Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
1986. július 19. Képújság 11 Buda visszavívása 1686-ban Kiállítás a Budapest Történeti Múzeumban „Mohamed szultán álma” - megálmodta jövendő legyőzőjét (Giovanni Palazzi metszete) Buda visszafoglalása, mondhatjuk, Becs ostromával kezdődött. A Habsburg birodalom és a keresztény Nyugat 1541 óta tűrte, hogy Magyarország büszke fővárosának tornyain lófarkas lobogó lengjen. Hisz ez végülis jórészt a magyarok baja volt. De amikor 1683-ban Kara Musztafa seregei kis hiján megvalósították a török politika nagy célját, és majdhogynem elfoglalták Bécset, akkor igen hamar létrejött a Szent Liga a török birodalom végvidékét jelentő országunk felszabadítására. És, tegyük hozzá, mindez az után történt, hogy a magyarok jelentős része a török uralmat a kisebbik rossznak kezdte tartani. Budavár visszavívá- sának előzményei közé tartozik a Thö- köly-felkelés is; az ostromban jelentős szerepet játszó Petneházy Dávid például a Habsburg-ellenes mozgalom főtisztje volt, s akkor állt Lipót császár mellé, amikor a török politika cserbenhagyta Thö- kölyt. Buda visszavivása természetesen jeles napja történelmünknek, de ugyanakkor fölöttébb összetett esemény. Egyrészt azért, mert, hogy úgy mondjam, nem nekünk foglalták vissza Budát, és nem is miattunk: a magyarokat épphogy- csak odaengedték meghalni a Liga Lot- haringiai Károly és Bádeni Lajos vezette seregei mellé. Benczúr Gyula híres képén az akkori hadvezérek és főtisztek mindenike megtalálható, azok is, akik később Rákóczi hívei lettek (Bottyán János), és az is, aki főként a későbbi harcokban tűnt ki (Savoyai Jenő). Két olyan katona, aki 1703 után könnyen szembekerülhetett volna egymással, ha a híres Prinz Eugent nem a franciák frontjára küldi a parancs; ő ugyanis mint a magyarországi harcok szakértője, először Rákóczi ellen kívánt indulni... A Budát Thököly Imre (rézmetszet) ostromlók közül sokan alig két évtized múltán, egymás ellen fordították a fegyvert. Másrészt ne felejtsük el, hogy Buda viszavívása egyben a város pusztulását is jelentette. Számos, a török uralom idején elhanyagolt, de azért meglevő középkori műemlékünk ekkor semmisült meg. A Benczúr képén szintén látható költőkatona, Koháry István írta annak idején egy levelében, hogy „az fölső város, azon szerint Mátyás király vára is éppen mind elromlott és összeégett”. A sereg német, olasz, spanyol tagjait ez nem nagyon érdekelte, inkább a szabad rablásból adódó előnyökkel, a polgári lakosság irtásával és fogságba hurcolásával törődtek. Mai történelemszemléletünk bonyolultabban látja a dolgokat, mint az 1936-os, amelyet Ohmann Béla szárnyas-keresztes angyala tükröz; a Bécsi kapu mellett Buda visszavívói hősök voltak, de nem angyalok. Viszont a történelmi kérdések kibogozása nem az évfordulókra emlékező kiállítások feladata. Épp ezért a negyven köz- és magángyűjtemény anyagából válogató Bánkuti Imre és számos társa igen helyesen tette, hogy a történelmi esemény bemutatása köré egy nagyívű művelődéstörténeti körképet épített fel. Amit a Budavári Palota déli szárnyában látunk, annak a „Magyarország a XVII.-XVIII. században,, címet is adhatnánk. Festmények és metszetek, céhládák és pecsétek, térképek és emlékérmek tükrözik a barokk világ szemlélet- módját, meg - több-kevesebb pontossággal - a város és a vár történetét. És természetesen láthatunk fegyvereket is, magyarokat, törököket egyaránt, még sisakká alakított főpapi kalapot is. ElgonMŰVÉSZET dolkodtató, mennyi leleményt, szerkesztő és díszítő fantáziát fektettek készítőik egy-egy markolatvédő kidolgozásába vagy egy pisztoly nyelének gyöngyházornamentikájába. A formatervezett rakéták korában szinte jólesik elandalodni a régi szép időkön, amikor még kézműves eszközökkel gyilkolta egymást az embenseg. SZÉKELY ANDRÁS Szulejmán nagyvezér elhagyja Magyarországot 1686 novemberében (korabeli röplap ismeretlen német mestertől - rézkarc) Gulácsy Lajos-emlékkiállítás Szekszárdon az olasz középkor után legjobban a rokokó világát szerette, amely nagyon sok képén jelenik meg. Rejtőzött a való világ előj, s amikor a háború kitört, rémálmai váltak valósággá: nem is tudta elviselni, hasadt tudattal élt haláláig ott, „ahol ketyeg a lélek, mint az óra, de nem mutat időt”, - ahogy Juhász Gyula irta versében. Munkásságát szívesen sorolják a szecesszióhoz, de tulajdonképpen magányos jelenség, egyszeri és ismételhe- tetlen, éppen ezért nem teremtett iskolát, követői sem voltak. Nem is lehettek. Gulácsy álmokból épített világát nem lehet feltámasztani, s aki mepróbál nyomába lépni, rögtön eltéved. Talán azért is, mert utánozhatatlanul egyszerű elemekből épül fel világa, naiv ártatlansággal jár a rokokó hölgyek, boszorkányok, szakállas óriások, párizsi és olasz nők között, sejtelmes tereken és utcákon, melyeknek Comót, Padovát, Firenzét, Veronát kellene ábrázolniuk, de ezek a városok csak Gulácsy képzeletében éltek, térképüket egyedül ő ismerte. Nem vezették elméleti megfontolások, még az is kétséges, munkáiban felismerhető-e valami fejlődés, mert az első képek is ugyanolyannak mutatják, mint azok, amiket festői működése utolsó szakában csinált. Élete utolsó évtizedében már nem is vett kezébe ecsetet, ceruzát, azt is elfelejtette, hogy valaha festő volt, „Giotto jó utóda", ahogy Juhász Gyula nevezte. A betegség egyszerre szakította ki képzeletének világából, szétfoszlott a titokzatos Na Conxypan, olasz középkorának szereplői eltűntek, épp úgy, mint a rokokó hölgyek, levetették jelmezüket, Gulácsy pedig letette az ecsetet. Ami maradt utána álom és sejtelem, egy sosem volt múlt megidézése, a magyar művészettörténet nehezen meghatározható fejezete. A szekszárdi kiállítás biztosan vezet végig az életművön, az igazán jelentős alkotások mellett mellékesen odavetett rajzok, apró vázlatok, könyvillusztrációk is láthatók, az pedig a Szekszárdi Művészetek Háza hírének örvendetes növekedését mutatja, hogy a szép katalógus, amihez Szíj Béla írt bevezetőt, angol, német és orosz nyelvű összefoglalót is tartalmaz. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY A Szekszárdi Művészetek Házában látható Gulácsy Lajos emlékkiállítás páratlan a maga nemében, mert dr. Méry Évának, a ház igazgatójának 16 közgyűjteményből és magángyűjtőtől 142 festményt és grafikát sikerült megkapnia a szeptember végéig nyitva tartó kiállításra, ami azt jelenti, hogy Gulácsy művészetének kivételesen gazdag, s valószínűleg soha meg nem ismételhető szemléje a szekszárdi kiállítás. Gulácsy sajátos jelensége a magyar századelőnek. Nagyon sokan hatottak rá, érdekes módon nem azok, akik meghatározták a következő évek európai művészetét. Párizsban például látta Cézanne képeit, de ez épp úgy nem hatott rá, mint Gauguin vagy Van Gogh, jobban érdekelte az angol preraffaeliták, mint Dante Gabriel-Rossetti, Edward Burne-Jones művészete, de igazi ihletői az olasz trecento mesterei voltak. Pontosabban az a világ hatott rá, amit műveikből kiolvasott: átszellemült képet festett Dante és Beatrice találkozásáról, sejtelmes középkori városokról, északolasz tájakról. Művészetének sajátos bájt ad - bármennyire is ellentmondásnak is látszik - a mesterségbeli fogyatékosság, ugyanis az igazi felkészültséget sose tudta megszerezni, a budapesti Mintarajz Iskolából is kimaradt. Igaz, hogy a mesterség nem is érdekelte, állandóan víziók között élt, s ennek köszönhető, hogy „olyan megnevezhetetlen lelki rezdüléseket látunk a színekben és formákban amelyeket egy művész csak az intuíció ritka szerencsés pillanataiban tud képein megjeleníteni” - ahogy monográfusa, Szíj Béla írja. Állandóan ezt az álomvilágot építette, amit Na ’Conxypannak nevezett el, s fantasztikus alakokkal népesített be, mint Pliweck herceg vagy Herbert, akinek egy púpos vénkisasszony meséli emlékeit. Maga is szívesen öltözött jelmezekbe, egy fényképen Hamletként jelenik meg, s Veronai utca Önarckép Várakozás
