Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
10 NÉPÚJSÁG 1986. május 10. A fájdalom labirintusában Beszélgetés Tamás Menyhérttel Valentin Plamenov: KIREKESZTVE Húsért áll sorba Nikiforov és hallja:- Csont nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a közértbe!- Zsír nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a vendéglőbe!- Jössz még hozzám cipőt javíttatni! Jössz még hozzám ruhát varratni! Jössz még hozzám a szervizbe!... Hallgatja Nikiforov észrevétlen és ő is szeretné, ha Sztojna elmenne hozzá. De hova? Talán mondja ezt neki:- Figyelj ide, Sztojna, jössz még hozzám az egyetemre és nem fogom elmagyarázni neked a dezoxiribonukleinsav szerkezetét! Valahogy ez nem az igazi! És Nikiforov, a tehetséges fiatal tanársegéd kiment az üzletből és egy furcsa csomagot tartott a kezében, csontot és zsírt. És nagyon, de nagyon szerette volna, hogy valaki őhozzá is elmenjen egyszer! Mert enélkül nincs remény! És Nikiforov a gondolattól fellelkesülve megcsúszott és elesett. Tél volt. Még a bokáját is kificamította. Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN A Dunántúl lankás, hegyes vidékén volt otthon Berzsenyi Dániel: szívesen tekintett szét a Ság tetejéről, s adott hírt a gombai szőlőhegy szüreteiről, kémlelte a távoli kékséget Fonyód két halmáról. Természetes, hogy a Ságot - amit például Búcsúzás Kemenesaljától című költeményében emlegetett - a honismeret munkásai emlékoszloppal jelölték meg. Dala József, Kemenesalja krónikása ma is meghatottan emlékezik arra, hogy a hatvanas években mennyire kedves találkozóhelye volt az oszlop környéke a honismeret iránt érdeklődőknek. Márványtáblát is helyeztek el rajta, amin ez olvasható: „INT A DICSŐ TÁJ, JÁRD ZENGŐ AJAKKAL". Azaz Berzsenyiverssorral figyelmeztettek arra, hogy főként szüretek idején mennyire hangos a táj. Az előzmények után érthető, hogy a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság és Vas megye lokálpatriótái.a Sághegy egyik magas pontján az idei kettős évforduló jegyében sziklát jelölnek meg táblával. Emlékezéssel arra, hogy a költő a Ság nevét beírta a magyar irodalom történetébe... Hegyről kellett indulnunk a Berzsenyiemlékhelyek számbavételénél, de első útunknak Egyházashetyére, a szülőfaRészlet a niklai Berzsenyi Dániel Emlékmúzeum belsejéből Tamás Menyhértet „költői, prózairói munkásságáért, a kisebbségben élő nép életének, beilleszkedési gondjainak, sikereinek művészi igényű ábrázolásáért” SZOT-díjjal tüntették ki. Tamás Menyhért költőként kezdte: Szövetségben a fákkal című verseskötete 1974-ben, harmincnégy esztendős korában jelent meg, utána a Küszöbök látott napvilágot, meg a Menekülő ég. Ám hamarosan prózára váltott át, népének, az Erdélyből Magyarországra kerülő bukovinai székelységnek az útját írta meg egy trilógiában. Sütő András jegyzi meg róla: „Szerencsénkre: Tamás Menyhért íróként, költőként nem a felejtés embere. Nosztalgia kínozná tán a fájdalom labirintusában vándorolva? A szenvedés kéje kapta volna el krónikás hajlamát? Én úgy gondolom inkább, hogy a kimondás kényszere mellett, a tisztázás szándéka közben minden igazi művész örök vágya munkál benne: egyenrangú testvérként odaültetni népét az európai népek családjába, a közös szenvedés jogán.” Egy mai magyar írót nemigen érheti nagyobb tisztesség annál, kiváltképpen ha ugyanarról ír, mint hogy Sütő András magához emeli őt.- Ha a bátyám rábólint, akkor tudom, hogy jó, amit írtam - mondja Tamás Menyhért. Nem Sütő Andrást említi legelőször, hanem a testvért, aki ugyanazt élte végig, amit ő, aki még ma is azoknak a közszékelyeknek az életét éli, akik hosszas vándorlás után Tolnában, Kisdorogon találtak otthonra. Óhatatlanul Tamási Gáspár, Tamási Áron testvére merül fel képzeletünkben, aki a Vadonnőtt gyöngyvirágban hitelesítette öccsének az életművét. luba kell vezetnie. Ott áll fehérre meszelve a szülőház, amelynek boltíves szobájában 1956 tavaszán nyitottak állandó kiállítást. Harminc év alatt soksok látogató kereste fel. A házban működő könyvtár és a korszerűsített emlékszoba megtekintésre méltó. Nem kerülhetjük meg az összefogás eredményeként felállított szobrot sem. Antal Károly müvét 1970-ben kapta meg Egy- házashetye. Az emmlékápolás ilyen példája után azt már szinte természetesnek vehetjük, hogy a nagy szülött nevét viseli az általános iskola és a termelőszövetkezet. Vajda Lajos elnökhelyettes, a mezei szorgalom mai akadályairól is elmélkedő gazda írta: „Mi a Berzsenyi Társaság megalakulását mint a Berzsenyi szülőföldjén élők, lelkesen és minden erűnkkel támogatjuk.” Ha a költő útján akarunk haladni, akkor Egyházashetyéről Sopronnak vegyük az irányt. Az iskolaéveket ott két emléktábla mutatja. Az egyik a Széchenyi téren a Berzsenyi Gimnázium falán olvasható (Kis Jánoséval együtt). A mai gimnázium foglalja magába a régi líceumot, ahol a fiatalember tanulmányait folytatta. Az évfordulók jegyében készül az iskolatörténeti kiállítás, amiben hangsúlyosan lesz szó Berzsenyi tanulóéveiröl. A másik táblát a Pócsi utcai volt lakóház falán látjuk. Abban a szegényes kis házban lakott a Magyar Társaság megalakulásakor. Érdekesség, hogy a társaság könyvtára ma is épen megtalálható. Sopronból professzori tanácsok nyomán atyai szó hívta haza, s teremtett lehetőséget az önálló élet megkezdésére. Kemenessőmjénben, pontosabban mai nevén Sömjénmihályfán a hajdani lakóház helyén - ahol Kis János versíráson érte komáját - új épült, de tábla hirdeti rajta, hogy kié volt a 18. század végén. A falu fölötti dombháton található a Berzsenyi-pince. Ma pihenő- és alkotóház a sömjéni szőlők között. A pince mellett emlékoszlop jelzi, hogy a harmincas években (a halál centenáriumi évfordulója körül) kedvelt találkozóhely volt. A faluba visszatérve a Berzsenyi-kastélyt sem hagyhatjuk ki. Igaz, az már az utódok, a leszármazottak életének színhelye volt, de homlokzatán fölismerhető a család címere. (Egy budapesti vállalat vette meg, s felújítás után nyaralót és továbbképző házat nyitott.) Sömjénből könnyen elérhető a táj központja, Celldömölk. Az ottani evangélikus- Én nem csináltam semmit - folytatja a költő, az író -, csak visszaadtam azt a nyelvet, amit kaptam. Milyen ennek a Bukovinába, Bácskába, Tolnába jutó közösségnek a nyelve? A nyelvújítás előtti magyar nyelv, pontosabban a székely. Sokan összekeverik a moldvai csángót meg a bukovinai székelyt, ezért nem ítélek meg senkit, de ha már beszélgetünk, hadd mondjam el, hogy mi háromszékiek vagyunk, onnan kerültünk Bukovinába, s majdnem kétszáz éves elzártság múltán kerültünk ismét az élő magyar nyelv sodrába.- A Bukovinából Tolnába vetődő magyar - pontosabban székely - népcsoport életét három regényéből, a templomban kötött házasságot Berzsenyi, ott anyakönyvezték gyermekeit. Születésének kétszáztizedik évfordulójára készül el az emléktábla a templom falára. Celldömölkön Berzsenyi-házként tartják nyilván a mai posta épületét. A hagyomány szerint Dániel uraság többször megfordult ott. Másik érdekessége, hogy ott találták meg Berzsenyi Lénárd, 1848-as ezredes olmützi börtönrajzait. Az emlékek nyomán szinte szükségszerű, hogy a dőmölki gimnázium a költö nevét vette fel, s az épület elé állították szobrát. Meg kell nézni még a Gayer általános iskola lépcsőházában a Berzsenyiportrét. Több mint negyven évvel ezelőtt került oda, s tiszteletadások gyakori színhelye. Újabb, szép létesítmény a városban a Berzsenyi Dániel könyvesbolt. Vas megyéből a Balaton irányába fordulva megkerülhetetlen Keszthely. A 19. század elején a tó fővárosának nevezett település szellemi rangját a Festeticsek adták meg. A Georgikon ünnepségek és a kastély gyakori vendége volt az akkor már a Somogy megyei Niklán (akkori írásmóddal: Miklán) élő költő. A kastélymúzeum helyiségei Berzsenyi-kéziratokat, könyveket őriznek. Vigyázó madárból, a Holtágból s az Esőrácsokból összefonódó trilógiában jelenítette meg. (Az Esőrácsok rádióbeli változatát nemrégiben hallhattuk, Sára Sándor rendezésében.) Nincs folytatása?- A trilógiát lezártam a negyvenes évek végével, de a szereplők további sorsának ábrázolását folytatom nemsokára megjelenő hetedik könyvemben, az Előcsend- ben. Ez a regény már a magyarországi székely parasztemberek életét írja le. Leglényegesebb mozzanata az, hogy aki kétkezi, mondjuk földművelő, mint történetesen hőseim, ha reggel fölkel, történhet bármi, végzi aznapra rendelt dolgát, folytatja, ahol abbahagyta. Lehet hétköznap, lehet ünnepnap, óriási csönd a faluban, ők teszik dolgukat, s tudják, ezzel emberek. Nem a külsődleges események érdekeltek, hanem az, hogy belülről mi esik meg velük, mi segített nekik átélni egy nehéz időszakot, az ötvenes évek elejét.- Három verseskönyve és egy regénytrilógiája jelent meg. Minek tartja magát: költőnek vagy írónak?- Tömörséget, képiséget, filmszerűséget szoktak emlegetni, ha rólam írnak. Én a hazulról örökölt képi nyelvet használóm. Nem írok szándékoltan költőien vagy prózaian, pusztán azzal a nyelvvel élek, amelyet hazulról örököltem. A vers és a regény nálam egy tőről fakad, s hol regény, hol költemény kerekedik belőle. Tamás Menyhértnek, a költőnek, az írónak, a Népszava régi munkatársának egyaránt gratulálunk a SZOT-díj alkalmából. FEHÉR LÁSZLÓ A Balaton déli partján Marcalitól juthatunk el Niklára, ahol életének utolsó harminc esztendejét töltötte. A faluban az első Berzsenyi-emléket 1859-ben állították, akkor került obeliszk a sírhelyére. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a közakarat érvényesült, hogy a hajdani kúria emlékmúzeum legyen. Szoborral, emléktáblával és állandó kiállítással várja a látogatókat. Külön érdekesség, hogy a költő dédunokái adnak tájékoztatást a hagyományokról és a látnivalókról. A kiállítás 19. századi bútorokból, tárgyakból, könyvekből áll, viszonylag kevés a költőhöz közvetlenül kapcsolható tárgyi emlék. Berzsenyi gyakori vendég volt Kaposváron. Részt vett megyegyűléseken, járt az olvasótárba. Több mint ötven esztendővel ezelőtt ezért kezdtek el itt szobrára gyűjteni. Ma a Szabadságparkban a költő nevét viselő általános iskola mellett áll. A Berzsenyi-emlékhelyek útját követve nem véletlenül utolsó stáció Kaposvár. A nevét viselő irodalmi és művészeti társaság itt éli ötödik virágkorát... LACZKÓ ANDRÁS Marafkó László: Valaki hatvanéves Valaki? Hát valaki ő? Kovászna Gábor, két gyermek apja, háromszoros nagypapa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem ékesíti, ma hatvanéves. Neve ismeretlen az országban, a városban, a kerületben, s a műhelyben, ha ismerik is, mégsem tudják, csak elfogadják, hogy milyen ember él köztük. Mert amikor a szüret elszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája fürdőbe parancsolja, Kovászna Gábor zokszó nélkül végzi el helyettük is a munkát. Ő az, aki már korán önmaga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kellett apjának eltartania, amikor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volna lenni, elszegődött egy lakatosmester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pincemühelybe, vagy elszaladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűszereshez tojásért, hogy a mester a kis vaskályhán rántottét üthessen össze magának. Később, amikor a segédlevelet megszerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az éveket, mert sokfélébe belekóstolhatott a mogorva mester mellett. A Lemezárugyárba nem sokkal a háború után került. Amikor olyan idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap dicsőítette teljesítményét. Ám amikor a több száz százalékot teljesítők mellé beosztották a többieket, hogy a kezük alá dolgozzanak, Kovászna Gábor nem kért belőle. Jó, hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsátás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Kovászna Gábor végképp elrontotta a sorsát, amikor a személyzetistől megkérdezte: „Nekem kell dirigálnom a mérnököket?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lapjára pedig rávezették: „kishitű”. Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mindegy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppenséggel rossz, bő-e a termés vagy szűk, bizakodó-e az országban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze alól mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerültek ki. Az a „kishitűség” változatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek. Az Árpádföldön épített házat nagyobbra bővítették, amikor lánya - egy elrontott házasságból - a kis Péterrel visz- szaköltözött hozzájuk. Egyszer - meg kell hagyni - Kiváló Dolgozó címre felterjesztették, de ez akkoriban esett, amikor a reumás munkatársát baleset érte, s a kitüntetéssel járó pénz is jól jött volna a szerencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Igaz, a következő évtől kezdve mindenki csak arra emlékezett, hogy Kovászna Gábor egyszer már rajta volt a listán. A törzsgárdajelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem megkapni. Kovászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlenkedő vérnyomása, a felső fogsorában egy hídja, arany keze és áldott türelme, minden tehát, ami az élethez sok, a halálhoz meg kevés. Kovászna Gábor hatvanéves, nem szólnak fanfárok, nem durrognak pezsgősüvegek, kitüntetések nem vándorolnak a kabáthajtókájára, fontos emberek nem paroláznak vele, miért is volna úgy, ha eddig minden így volt, ahogy volt. így is kijár neki, sőt, egyedül neki jár ki a rendjelek sorában az első, ami bármi elé odailleszthető, merthogy láthatatlan, de csak annak, aki megérdemli, s hogy ki érdemli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és becsüli Kovászna Gábort, akinek neve - természetesen - nem marad fenn, bár a Nagy Szerény- ségi Érdemrend ott ragyog a mellén, mindig, amikor munkába menet a hajnali nap köszörűje felszikrázik a horizonton. 210 éve született Berzsenyi Dániel BERZSENYI-EMLÉKHELYEK A Berzsenyi Dániel Emlékmúzeum Niklán
