelkaipcsolatokat, az elzártságot, a befeléfordulást — fejezi ki. — Magunkra ismerek — vetem közbe. — Olyan díszítőfaragássa] készült — folytatja —, ami az írást pótolja. Ennyiből is látszik, hogy hagyományt lehet teremteni az ősi motívumokkal, mivel ezek visszanyerhetik eredeti funkciójukat. Ha rendszer és értelem Újsághír: A Somogy Megyei Tanács és Népi Iparművészeti Tanács által kiírt id. Kapoli Antal országos fafaragó pályázat fődíját, a Kapo- li-kürtöt, Csepeli István du- naföfldvári népi iparművész nyerte el. A hír nyomába eredtünk és a nyertest arról faggattuk, mi van a díj mögött. — Hivatásnak, kézműves szakmának tekintem ezt a munkát, és nem művészetnek, de ha van ereje, ha úgy tud szólni, akkor legyen az — kezdi Csepeli István, majd továbbfűzi a gondolatsort: — Ha egy pásztorfaragó elkészített egy tárgyat, akkor azzal szűk környezetben politizált is. Ma sincs ez másként, még akkor sem, ha a köztudatban öncélúnak állítják be — általában. A pályázatra beküldött munkákról készült fényképekét veszi elő, és tárlatvezetést rögtönöz: Csepeli .István szerint van összeállítva, akkor újabb tartalmat lehet neki adni. A figurák, a közérthető jelek után ezt már bartóki léptékkel mérték — veszi kézbe a Tiszta forrást. — Néhány jellel — magyarázza — társadalmi mondanivalót mond el... Ez Bartók. Azért van szükség a fafaragásra, mert a miénk egyedülálló Európában. Ezt az értéket próbáljuk mi őrizni és terjeszteni, megismertetni. — Mit kínálnak a hozzánk jövőknek? — A karikás ostor, a csikós, a „gulasch” és utána Kodály a sorrend. Igenám, de azok is ki tudják választani az értéket. És az nekünk van. A tradicionális tárgy- kultúránkra nagyobb gondot kellene fordítani... A Kapoli-kürrt nekem a királyi koronát jelképezi. Három éviig én hordom. Érzem a felelősséget, érzem, hogy mit várnak el tőlem, de tudom azt is, hogy ezért tiszEhező százmilliók Tragikus szakadék Aprócska hír adta tudtul nemrég, hogy Földünk lakossága elérte az 5 milliárdos lélekszámot. A becslés egy amerikai demográfiai intézet munkatársaitól származik, míg az ENSZ népesedési szakértői csak 1987-re várják e határ átlépését. Közelebbit természetesen (hogy melyik kontinensen, melyik országban látta meg a napvilágot az újszülött) egyetlen szakember* sem tudhat, legnagyobb valószínűsége annak van, hogy valamelyik fejlődő államban született (fog születni?), hogy nyomorban fog élni, és nem lesz ismeretlen számára az éhezés gyötrelme sem. Elhízás és koplalás Gazdasági fejlődés ide, tudományos-technikai forradalom oda, az emberiség még korántsem birkózott meg — finoman szólva — az „alultápláltság” rémével. Sőt, a különböző felmérések egybehangzóan bizonyítják, hogy az éhezők száma az elmúlt években változatlanul, minden erőfeszítés ellenére ütemesen növekedett. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) néhány hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozott tanulmánya szerint például a hiányosan táplálkozók száma 22 millióval nőtt, s meghaladja a 494 milliót. Ráadásul tovább tágult a táplálkozási szakadék is: amíg Észak-Amer lkában és N vu g a t -Eur ópáb an a fejenkénti napi kalória-fogyasztás eléri a 3400-at és a népesség tekintélyes része elhízott, addig a fejlődő világ 26 legszegényebb országában (lakosságuk körülbelül ne- gyedmilliárd !) 1800 kalóriánál kevesebbhez jutnak. Igaz, az éhezőknek a Föld össz- 1 akosságához viszonyított aránya ugyanakkor enyhén csökkent. Ara ez sovány vigasz, ha összevetjük az említett számokat: 5 milliárd ember közül 500 millió alultáplált. Magyarán: bolygónk minden tizedik lakosa ném jut hozzá a szükséges táplálékhoz — s akkor még szó sem esett az elemi szükségletek egyéb területein mutatkozó hiányokról, az egészségűévé oktatási és számtalan más téren jelentkező elmaradásról. Hiszen nemcsak az éhezők százmilliói terhelik az emberiség lelkiismeretét: évente 3 millió gyerek hal meg például olyan betegségben, ami a fejlett országokban rutinszerűnek számító védőoltással gyógyítható, vagy ezzel eleve elkerülhető lenne a fertőzés. A legmegalázóbb, legtöbbeket érintő kín persze valóban a táplálék hiánya. A legtöbb éhes embert Ázsiában tartják nyilván, de a legkilátástalanabb helyzetben mégis Afrika került. Elsősorban a fekete kontinens szaiharai térsége, illetve egyes közép- és dél-afrikai államok szerepelnek a veszélyzónák listáin. Afrika válsága Ezeket egyszerre sújtják az* alacsony színvonalú agrártermelés, a népességrobbanás, a sokszor elhibázott gazdaságpolitika, a kedvezőtlen időjárás és az egyre nyomasztóbb eladósodás következményei. Az egyik fő gond épp az, miként lehetne elkerülni a leginkább hátrányos helyzetű afrikai államok megsegítésének kampányjellegét. Nem arra van csupán szükség, hogy az aszállyal vagy sáskajárással küzdő térségekbe dömpingszerűen küldjék a gabonás zsákok millióit. Sokkal üd- vösebb lenne a helyi adottságok, a fejlődés belső lehetőségeinek kibontakoztatása. Ahogy a sűrűn használt mondás megfogalmazza: nem az segít igazán az éhes emberen, aki ad neki egy halat, hanem az, aki megtanítja halat fogni. Természetesen a megany- nyi nemzetközi segélyakció és -gyűjtés hasznát, jó szándékát nem lehet kétségbe vonni. Figyelemre méltó, hogy az elmúlt évben jóné- hány ilyen, nem egyszer világméretű kezdeményezés született a fekete kontinens javára. A tavalyi Elve Aid koncertsorozat szervezőjét, az ír Bob Deldofot Nobel Béke-díjra javasolták. Rendkívüli közgyűlés Más kérdés, hogy átfogó megoldást, gyökeres változást ilyen humanitárius tevékenységtől irrealitás lenne várni. Hosszú távú, á gazdasági és társadalmi elmaradottság felszámolását célzó folyamatok beindítására lenne szükség. Konkrét teendőkre fordítva: az agrártechnika javítására, a földreformok valóra váltására, az oktatás kiterjesztésére, a nemzetközi szervezetek, így a FAO és az UNICEF költségvetésében tátongó rések „befoltozására”, vagyis arra, hogy a fejlett államok tegyenek, áldozzanak a szegények megsegítésére. Egyre inkább előtérbe kerülő cél az is, hogy az éle]« mdszerpótlás ne a nyugati világ feleslegeiből származzon, hanem Afrika azon vidékein vásárolják fel, ahol a viszonylag bőséges termés fel- töltötte a raktárakat. Ellenkező esetben ugyanis a más kontinensekről beáramló nagy mennyiségű élelem elveheti az ottani parasztok kedvét a többlettermeléstől. A segélyirodák vezetői azt is szeretnék elérni, hogy a gabonaszállítmányok mellett (néha helyett) szállítóeszközök. alkatrészek és egészség- ügyi cikkek is érkezzenek, hiszen adott esetben mondjuk egy kikötői daru meghibásodása is veszteglésre kényszerítheti a rakománynyal teli hajókat. Egyedül Reménytelen küzdelem Komoly előrehaladást jelentene, ha az érintett országok valóra váltanák az ENSZ-közgyűlés legutóbbi, május végi rendkívüli ülésszakán elfogadott határozatokat. Itt öt évre szóló cselekvési programot jelöltek ki, s az afrikai résztvevők a beruházások fokozása mellett külön kiemelték az adósságok enyhítésének, vagy a törlesztési kötelezettségek elengedésének fontosságát. Akárhogy alakuljanak is a dolgok, sajnos, joggal gyanítható, hogy az éhezők számú a közeljövőben sem csökken Földünkön. A szakemberek szerint már az is nagy eredmény lenne, ha a tragikus táplálkozási szakadék nem mélyülne tovább... SZEGŐ GÁBOR Élelmiszerre várók — valahol Afrikában