Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
10 NÉPÚJSÁG 1986. április 26. Csorba Győző: Megint tavasz Megint tavasz. Nem tud meghatni többé: a kell, a kell - csábító mezbe bújva, a kell, a kell - a törvény masinája, azt hallom én kattogni újra és újra. Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben ibolya-foltocskák. Holnaputánra hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán megint az ősz s a tél kálváriája. Szabály, ismétlődés, nagyon megúntam. S ki örvendeztem a törvénynek egykor, ma fázom tőle, s félek; azt szeretném, ha kizökkenne a rend a szokottból. Akkor még... akkor még talán... De lelkem (poros hasonlat) elfáradt madár már, s ha villám vág is mellette a fába, csak odanéz, bólint, s tovább se száll már. Csodálkozva figyelte a szőnyeg szeszélyes rajzai között megbúvó ezüst szálat. Néha mintha meg is mozdult volna, de ez csak a reggeli fény játéka volt. Tűnődve kavargatta teáját, de tekintete továbbra is a sejtelmes ragyogást kereste. Óvatosan lehajolt, gondosan két ujja közé fogta. Hajszál volt, súlytalan, hosszú ezüstös hajszál. Tenyerére tette, és így vizsgálta. Hajszál, állapította meg tárgyilagosan, s még ezt is, női hajszál. Kicsit távolabb tartotta, s hunyorítva nézte, mint váratlan és titokzatos leletet. Gondolatban végigjárta az elmúlt hetek, hónapok történetét, de nem emlékezett, hogy járt volna nála valaki. Pedig emlékeznie kellett volna, mert kimért rend szabályozta életét, melyben a kényszer megszokás lett, talán erény is. Elmosta az edényt, letörölte a bútorokat, hetenként porszívózott. Női hajszál, állapította meg, ahogy két ujja közé fogva a fény felé tartotta. És elmosolyodott, ó, ez csak Laura hajszála lehet. Egy éve múlt, hogy felesége meghalt. Még most is valószínűtlen volt, s bár megszokta az egyedüllétet, néha, amikor visszatért a boltból, bekiáltott az ajtón: Ki sem találnád, mit láttam az utcán! - s jókedvűen mesélte a jelentéktelen történetet, pedig tudta, hogy nem hallja senki. S most itt volt ez a hajszál, a valóság része, amit a szőnyeg rajzából emelt ki. „Lauráé” - mondta megilletődve, s arra gondolt, hogy ennyi időn át rejtetten élt a közelében egy titkos emlék, talán maga Laura, makacsul várva, hogy végre észreveszi. Tétova lelkiismeretfurdalást érzett, de örömöt is, mert a hajszál csillogása évek erdejében mutatta előtte az utat, melynek végén Laura állt, a régi szép Laura, sötét hajkoronával, szerelmesen. Lóri ka, sóhajtotta, s kezével ernyőt formált, hogy a nyitott ablakon belengő őszi szél el ne sodorja a hajszálat, majd óvatosan az asztalra tette, a reggeli újságra, melynek fekete betűin sejtelmesen csillogott az emlék ezüstje.- Visszatértél - mondta később -, de tulajdonképpen mindig itt vagy velem, látod - s végigmutatott a szerény lakáson -, minden a helyén van, egy széket sem mozdítottam el azóta. De ez mégis más, Rajkin Budapesten Simái Mihály: A „zsibongó” A zajok tökéletesek voltak. Élethűek. Csissz-csossz - a léptek, majd klapp, klapp. Aztán megint csiszi-csoszi. Aztán klipp-klapp is. Mintha egy hangjátékból áradtak volna ki. És ajtónyitás-csukás csitt-csattjai is. Élethűen fölerősítve. Energikus kézre vallóan. Hadd hallja, aki befülel, csak hallja meg a fickó: itt itthon vannak. Itthon és ébren. A csapzúgás, a vízcsobogás, a zuhany paskoló hangjai. Elsőrangúak. Dudorászással, énekfoszlányokkal beszőve. Hát ez az. így tökéletes az illúzió. Diszkrét rádióhang, fölerősödés, majd gyors elhalkulás. Mint mikor a keresőn csavarintgat az ember. Beúszik egy hatalmas erejű tenor. Jó. Élethűbb nem is lehetne. Dabányi Ödön elégedett volt Amerikából hozta a készüléket, öccse segítségével bukkant rá és vette meg. Kint is csak most kezd elterjedni. Príma. Kapkodják majd, minta cukrot. Porszívó zúgása. Mély, fenyegető morgás, elárasztja a lakást. Ettől aztán visszahőkölhet a betörő úr. Nemcsak hogy itthon és ébren vannak. Takarítanak is. Klipp-klapp, klipp-klapp. Dabányi próbálta szabályozni a „zsibongót". így becézte. Öccsének is tetszett a név. De legjobban az tetszett mindkettőjüknek, hogy egyszercsak erős, fémes csattanás zárja le a slattyogó hangokat. Kemény, fenyegető fegyverhang: a lövésre felhúzott pisztolyé. Dabányi Ödön elégedett volt. Noha - és ezt meglepve konstatálta - nem múltakéi félelmei. Ahányszor elment hazuirúi, beállította a zsibongót, de amikor hazaérkezett, valami olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy valaki, valaki idegen járkál, tesz-vesz, tusol- pacskol, porszívózik a lakásában. S mikor egyszer a pisztoly závárhangjára ért az ajtóhoz, alig bírta a józan ész én/eivel lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Belemarkolt a félelem: őt várják ott, csőre töltött fegyverrel. Hovatovább csak akkor volt nyugodt, ha otthon üldögélt, zsibongója társaságában, és magányát meghitt zsongással vette körül a drága szerkezet. Dabányi Ödönnek senkije sem volt, a barátságot kamaszkori gyöngeségnek tartotta, s e szellemben igyekezett is elfelejteni még élő barátait. A holtakat könnyebb volt, mert azok soha nem jelentkeztek. Dabányi immár csak a takarékkönyvekkel szeretett barátkozni, egyre nagyobb árnyékot vető öreg napjainak védőszárnyait látta a szétnyíló feszes lapokban, melyekről szép összegek, biztató summák tekintettek rá. Klapp-klapp. Csissz-csossz. Crrkk, zzrkk. Trallala. Zuúú-zum! A zsibongó szinte örökké szólt. Dabányinak egyik este elszorult a szíve a gondolatra: mi lesz, ha elromlik? Ki se tudja cserélni a hibás alkatrészt. Ettől fogva ritkábban kapcsolta be. Kímélte. De a szívéről a szorongás csaknem múltéi. Rátelepedett. Főként ha a lépcsőházban kopogtak a nehéz, kemény léptek. És ez sokszor, sokszor ismétlődött. Megálltak. Szu- szogás, csörrenés. Talán az álkulcsot veszi elő a... Dabányi Ödönnek eszébe se jutott, hogy a harmadik emeleti kaptatóra érve, mindenkinek jólesik kifújnia magát. Ott, az ajtaja előtt Egyszer, egy szürke, esős délelőttön elmenni készült. Nehezek voltak a mozdulatai, a bal karját alig bírta emelni, ráadásul kínzó fájdalmat érzett az állkapcsában. Élesen sajgóit a két hátsó foga. Mintha fogó markolná őket. Azért csak elindult. A boltba. Tejért, kifliért. Már kilépett az ajtón, amikor átvillant rajta: be kell kapcsolni a zsibongót. A szívét megmarkolta az a jól ismert érzés. No, még jó, hogy eszébe jutott. Ráhajolt a risztóké- szülékre. Kicsit megszédült, míg a gombot benyomta. Aztán megpróbált fölegyenesedni. Nem tudott. Valami rejtélyes erő összerántotta, egyetlen fájó görcsbe merevítette. Végigzuhant a szőnyegen. Meghalt. De kisértetléptei aztán is ott klappogtak még, kísérteténekhangja és -rádiózása betöltötte a szobát. És mélyen, fenyegetően zúgott a porszívó, és néha kemény, fémes csattanás zárta le a zajskálát. A drága riasztókészülék tökéletes volt. És a szomszédok, fönn és lenn, néha megkérdezték egymástól a férjek és feleségek: hát ez a csodabogár sohse alszik? HAJSZÁL Néhány napig hazánkban vendégszerepei Arkagyij Rajkin és társulata, a moszkvai Állami Miniatűr Színház. Raj- kint harminc évvel ezelőtti vendégszereplésén ismerte és szerette meg a magyar közönség. Szállóigévé lettek bemondásai, a „valami van". Két - illetve sokértelmű - megjegyzését azóta gyakran idézzük, beépült a magyar humor szókészletébe.- Nincs speciális orosz, angol, vagy magyar humor - jegyezte meg Arkagyij Rajkin. - Ami más: az a közönség, a közönség gondolkodása, reagálása. A mi mesterségünk neheze a társadalmi szinkron: nem előbb, de nem is később szólni. Tudni, hogy mikor, miről kell beszélni, mire várnak biztatást, min (vagy kin) nevetnek őszintén, megérdemelten a nézőtéren. Rajkinról és színházáról már annyi elismerő sort leírtak, elmondtak. Nevezték őt a könnyű műfaj Paganinijének, ezerarcú embernek, hasonlították a cirkuszfejedelmeihez, Buster Keatonhoz és Chaplinhez. Arkagyij Rajkin 1939-ben alapította színházát Leningrádban. Akkor, a háború előtt a társulatnak volt egy 600 férőhelyes színháza. Aztán épület nélküli színház lett a leningrádi Miniatűr. Négy éve állami döntésre a színház átköltözött Moszkvába. Kaptak egy volt moziépületet, 1400 személyes nézőtérrel, amelyet azóta is építenek. Hogy mikor lesz kész?- Mikor építenek Önök már nekünk egy színházat? - kérdez vissza szellemesen Arkagyij Rajkin.- Mi az ön színházának hivatása?- Az embereket rábírni a gondolkodásra. Ez nem könnyű feladat. Mint ahogy az sem, hogy a művészet eszközeivel változást hozunk létre. A szatíra nem egy művész fantáziájának terméke, hanem az élet keserű tapasztalása. Olyan események adják az alapját, amelyekre azonnal kell reagálnia a színháznak, nem holnap. Gyakran alakul vita a társulatban, érdemes-e erröl-arról az apróságról szólni. De nekünk azt kell látni, láttatni, ami az ilyen apróságok mögött van. Aesopus nyelvét kell használnunk, hogy megértsék az általánosításokat. Csányi László: ez az ezüst ragyogás te vagy, kedvesem, valami belőled, legigazabb valódból, ronthatatlanul. Ronthatatlanul? - kérdezte, s aggodalmasan végigsétált a lakáson. Ősz volt, a fény meghitten csillogott a ház előtti nyárfák vibráló levelén, de a távolban komor felhők gyülekeztek, esővel, hóval, a fagyott föld kínjával. Már egy éve, gondolta megrettenve, mi maradhatott belőle ennyi idő után? Szépséges arca besüppedt, a föld lemarta róla a húst, haja csatakos gubanc, s hogy nézhet ki szép szaténruhája, amit alig hordott, mert mindig ünnepi alkalmakra tartogatta. Ez volt hát az ünnepi alkalom, mondta keserűen, a koporsó beomló deszkafalai között, egy verem sötétségében, jóvátehetetlenül. De amikor megpillantotta az újságpapíron hullámzó hajszálat, megnyugodott. Laura - mondta csendesen, s arra gondolt, milyen szép volt. Laura is, a múlt is. Nem volt szép. Az utolsó években alig volt szavuk egymáshoz, s azt is csak ekkor tudták meg, hogy soha nem értek rá örülni. De mit is adhatott Laurának? Mindig elmaradt az előléptetés, nem kapott jutalmat, nem tudtak elmenni Szárszóra, pedig mennyit ábrándoztak arról, hogy két hétig végre igazán boldogok lesznek! Múltak az évszakok, az évek. Téli estéken kedvetlenül ették a déli maradékot, néha moziba mentek, később csak a televíziót nézték, s arra gondoltak, majd holnap, holnapután, jövőre. „A szakszervezeti bizalmi biztosra mondta, hogy az idén kapunk beutalót Szárszóra.” De tavasszal kialudtak a reménység fényei, s közben Laura is megőszült. Hajában egyre több ezüst szál csillogott, de sokáig észre sem vették. Lassan minden hűtlen lett hozzájuk. Az emlék is. Amikor nyugdíjba ment, felkö- szöntötték, s kis szobrot adtak át neki „örök emlékül”. Egyszer csak megtudták,- Az önök színházában a nézők jól szórakoznak, sokat nevetnek.- Pedig mi nem szórakoztatunk. Más a mi missziónk. Nem humorizálunk, szatírát játszunk. Mint a világon általában, nálunk is kevés a szatíra-színház. Moszkvában van ugyan, de repertoárjának nem sok köze van a szatírához. A mienk az egyetlen színház, amely felvállalta a gondolati mondanivalót is rejtő humort. Egy nyilatkozatában olvastam: „Én nem tudom megnevezni az általam megformált és pellengérre állított figurákat. Nincsenek személyi adataink. Ezek jelenségek. Azonosításuk a nézőre tartozik. A néző legyen meggyőződve arról, hogy egy-egy ilyen hébe-hóba felbukkanó figura csak a színpadon nevetséges, az életben ijesztő és veszedelmes. Az ilyenektől meg kell szabadítani a társadalmat. E műfaj színésze, előadóművésze politikailag aktív színpadi figura. Gondolkodó. Harcos. Propagandista.” Budapestre Tbilisziből érkeztek. Ott öt repertoár darabjukat mutatták be. Itt két műsorral szerepeltek. A Szemjon Altov által írt Békesség a házadnak című előadás vezetője és főszereplője Arkagyij Rajkin. Aki azúttal a tehetségteleneket és tehetetleneket állítja pellengérre. Figurái hol sajnálatra méltók, hol rokonszenvesek, hol nevetségesek. A másik est az Arcok címet viseli, szerzője Mihail Misin, műfaji meghatározása szerint improvizáció. Ebben az előadásban a társulat fiatal tagjai szerepelnek. Moszkvai átköltözése után ugyanis a színház társulata 40 színészből áll. (Korábban 12-14 tagja volt a leningrádi Miniatűr Színháznak.) Moszkvában minden nap játszanak, repertoárjukon öt műsor szerepel.- Szereti ön Budapestet, a magyar közönséget?- Leningrád után Budapest a legkedvesebb városom. És nem építészeti okokból. Az emberek érdekesek, csodálatosak. Jól reagálnak a humorra, a szatírára. Jól érzékelik a különbséget - a humor szórakoztató, és a szatíra oktató, nevelő funkciója között. KÁDÁR MÁRTA hogy amit bronznak hittek, hitvány műanyag, gyatra tömegárú. „Pedig a szak- szervezeti bizalmi...” - de Laura nem hagyta befejezni. Hangja éles volt, ellenséges. „Ez ígérte neked éveken át a szárszói beutalót!” Többet nem beszéltek róla. De most itt volt ez a csendes csoda, az ezüst hajszál, amit a szőnyeg tengeréből emelt ki szerencsés ujja, s elmerengve nézte, ahogyan kivált az újság betűinek sötét közönyéből, tapinthatóan, nem a múltat idézve, hanem a jelent, sok mindenért talán kárpótlásként is, mert ez mégis csak ő volt, Laura, a maga valóságában, kiszabadítva romlandósága jóvátehetetlenségéből. „Mennyire megőszült!” - töprengett bűnbánóan, de a régi Laurát látta, hatalmas hajkoronával, diadalmasan, s úgy érezte, örömét meg kell osztania mindenkivel. A közeli vendéglőből hozta az ebédet, ahol nyugdíjasoknak húsz forintért adnak egy adagot, csak haza kell vinni. Elég vacak, valaki a múltkor azt mondta megvetően: „Auschwitz-konyha”, de ha a leveshez is eszik kenyeret, vacsorára is marad valami. Ha nincsenek sokan, a szakácsnő, aki méri az ételt,) néha meg is kérdezi, szereti-e a grenadirmarsot, s amikor bólint, még egy kanállal tesz az éthordójába. De rosszkor ment, sokan tolongtak a hátsó bejáratnál, ahol a nyugdíjasoknak kiadják az ebédet. A szakácsnő kedvetlen volt, nem nézett senkire, pedig úgy szerette volna elmondani neki, hogy üzent Laura. A házban jószerivel senkit sem ismert. Egy-két lakóval ugyan köszöntötték egymást, igaz, a múltkor kifizette Macsádiék villanyszámláját, de amikor becsöngetett hozzájuk, a férfi csak bólintott, s a félig nyitott ajtón át adta ki a pénzt. Múltak a napok, hetek, hónapok. Senkinek nem mondhatta el titkát, az „Auschwitz- konyha” szakácsnőjének sem, aki mostanában mindig kedvetlen volt, életúntan nézett a kondérba; talán elzüllött a lánya, a férje pedig iszik. A hajszálat, ami napokig az újságpapíron hevert, végül dobozba tette, régi fényképek közé. „Ereklye” - gondolta elérzéke- nyülten, de egyre ritkábban vette elő, így is tudta, hogy vele van Laura. Elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt, már itt volt a nyár, sárgán izzó fényekkel. „Ha annak idején elmehettünk volna Szárszóra - gondolta -, talán most minden másként lenne.” Megpróbálta elképzelni Laurát a balatoni ragyogásban, de nem látott semmit, a múltbeli táj üres volt, lakatlan, nem volt egyetlen kapuja sem, amelyen Laura beléphetett volna. Valaki váratlanul megállt mellette, „hogy vagy Béla bátyám?” - kiáltotta jókedvűen, de nem ismerte meg, a hőségtől bepárásodott a szemüvege. Hajdani hivatalnoktársa volt, de arcát elmosta az idő, neve se jutott eszébe.- Igen, most már emlékszem - mondta bizonytalanul. - Egy időben te voltál a szakszervezeti bizalmi.- Az is voltam, Béla bátyám, de az nagyon régen volt. Tudod mit, igyunk egy pohár sört. Vendégem vagy.- Jövőre megyek nyugdíjba - mondta később, egy vendéglő teraszán. - Hej, de sok minden elmúlt! Tudod, Béla bátyám... Tétován nézett maga elé, s arra gondolt, talán most elmondhatná, milyen ritka ereklyét őriz otthon. Vannak dolgok, amiket csak meghatározott időpontban lehet elmondani; az emlék bizonyos évszakban becsukja szirmát. De mégis igy szólt:- Mindig azt reméltük, hogy egyszer kapunk szakszervezeti beutalót Szárszóra. Szegény feleségem... Te voltál a szakszervezeti bizalmi.- Jaj, Béla bátyám, nem volt az olyan egyszerű ! Szárszó, Szárszó! De ha egyszer mindenki oda akart menni. Az igazgató, a titkárnő, a főkönyvelő, soroljam?- Nem is magamért. De tudod, Laura...- És ma már azt is megmondhatom, nem álltái a legjobban. A káderlapod, hogy úgy mondjam... szóval kispolgárnak tartottak. A távolból csattanás hallatszott, talán most csukták be végleg Szárszó kapuit, kulcsát a tóba dobják, hogy soha senki ne találja meg. Legjobb lenne felállni, és itthagyni mindent, elege van az egészből, de azért ezt a pohár sört még megissza, ha már kihozták.- Ha én mindent elmondanék neked, Béla bátyám!- Mit mondanál el nekem?- Karai - s székét bizalmasan közelebb húzta -, Karai, az akkori igazgató dolgait. Nem úgy volt ám, ahogy te képzeled. Szárszóval meg egyébként is más volt a helyzet. Ha az igazgató akart menni, akkor Birinek is kellett beutaló.- Ki az a Biri?- Jaj Béla bátyám, te semmit nem tudsz! Ezt a pohár sört azért még megissza, de az biztos, hogy Biri után egy árva hajszál sem marad, az igazgató hiába is keresné a szőnyeg rajzai között.- És mi lett Birivel?- Ezt se tudod? Elvette az üzemmérnök. És mit gondolsz, hova mentek nászútra? Szárszóra! Ezen mind a ketten jót nevettek.- Béla bátyám, még egy pohár sört. Vendégem vagy.- Nem bánom. Talán nem árt meg. Régen ittam sört. Éjfél után ment haza, botladozva. „Na, ha ezt elmondom Laurának” - kuncogta jókedvűen, de amikor meggyújtotta a villanyt, már nem emlékezett, hogy mit akart elmondani. Később, de ez már a következő év tavaszán lehetett, kezébe került a doboz, amibe valamikor a hajszálat rejtette. Nézte a régi fényképeket, néha bólintott is, igen, itt egy kertben állnak, ez a folyó partján volt, ez meg nem is tudni hol. Szárszóra mégis csak jó lett volna elmenni, és vállat vont; most már oly mindegy. Közben a fényképek között egy hajszálat pillantott meg. Csodálkozott, hogyan kerülhetett ide. Felemelte a dobozt, a fény felé tartotta, s óvatosan ráfújt. A hajszál egy ideig lebegett a levegőben, majd hirtelen leszállt, és eltűnt a szőnyeg ábrái között.
