Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-04 / 103. szám

* NÉPÚJSÁG 1986. május 4. ÉLNI AKARUNK! Sokszor csodálkozunk azon. hogy milyen okosak, meny­nyire nyitott szemmel jár- nak-kelnek a világban a gye­rekek. Csodálkozunk, és en­nél ritkán lépünk tovább. Ha mégis, áltálában egy legyin­tésre futja még: honnan tud­hatnák ezt vagy azt, hiszen még gyerekek! Való igaz. gyerekek. De a mi gyereke­ink. Minden megnyilvánulá­sukban önmagunk, a mi vi­lágunk, szükebb-tágabb kör­nyezetünk, jóságunk és go­noszságunk, józanságunk és felelőtlenségünk, megannyi sikerünk és kudarcunk tük­röződik vissza. Óhatatlanul ilyen gondola­tok motoszkálnak az embei fejében, ahogy a békehónap alkalmából megrendezett nemzetközi gyermekrajz ki­állítást végignézi. Május és béke. Az esztendő legszebb hónapja és az ember legne­Az amerikai kislány, Samatha Smith sajtóértekezletet tart Kátya Amerikában mesebb óhaja találkozik a két szóban. Érzi ezt a láto­gató. A rajzok többsége jó­kedvre deríti. Játszadozó gyerekek, a szivárvány min­den színében pompázó virá­gok, csámpásra sikerült há­zak. Aztán meglepődik a gyermeki bölcsességtől, amellyel egy kisfiú kalitká­ba zárta a fegyvereket és szabadon engedte a békega- lambot. Újra meg újra meg­döbben, hogy gyermekszem­mel milyen szép és milyen megrázó a világ, ahol élünk. Talán a legszörnyűib'b a megcsonkított ciprusi gyer­mek látványa, aki sírva kérdezi: Miért? Az Országos Béketanács pályázatára öt kontinens 62 országából 2420 gyerek 8662 rajzot küldött el. Érkeztek rajzok olyan orszá­gokból, ahol béke van, és olyanokból is nagy számban, ahol a béke ma még csak álom, vágy lehet. Hogy mennyire rokon a gyermek- és a felnőtt világ, azt az utóbbi időben egy új jelenség is bizonyította: a gyermekdiplomácia. Csak­nem három éve egy ameri­kai kislány utazott a Szov­jetunióba, a közelmúltban pedig egy szovjet kislány járt az Egyesült Államokban, hogy hangot adjon a maga és gyermekhonfitársai béke­vágyának. „A gyerekek együtt segíthetik a békét. Ügy érzem, ha az amerikai gye­rekeknek mindent elmondok, amit a szovjet gyerekekről tudok, akkor azok megisme­rik a szovjeteket, és a két ország gyerekei összebarát­koznak” — nyilatkozta Ká- tya Licseva amerikai körút­ja egyik állomásán. Ilyen egyszerű volna az egész? Kölcsönös szándék esetén ilyen egyszerű. A fel­nőtteknél is. KOCSI MARGIT Dédapáink víg kedélyes Ki ne érezné, ki ne tudná, hogy — ha hivatalosan nem is — május a szerelem ha­va, illő tisztelegnünk ezért olyan történettel, amely e nagy és magasztos érzésről regél. A keveset idézett Bonyhád és Vidéke című új­ság 1907. május 26-án mesél­te: „Egy nagy gyógyintézet­ben őrülteket tartottak fog­va. Egyszer jött a fejedelem és látni kívánta őket. A sze­rencsétleneket sorra megmu­tatták neki. Az egyik sírt. jajgatott és egy fából készült nőalakot csókolgatott. — Bor­zasztó — Sőbajtá a fejede­lem. — Ez az ember — mond­ta a vezető — abba őrült be­le, hogy halálosan szeretett egy leányt s azt a leányt egy másikhoz adták. Tovább mentek. A szomszéd cellában egy dühöngő őrült a fejét verdeste a felba és ordított. — Hát ez? — kérdé a feje­delem. — Ez az a másik .. Három év múlva a megyé­ben nemcsak a szerelem, ha­nem a választások havaként tartották számon májust. A Tolmamegyei Közlöny egyik száma Ahol gyermekekkel korteskednek címmel adott hangot megbotránkozásának: „Batthyány gróf, kerületünk kedvelt képviselőjelöltje va­sárnap (22-én) Tolnán tartott beszédet. Ezen beszédet Strasszer Fülöp szatócs az­zal akarta meghiúsítani, hogy kiosztott az iskolás gyerekeknek 150 fütyülőt, bíztatván őket, ha a gróf urat látják, folytonosan fü­tyüljenek. Sőt, cukrot is ígért a gyerekeknek, ha bíztatá­sának eleget tesznek.. A gye­rekek azonban túljártak Strasszer gonoszságán. s nem a Lajos térre, hol Bat­thyány beszélt, hanem a Du- na-partra mentek fütyülni. Innét aztán minden élő­lényt elriasztottak éktelen lármájukkal. Legszebb a do­logban, hogy a gyermekse­reg az iskolában tisztességtu­dásra, a szólásszabadság tisz­teletére lesz oktatva, nevel­ve, künn az utcán aztán megállítja őket holmi sza­tócs és korteskedésire, neve­letlenségre tanítja. Dicséret illeti azonban a tolnai taní­tó kart, hogy oly szellem­ben neveli a reá bízott if­júságot, amely nem hajlik a fütyülőt és cukrot osztogató Szabókortesek csábítására.’” A tolnai fütyülőnél híre­sebb lett — igaz, már az uno­kák körében — egy mözsi fütyülő, de erről majd száz év múlva fognak Dédapáink víg kedélyét írni. Száz év vagy ezer? Engedjünk a csábításnak és vegyünk részt a Tolnavármegye 1894. ápri­lis 29-i számában hirdetett Szekszárdi séták című, Egy séta ezer év múlva alcímű programján: „íme, ez Szeg­zárd! Ez az óriási magyar stílben épített oszlopcsar­nok itt a Kálvárián a szeg- zárdi nagyok pantheon ja; és az az óriási alumínium szo­bor a másik hegyen I. Béla szobra! Nemde óriás város? A legutolsó két évszázadban nőtt ilyen nagyra. Amióta a pneumatikus léghajóközleke­dést megnyitották Pé terv ár és Róma között, Szegzárd lett a nagy út központi megálló­ja, azóta nőtt ily nagyra. Persze teljesen megválto­zott azóta. (...) Ott, ahoi a Választások után 14 emeletes városháza áll 500 méteres nickl (nikkel) tor­nyával, ott állt régente is a városháza. Most már nem üléseznek benne. A tanács­kozások telefonograf utján történnek, az aktákat pedig nem írják, hanem a felekhez fonográf lemezeket küldenek, mely a gépbe téve elmond­ja a végzést. Az a csúcs- ívezetes épület? Azt tetszik kérdezni? Az a hiú férfiak és nők javítóháza. Hajdan ezek szabadon jártak. Mellet­te a szerelem ellen biztosí­tó intézet áll, a másik felén pedig a nősülni nem aka­rók fegyháza ... Kifelé ál­lanak a gyárak. A ránezoso- dás és kopaszodás elleni szer részvénytársasága, meg az emberi erőt, üdeséget köl­csönző intézet telepei a leg­nagyobbak ... Az a szobor ott? Az egykori város-fő­Jankó János rajza nőké, aki már akkor nagy­ban emelte Szegzárd városát, ö hozta be a gázvilágítást, mert akkoriban valami pet­róleum nevű folyadék is vi­lágított, amit mi már nem ismerünk. Ö építtette az új kaszárnyát, mert az örökbé­ke behozatala előtt valami »katona« nevű emberek öl- dösték egymást és ezek lak­tak bertne. Tessék arra nézni, ott volt a kaszárnya, ahol a mai világbéke-bíróság ülés­terme emelkedik. E városfő­nök köveztette s szépítet­te a várost, s ő valami isko­laépületet is emeltetett, mert hajdan a gyermekeket taní­tók tanították, nem villamos gépekkel sajátították el az írást és az olvasást, mint most ___” K ét hét sem telt bele, a fenti ábrándozás után az új­ság kénytelen volt visszazu­hanni a XIX. századi való­ságba. Ezt mutatja az a cikk amely a május 13-1 számban látott napvilágot: „Tehén korzó. Valóban botrányos, megszégyenítő állapot az, hogy Szegzárdon, a város központjában és legélénkebb utcájában, a Széchenyi ut­cán jár végig naponként az esti órákban a tehén csorda, nagy bőgés és porfelhők közt. Az ilyen naponkénti tehén invázió Piripócson meg lehet engedve, de egy tizenötezer lakossal bíró városban me­rő absurdum, hogy ilyesmi megtörténhetik. Éppen a Szé­chenyi utcában sétál este 6— 8 óra között fel és alá a kö­zönség, mely mulatságában azonban a tehéncsordás rend­szerint megzavarja. Felhív­juk elöljáróságunk figyelmét, hogy ezen tűrhetetlen álla­poton végre segítsen. Elvár­juk, hogy újabb felszólalás­ra nem lesz szükség.” Nem tudhatjuk biztosan, de alighanem a három év múlva még idelátogatót üd­vözölték a derék jószágok. Pedig nem kisebb vendége volt Tolna megyének, mint Jászai Marii Feledhetetlen alakításán kívül egyéb em­léket is hagyott itt: „Jászai Mari, a nagy tragika Szeg­zárdon léte alkalmával mondta el ezt a jóízű dok­torviccet” — írja a Tolna­vármegye 1896. május 10-én. „A főváros egyik hírneves operateurjét (operáló orvo­sát) nem régen sürgönyileg hívták vidékre egy beteghez, kinek belső baján az ottani orvos nem tudott segíteni. Az operateur visszasürgöny- zött, hogy az ő lemenetele fölösleges, mert ő csak mű­tétekkel foglalkozik, s így a betegen nem segíthet. Más­nap azonban beállított hozzá a beteg egyik rokona, és na­gyon kérte, menjen le a be­teghez, mert csak benne van bizalma. A hírneves profesz- szor megint szabadkozott, hogy ő ilyen belső bajokhoz nem ért, céltalan volna a le­menetele, s hiábavaló lesz az 500 forint is (ami egy tanító egy évi teljes fizetése volt akkor!), amit egy vidéki ki­rándulásért föl szokott szá­mítani. A kétségbeesett ro­kon kérésére azonban mégis elindult. Midőn ahhoz a vi­déki városhoz közeledett a gyorsan robogó vonat, meg­szólalt a professzor úrban a kisbíró (ma úgy mondjuk: a kisördög) és felsóhajtott: »Jónás, Jónás, te eddig min­dig becsületes ember voltál, s most egyszerre belgyógyász akarsz lenni?« De, végtére is, legyőzte a lelkiismeretfurda- lását, és elszántan közeledett a házhoz, ahol az ő betegje már kétségbeesetten várta élete megmentőjét. A szobá­ban találta már a kezelőor­vost, aki megmutatta neki a beteget. A professzor této­vázva rátekintett a szenve­dőre, s aztán behívta a má­sik szobába a kezelőorvost, aki egész megilletődve leste a tudós doktor szavait. »Kol­léga úr — szólalt meg végre a professzor — micsoda lát­nivaló van itt a városban? Hol lehet étkezni, van-e jó boruk?« Az udvarias doktor lelkiismeretesen megfelelt, s nyugodtan távoztak meg­szemlélni a város nevezetes­ségeit. Este aztán, midőn a kisváros vendéglőjének kony­hájáról és borairól is ala­pos meggyőződést szerzett magának a tudós professzor úr, az 500 forinttal a zsebé­ben visszautazott Budapest­re ... ”, A doktor sokáig mor­fondírozott még azon, hogy miért tett ez a professzor épp úgy, mint az előző. DR. TÖTTÖS GABOR A rajzpályázat jelmondata Egy magyar kisfiú kívánsága

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom