Tolna Megyei Népújság, 1986. június (36. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

1986. június 28.

A KÉPÚJSÁG

Felajánlottak egy szobrot

A tehetséges Tövisháti ikrek

Vasárnap kora este van. A hétvégi ügyeletből igyékszem haza. Mivel a szekszárdi Mé- rei utca jó része a gáz vezetése miatt fel van bontva, alkalmi parkolóhelyet keresek. A régi ház előtti kis deltába állok be. Míg összeszedem a holmimat, kikapcsolom a biztonságit, a homályos üvegen a régi ház még homályosabb ablakára téved a tekintetem. S aztán . . . Aztán egy ideig mintha odaragadt volna a szemem. Mintha Ily- lyés Gyula ... szoborportréja ... A látvány lenyűgöz. De vitatkozom magammal. Hogy került volna ide egy ilyen tökéletesnek tűnő alkotás. Ebbe a kis házba? Vagy egyáltalán, ki lakhat itt? ... Még , az is megfordul a fejemben, hogy bizonyára a nagy meleg játszik velem „délitoábost”. De itt Szekszárdon?

Kiszállok a kocsiból és bekopogtatok az ajtón. Készséges „tessék” a válasz. Belépek. Már szemben állhatok Illyés Gyulával, azaz a portréjával. Aztán Reismann János néhány felvétele rémlik föl bennem, leginkább az. amelyik a tihanyi szőlőben készült... Vagy Molnár Edit fotója, az a bizonyos utolsó családi kép, melyen lányával és két unokájával látható Illyés Gyula... És versek, versrészletek ... tőle és neki.

*

Most pedig térjünk visz- sza a „készséges tessék válaszra”. Pontosabban válaszokra. Ugyanis két hang szólt — egyszerre. Két fiatalemberé: Tövisháti Andrásé és Tövisháti Béláé. A tehetséges ikreké, akik június 18-án töltötték be huszonötödik életévüket. A rend kedvéért már most jegyezzük meg: az Illyés-szobor András munkája. Aztán majd Béla műveiről is szólunk, de előbb egyszerre mindkettőjükről. És nemcsak azért, mert ikrek, hanem:

— Eddig még mindig és mindenhol együtt voltunk, együtt dolgoztunk. S ami a legcsodálatosabb, szinte egyforma az érdeklődési körünk — mondja valamelyikük, a másik pedig egyetértőén bólint, úgyhogy már-már elhanyagolható, hogy melyik szó tulajdonosa András, melyiké pedig Béla.

Tehát a két fiatalember együtt járt óvodába, együtt általános iskolába, és együtt jelentkeztek Szegedre, a képző- és iparművészeti szakközépiskolába. Mindkettőjük felvételt nyert, s mindketten el is végezték, s mindketten úgy döntöttek, hogy bármi áron is, de hűek maradnak szákmájükhoz, hivatásukhoz, tehetségükhöz. Említsük meg. hogy egy helyen

voltak katonák, s amikor leszerelték, megpróbálkoztak a díszítő-szobrász kisiparossággal. Ez tulajdonképpen nem jött össze a megálmodott formában, de az akkor bérelt „műtermet” a mai napig fenntartják, s teszik ezután is. Az alkotó munkáról — annak gyönyörűségéről, öröméről és számtalan gondjáról — világ minden kincséért nem mondanának le. Pedig :

— Elnézzük volt osztálytársainkat, évfolyamtársainkat. Néhányan bejutottak a főiskolára, de a többség pályát váltott. Van közöttük üzletkötő, rendőr, óvónő, és sorolhatnánk. Valahogy a lehetőség hiányát érezzük. A mi szakmánk alig-alig kínál elhelyezkedési lehetőséget.

— Akkor igazi öröm, hogy végre rátaláltak egy olyan vállalatra, mely munkát, egyben alkotási lehetőséget is kínál mindkettőjüknek.

— A Tolna Megyei Temetkezési Vállalat építési ágazatánál helyezkedtünk el Az ágazat idén januárban alakult és a profilja sírkő- felújítás, valamint szobrok — elsősorban köztériek — restaurálása. A napúikban Szegedre megyünk, pontosabban küld a vállalatunk két szobrot és két díszkutal rendbe tenni. Utána pedig minden bizonnyal Tamásiban kapunk megbízást.

— Az utóbbi feladatok bizonyára cjrömmel töltik el mindkettőjüket. De a temetőbeli munkák ...?

— Tulajdonképpen azok is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de így utólag azt érezzük, hogy talán ez a terület az, amire mindketten vágytunk — mégha csak tudat alatt is.

— Jól tudjuk, hogy sem a világot, sem pedig a temetőket nem „válthatjuk” meg. De érdemes egy-két órán át sétálni egy temetőben, legyen az az ország bármely részén. Mindenütt az a hideg, rideg műkő, egyhangúság. És, sajnos, gyakran -nem is ízlésesek a síremlékek. Szeretnénk, ha minél többen rájönnének arra, hogy a természetes anyagok mennyivel meghittebb környezetet árasztanák, mennyivel nyugalmasabbak. Milyen szépek is a kopjafák.

— Szívesen készítenénk kopjafákat, melyek egyben műalkotások is, amennyiben egyedi tervezésűek. S ha bárkiben felmerül a kétség a fa időtállóságában, csak annyit arról, hogy a kétszáz éve készült kopjafák még ma is állnak, vagy gondoljunk a gótikus templomokra ...

Egyetértésben beszélgettünk még sokáig a fiúkkal a temetők hangulatáról, a melegséget „sugárzó” fáról,

Illyés Gyula portrészob ra és az alkotója, András

mint anyagról, majd ismét a Kálvin téri melléképületben látható szobrokban gyönyörködöm, s azokról beszélgetünk.

— Amikor az ozorai általános iskola felvette Illyés Gyula nevét, levelet írtunk az igazgatónak, s felajánlottuk az iskolának a portrét. Elsősorban Illyés Gyula iránti nagy-nagy tiszteletünkből, másrészt pedig azért, mert Ozora nagyon közel áll hozzánk.

_ ?

— Három éven át ott dolgoztunk a vár restaurálásán ... Sajnos, az iskolától eddig még nem érkezett válasz. De várjuk, nagyon várjuk. Hiszen kellene oda — talán — ez a szobor.

Amikor az ikerpár időbeosztását forszírozom, érdekes dolgok kerekednek ki. A fiatalemberek szinte soha nem szórakoznak. Vagy a munkahelyükön, vagy pedig a Kálvin téren dolgoznak.

Számtalan kisgyermek portréja sorakozik szoborba öntve a polcokon, s megany- nyi valóban szép plakett. Béla most Liszt Ferenc portréján dolgozik, de mutatnak érmeket is. Kedvesek az Apollinaire versei jegyében alkotott érmék, a galambos, a

sáskás. Persze, ezekhez bronz kell, a bronz pedig pénzbe kerül. Hát nem is futná fizetésükből a szórakozásra, hiszen a gipsz, a bronz .., A „fiúk” egyébként minden nap öt órakor kelnek fel, s egyikük sem emlékszik, hogy mikor volt olyan hétvégéjük, amikor nem dolgoztak. Aztán azokról a fiatalokról beszélgetünk, akik félnapokat álldogálnak az utcán, a mozi előtt:

— Ha nekünk egyszer any- nyi időnk lenne. ..

— Akkor még kevesebb lenne.

S hogyan képzelik életüket? Hiszen, mint már írtuk, huszonöt esztendősek az ikrek. Jó lenne családalapításra gondolni.. .

— Olyan életet szeretnénk élni, mint Fairkas Pál, a Szekszárdon élő szobrászművész. Tanárunk volt, sokat beszélgetett velünk a pályánk egyengetése mellett. Valamiképpen ő a példakép számunkra ... Igaz, kapcsolatunk már nem a régi. De szeretnénk kipróbálni saját; szárnyainkat... Vágyunk? Bekerülni a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába.

V. Horváth Mária Fotó: Gottvald Károly

Érdekes, itt van az akácos, amott pedig, a vasút másik oldalán a hétvégi házak, itt van a homokföldes talaj, a domb is a helyén van, csak az a ház nem akar előkerülni semmiképpen.

Akkor még nem volt neve az utcáknak. Most itt van kiírva, hogy Tavasz utca, lejjebb Nyár utca, és természetesen ősz utca, majd Tél utca. A városka szélén kifelé terjeszkedő üdülőövezet rendezett parcelláin házikók, kerítések, mindegyik másként hivalkodik, leginkább a zöld, a sárga meg a vörös pompájában, aztán a vaskerítéseket felváltja egy-két fényesre lakkozott, gondosan formára fűrészelt elemekből felépített fakerítés, akad azért köztük olyan is, amelyiket sötétbarnára pácoltak iskilin- csek, rézkilincsek, nyírott sövény, betonból orr arhu- zamtalp a gépkocsinak, itt-ott nyitva a hétvég földszint-garázsa, előtte a gépkocsi, Ladák, Traban: amott

egy Mercedes vödörrel, ronggyal, slaggal, habzó mosószerrel gatyás, melegítős, szőrös mellű, fürdőruhás férfiak csutakolják a kocsit, asszonyok, söprűvei, ásóval, kapával, ni, vasvillával, állnak, lépnek, hajoldoznak, az utca felé néznek, nyírott gyep, motoros géppel fut rajta egy fiatal lány, szekfű, rózsa, mályva, beljebb sárgarépasor, petrezselyemsor, a körtefát rázza egy sörpocakos ötvenes férfi, a ribiszkebokrok előtt kislány hasal, könyv van előtte, aha, aha, itt a hinta, azon a telken állt egy hinta, igaz, nem ebben a szögben, de azt mondták, kivették és máshogyan állították. Ez lenne az? A hinta hasonlít, de ez a bejárat! Mint valami svájci villáé. Réz névtábla, villogó postaszekrény, beljebb keramitkocka-gyalogút. Ez nem az. Talán a hidrofor. De az itt sehol nincs. Megvan a vízvezetékük. Ugyan már, hidrofor? Hát akkor hová lett? Itt kell lennie.

Az a telek nem messze volt a vasúttól. Ahogyan ráfordul a földút, kicsit emelkedik a töltésnél, aztán vet egy hurkot, szemközt tamariszkusztüskés szélső saroktelek, mellette pedig ez. Ez? Melyik? Hát nincsen és nincsen. Tavasz utca, Nyár utca ...

A legszélső a Tavasz utca. Mögötte már csak a mező húzódik. A gyalogösvény persze nem törődik vele, hogy az évszakok befelé folytatódnak, a városka felé, onnan nézve meg a Tél utcával, a téllel kezdődik az egész telep, az ösvény vidáman kanyargózik a nyárfásig, ott a domboldalban jobbra vált, hosszan fut a dombtetőn, mintha az, aki erre jár, nem akarna elszakadni a telep új házainak látványától, odébb aztán lebukik a domb mögött. Erre nem érdemes tovább menni. A ház körül itt-ott már voltak más házak is. Fel kellene valamelyiket ismerni. Hát persze, tíz éve, tíz éve, azalatt minden megváltozik. De a háznak itt kell lennie valahol. Zöld vaskerítés, elég nagy telek, akkor még ideiglenes szerszámoskamraszerű ház volt, balra, előtte a hinta, beljebb a melegágyak, és a kerítés mellett törpeszekfű, végig az utca haladtában. Es egy kicsit feljebb állt, mint a másik házsor, illetve az utca felső része kezdett épülni, szemközt talán kukorica volt. Balra pedig a tamariszkusz. No, kukorica. Tíz évig fog itt állni talán? A tamariszkuszt is ki lehet vágni. Pláne, ha valaki örökzöldet ültet a helyébe. Mintha a tamariszkuszt nem lehetne ugyanúgy vagdosni nyesőollóval, bőrkesztyűs kézzel, ha már így látta gazdája valamelyik szabadidő magazinban, és elirigyeltette magát, hogy majd ő is úgy ...

Lehet, hogy ez a Nyár utca. Ez valahogyan ismerősebb is, meg a házak sem állnak rajta olyan sűrűn. Dehát ez már itt az ötödik telek, vagy porta, vagy mi, hogyne.

porta, az! Porta, Szemirámisz függőkertje, paradicsomkert, termő gránátalmafákkal, fényesre suvikszolt járdalapokkal, megfésült fűvel, istennyilával. Hát hol van az a ház?

A gazdasági udvart kell keresni. Mindig tartott nyulat. A kisudvarban tyúkok kapirgáltak, ahogy kell. A nyulak meg mókolt furcsa szájmozgással harapdálták a friss répalevelet. Ha a gazdasági udvar meglenne, akkor az előtte álló ház is, biztosan. De itt erről szó sincs. Mindegyre azt várja az ember, hogy kilép valaki a házából, porcukorral, szitán keresztül behinti az udvart, mint valami süteményt, aztán külön még vaníliás cukrot is szitál rá, aztán megkínálja vele a szerencsétlen nézelődőt-keresgé- lőt, tessék vegyen belőle, magam sütöttem.

Konczek József

Tavasz utca, Nyár utGa...

Az egy igazi, jó porta volt. Az autónak ő is hagyott rendes bejáratot, de a szemközti bérelt földön kukoricát termelt, kellett a jószágnak, volt az udvar végében krumpliföld is, közben nagy tökök dagadoztak, már cefrét érlelt a szilva, a tyúkok pedig Leghorniak voltak. És szép nagy büszke kakas. Kirepült a komposzttrágyára, míg be nem zavartuk aztán.

Ez a Nyár utca kicsit ferdén visz arra feljebb, de nem volt annyira messze a ház az utca elejétől. Itt volt a ta- mariszkuszos, vagy krisztustövises, nem is tudom, mi a jó neve. Es mellette a ház. Mögötte akkor hoztak ki egy ösz- szerszerelhetö faházat, az a telek kisebb, de az akácos mellett nagyon jól mutatott. Ok ott fűmaggal vetették be az egészet. Még fürészport is kevertek közé.

Azt mondja, felépült a ház, állnak a falak, nézzem meg. Es kijön elém az állomásra. Nem kell az nekem, mondtam könnyedén, hiszen ahol én jártam már, oda könnyedén odatalálok bármikor. Es most tessék. Az egy rendes, jó telek volt. Egy porta. De ezek itt? Hová bújhatott el úgy köztük? Csak nem változtatta meg ő is a szokásait? Dehát egy új háznak, nyers, nemrég rakott falakkal akkor is fel kellene tűnnie, ha bármi van körötte! Nem, és nem.

Csipkegirland. Kész röhej. Tegye csak, asszonyom, rá a kerti padra. Gombostűvel! Ügy majd megáll, nem lebegteti o szél. Tudja, mint otthon. Na látja, sikerül az, ha akarja az ember.

Bár nekem sikerülne meglelni a házat. Már a tető is rajta van, kapott cserepet, de a kéményt még vakolni kell, és a tetőtérben is elfalazni a kukorica helyét. Ajtók, ablakok a helyükön.

Hahá, elvitte a szél. Ejnye, ejnye, mondom, hogy gombostűvel. Mint otthon, a sezlonra, a háttámlánál, vagy a fotelokra. Tízes szöggel, vagy ácskapoccsal mégsem erősítheti fel az ember lánya, nem igaz? No. jó, rajzszöggel is lehet, ha már annyira ragaszkodik a csipkéhez. Ügy is van. Ott kell annak lennie a kerti pádon. Világos. Kerti pad? Csipkét rája. Vert csipkét. Valami kis vacakot, amit nemrég hoztak Franciaországból. Vagy az antwerpeni csipkét. Jó az, ha van. Így még jobban is látja bárki, aki

elhalad az utcán. A szilvafákra meg gobleint. Csak a kisebbeket. A velencei tükröt esetleg a diófára. Na, látja, kérem. Megy ez, csak bele kell jól gondolni.

Jaj, istenem, hol lehet az a ház!

No, itt le kanyarodunk, és úgy százötven méter után jön az Ősz utca. de az már nem valószínű. Ez már nagyon benn van. A csuda vigye el, megkeresem én azt a házat. Friss falak, új tetőzet. Valahol csak kivillan a többi közül. De hol van? Ezt az ütemes kalapács-szót még hallani is jólesik. Abbamaradt. Fejsze zuhog. A vékony feketebajszos fiatal férfi egy eperfa alatt áll, és kocsikereket illeszt abroncsba. Ügy van. Most majd jó nagy hordó vízbe, hadd dagadjon. Kőrisfa, nem? Vagy tölgy? Jobb a kőris. Az olyan lesz, mint az acél. Mondja, hol épült itt új ház? Nyers falak, új tetőzet. Ott? Az nem az, ott jártam Nem, az sem az. Itt lejjebb az a három? Nem azok. A domb alattiakat már néztem. No jó, jó, hogy ki tudja azt számon tartani, mindenütt épül új ház. De ennek az udvarán van egy hinta. Nem olyan párnás, hanem tisztességes láncoshinta. Nem tudja? Ne haragudjon.

Tudja-e, hogy valósággal jólesik a szemnek látni egy ilyen udvart is, mint ez a magáé? Itt legalább valami ideillő munka folyik. Hol tanulta a kerékgyártó mesterséget? Régen úgy mondták, hogy kerékjártó. Kerékjártó, aztán szijjártó. Lehet, hogy itt a szomszédai nem is tudnák, ha azt mondaná nekik, szijjártó vagyok, vagy kerékjártó vagyok, hogy mi az. Azt hinnék, a nevét mondja, be akar mutatkozni. Mi? Fene bánja, szépítse mindenki, ahogy gondolja, de ez a telep, már ne haragudjon, olyan, mint egy zsibvásár. Persze, hogy nem maga tehet róla. De látom, nem esett az ő hibájukba. Ez itt rendes udvar. Jószágot mért nem tart? Ja, maga is csak kijár? Hétvégeken. Értem. No és kinek csinálja a kerekeket? Ide? Ezeknek? Tán csak nem a Ladára szerelik? Jó vicc. Hát akkor hová? Kinek van itt szekere? Mit mond? Dísznek? Teljesen jó szekérkerekeket vesznek dísznek? A falra? Meg padláslétrát. Ja, hogy hársfából csinálja. Tudja, mit. a falra, dísznek megfelel hársfából is. Ez a tizenöt is dísznek lesz? Jó ám, istenemre mondom. Kocsikerék hársfából. A létra az jó hársfából is. Könnyebb vinni. No, isten, isten.

Itt a patak. Ezen nem volt híd, most meg már behajtani tilos tábla is áll ott szemközt, a kis utcánál. Hát abban aztán már végképp nem lesz. Hej, hogy az a keserves ...! Meg még hogy kocsikerék hársfából. Jó, hogy nem fűzfából. Most mit szólsz? Hársfából, azt mondja, hársfából. Nagyon elfáradtál? Ne haragudj, de sehogy nem találom. Vagy én bolondultam meg, vagy ...?

Nem, nem kívánom. Csak ülj le itt szépen, és én megint végigmegyek ezen az évszakon, vagy mi a csudán, most majd a téllel kezdem. Bár azok ott régi házak, köztük biztosan nincsen. Ügy van. Kenyérmorzsát, mint Jancsi és Juliska. Tíz év után aztán visszatalálnánk ide. Szerintem visszatalálnánk. Itt még a madarak se csipegetnék föl. Elijednek a benzinszagtól.

Köszönöm. Rendes dolog tőled, hogy ilyen türelmes vagy. Majd itt ülsz, napozgatsz, én pedig még egyszer végigmegyek minden utcán. Minden házat külön megnézek. Az nem lehet, hogy nincs meg. Most majd újra megnézem a sínek felöl. Emlékszem, itt áll, kicsit jobbra, és elég nagy udvar volt. Vagy porta, vagy telek. Fáj? Pihenteted egy kicsit. Egy jó félórára. Jól van. Köszönöm.

Ez a Tél utca, emez meg az Ősz utca. Aztán a Nyár utca. És a Tavasz ...

Liszt Ferenc szob rát Béla készíti