Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
386. április 4. Képújság 11 Elem Klimov: JÖJJ ÉS LÁSD! Elem Klimov, napjaink egyik legjobb szovjet filmrendezőjének alkotása elnyerte 1985-ben a Moszkvai Film- fesztivál nagydíját, s hazánkban is nagy sikerrel vetítették filmjét. Az alábbiakban részletet közlünk a forgatókönyvből. Jelenet a filmből ...Körös-körül a büntetőszázad katonáinak verejtékes ábrázata. Kába tekin- ete. Ordítoznak, rendelkeznek, röhögnek. Az egyik német, fiatal legény, mintha derékban kettétört volna hasához kap - rosszullét fogja el. Aztán már minden olyan mintha álomban történne: az autó üvege mögött, nyilván a vezetőfülkében, német nő ül: egyenruhában, tábori sapkában, sötét szemüvegben hússzelettel tetézett, vastag szendvicset harapdál és rág, miközben kíváncsian nézeget ki az ablakon. Néhány német sürgölődik a lángoló hombár közelében: röhögnek, pózokba vágják magukat, lökdösik egymást. Egyikük Fljora felé kiállt valamit. Fljora körülnéz: kinek kiáltanak? De egy mellette elszaladó másik német már megragadja a gallérját, és odavonszolja azokhoz. Fljora majdnem elesik, botladozva változtatja lábait. Az, aki kiáltott, aki hívta, rögtön lenyomta a fejét, megmarkolta a haját, és fejéhez szorította a pisztolyát. Itt van hát a pisztoly, itt a hatalmas, piszkos kézben. Még egy másodperc - és halál! Fljora arca halál előtti grimaszba rán- dul, elmosódik. A német félrecsavarja Fljora fejét, röhög, jókedve van. És Fljora akkor meglátja... ...a fényképezőgép kerek lencséjét a szurokfekete esököpenyes német kezében. Beállítja a gépet, leguggol, és valami utasítást ad. Fljora ráébred, hogy a halálát akarják megörökíteni, kínszenvedését, eltorzult arcát, ahogy a végét várja. És igyekszik megőrizni méltóságát, kihívóan nézni a lencsébe, gyilkosaira, akik aztán nézegetik a felvételt. De alighogy a fotográfus felállt... ...a kéz, amely a haját markolta, nyomban félrehajította Fljorát, mint egy fölösleges tárgyat, még fenékbe is rúgta... ...és ő, holtra váltan, ott találta magát a bőgő marhacsorda áradatában. Lángszórók gyújtják fel a parasztházakat - tűzfolyamok keresztezik, falják egymást. Minden ég és üvölt, mint egy izzó kémény, az utcán pedig a tüztől, a lövöldözéstől, a kiabálástól megvadult teheneket, disznókat, birkákat hajszolnak. Fljora és még vagy hat, a hombárból megmenekült ember kézzel, ököllel csépeli a vadul száguldozó tehenek hátát, pofáját, rúgdossa a disznókat, s őket magukat is verik: ököllel, puskatussal. Mindezek közepette teherautók vonulnak, rajtuk katonák énekelnek... Személygépkocsi közeleg... ...szekérkaraván vonszolódik, megrakva a hombárban bennégettek cók- mókjaival: zsákokkal, boronákkal, ekékkel, ruhákkal, hagymakoszorúkkal, eleven tyúkokkal, leölt és élő malacokkal... Az egyik szekéren edényekkel, vödrökkel telirakott bölcső ringatózik... ...erejét és hőstettét fitogtatva, a büntetőszázad egyik katonája eleven borjút cipel a hátán... Egyszer, majd még egyszer teljesen érthetelen kép villan fel: vénséges vénasz- szony fekszik egy ágyban. Aztán látjuk az ágyat futva, röhögve az út szélére viszik, utána a büntetőszázad még egy katonája, az ádámcsutkás géppisztollyal - kisszéket cipel, a széken mindenféle gyógyszeres üvegecskék, tégelyek. Valaki, nyilván jó előre, kivitte már a beteg öregasszonyt a kunyhóból, otthagyta a veteményeskertben, most látták meg, találtak rá, s ez megint ok volt a mulatságra, ilyen módon:- Gyógyulj meg, anyó, élj, gyermekeket szülsz még! Vidámság, mulatság! Valaki, hogy a tréfamesternek hízelegjen, zavaros kisüstivel teli, lúdformájú palackot „ringat" a karján. Ordító, üvöltöző horda közeledik gépkocsikon, gyalog, az útszélén pedig ott fekszik, ágyában a magatehetetlen öregasszony betakarva, mellette a kisszéken a gyógyszerek: világot betöltő röhögés, s a történetek, a mai nap egész borzalma ott tükröződik az öregasszony óriásira nőtt, emberi szemében. Egy mellékutcában élőkre vadásznak. Két kislány, kamaszlányok, fejüket hátra- hátrafordítva rohannak a veteményeskerten át; útjukat elállva elébük vágnak egyenruhás, felfegyverzett férfiak, nem lőnek, élve akarják elfogni őket. Az egyiket már megragadták, az vergődik, de ledöntik a porba. A másik kislány erre-arra cikázik, őt most oldalkocsis motorkerékpár veszi üldözőbe. Az oldalkocsiban, kitárt karral, egy katona áll, megpróbálja elfogni menekülő áldozatát. A kislány elér egy kútig, futtában megáll a kútkáva mellett, a büntetőszázad katonája kiránt egy kézigránátot a derékszíja mellől, és belevágja a kútba. Egyszercsak, váratlanul hatalmas vízoszlop - ennyi víz nem is lehet a kútban - tör fel az ég felé. Mintha az egész a falu felé szökne, és felhőszakadásként özönlene a gépkocsijaikra... ...tisztekkel teli személyautóra is... ...és a páncélozott szállitóosztag ordító katonákkal tömött gépkocsijaira. Egyszerre valamennyiük ruhája csuromvizes lett és meg sötétedett. De ez csak fokozza a nekihevült katonák jókedvét - teljesen felhőtlen az ég, mégis esőt ont! - vonulnak, piszkosan, csatako- san, és tapsolnak. A hangszórós rádió tovább harsogja rendelkezéseit: „készítsék elő irataikat, személyi igazolványukat, anyakönyvi kivonatukat, igazolványaikat... Tartsák fenn a rendet és nyugalmat...” Aztán induló harsán fel, hetyke, vidám mars. Közben valaki az életben maradt tyúkokat hajszolja, egy másik vizelni próbál futtában; dühödt, haragos, kába tekintetek, hirtelen nevetés csattan fel, de nyomban ordításba fullad... ...a nevetés oka: egy szemüveges, kövér németet, hogy kijózanítsák, egy vödör tejjel öntenek le. Valaki (fejét sötét háló borítja) a kertből tör elő, csöpögő lépet tart a kezében, és azt kiáltozza. „Méz! Méz!” Fljorára ráakaszkodik egy policáj, szemére húzva a félelmetes sisak; ahol egy van, nyomban felbukkan egy másik is. Ate- héncsorda viszi őket, mint a víziáradat, hol összesodorja, hol szétválasztja... A policáj szeme bamba-dühödt, egyremásra megpróbálja elérni Fljorát a botjával. És egyre kiabál: „Hé, te, frajerjuga! Gyere csak ide!... Gyere csak ide!... A büntetőszázad „führerje’’-je közeledik nyitott személyautón, a makimajom ijedten fészkeli be magát a zubbonya alá, csiklandozza és nevetteti a parancsnokot, aki megsimogatja a majommal kitömött mellét... Egy szekéren, a rázúdított cókmók halmai között, élő, vergődő tyúkok füzérével teliagattva, a büntetőszázad egyik katonája áll, ostorral csépeli a lovat. Fiatal legényke szalad, ketten rohannak utánna kópé vidám ábrázattal, lelövik. Üvöltés, sikoltozás, botzuhogás, korbácscsattogás, újabb lövések, az égen pedig varjak és csókák röpdösnek ide-oda, nem tudnak kitörni a füst-zsákból: valaki már azokra is lövöldöz. Az egész kavargás fölé magasodva, lovas németek közelednek. Derékig meztelenek, vizes, ragyogó sisakok a fejükön. Kezükben szuronyokként magasba meredő golyószórók, valaki még vasvillát is markol, középkori lovagok pózában feszítenek, valamint énekelnek. Eközben Fljora felé, amint félreugrott az őt üldöző policáj elöl, egyre közeledik a személygépkocsi, benne a „führerrel” és a majommal. ...Nem tudni, mitől, egyszercsak hullani kezdenek a büntetőszázad katonái, hátrálva, és fájdalomtól eltorzult, vagy a halálba hirtelen megbékélt, emberivé vált arccal. A csordában ott, ahol az autók vonulnak, robbanások. Valami megszakadt és valami újrakezdődött ebben a pokoli tűzörvény- ben. Bőgve, fejvesztetten száguldoznak a megvadult tehenek, a büntetőszázad legénysége valamerre elrohan. A kis folyó fahídján a páncélozott szállítóosztag gépkocsijai, teherautók dübörögnek. Robbanás rázza meg a hidat. Egy gépkocsi, a katonákkal együtt, a vízbe zuhan. Két karját fölemelve, ott áll az ádámcsutkás, mellén géppisztoly. Valamit kiabál. Fljora veri, lökdösi a teheneket, így ér üldözőjéhez, aki puskáját markolva, át akar törni az övéihez. Eltűnik a tehenek között, a porfelhőben. Felbukkan a személygépkocsi. A büntetőszázad parancsnoka hadonászva vezényelni próbál. Kocsiján fürtökben lógnak a büntetőszázad menedéket kereső katonái, úgy fest az egész, mint Noé bárkája. Fljora vad dühtől villogó szemmel áll, elállja a személyautó útját. A gépkocsi a tisztekkel, a parancsnokokkal és a majommal egyenesen feléje tart. Valaki felemeli a géppisztolyát... Fljora mozdulatlanul vár. De egy robbanás eltakarja előle a személyautót és az egész világot... Elnémul a kiáltozás, a lárma, a muzsika - hirtelen eltűnik minden... Fljora körülnéz, mint aki álmából ocsúdik. ...Égnek az autók, ég a felborult személy- gépkocsi, holttestek, tehénhullák hevernek. Más tehenek, szétbitangolva, már legelészni kezdenek. Az egyik felborult autóban beszorulhatott a jelzőgomb - szakadatlan dudál. Fljora tétován, erőtlen léptekkel a hang irányába indul. A félig leégett, szakadatlanul dudáló autó mellett, a kialvóban lévő keréknek támaszkodva, szakadt egyenruhájú német nő ül (az, aki a húsos szendvicset ette Pere- hodiban). Halott. Mellette a porban tábori táskája hever, minden kihullott belőle: fésű, puderdoboz, szájrúzs, zsebkendő, valami fényképek, vatta és kötözőszer... Fljora mozdulatlan dermedve nézi ezt az egészet.- Élsz, Fljora, élsz, élsz! Az emberek nézik a... ...földön ülő, elfogott katonákat, a büntetőszázad katonáit. És hallgatnak. Mintha csodálkozva néznék őket. Mintha szintén emberek ülnének előttük, ugyanolyan hétköznapiak, mint ők maguk... Takáts Gyula: ÚJ KORSZAK INDUL A szirmok közt kakasszó villog és lüktet a kagylófényű hajnal. Új korszak indul, im a mesterek elindultak szerszámaikkal. A vízmester a könnyű fák között színes mércével botladozva méri a légbeszökkent áradást. Derékig gázol a habokba. A telt vessző, mint görbén-fújt üveg fanyar borral koccint az égre. Ezer kádár kering. Sok zöld kötény az ágak szűk hajszálcsövébe. És jönnek mind. Nagy műhelyük köré rózsás falat borít a hajnal. Az almafák közt fürge ötvösök dolgoznak víg szerszámaikkal. Szabó Lőrinc: A BUDAI VÁRBAN Nem láttam Róma Kolosszeumát, s most már nem is fogom. Minek? Van elég, volt elég itt is üszők s omladék (épp azért nem kincs, mert nem ritkaság), itt, Budapesten. Három éven át múltja roncsain botorkált a nép, tűnő roncsain, vitázva, miképp tegye ezt-azt.. De közben talpra állt egy ház, egy utca, majd egész vidékek, a foltozott körutak; csak a Vár Kolosszeum még s Róma... Fut az élet, s az idő mindent legitimizál: jobban fájnak itt e végső romok, mint idegenben köpor-városok. Gy. Szabó Béla emlékezete Néhány hónappal élte csak túl nyolcvanadik születésnapját Gy. Szabó Béla, a romániai magyar képzőművészet sok országban ismert és tisztelt kiválósága. 1905. augusztus 5-én született Gyulafe- hérvárott - innen a családnevét kiegészítő Gy. -, és 1985 novemberének legutolsó napján kényszerült búcsút venni az élettől egy hosszan tartó, fájdalmaktól terhes betegség után. Noha tanulmányainak néhány évétől eltekintve nem Magyarországon élt, mégis jól ismerheti a hazai közönség. És nem csupán a kiállításokra járók, hanem azok is, akik a rajzokkal illusztrált köteteket, albumokat szívesen forgatják. Varga Nándor Lajos egykori tanítványa ugyanis a nyomdai úton sokszorosított ábrázolások - főképpen is a fametszetek, a grafikák - nagymesterévé nőtte ki magát. Nyilván azért is, mert eredetileg mérnöknek készült, elsajátította a nagyobb sorozatok előállításához szükséges technikát. Nagy utazásokat tett - Kínát, Mexikót is bejárta -, majd a vándorlásai során szerzett és néhány vonallal megörökített benyomásait érlelgette aztán gazdagabb rajzolatú, mélyebb értelmű képekké odahaza. „Foglalkozásom - írja kínai útinaplójában - nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy mindenféle egyszerű népekhez megtaláljam az utat. Nem betűt, hanem képeket írok, s így az emberek nem zárkóznak el, hanem érdeklődve szemlélik - akár egy tenyérnyi papíron is - egy- egy mikrokozmosz teremtését.” Portréinak sora tanúsítja, hogy valóban milyen remek kapcsolatteremtő volt. Szinte szólnia sem kellett, a karakteres orcák gazdái máris modelljeivé szegődtek, és békésen, sőt büszkén tűrték, hogy „mintát vegyen” róluk a mester. Nemcsak a hétköznapok valósága ihlette meg, hanem számos irodalmi művet is illusztrált. Hatalmas de egységes életművet hagyott hátra. A napokban Budapesten a Hollósy-galáriában nyílt emlékkiállítás Gy. Szabó Béla munkáiból. A. L
