Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

A népújság 1986. március 8. Hosszú évek jóban, rosszban » Diplomás” négylábúak HArom rentier kedves kutyái A három főtörzsőrmester: Major Miklós, Varga István, Kovács Pál (balról jobbra) és segítőik: Cézár, Dolly és Cuki Kellemes, nyugodt éjsza­ka volt. Sétára indult a né. met juhászkutya gazdájá­val. Ebbe az éjszakai nyu­galomba sehogyan sem illett bele az az ember, aki a jár­da mellett parkoló autók körül őgyelgett. így lett a sétából munka, a pihenés­ből szolgálat, és így fogták el azt az illetőt, aki autó­kat akart feltörni.., Cuki megfogta a menekülni aka­ró „betyárt”. Pillanatok alatt hangzik el újabb és újabb történet, egyik emlék szüli a mási­kat. A Tolna Megyei Rend­őr-főkapitányság bűnüldözé­si osztályának három mun­katársa, három főtörzsőr­mester beszél életéről, mun­kájáról és egyben szenvedé­lyéről. Na és persze ked­ves, jól nevelt négylábú tár­saikról. Az iroda falán szé­pen sorban ott függnek a kedvencek bekeretezett fotói, röpködnek a levegőben a ne­vek — Rex Cézár. Orsi Ha velem van, nyugodt vagyok Mitjur Mikér. mar har­minc éve rendőr. A katona­ságtól ment hazafelé, ami­kor a körzeti megbízott megállította beszélgetni. Másnap már újra fel is sze­relt.' Rendőr lett. Kutat az emlékei között, meséli a szedresi éveket, amikor jár­őrként szolgált, de rögtön előtolódik emlékei közül a kutyák szeretete. — Már a katonaságnál kezdődött — emlékezik. — Aki szolgálatban volt, az kutyával ment járőrözni, az­tán ez bennem is ragadt. Szeretem az állatokat, hát nem is csoda, ha két év múlva már nyomozókutya­vezető voltam. Ha álmom­ból fölkeltenek, akkor is emlékszem a dátumra: 1958. augusztus 15-ét írtunk ak­kor. Hívatott a kapitányság vezetője, hogy van-e ked­vem hozzá. „— Van bi­zony, hogyne lenne!” — mondtam, így kerültem a ibűnügyi osztályra. Elfoga­dott a kutyám, de ezt ha­mar bizonyítani kellett. A régi dombóvári keverő­üzemben volt egy villany­motorlopás, hát mi men­tünk ketten, ki a Kapós- partra. Hosszú pórázon a Rex. Egy hét sem kellett, és barátok lettünk. Kapta a dicséretet, meg a finom fa­latot, ha érdemelte. A leg­szebb kutyám volt. Kinéz az ablakon, egy pil­lantással felméri, hogy a telepen a boxok körül min­den a legnagyobb rendben van, talán hasonlítja is a múltat a mával, és folytat­ja. — Nagyobb volt a Rex, mint itt a telepen most a legerősebb kutyánk. A leg­szebb kutyám volt... Az­tán jött Korpusz, majd Aliz. őket a saját nevelé­sű Rex követte — hiába, tőle nehéz is volt megválni — annak meg talán a ne­vét is elfelejtettem, amit Dunakesziről hoztam. Most pedig itt a Cézár. Na látja, közben eszembe jutott, a Max volt. Megérdemli, hogy itt legyen a fejem fölött a képe. Amikor velem volt, nekem nem kellett félnem senkitől és semmitől. Azzal, hogy az ember mellett kutya van, azzal él­ni kell, de visszaélni soha­sem lehet.... Egy pillanatra kilép az udvarra, halk, nyugodt szó­val beparancsolia Cézárt a holvére. aztán f •'vfntin Országraszóló siker Tavaly /eptemberben Szombathelyen országos nyo. mozókutya-versenyen szé­pen rávertek a mezőnyre, megosztottan, de a dobogó legfelső fokán álltak. Aztán már a két mun­katárs kapkodja egymástól a szót, büszkék ők is a si­kerre, mesélik, hogy szinte megyei döntő volt, mert a második helyet is hazahoz­ták, rajzolják a feladatokat, megtudom, hogy a kutya csak nyílegyenesen mehet, nem lehet forogni a nyo­mokon — Nagyon szép Zsolnay étkészletet és pénzjutalmat kaptunk a sikerért — mond­ja Major Miklós. Ez a leg­nagyobb dolog, amit egy ku­tyavezető és társa elérhet. Nevetve mondja, úgy lettek bajnokok Cézárral, hogy egyik munkatársa megbete. gedett. Hiába, nem győzöm elraktározni az információ­kat, mert mutatják a csoda­szép hannoveri vérebeket, a telep újoncait, a régi sokat próbált társakat, beszélnek arról, hogy melyik kutya al­kalmas ilyen nagy felada­tokra, melyik meg nem. Az­tán elhangzanak a vezény­szavak is, és ami ritka — csak úgy a levegőbe, mert nincs a közelben „aki” vég­rehajtsa. „Lábhoz!” — ez­zel mozgunk. „Hozzám!” — a visszahívás. „Szintit, ke­resd!” — a munkára fogás. „Csibész, fogd!” — ez már a munka végét jelöli. — Tanyabetörés Dombó­váron. A vízügyesek kotró­gépét is kirámolták... A présházból indultunk, a ku­tya levitt a géphez, majd Kapospuláig a réten, mezőn át. A buszmegállónál jelez­te, hogy nincs nyom to­vább. A vasútállomáson meg is fogtuk a jómadarat, csak a lopott légpuska nem volt nála. azt eldobta. Iskolák és I,nyugdíjas társak” Varga ’ twin fötöiv.MÍi - mester is a katonaságnál szerette meg a kutyákat, és azóta el sem hagyta őket. A kutyák hagyták el őt, mert az idő szólította őket, jó tíz év munka után a ku­tyáknak is megjár a nyug­díj. — A kolléga Huncut ne­vű társát örököltem, de sze­gény félt a lövéstől — meg is harapott, annyira —, így lecserélték. Jöttek az isko­lák, tanultam magam is, meg a kutyám is. Az öcsi 8 hónapos korában került mellém, szolgált is tíz jó évet velem, és mondhatom, hamar egymáshoz simul­tunk. Tíz évvel ezelőtt hoz­tam a Bettit, így öcsi apám házánál lett továbbszolgáló. Milyen a sors? 1981-ben a Betti is itthagyott — és Dolly lett az utódja, de az ő nyugdíjazására is most vá­runk. Van két jónak ígér­kező újoncom, most neve­lem őket. Varga István sokszor hagyta abba az ebédet a le­vesnél, mert hívta a szolgá­lat, hát ment. Ezen is csak mosolyog, mert megy itt mindenki, ha a szolgálat úgy kívánja. Ismét az „emlékszel arra az esetre?” időszak kapja el beszélgetőtársaimat, de az­tán Varga István folytatja. — Komoly vizsgálat után vásárolja a BM a törzs­könyvezett kutyákat. Nevel­ni már nekünk kell őket. Hosszú, kemény munka, sok-sok megtett kilométer következik azután, hogy ál­lományba kerülnek. Le kell kötni a kutya figyelmét, pi­henni hagyni, játszani, ta­nítani, fegyelmezni. Sokat segítenek a kollégák is. Sok sikert megéltünk öcsivel és Bettivel. I Minden eset egy kész sztori. — Szívesen lemondaná­nak róla: — szól közbe Ko­vács Pál főtörzsőrmester, a legfiatalabb a nyomozóku­tya-vezetők közül. — Tizenkét kilométer egy nyom után. Az már férfi­munka — folytatja társa. Este tízkor indultunk egy kisfiút keresni, reggel négy­re találtunk rá egy szalma­kazalban. A rossz osztályzat miatt ment el otthonról. A legfiatalabb A harminchat eves Ko­vács Pál nevet azon, ahogy rendőr lett. A családban négy előd nyomába lépve került ide öt társával. — Egyszerre, egy műszak­ból öten jöttünk el a vál­lalattól. Tépte is a haját a művezető, de mi nem bán­tuk meg. Meséli, hogyan ke­rült az URH-s kocsiról a „kutyásokhoz”, és hozzáte­szi, hogy „egy faddi gyerek­nek ne lett volna otthon ku­tyája?” Neki is volt. Bújta a könyveket, leste a kollé­gák minden rezdülését. De segítettek is neki. — Állatbarát voltam vi­lágéletemben. A bizalom kölcsönösségre épül, ezek nem szobakutyák, hogy ar­rébb billentsük őket, van fülük-farkuk, aztán, ahol ha­rapnak, ott az eleje ... Ko­moly munka folyik itt, ide­gi, fizikai leterheltséggel. Va­laha Zeuszt kapatm örökül, vagy hat éve ennek már. Eleinte tartottam is tőle, de nem volt miért, később az­tán én tanultam tőle. Or­szágos versenyen is indul­tunk, de őt készen kaptam. Sokáig bírta, 12 évig. A Cu­ki vette át a stafétabotot tő­le, ő is sokat ellesett a nagy öregtől. Egy év kemény munkája következett sok ki­lométerrel a lábunkban, az­tán tanulás 8 hónapig, de nem volt hiába, mert az is­kola egyik legjobb kutyája lett. így lettünk tavaly or­szágos másodikak. — Alit a zászló minden­kinek — nevet Major Mik­lós, mi meg szépen és ered­ményesen szerepeltünk. — Mindenki olyan kutyá­val állt ki, amilyet tanított — teszi hozzá Varga István. — Egy videojátékot kap­tunk a második helyért és pénzjutalmat — folytatja Kovács Pál. A kollégám mondta: ha elmegy a ku­tyád, hagyd ott valamilyen személyes holmidat... Egy­szer így is jártam. Már or­szágos körözést adtak ki Cu­kira a vadászok miatt, mert óriási az eszmei értéke, de vissza is ment oda, ahonnan eliri tangóit. Volt benne gaz­dahűség. Hát ezért is rabja az ember a kutyának, ezért tudunk vele összenőni, jó- ban-rosszban összefogva dol­gozni.; Mindhárman kikisérnek. Egy pillantással csendet va­rázsolnak a lármás boxok körül. Különös kapcsolat ember és kutya között. Azo­nos célért. Nyugdíjig ___ S zabó Sándor Fotó: Czakó Sándor Az ilyen időre mondják, hogy még a kutyát se. Hát még Dánielt! Dühödt szél kúszálja az esőszálakat; jól la­kott csatornák nyögve szürcsölik. A kutyát se. Dánielt sem. Önszántából vágott neki. Két keze hátul. Arca útnak billentve. Gyárigazgatók mászkálnak így, de nem éjszaka. Es fejlógatva semmiképp. „Minek is lóga­tom? Felemelem, fel én! Még feljebb! Még! Még!” Arcán az ég leve. Valami a nadrágjához ér. Lenéz. Egy kutya. — Hát te? Hülye kérdés; hogyan válaszolhatna egy kutya? — Na, eredj! Egyedül akarok maradni. Tökegyedül, érted? A kutya nem érti, dörgölödik tovább. — Na, menj haza! Még megfagysz! A kutya csak néz. — Menj már! Vagy... neked sincs hova? A kutya csak néz. — No, nem bánom, maradj! De mellettem nincs ám fejlógatás! Fel a fejjel, koma! Dániel lehajol hozzá, fejét emelné; csurom víz. — Hülye vagy te, kutya! Ilyen időben... A kutya csak néz. — Hát jó, gyere hozzám. Egy szoba csak, havi ezerért, de legalább meleg. Es nem ázunk! A szoba fala halványzöld. Az ajtóval szemben szekrény, az ablakkal szemben ágy. Közepén asztal és két fotel; fölöttük negyvenes égő. Az ablak mellett leánykép a falon. A kutya a kép elé ül; nézi. — öt vártam, nem téged. A kutya megfordul. Bocsánatkérően emeli a fejét Dá­nielre. — Jól van, na! Dániel megpaskolja, majd törülközőt dob a kutyára. Azután cigire gyújt, a szekrényből vodkásüveget vesz elő. A kutya közben megrázza magát; törülköző a földön. Dá­niel leguggol a kutyához, megtörli. Kistányért tesz elé, vodkát önt bele. — Én üvegből iszom — mondja neki. A kutya szaglássza, Dánielre néz, újból a vodka fölé hajol. — Lafatyolj csak! Melegít! A kutya szót fogad. Dániel meghúzza az üveget, s mi­előtt az asztalra tenné, mégegyszer. Jókorát szippant a K cigarettájából, nézi a lányt a falon, aztán meg a kutyát. — Jobb lenne, ha a te képed lenne ott, ő meg... Persze örülök ám neked is! Te legalább nem akarsz tanácsokat osztogatni. A kutya körbenézi a szobát. — No? Tetszik? Sötét, sötét, de meleg! Volt nekem igazi lakásom is; konyha, fürőszoba, minden. Feleségem is, meg két gyerkőc ... Eljöttem. Miért-miért? Ezt úgy mond­ják, nem értettük meg egymást, csak a gyerekek miatt, meg ... Igyál inkább! Isznak. A kutya a kistányérból, Dániel üvegből. — Gondolom, találok valakit; egy társat. Tudom, tu­dom, a pénzemmel nem ugrálhatok. Négyésfelet keresek; jó pénz, de mi marad? Nem tőlük sajnálom, de tizenöt évig kétezerhétszázból havonta... Persze, annyi se ma­rad tisztán, mert lejön a szakszervezeti bélyeg ára, a párt­bélyegé, az albérlet is ezer ... Visszamenni? Veszekedni? Kifelé meg a szépet mutatni? A kutya bólint, de lehet a fejbiccentés a vodkától is. — Nem megoldás! Meg aztán... Jött ez a lány. Dániel megemeli az üveget, iszik belőle. A kutyát már nem kell bíztatni. — ö még nem tudja, mi a fillérezés. Szeretnie kell, hogy ennyi bagóval... Túlórák, másodállás, hát persze! Nem félek tőlük, így kezdtem akkor is. Csak az a baj, hogy tiltanak tőle. „A lábamat a küszöbükön soha!" Meg: „Ha már eldobott valakit...” Meg: „Annyi rendes em­ber van, miért pont...” Csikkről új cigire gyújt. Iszik is. Járkál a szobában, úgy folytatja. — Nulláról indulok. Ez az anyagi rész. Es a szív? Az se kutya! A kutya felkapja a fejét. — Jó-jó! Felénk így mondják. Ont a kutyának engesztelésül. — Szóval a szív! Itt az ősz, jön a tél, a hideg. Emberek közé nem mehetünk... Hát hol szerethet valakit az em­ber, ha nincs lakása? Mert ide hölgyet behozni tilos! Én meg hozzájuk soha... Kutyavilág ez, öregem! A kutya nyüszít. — Ne Sértődj már meg megint! Mondd, ha iszol egy kicsit, egyből ilyen vagy? Hát jó! Nem kutyavilág ez, embervilág ez! Megemeli az üveget, kiissza az alját. Csikkről újat gyújt. Némán járkál. Néha megáll a leánykép előtt. A cigaretta végig ég. Üjba kezd. A kutyára pillant. — Hát ez már pofátlanság. Kiöntöm a lelkem, ez meg nyugodtan elalszik. Dániel kinyitja az ablakot a füst miatt. Kinn már nem esik. A törülközővel betakarja a kutyát. Ruhástól fekszik az ágyra. A kutya ébred előbb. Beleszagol a kistányérba, meg­rázkódik. Törülköző a földön. Felugrik az ablakba, onnan ki. Az ablak alatti rózsabokor fogva tartja egy ideig; nyüszítve szabadul. A szomszéd felcsöngeti a háziékat. — Nézze csak, szomszédasszony, mit művelt a rózsa­bokorral a kutya. Az albérlőjük ablakán ugrott ki. Ezzel a két szememmel láttam. Hogy micsoda emberek vannak!? A házinéni megnézi, szömyűlködik egy sort, azután szól az urának, aki azonnyomban benyit Dániel szobájába. Felrázza. — Mi volt itt az éjjel? — Mi lett volna — kérdezi álmosan Dániel. — Es a kutya? — Tényleg, hol a kutya? Dániel a földön heverő törülközőre pillant. — Vegye tudomásul, hogy azonnal föl van mondva ma­gának! A háziúr kirohan. Dániel lekecmereg az ágyról. Előkerül a bőrönd; vi­tázni aztán végképp nincs kedve. Bőröndbe pakolja a ruháit, a könyveit, a kistányért is. Az üveget az asztalon hagyja; A vodkásat nem veszik vissza. Leemeli a leány­képet a falról. Kabátjába bújik; még mindig vizes. Maga mögött dühösen ránt egyet a kapun, de mielőtt az nagyot csattanna, lábával lefékezi. „A kapu nem tehet semmi­ről!" Kétszáz lépés után átveszi a bőröndöt a másik kezébe. Legközelebb már háromszázig bírja. Azután meg négy­százig ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom