Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-12 / 60. szám
1986. március 12. Képújság 5 Ápolónők, gondozónők. gondozók" néven határozzák meg a címben jelzett szavakat, ennek ellenére oldalösszeállitásunkban hozzájuk illesztettük a „nők” szócskát is, hiszen ha jól meggondoljuk, az ápoló- és gondozószakma igencsak elnőiesedett. S ez nem baj, hiszen a betegek ápolása, a kisgyermekek gondozása nemcsak fizikai törődést jelent, hanem legalább ugyanilyen fontossága van a lelki gondoskodásnak is. (gy e hasábokon azt igyekeztünk körbejárni, hogy a betegek, idősek és a kicsinyek ellátásával, gondozásával miként is „birkóznak" meg az ápolónők, gondozónők. A betegség elleni héberé - és megnyerése Tizenöt évvel ezelőtt, az orvosi egyetem elvégzését követően került a Tolna megyei kórház 1. számú belgyógyászati osztályára dr. Wagner Gyula, aki azóta már főorvos. Mielőtt az orvos—nővér együtt dolgozásáról, a feladatok megoszlásáról beszélgetünk, ismerteti az osztályon folyó sokrétű munkát. Ott van az éjjel-nappal ügyeletes ambulancia, ahová a sürgős — még nem diagnosztizált — esetek tartoznak. Nálunk folyik — néhány éve — a művese-kezelés, szintén itt gyógyítják a szívbetegeket, s az „1-es bel” intenzív osztályára, pontosabban részlegére viszik azokat, akiknél súlyos szívelégtelenség lépett fel, ugyanitt igyekeznek megmenteni az eszméletlen öngyilkosokat. — Mindezekből adódik is, hogy az osztályunkon dolgozó nővérekre sokféle funkciós feladat hárul — a legalapvetőbb ápolási teendőtől a legkomplexebb műveletekig minden. Az előbbire a lázmérést, ágytálazást mondom példának, míg az utóbbira a szívműködést helyreállító defibrilláció alkalmazását, vagy az intravénás injekció beadását említem — mondja a főorvos, majd konkrét esetek sorolásával világítja meg az osztályukon folyó team-munkát, s fogalmazza meg az együttműködés, együtt dolgozás íratlan szabályait. — Amennyiben leegyszerűsítem a dolgokat, akkor azt mondhatom, hogy a nővéreknek mindig pontosan kell tudniok, hogy az orvos mit csinál majd a klinfkai halál állapotába került beteggel, vagy az eszméletlennel. S teszi a dolgát az orvos, a nővér, koncentrálva a betegre — egymás munkáját kiegészítve. Nagyon fontos a korrekt és szoros munkakapcsolat. Erre annál is inkább szükség van, mert a felgyarapodott adminisztráció „eltávolította” az orvost a betegágytól, azaz az ápolónők vannak a legtöbbet a beteg- gekkel, s úgymond ők töltik be a „forró drót” szerepét az orvos és a betegek között... És említsük meg a rendkívül nehéz, ugyanakkor igen fontos pszichés vezetést, ami szintén az ápolónők feladata, s nálunk külön jelentősége van azoknál a krónikus betegeknél, akik hetenként háromszor járnak be művese- kezelésre. S leszögezem, noha ez „fogalmazott moridatnak” tűnhet, hogy a háborút a betegségekkel szemben;csak az orvosok egyedül nem nyerhetik meg. Dr. Wagner Gyula Kényszer és bizalom Azt hiszem, hogy legtöbbünk került már kapcsolatba ápolónővel, gondozónővel. Hiszen a szülők jó része adja bölcsődébe gyermekét — akár kényszerből, akár más okból — s talán mindany- nyionknak került már közelebbi, távolabbi hozzátartozója kórházba — természetesen kényszerből. Az is igaz, hogy gyakorta van nézeteltérés a betegek szerettei, illetve a kisgyermek szülei és az ápolónők, gondozónők között, de a kapcsolatot általában nem ez, hanem a megértés határozza meg. Mert bizonyos, hogy a beteg gyógyulása gyorsabb, ha abban ő maga is hisz, s közben vidám, derűs és bíztató arcokat lát maga körül — melyek a hozzátartozóké, ápolónőké, orvosoké. Nevezhetjük ezt akár titkos együttműködésnek is, de pontosan tudjuk, hogy a főszerep minden esetben az » ápolónőké, akik a legtöbb időt töltik a „nehéz napokban” a betegágy mellett. S hasonló a helyzet a gondozónőkkel is, akik tulajdonképpen a nap legnagyobb részében anyukájuk helyett anyukájuk a kisdedeknek. Akik az első lépések, az első szavak, első csínytevések tanúi, följegyzői, elmondói. Akik gyermekeinket nemcsak tisztába teszik, megetetik, megteáztatják, hanem első pedagógusként nevelik őket — kiegészítve a szülőktől kapott szeretetet, irányítást, meghitt kézfogást. S azok, akik szüleiktől már nem kaphatnak támaszt, akiket gyermekük — valamilyen oknál fogva — nem is- tápolhat, azok a szociális gondozók szeretetteljes segítségét tudhatják magukénak nap mint nap. Megnyugvás Általában azt tartják, ha valami nem sikerül az életben, akkor egy más alkalommal, mással kárpótolja azt a sors. A megállapítás a pincehelyi Böröcz Istvánnéra is vonatkoztatható, hiszen azért, mert fiatal korában nem tanulhatott, még révbe jutott. Megtalálta örömét a munkában, és mint ahogy azt munkaadói is igazolni tudják, nagy-nagy szeretettel, közös megelégedésre végzi el azt. Hogyan lesz valakiből házi szociális gondozó? — érdeklődünk, amikor az öregek napközi otthonban találkozunk. — Tizenkét évig dolgoztam Belecskán, az értelmi fogyatékos gyerekek szociális otthonában, ahol megtanultam Böröcz Istvánné ebédet visz a gondozattaknak és eredmény az ápolást, megszerettem a kisgyerekeket. Utána 1980- tól 1985-ig az általános iskolai diákotthonban gyermekfelügyelőként tevékenykedtem, majd annak megszűntével, tavaly szeptembertől házi szociális gondozó vagyok. Nyolc idős ember gondján-baján igyekszem segíteni — mondja, aztán meg olyan szeretettél beszél új hivatásáról és az emberekről, hogy látszik, ezek a szavak nemcsak szívből jönnek, hanem a szívhez is szólnak. Az ápolás, az orvoshívás, a gyógyszerkiváltás, az ebédkihordás, a takarítás, a bevásárlás, a tüzelőbeszerzés, a lakás kimeszelése, a kapcsolat tartása az öregek patro- nálóival, a tamási rendelő- intézetbe való kísérés... az elmondott problémák meghallgatása, s egy-egy jó szó jelentik a tevékenységét, az egyáltalán nem könnyű munkát. — Igaz — vallja Böröcz Istvánné —, aki szívvel-lé- lekkel végzi a munkáját, annak nem nehéz. Megnyugvás, ha látom, hogy eredményt értem el az idős embereknél. — Ügy tudjuk — kapaszkodunk bele egy információba —, hogy a gondozottak elég messze laknak egymástól. Hogyan sikerül mindenhova időben odaérni? — Van egy Babettám, azzal — szól mosolyogva, majd hozzáteszi: — úgy tudom, a tanácstól kapok majd egy szolgálati motort. Végül a lelkünkre köti; írjuk meg, azért tud ennyire és ennyit foglalkozni a nyolc idős emberrel, mert van egy jó férje, aki otthon helyt áll, ezenkívül nagyon sok segítséget kap az öregek napközijének vezetőjétől... és van a Babetta. A megyei kórház baleseti sebészetén kezdte és fejezte be a gyakorlatot immár tizenegy esztendeje Szentgróti Mánia ápolónő, akit munkatársai és a legtöbb beteg csak „Huginak” szólít. Igen, Huginak, mert jó néhány éven át nővérével együtt „szolgáltak itt a kórházban”. Mániával megismerkedve — gondolom ezzel a betegek is így vannak — az embert először az állandó, szinte „visszafordíthatatlan” mosolya ragadja meg, s máris bizalmat érez iránta. E megérzésekre nyomban rá is cáfol Szentgróti Mária: — Itt nem szabad nem mosolyogni. A nővér kedves arckifejezése reményt jelent a betegeknek ... Pedig higy- gyék el, néha nagyon nehéz vidámnak mutatkozni. A drámai pillanatokban az emiber visszanyeld könnyeit, s adandó alkalommal behúzódik egy sarokba, s ott kisírja magát. Mi nap mint nap elmondhatatlan dolgoknak vagyunk a tanúi. S talán — hisszük, hogy így van — nemcsak munkánkkal, hanem egész lényünkkel segítünk elfelejteni a bajt, a bánatot — mondja a nővérszobában, most már szomorúan. Áztán belefog egy karambolra való emlékezésbe. Egy fiatal házaspár másfél esztendős kislánnyal utazott a gépkocsiban. Az anyuka az ambulancián meghalt, az apuka is megsérült, a kicsinek pedig eltört a karja és a comb- csontja. „Elhihetik, hogy mennyire megviselt mdnd- annyion'kat, amikor egy héten át mást sem hallottunk a beteg gyermektől, hogy: „anyuka, anyuka...” És következnek a további drámák ... A nővérke sem a kórházból, sem pedig az osztályról nem akar, és nem is tud elmenni. Munkáját hittel végzi, s mosolya a régi, amikor a karácsonyi ünneplésről, a szilveszteri köszöntésről mesél — ugyanis mindkét alkalommal — 1985-ben — ügyeletes volt. S büszkén mondja — nem azt, hogy tavaly miniszteri dicséretet kapott munkájáért, s hogy szakszervezeti bizalminak választották — hogy milyen csodálatos érzés, amikor a betegek bizalommal vannak hozzá, amikor elmondják néki titkaikat, amikor kinyílnak előtte. — Igaz, hogy lelkileg nagyon megvisel minden eset, ugyanakkor a bizalom erőt ad a továbbiakhoz... Vérnyomást mér Szentgróti Mária „Lelkileg eagyen megvisel...” Tizenkilenc év „Ügy alakult az életem, mikor 1967-ben Tamásiba kerültem, hogy helyettesítő szakképzetlen gondozónőként helyezkedtem el a bölcsődében. Aztán elvégeztem a csecsemő- és gyermekgondozónői szakot a szekszárdi egészségügyi szakiskolában. Ma már hivatásnak tekintem ezt a munkát. A tizenkilenc év alatt óriási változások következtek be- változásokkal a bölcsődei munkában. Más lett a gondozás, nevelés, mint 1967-ben, a nyitáskor volt. Néhány példát is hozok. Most mindenütt szakképzett ember van, akkor viszont nem volt, de más lett a nevelési, gondozási elv is. A különböző továbbképzések — országosan ötévenként szervezik — biztosítják a friss információt, az új ismeretek átadásában rengeteget segít a szekszárdi Mérei utcai módszertani bölcsőde is. Megvalósult és bevált a „saját gyer- nekrendszer” (csecsemőkortól óvodáig viszi a csoportot), majd most, legutóbb az úgynevezett „anyás (apás) beszoktatás”. A bölcsődéről szólva, azért nem gondozás, ellátás, nevelés funkciót mondok, mert az ellátás bent van a nevelésben. A nevelési és gondozói feladatokat sem lehet különválasztani, ugyanis, ha gondozom, közben nevelem is. Ha tisztába teszem, vagy etetem, az asztalnál az esztétikai nevelést valósítom meg. A viselkedésére, az egymáshoz való helyes, jó viszony kialakítására is nevelem. Fejlesztem a beszéd- készségét, a mozgáskészségét, kialakítom a higiéniás szokásait. Mindezek felsorolása után csak arra kell gondolni, hogy egész napjukat itt töltik a gyerekek, itt mondják ki az első szót, itt tanulnak meg felállni, leülni, járni, szaladni. A család nevelőmunkáját segítjük, néhány esetben — sajnos — helyette is elvégezzük. Kérdezte, mi a legnehezebb a munkánkban. Nincs ilyen, hiszen egyformán nehéz, egyformán szép akár a gondozást, akár a nevelést veszem. Mi a szép benne? Az, hogy felnőtt embertől annyi megbecsülést, tiszteletet, őszinte szeretetet nem lehet kapni, mint a gyerekektől.” Elmondta: Gulyás Tiborné Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Ékes László, Gottvald Károly és Kapfinger András. \ Csöppség, akinek vigyázzák az álmát
