Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
a Képújság 198«. május 1. Vándtrmunkások - a Parlamentben A vándorló munkás élete Munkáról soha nem beszéltünk. Arra ott van a brigádnapló, nézegessük, és ha valami megtetszik benne, akkor másoljuk ki. Csépány Józsi bácsival — mert az évtizedes ismeretség Józsi bácsivá tette őt — végig szaladtunk a munkaterületen egy délelőtt a paksi atomerőmű-építkezésen, s abban egyeztünk meg, hogy ezt úgyse lehet leírni, inkább az emberi dolgokkal foglalkozzunk, a vándorló munkás életét jegyezzem föl, az a téma. S tényleg, hogyan lehel megfogalmazni a sok kilométernyi kábelt, meg a tízezer kapcsolót, armatúrát, a több mázsa gipszet, amit elhasználtak, s a töméntelen mennyiségű szigetelő szalagot. . . ? A 22-es Állami Építőipari Vállalat Kandó Kálmán szocialista brigádja évtizedek óta vezeti az áramot, lévén villanyszerelők, — más érdekesség nincs. Ha talán az nem, hogy jártak ők Lenin- városba, Dunaújvárosba, Gyöngyös-Visontára... és természetesen Paksra, min • denhova, ahol nagy építkezés folyt. Laktak barakban és bérházban, szállodában és lakókocsiban ... Hét végén Utaztak haza a családhoz, hogy hétfőn új hetet kezdjenek ... Valahol az országban. A brigádvezető Csépány Józsi bácsi olyan, mint egy jóságos nagybácsi, aki mindig szeretettel segít, ha kell, kölcsön ad, ha kell, bíztat és kacsint, amikor a lányokról van szó ... Közel negyven éve járja az országot. Úgy tűnik, hogy Csépány József, mióta a világ világ, úton van ... Egyik városból a másikba. Mindenhol vannak barátai és ismerősei... Csak ellenségei nincsenek. Most, közel a hatvanhoz, még mindig friss és energikus. Van-e az ilyen embernek titka? Talán az, hogy a munkáról nem szeret beszélni, vagy -az, hogy mindig fiatalok vették körül? Egy-két kezdő szakmunkást mindig maga mellé fogadott, hogy majd szakikká — minden szakmunkás álma — váljanak. Lehet, hogy a közösség viszi mindig előre? Mert örökké közösségben élt... És soha sem hangzott elcsépelt szónak a közösség, amikor vele kapcsolatban volt. Valahogy az az érzésem — a többszöri találkozás után —, hogy csak egy dolgot kellene megtanulni tőle; azt, hogy egymásra figyelve kell élni, hogy az otthon töltött, szűkre mért napok a családé legyenek, s ne vigyen haza senki gondot, haragot. A nagycsaládos Hülber Jánosit kellene figyelni, a nyolcgyerekes vándormunkást, aki időtlen idők óta járja az országot Csépány Józseffel. Gyönyörűség hallgatni, amikor a gyerekeiről beszél. Azt mondja, hogy neki mindig volt kire figyelni, mert amikor megérkezett az apu, akkor a nagyokra is kellett időt szánni, de máris ott csüngtek a kicsik is, akik legalább egy pillanattal több simogatást vártak, mint a többiek... Családfő-e az asszony? Az asszonyokat sem sza-, bad kifelejteni. Ha hazamegyünk, panaszkodik az asz- szony, panaszkodik a gyerek, mondogatták többször is. De mégsem szabad beleavatkoz- , ni, mert képtelen az ember pár nap alatt igazságot tenni a családban. Ebből kiderül, hogy az asszonyok a családfők, nekik kell gondoskodni mindenről : a hivatalos ügyek intézéséről, az iskoláról, az építési anyag beszerzéséről... Mire hazajön az ember, minden készen álljon, mert építkezni mindig kell, csinosítani a házat, a portát... Persze, ódzkodnak attól, hogy nyíltan elismerjék: az asszony a családfő. De, mikor róluk folyik a szó, mégiscsak érződik a hangsúlyokban a tisztelet, valamiféle elismerés, de olyan elismerés, amit csak a vándorló, a munkásszálláson élő férfiak képesek megérteni. Az embert megtartó erő A díjakról is kellene be szélni. Csak képtelenek lennének sorolni az aranykoszorúkat, a kongresszusi okleveleket, a Népköztársaság Kiváló Brigádja címet... „Versenyben voltunk, de sohasem a díjakért” — mondták mindig. A tisztesség, a munkában rejlő szépség, a zökkenőmentes és jól szervezett tevékenység, ami előrevitte őket. Mindig is inkább az volt a fontos; a brigád embert megtartó ereje, amely véd az elzülléstől, a rossz társaságtól, segít a családi problémák megoldásában ... S megint a családban vagyunk. Az egyik találkozókor mesélte egyikőjük, és a többiek bólogattok rá: — Múltkor is nézem a tévét, családi téma voit, majd elsírtam magam. — S erre megfagyott a levegő, elcsendesedtek a vándorló emberek ... S amikor fogták egymás kezét A szó szót követett. A közösség került terítékre. Provokáltam őket, amikor azt állítottam, hogy a munkásszálláson élők töhbször néznek a pohár fenekére, mint kellene. Felhördültek: — Hát miért vagyunk mi brigád? — kérdezett vissza akkor Csépány József. — És ne felejtse el, hogy tizenötévé, (1981-ben beszélgettünk) együtt vagyunk. — Ebben az esetben számít ez? — kérdeztem akikor. — Tavaly kizártunk egy embert a brigádból. — És az nagy dolog? — kötöz’klödtem tovább. — Az az ember fél év múlva beadta a felmondását. A brigád nélkül nem tudott létezni. Újabb beszélgetés, újabb történet. — Amikor Ailbertirsán dolgoztunk, ismeretlen helyen, soha sem felejtem el: fogtuk egymás kezét, mint a gyerekek — és ezt a legidősebb, a nyolagyerekes családapa mondta akkor, Hüliber János. Hol az otthon? A névsort olvasom: Csépány József brigádvezető, felnőtt gyerekei vannak és unokái, Budapesten lakik. Hüllber János szintén budapesti nagycsaládos. Czaga Bertalan Len.invárosíban „él”, két gyermeke van. Csajka Ferenc nőtlen, de Kálkápol- nán már kész a háza. Kun József, az örökös építkező, Jászladányhan lakik, két családja van, Vámosi Antal le- ninvárosi és szintén nagycsaládos. Bori Ferenc Monorról jár Paksra, egy gyereke van ... Aztán Lénárt András, Nagy Zoltán, akik még mindig nősülés előtt állnak, meri a vándorlás nem kedvez a családalapításnak... Hány városiban élnek? Mi számít nekik otthonnak? Paks vagy Lenin város? Tisza. tarján vagy Százhalombatta? Ott az otthon, ahol a család mondogatták is mindig —, ahol a barátaink élnek, a rokonok, és ahol az ember téglát téglára rakott, hogy otthona legyen... Ünneplőben a Parlamentben Vándormunkások. Tegnap délelőttre a Parlamentbe voltak hivatalosak. Sötét öltönyben, nyakkendőben, ragyogóan kifehérített ingben. Délelőtt 11 órakor a 22-es Állami Építőipari Vállalat Kandó Kálmán szocialista brigádja 20 éves 'kiemelkedő munkájáért átvette a Munka Vörös Zászló Érdemrendet. — H. J. — Milyennek látja Dunaföldvárt a...? A társadalmi munka értéke 40 millió forint Készlet » Tolna .Megyei Tanács Végrehajtó pizottsága április 9-én megtartott ülésének egyik napirendjéből, lamely településenként foglalkozott p 1985. évben végzett társadalmi munkák 1 eredményeivel: „Dunaföldváron 2185 négyzetméter betonburkolatú járdát építettek. A Felsőöreghegyen >£345, m Béke {téri 24 lakásnál 250, a Tavasz utcában i200 négyzetméter betonút készült. 'A Györki soron és az (An. na-hegyen 4000 négyzetméter «salakos utat, a sportpályán £, /a Pentelle {utcában il teniszpályát adtak át rendeltetésének. Elkészült p központi Sportkör edzőpályája, a Duna-parti pihenőpark lés úttörőtábor. A tanácsi intézményeknél, a szülői munka- közösség Szervezésében — kz Iskolák részére a fiyári felújítást végezték el, játékokat, szemléltető eszközöket 'készítettek.” — Milyennek látja Duna- löldvárt a nagyközségi tanács elnöke és a végrehajtó bizottság titkára? — ezzel a kérdéssel fordulunk Antal Ferenchez és Csilkaii József, hez, ment mindikéttőjüik számára új a jelenlegi szerep, felelősségteljes beosztás. — A bevezetőiben elmondott eredmények elődeink munkáját dicsérik — (kezdi Antal Ferenc tanácselnök —, hiszen én magam az elmúlt évi választások után kerültem ide, Csikai Józseí kollégám pedig ez év januárjában. A mi dolgunk nem a tegnapok értékelése, hanem a feladatok kijelölése, végrehajtása. Így kell tekintenünk a nagyközséget, amelyben a városiasodás jeleivel is találkozhatunk. Sokszor elhangzott már különböző fórumokon Dunaföldvár sajátos helyzete, hogy megyehatáron fekszik, távol a megyeszékhelytől, hogy átmenő forgalmát meghatározza a Duna-híd. Ez számunkra is egyedibb tervezést jelent. — Arra gondolunk itt elsősorban, — folytatja a gondolatot Csikai József wb-tiit- kár —, hogy a régi ha tár - menti kapcsolatnak új formát adjunk. Tudjuk, hogy a tartalmat is hozzá kell tölteni, alakítani. Kicsit konkrétabban megfogalmazva — írásos együttműködést tervezünk Solt, Előszállás, Banacs. Apostag, Dunaveese településeivel. Ennek alapja a kisegítő iskolánk és a gimnáziumunk működése. A körzeti orvosi ügyeletet is ezekhez lehet alkalmazni. — A különböző kommunális feladatok ellátására megvásárlandó gépek kapacitását közösen célszerűbb kihasználni — teszi hozzá a tanácselnök. Természetesen nem ezek a legfontosabb gondjai a két új dunaföldvári vezetőnek. Álmatlan éjszakáikon, ha a munkájukra gondolnak, egyikük először a belvíz- és a csapadékvíz elvezetését sürgeti, másik a jó színvonalúnak ítélt kereskedelmi helyzethez emelné az alapellátás több elemét is. A nagyközség közlekedési rendjének felülvizsgálata és biztonságosabbá tétele elengedhetetlen. A nyári színjátszó táborok, néptánctalálkozók, az Afrika- kutató vetélkedők, a helyi művelődési intézmények számos kiscsoportos foglalkozást igénylő körei, kinőtték az adott épületek falait. Ü.i és korszerű tárgyi feltételek megteremtését sürgeti a szép eredményeket felmutató szemlélet. — A céljainkat nem szabad abszolutizálni — mondja Csikai József. Meg kell találni az érdekek közös nevezőjét. Aki új lakóházba költözik, számára fontos, hogy legyen víz, villany, betonút, a gyereke közelben járjon óvodába, iskolába, a bevásárláshoz se kelljen messze utazni. Érthető, jogos igények, ha valami ezek közül hiányzik, hogy meg legyen, szívesen vállalnak bármelyikért társadalmi munkát ... Itt eljutottunk a település- fejlesztési hozzájárulás kérdéséhez. Ismert, hogy a lakosság többsége nem fogadta el a javaslatokat. Az is tudott; hogy a dunaföldváriak mindig is híresek voltak lokálpatriotizmusukról, a lakóhelyükért tenni akarásukról. Miért akkor mégis a különös viselkedés? Mert kevés idő állt rendelkezésre, hogy a község két első számú vezetője alapos szervezőmunkával is bizonyítsa szándékát. A vita nem jelenti, hogy más nyelven beszéltek. Hasznos ötleteket kaptak a lakosságtól, sok információt, amelyek a VII. ötéves terv feladatait szaporítják. Piactér és vízbázis bővítése, az általános iskolai tanteremgondok megoldása, a gyalogátkelőhelyek megvilágítása, kerékpárutak kijelölése, építése... — ne soroljuk tovább. Mind, mind egy-egy körzet igénye. Ezek megvalósítása nyomán változik az egész település arculata is. A helyes rangsort csak egyetértve, közösen lehet meghatározni. A ma még nagyközség — de holnapután talán város — tanácsi vezetőinek dolga, hogy messzebb is lássanak. —Kis és nagy feladat? — kérdez maga elé a tanácselnök. — Mi alapján jelöljük egyiket így, a másikat úgy. Aki évenként két alkalommal részt vesz a lomtalanítási munkánkban, kevésbé fontosat végzett, mint aki a bölcsődék játékait, vagy a parkokat rendben tartotta, vagy aki „csak” a várszínpad nézőterének bővítését végezte el? Mondok egy másik példát: a belvíz elvezetésére szolgáló főárok megépítése hétmillió forint. Azt mondjuk, komoly munka. Mellette szinte eltörpül a körülbelül félmillió forintból létrehozható víziúttörő-tábor. Ezl negyven gyereknek terveztük. Tehetünk-e kérdőjelet az egészséges életmódra nevelés fontosságához? Ha ebbe a táborba Sárospatakról hozunk tanulókat, csereként a földváriakat küldjük a hegyvidékre, mélyítjük-e haza iránti szeretet érzését? Mikor számolhatók el ezek a láthatatlan kamatok? • Vannak már, akik felajánlották társadalmi munkájukat ezért a táborért. Ők tudják, akii o/tit megfordul, Dunaföldvár képét viszi magával. Kérdés, hogy majd milyennek látja... DECS1 KISS JÁNOS A két rangidős: Hiilber János és Csépány József 4 A brigád tagjai 1981-ben, egy baráti beszélgetésen. (Archív felvétel) Délidő a Béke téren Kilátás a tanácselnök irodájából
