Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-29 / 100. szám

1986. április 29. KÉPÚJSÁG 3 Köszöntjük a szocialista brigádokat, a munkában öionjárö dolgozókat! Hasznos munkaerőmozgás Alig tíz esztendeje még nem volt kérdés, hogy mikor és mennyire hasznos a mun­kaerőmozgás? Csakis káros — következés­képpen büntetendő — mozgást ismertünk, bár gyaníthattuk volna, hogy a piaci kö­vetelményekhez rugalmasan alkalmaz­kodó termékszerkezet merev munkaerő­állománnyal gyakorlatilag elképzelhetet­len. És mégis: számunkra akkoriban a 20—30 éves törzsgárdatagság volt az ideál; az egy és ugyanazon a munkahelyen megöregedett szakit tekintette követendő példaképnek minden valamirevaló vezér- cikkíró. A rendeletalkotók pedig ritkán ta­pasztalható találékonysággal ötlötték ki a munkaerőpiac mozgását nehezítő admi­nisztratív szabályokat. A munkaerőpiac persze, már akkor is öntörvényű mozgásvilágát élte, s a vándor­madaraknak titulált munkavállaló a saját érdekeit érvényesíttetve Cserélgette a munkahelyeit. S ez volt a baj, ez volt az igazán káros. Hogy tudniillik, a mozgási csillapítandó, nagy-nagy igyekezetünkben végképp megfeledkeztünk a mozgásirányok valamiféle tervszerű, a gazdaság minden­kori érdekeit szolgáló befolyásolásáról. S mert a munkavállalók szinte magukra hagyva tévelyegtek a munkahelyek között — többnyire néhány fillérnyi órabéremelés reményében — egészen a hetvenes évtized végéig makacsul tartotta magát a tévhit: nincs érdemleges különbség a káros és spontán fluktuáció, valamint a gazdasági élet vérkeringéséhez nélkülözhetetlen mo­bilitás között. Ezért is volt kínos meglepetés, hogy amikor — a nyolcvanas évtized elején — már elodázhatatlanná vált a termékszer­kezet korszerűsítése, hirtelen kiderült, hogy ehhez gyakorta nemcsak a nélkülöz­hetetlen termelőberendezések, de még in­kább a megfelelően képzett szakemberek is hiányoznak. Nem volt használható át­képzési gyakorlatunk és intézményrend­szerünk, hiányzott a megfelelő munka­közvetítői hálózat, s egyáltalán: felkészü­letlenek voltunk egy mobilabb munkaerő­piac kezelésére. Ráadásul: a mozdíthatatlan munkaerőál­lománnyal kapcsolatos — és hadd kockáz­tassam meg: képmutató — elméletek lehe­tetlen helyzetbe hozták a vállalatok mun­kaügyi szakembereit is. Egyfelől szünet nélkül ostorozták őket, hogy nem képesek a racionális munkaerőgazdálkodásra; hogy állandósult munkaerőtartalékra töreksze­nek, másfelől viszont— nyíltan kimondva vagy pedig hallgatólagosan — a vállalato­kat tették felelőssé a foglalkoztatási biz­tonság garantálásáért. E hamis felfogás szerint a munkához való jog munkahely­hez való joggal vált egyértelművé, holott már akkor is csak az állam felelhetett vol­na a teljes foglalkoztatásért. Ilyen ellentmondásos helyzetben szüle­tett, végre a korszakos felismerés: nincs korszerű gazdaság mobil munkaerőállo­mány nélkül. Nincs termékszerkezet-váltás könnyen és célszerűen mozgatható mun­kavállalók nélkül. Egycsapásra lebontják a nagy gonddal felépített adminisztratív kor­látokat, megteremtik a mobilitás eszköz - és intézményrendszerét, érvényüket vesz­tik a korábbi megbélyegzések, már nem kiátkoznivaló, negatív figura a munkahe­lyeket próbálgató pályakezdő, s anyagilag is támogatják a szakmai átképzése Na­gyot fordul a világ az ügyben is, Tiogy a korábban mindenkit számolatlanul magá­ba szívó nagyipar hirtelen létszámleadó ágazattá vált, bizonyságául annak, hogy az ipar extenzív fejlesztésének egyszer, s mindenkorra vége. S milyen érdekes: amit annak idején oly’ sokan követeltek, hogy tudniillik a tervszerűbb irányítás eredményeként is mozduljon már végre a munkaerőpiac, az megint csak gondot okoz. Legfőképpen az ipari vezetőknek. Évek óta, és egyre han­gosabban panaszkodnak az ipari munka- vállalók számának csökkenése miatt, s ma­napság már követelik e folyamat megállí­tását, ■ sőt, visszafordítását. Gyanakvóan kérdezik, hogy ugyan hová tűnik el a tőlük elvándorolt munkássereg, s mintha nem vennének tudomást a tényekről. Először is: az ipari és az építőipari létszámveszteség jórészt nem a fluktuáció következménye, hanem bizony a tényleges veszteségé. A nyolcvanas évek elején drasztikusan csök­kent az aktív keresők száma, mert majd’ százezren vonultak nyugállományba vagy haltak meg, még a nyugdíjkorhatár előtt. A munkába lépő fiatalok pedig nem pó­tolhatták ezt a veszteséget. Ez persze nem vigasztalja a munkaerőhiány miatt aggódó ipari vezetőket, ám mégis gyanítható, hogy az ipar foglalkoztatási gondjai nem a mér­téktelennek ítélhető spontán fluktuációra, mégcsak nem is a „gyanús” irányú elván­dorlásra vezethetők vissza. Következéskép­pen az orvoslás lehetőségét sem kizárólag a szűkebb értelemben vett gazdasági sza­bályozás eszköztárában kell keresni — fel­elevenítve a „káros” mozgással kapcsola­tos korábbi elméleteket, — hanem inkább és mindenekelőtt a súlyosbodó demográfiai, egészségügyi, oktatási és képzési bajokról van szó. Mindez persze előidézője és egyben kö­vetkezménye is a most már nyilvánvalóan egyre nyomasztóbb morális gondoknak is. A fő kérdés tehát nem az, hogy káros-e, vagy hasznos a munkaerőmozgás, hanem inkább az, hogy milyen célok érdekében, és mi módon befolyásolhatók a mozgás­irányok. VÉRTES CSABA Horgászok küldöttközgyűlése Megtartották küldöttköz­gyűlésüket Tolna megye hor­gászai. A mintegy nyolcezer sporthorgász képviseletében megjelentek felelősségtelje­sen vettek részt a gyűlésen, ahol jelen voltak a mozga­lommal kapcsolatban lévő párt-, állami és társadalmi szervek illetékesei is. Az országos szövetséget Jávori János, az elnökség tagja kép­viselte. ötéves ciklust lezáró volt a beszámoló, amelyet az egyesületek küldöttei elé terjesztettek, ugyanakkor igyekeztek megszabni a kö­vetkező öt év tennivalóit is. Mindenekelőtt hadd mond­juk el, hogy megyénkben a horgászlétszám ma 8716. Ez közel ezer fős emelkedést je­lent 1981-hez képest, örven­detes a fiatalok számának emelkedése. Egyre inkább a mozgalom megjelölés hangzik el a hor­gászattal kapcsolatban, tehát nem egyszerűen halfogásról, vagy halfogási szándékról van szó, hanem egészséges szórakozásról és hasznos együttműködésről vízpart­jaink, a természet védelmé­ben A horgász halat is szeret fogni, ezért ismertetjük, mi­lyenek voltak a fogási ered­mények az elmúlt évben. Az egy főre jutó fogási eredmény Tolna megyében valamivel több mint 22 kilo­gramm volt. Bennünket csak Veszprém megye előzött meg 23 és fél kilójával. Egyéb­ként az országos átlag 19 és fél kiló. Nálunk az egyesületi vize­ken volt a legjobb az ered­mény, az összes fogás megkö­zelítette a 81 mázsát, az in­téző bizottsági vizek nem érték el az 50 mázsát. A beszámoló feletti vitá­ban számosán részt vettek. A legjelentősebb témák vol­tak: a Sió-csatorna helyzete Ozoránál, a fegyelem, a szabályok betartása, halössze­tétel, pontycentrikusság, iva­dékmentés, új tisztségviselők oktatása, vidra-ügy, a társa­dalmi halőrök munkája, kör­nyezetszennyezési problé­mák. És egy, igen csak meg­gondolandó fölvetés, misze­rint meg kellene szüntetni azt a visszás helyzetet, hogy a szálkai víztározó — köz- igazgatási területileg — két községhez tartozik, Szálká­hoz és Mőcsényhez. Mindkét község vezetése rendkívül készséges, ámde az egy kézbe vétel hasznos lenne. A megyei küldöttközgyű­lés végül személyi kérdések­ben döntött. Az intéző bi­zottság elnöke ismét István József, titkára Szegedi László lett. Bonyhádi utcák, emberek Három közmű egy évben KÖZMŰ: A lakosság ké­nyelmét és egészségügyét szolgáló, közületi tulajdon, ban levő műszaki létesítmé­nyiek), például: csatornák, víz- és gázvezetékek. (Ma­gyar Értelmező Kéziszótár, 1982. Akadémiai Kiadó) m Bonyhádon sainte «teáról utcára vándorolnak a Iközúti jelzőtáblák, amelyók az útom folyó muni káról, ennek kap- csán útszűkületről, zsákutcá­ról tájékoztatnak. 'Arról, hogy mi történik .itt valójá­ban, már többször beszámol­tunk. „Közműépítés folyik”. Ami imost mégis szót ‘kér, az az a különös hagyomány, hogy néhány páratlan szá­mú esztendőben — 1981, 1983, 1985 — IBonyhád város kimagasló helyezést ért el a megyei településfejlesztési versenyben. A síiker titkát kutatva szólaltatunk meg embereket. — Nálunk a településfej­lesztési versenybe beszámít. haltó adatok három terület­ről kerülnek össze — tájé­koztat Ezer Mihály tanácsel­nök. — Egyik a hagyomá­nyos társadalmi miurtka, amit költségkímélő, fejlesztést se­gítő eszköznek tekintünk. Ide sorolhatom a szilárd burka. láttál inem rendelkező utcák salakozását, ikezelését, vagy a spontöltöző építését is. A másik az úgynevezett önerős gázhálózat-fejlesztés. Az el­múlt évben ezeregyszáz em­ber fejenkénti 14 ezer forin­tos befizetését könyvelhettük el. A harmadik terület, ami a társadalmi munka érték­növekedését jelentette, ugyancsak önerős társulás. Ez esetben a szennyvízcsa­torna hálózatának megépíté­sére fogtak össze az embe­rek. Az önkéntes pénzbeli hozzájárulás 14 millió forint volt. — Ez az önkéntesség ko­moly tehervállalást jelent. — Igen. Értékeljük is. Ahol mód ivan rá, ott olyan kedvezményt adunk, hogy a lakosságot mentesítjük a te­lepülésfejlesztési hozzájá­rulás — ez évi 700 forint fi­zetésétől. — Hadd jegyez­zem meg, hogy Bo-nyhádon 3800 a fizetésre kötelezhe­tők száma. Akik Igennel szavaztak a hozzájárulásra. Megkezdett munka a Mező Imre utca sarkán 1937-en voltaik, és eddig 1713-an imár befizették. A városkörnyék négy települé­sén — Cakón, Kalkaedon. Naigyimányokom, Tevelen — ugyancsak megindultak a be­fizetésék. A város egyik legrégebbi utcája az árpád nevet Vise­li. Lakói kertes családi há­zakban élnek. A tavasz mindenütt megújiítóttá a por­ták képét. A 45-ös számú házban Halbleib Jánosék latonak hárman. A feleség — aki a cipőgyárban dolgozik — sokallja ugyan a 25 ezer forintos hozzájárulást a szennyvízcsatornához, de szükségesnek tartja, annak ellenére, hogy erre a célra az udvarúkham régóta van kiépített emésztő, de az el- zsírosodott már. . . iHaifaleibék lakásától né­hány lépés csupán a Budai Nagy Anitái utca, itt gázveze­téknek ásnák árkot. — iMi már befizettük a 14 ezer forintot — mondja Hah- ner József nyugdíjas téesz- elnök. — Ha jól emlékszem, egy hónapja már a település - fejlesztési hozzájárulás fél. évi összegét is. Elég nagy munkában vagyunk itt. A tetőteret tesszük lakhatóvá. A fiam is, menyem is agrár­mérnök. Négy gyerekük van. A Fáy lakótelepen nehezen szokták meg a környezetet. Itt kert is van, a gyerekek szabadabban lehetnek. Ter­mészetes, hogy mi is [beve­zetjük a gázt, a központi fű­téshez, reméljük jó lesz... A zománoárugyár közelé­ben van a Mező Imre utca. A tanácselnök szerint ezen a környéken találunk panasz­kodó hangot, amit megértés­sel tudomásul kell venni. Ebben az utcáiban szerették volna megvalósítani, hogy három közmű-szennyvízcsa­torna, gázvezeték és betonút — egy éviben épüljön. Ez résziben sikerült. A Mező Im­re utca és az Erzsébet utca kereszteződésében tá­tongó árok állja útját a közlekedő járműveknek. Az Erzsébet utca egyik lakája Keserű Józseíné. Véleménye szerint, ha valamilyen súlyos baj történne az utcában, nem tudnának segíteni, mert képtelenség gépjárművekkel megközelíteni, ök 26 éve él­nek itt, nem írták alá a „te­hát”, a gázra is a fia fizette be a pénzt. Közporatifűtéses, fürdőszobás már a házuk. A férje beteges, nyugdíj előtt áll, ő maga háztartásbeli... — Ha jó szándékot látunk, nem zúgolódunk — összegezi az utcasarki beszélgetést Ma. Történést jelző táblák az Árpád utcában yer Mátyás, Sövér Ferenc. Boldizsár Sándor. A magunk kényelmiéről van szó. Ha betonutet építünk, nem a ta­nácselnök kedvéért tesszük, mert ő ritkán jár erre. Ne­künk jó ez is, a gáz is. Ahol már megvan, ott tudják csak igazán értékelni. A három közmű körülbelül negyven- háromezer forintot jelent családonként. így kimondani sók. Ha elődeink megépítet­ték volna, most nekünk már nem kellene, de ez talán a dolgok rendje, hogy minden­ki tesz valamit, ami elsősor­ban önmagának hasznos, de ezzel a környezetét is job­bá, szebbé formálja. Most ugyan elég világvégét idéző ez a feltúrt utca, de azt ígér. ték, hogy a nyáron megépí­tik az utalt... — Bonyhádon az egy fő­re jutó társadalmi munka ér­téke 1482 forint. A település­fejlesztési verseny befolyá­solja-e az elvégzendő munka lendületét? A kérdésre Tamás Ádám. a városi pártbizottság titkára válaszol ; — A verseny léte másod­lagos dolog, de mégis fontos. A lakosság ettől függetlenül elvégzi mindazt, amit szük­ségesnek ’lát, hiszen saját környezetének fejlődését is jelenti. Az akciónak, — vagy nevezzük mozgalomnak — erkölcsi és anyagi ösztön­zője van, amivel lehet és kell is politizálnunk. Ez segíti az önbecsülést, az elismerés nö­veli a hitet és erőt ad a to­vábbi közös feladatokhoz. DECSI KISS JÁNOS Kékesi Tibor brigádja a Budai Nagy Antal utcában Horgászok a szálkai víztározón

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom