Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

1986. július ß.

' ♦

^ÈPÜJSÀG 11

Megmaradás, jövőrehivatottság - Debrecenben

*

* ;

?

A Nagytemplom

Számomra minden volt Debrecen, nem tudok róla elfogulatlanul írni. Bárhogy mondjuk, ejtjük: Debrezun, Debre- cin, Tébrésin, Débrésin vagy Debresün, török eredetében ez azt jelenti, hogy éljen, mozogjon. Élt, mozgott, megmaradt török, német között, ennek is, annak is megadva adóját. Ne tévesszük össze, a megmaradás és az Ady mondta: „mara- dandóság” nem ugyanazt jelenti. Tudtam, hogy a város klímája nem kimondottan egészséges. A hajdani lápok helyén ma is feldudorodik az aszfalt, és kegyetlen a hortobágyi szél, toroknak, tüdőnek ártalmas. De a szellemi klímája igen jó volt a Nemzeti Kormány megalakulását követőn. Úgy éreztem, hogy örököse lehetek Csokonainak, Hatvani professzornak, a debreceni felvilágosodásnak. A legnagyobb felvilágosodott uralkodókkal mérhető Domokos főbírónak, a környék jobbágy gyerekeit a kollégiumba gyűjtő bölcsességnek, a tiszánfúli iskolákat jól képzett mesterekkel ellátó rendszernek, és a városi polgárok ösztöndíj-alapító nagylelkűségével együtt a magyar történelem egyik legszebb fejezetének.

De hívott az őszi Vénkert égetett venyigéinek illata is, hívtak a Homokkert szegényes pöszméte bokrai, a Városi Levéltár szellemet érlelő tüze, a Déri Múzeum

A Debreceni Orvostudományi Egyetem új elméleti épülete

baráti légköre. Hívtak a város tágas terei, a régi Piac utca, Csapó utca, Hatvan utca, Simonyi óbester utcája, hivott a nincstelenekből verbuvált Bartók Béla Népi Kollégium, napjainkra jelessé vált történészek, írók mentsvára a Hatvan utca elején, ablaktalan szobáival akkor. Hívott az a Debrecen, amelyiket ma hiába keresek.

A festő, atyai jóbarát, Holló László végtelenre nyíló kertjét bekerítették, s a kerítésen túl olyan panelházak tornyosodnak, hogy özvegye sem igazodik el közöttük. Hol találom még otthon magam? A Déri Múzeum előtt, Medgyessy szobrai között bizonyosan. A Református Kollégium előtt is megpihenek. A Nagytemplom veszedelmesen reped, s a ki tudja, miért éppen elébe nyitott sivár, Debrecenhez méltatlan aluljárón nem szívesen járok.

Az SZTK-t a Déri Múzeum környezetéhez nem illő álmodern üveg toldalékkal csúfították el, a művelődési ház pazarló terei pedig fölöslegesek, szinte sejtetik, hogy baj van a belső akusztikával. Nemrégen a tv meghívta a város illetékeseit s egy elszármazott írót disputára. A főmérnök tartotta igazát, írónk rosszalta, s maradt minden úgy, amivé tették. Mire a bűnbánat bekövetkezett, hogy mégsem volt szükség a pusztításra, s hogy mégsem kellett volna tucatvárost építeni felfelé ott, ahol „száz mérföld a világ erre is, arra is”, vagyis széltibe-hosszába is lehetett volna Le Corbusier, Alvar Aalto által oly gyakran elmondott embermértékú házakat építeni, akkorra felépült az új Debrecen.

Megmaradt a régi varázsa, szelleme? Nem nosztalgiáról van szó, nem visszavágyódásról. De nem különös, hogy a világot vonzó Debrecenből ma is és mégis mindig az öreg Kollégiumot mutogatjuk botos diákjaival, a hagyományt oly csodálatosan tároló Déri Múzeumot, és ar- ráb Klebelsberg Egyetemét, a Klinikák pavilonjait - bármennyire ellenkeznek is a mai kórházépítés tömörítő rendszerével? És ott ül Varga Imre remek Hatvaniszobra az egyetem előtt, ott virraszt Medgyessy Móricz-szobra a Déri téren, Tóth Árpád emléke a Nagyerdőn, a Kollégium falán bronzba öntött múltunk, és Bocskai szobra, és az Izsó Miklós formálta Csokonai. És adja a városképet a harmonikusan klasszicista Városháza, a debreceni szecesszió művészettörténeti ritkasága, a volt megyeháza, püspöki palota, Arany Bika Szálló, és az első krematórium és a Svetits bérház, a lakásépítés azóta sem felülmúlt példája.

Csak a venyige füstjével, kis kertek érett szilvafáinak illatával lett kevesebb Debrecen? Dohosabb öreg családi házakat, mint ezekben a múltbeli kertekben, alig képzelhetünk el. De a panelek huzata, ridegsége kárpótolja-e őket? Jobb-e a Darabos utca, Csokonai utcája, épület monstrumainak tömege? A város- központ szüntelen rohanása, tülekedése?

Hová lett az emberközelség, ami Debrecenbe vonzott?

Nincs négy évtizede, hogy tanítványaimmal együtt kubikoltuk a földet a reménybeli gyógyszergyárat alapozva, s ma a Biogál az ország egyik első intézménye.

Milyen láz hajtott akkor, s hajtana-e napjainkban? Nem számonkérés ez, csak kérdés. A pályaudvartól az Alföldi Nyomdáig az újjá lett Debrecen tiszteletre méltó példáit sorolhatnánk, de hová lettek az összetartozás szálai, ezek a soha le nem irt, szabályokba, törvénybe nem foglalható vonzódások? Móricz Zsigmond még 1941-ben Debrecenben csináltatta gubaszőr takaróját. Egyik volt az övé, most is borítja leányfalusi ágyát, másik lett az enyém.

Negyvenöt éve szolgál, hasznosan, szépségesen. Jelképesen mondom ezt, de arra gondolok, hogy a megtartó erő valahol még ott kell legyen Debrecenben, ha gubacsapók nincsenek is.

Vannak tudós professzorai, írói, művészei, mesterségek művelői, van gyógyszergyára, ruhagyára, minden, ami a megmaradáshoz szükséges - és jövőre hivatott népes „Őrzők a strázsán?”

KOCZOGH ÁKOS

MŰVÉSZET

Fodor András:

MINDVÉGIG

Ha már csak ilyen szabadságot jussolhatok magamnak, mint a rab, számolok minden percet, órát, - ha már a boldogság se több, mint megoldott feladat,

azért még el ne hagyjatok, még bízzatok a mozdulatban, melyből a szép-önkéntelen, az egymásért viselt hiány gyűrött sziromként fénybe pattan.

Fogyatkozik a szó, tudom, részenként veszni, bukni kell, de amíg lélegzik a bőr, testem a tested halfény-illatát nem tévesztheti el.

S ha többé nem kel föl a nap, karom a vaksötétbe ejtem, szerelmünk élő parazsát szorítom össze akkor is halandó tenyeremben.

Rovásírásunk eredete és a szarvasi lelet

Avarobokán, Téged imádlak... Tör- güsz, a Te óhajod teljesüljön... - mondja egy imaszöveg első két sora, amely fohász manapság rendkívüli módon foglalkoztatja nyelvészeinket, régészeinket. Ez a néhány tisztelgő sor ugyanis a híres szarvasi rovásírásos leleten maradt fenn. Egy alig 6,5 cm hosszú, csontból készült tütartó ez! Juhász Irén, a Tessedik Múzeum régésze egy avar kori sír női csontváza mellett találta meg 1983. április 27- én, tudományos értékelését pedig Róna- Tas András egyetemi tanár végezte el.

Lássuk előbb, mit is nevezünk rovásírásnak! Szorosabb értelemben véve e fogalomkörbe a késsel fába írott jelek együttese tartozik tágabb értelemben pedig a kemény tárgyakba - tehát a bronzba, kőbe stb. - rótt vonalkák különböző csoportjai is. 3500 éve, hogy a mezopotámiai eredetű képírást felváltotta az ékirás, amely jelrendszert már betűk módjára lehetett rögzíteni. Jobbról balra vonultak ezek a sorok, és összeállításukat mindig az az elv vezérelte, hogy minél kevesebb fáradsággal minél több mondandót foglaljon össze a rovó. Rövidítettek tehát mindenütt, ahol lehetett. Általában csak a mássalhangzókat jelölték, s ezekhez „gondolták” hozzá a magánhangzókat silabizálás közben. Voltak persze „pazarlóbb” rovásírások is: ezekben külön jelük volt a magas, és külön a mély hangú magánhangzókat vonzó mássalhangzóknak. A mi őseink által használt rovásírás ezeknél sokkalta jobban „takarékoskodott”: sokat kurtított a maga tömör ligaturáival. (A ligatura az összevonások elnevezése.)

Hogy a magyarok által használt rovásírás honnan ered, jelei miképpen formálódtak, pontosan nem tudni. Tény viszont, hogy föníciai elemek is vannak benne, és a türkök szintén mássalhang- zós jelrendszere ugyancsak gazdagította. Amit biztosan tudunk; a székely-magyarnak nevezett rovásírás a XIII. századtól a XVII. századig élt, számos emléket hátrahagyva gazdagon virágzott. Kutatták, értelmezték is sokan.

Az erdélyi Telegdi János emelte legA székelyudvarhelyi öreg kollégium évkönyvéből

' &$J>

<?í\ iitkdy ad <

4

J = 1

r- H

b ;

X

k - O

5 ; A

c -T

végX. Z.

S z 1

CS :

«

1 ; 77K

t--1

d =

íly ; 0

ty-X

e.é I

i

m : Q

u = XI

f !

®

n : 3

U ; l,k

3

•X

rsy ,

v ^ M

sy ■

*

o

z

h :

XÎ

ö : KW

r

1 i

t

p . 3 «

/>(

A székelyudvarhelyi Református Tanítóképző Intézet 1929-es évkönyvében közre adott rovásírásos ábécé

elébb tudományos fokra e jelcsoport analizálását. 1598-ban irta meg híres Rudimentáját, amely tankönyvnek azt a feladatot szánta, hogy újból terjessze el - mégpedig a latin ellenében - a rovásírást. Telegdi fő érve az volt, hogy a mi ősibb írásunkkal sokallta pontosabban lehet megjelölni a hangokat, mint a nehezebben alkalmazkodó latinnal. (Amikor eleink átvették eme holt nyelv betűkészletét, tizenkét hangunkra egyszerűen nem jutott jel!)

A Rudimenta szerzője után egy olasz gróf, a tudós hadmérnök, a bolognai illetőségű Marsigli vette gondjaiba a székely-magyar rovásírás ügyét. Buda visz- szafoglalása után Erdélyben is járt, ahol térképezés közben egy páratlanul értékes rovásbotot talált. Ennek jeleit lemásolta, és így olyan szellemi kincset hagyott az utókorra, amely még mindig foglalkoztatja a tudós elméket. A föltehetőleg 1690-ben meglelt - 130-150 cm hosszú, 3 cm-nél vastagabb - botra ugyanis egy egész kalendáriumot véstek fel egykor. Mégpedig olyan, az 1300-as években használt naptárat, amely az év állandó ünnepeit - s ezek társaságában a névnapokat is - tartalmazta a katolikus vallás előírásai szerint. Több mint 200 szó rovásírásos jele maradt így ránk!

Marsigli bot-kalendáriuma után bő száz évvel, 1799-ben ismét egy világra- szólóan érdekes és értékes lelet bukkant fel: a rovásírásos jeleket is magán viselő nagyszentmiklósi aranykincs. Ezt már csak azért is meg kell említeni, mert így kanyarodhatunk vissza a szarvasi tűtartóhoz, illetőleg ahhoz a vitához, amely a kis juhcsontdarab jelei kapcsán kipattant. Róna-Tas András ugyanis úgy véli (e tárgykörben írott tanulmányait az Élet és Tudomány közölte nemrég), hogy a nagyszentmiklósi kincs ugyanúgy türk eredetű jeleket visel magán, mint a tűtartó. Mások ellenben vitatják ezt, s amellett kardoskodnak, hogy a székely-magyar rovásírással van kapcsolatban a szarvasi lelet. (Vékony Gábor tett is egy kísérletet a magyar nyelvű megfejtésre.)

Miután az 1983. tavaszán meglelt csontocska első, valóban tudományos igényű szemrevételezésére egészen a múlt év végéig kellett várni, nem valószínű, hogy a tűtartó jeleinek pontos eredet- magyarázata egyhamar megszületik. Annál kevésbé, mert az idő igencsak megviselte a Vili. század elejéről való parányi leletet. A reá rótt jeleket hosszan kell vizs- gálgatni, és újból meg újból kételkedni keli benne: helyes-e egyik vagy másik jel értelmezése. Ötször, tízszer, százszor el kell készítenie az allográfot (a repedésektől elvonatkoztatott jelet) a kutatónak, majd ehhez hozzá kell rajzolnia a kiegészítéseket, végezetül pedig papírra vetni az úgynevezett grafémákat, azaz a nor- malizált, eredetinek, korabelinek mondható ábrázolatokat.

Az efféle régiségek iránt érdeklődő olvasó ilyenformán csak a türelem erényét gyakorolhatja, amikor egy végleges megfejtésre vár. A.L

Tisztelgés Rudnay Gyula emlékének

Bogyiszló festője Baján

Mözsi-Szabó István képei

Negyven évvel ezelőtt alakult meg Baján a Rudnay Gyula vezette képzőművészeti kör. Ez ad alkalmat, hogy az egykori tanítványok bemutatásával emlékezzenek arra a festőművészre, főiskolai tanárra, akinek célja volt - az ország újjáépítésével szinte egy időben - a munkás- és paraszttehetségek felkutatása, korszerű képzőművészeti nevelése és a művészet mind szélesebb körű terjesztése.

Tolna megyét ebben a kiállítási sorozatban, a Bogyiszlón élő Mözsi-Szabó István festőművész képviseli. A jelenlegi tárlat anyaga némi meglepetéssel is szolgál. Ami feltűnő, az a művész megújult aktivitása. A korábbi szűkszavú, bal- ladisztikus hangvételű, konstruktív képei után, Mözsi-Szabó István egy új korszakának szociográfiai, néprajzi hitelességű, bőbeszédűbb, színesebb világával köszön a látogatóra. Az a fajta összegezés ez, amit csak - az egyszemélyben meglevő - népművelő, tanító, néprajzkutató, festőművész tehet meg. A „Disznóölés Mözsön” című festménye igazolja ezt valójában. A téli nap hajnali, korareggeli fényében idézi a gazdasági élet egykor legnépszerűbb szokásának hangulatát. Az udvar épületeiről éppen olyan pontos rajzot kapunk, amint azt is leolvashatjuk a képről, hogy a leszúrt állatot más helyen kellett megpörkölni. Egy-egy használati eszköz, mint például: a köszörű, a zománcos edények, vagy akár a hasogatott farakás ábrázolása bizonyítja, hogy ilyen részletek megjelenítésével válhat lakóhelye autentikus krónikásává a festőművész. Az erdélyi, vagy a Hódmezővásárhely melletti tanyavilág, a bogyiszlói emlékeket őrző képei ékes példái, hogy Mözsi-Szabó István „Rudnai művészi, emberi magatartása szellemében” él alkot újjászületett akarással a bogyiszlói holt Dunaág melletti műtermes otthonában.

Baján, a József Attila Művelődési Központ kiállítási termében, július 15-ig látható a kiállítása. -decsi-