Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

a Képújság 1986. március t. fi tolnai ősember Eddig már több fórum ér­tesített arról, hogy Tolnia me­gye régészeti szempontból az egész világ szakmai érdeklő­désének középpontjába ke­rült. Ennek oka pedig az, hogy Tolna megye területén, a Dunából előkerült a nean­dervölgyi ősember (Homo ne- anderthalensis) agykoponyá­ja, mely eddig az egész Kár­pát-medence legteljesebb ilyen korú emberlelete. Az erről korábban megje­lent közleményeket (pl. a Magyar Nemzet 1986. február 22-i számában) némileg mó­dosítanunk kell. Ezek a hír­adások ugyanis arról tájékoz­tattak, hogy „a múzeum szakemberei feltételezték, hogy a lelet a világon is rendkívül ritka ősember-ma­radvány”. A módosítást any- nyiban tartjuk szükségesnek, hogy múzeumunk szakembe­rei (régészei) nem csupán feltételezték, hanem meg is állapították, hogy nem egy­szerűen ősember-leletről, ha­nem magának a neandervöl­gyi ősembernek a maradvá­nyáról lehet szó. Az előkerülő régészeti le­letek korának viszonylag pon­tos megállapítása nem jelent­het problémát, hiszen minden régész szakembernek tudnia kell, ha első pillantásra nem is tudja meghatározni a lelet korát, kulturális hovatartozó- ságát, hogy milyen szakköny­vet vegyen kézbe, milyen szakirodalomban keresse a vonatkozó adatokat. Most is ez történt: noha múzeumunk különben sem a legjobban ellátott könyvtára nem bővelkedik az ősember­rel kapcsolatos és kutatásá­hoz alapvetően szükséges könyvekben (ilyenekre eddig nem is volt szükség, hiszen ez az első ilyen lelet!), némi szakirodalmat azért össze le­hetett szedni; ezek alapján ősember-leletünket viszony­lag pontosan datálhattuk. Csak viszonylagos pontos­ságról írhatok, ugyanis a ne­andervölgyi ősemberrel kap­csolatos leletek esetében több tízezer évnyi hibalehető­séggel számolhat az, aki nem ennek a korszaknak a speci­alistája, aki nem palaeoant- ropológus, régész és geológus egyszemélyben : az ősember­rel foglalkozó szakembernek minimum ennyi tudományág­ban kell a legmagasabb szin­ten otthonosan mozognia. Azt pedig külön kell megemlíte­nünk, hogy ősember-specia­lista ma nem tevékenykedik Magyarországon, még akkor sem, ha egyesek annak vall­ják magukat. Vértes László, a vértesszőlősi tudós már nem él, a világhírű Thoma Andor sem itthon tevékeny­kedik. Erről a leletről összefogla­lóan még egyszer el kell mon­danunk, hogy korát a szek­szárdi múzeum régészei ha­tározták meg először, megál­lapításunkat a tudós szakte­kintélyek mindegyike külön- külön is alátámasztotta, csu­pán fényképek alapján. Amint arról ugyancsak az eddigi újságcikkekből érte­sülhettek az érdeklődők, a ^koponya részletes vizsgálatát, a különböző tudományos meghatározásokat valóban specialistákból álló akadé­miai szakmai bizottság fog­ja hamarosan elvégezni, er­re szükség is van, hiszen egyetemes jelentőségű, tudo­mányos értékű leletről van szó. Az, hogy a koponya a múzeumba került azonban nem . a régészek érdeme: Szőr György tolnai hajóska­pitány jóindulatáért hálás lehet nemcsak a múzeum, ha­nem az egész tudományos vi­lág is. Ezek után ismerkedjünk meg közelebbről is a nean­dervölgyi ősemberrel. Nem általánosan ismert tény az, hogy az első neandervölgyi lelet nem a Düsseldorf mel­letti Neanderthalban. került elő, hanem még 1829-ben Belgiumban, Liegeközelében, egy barlangban. A feledés ho­mályából azonban csak 1936- ban ragadta ki a kutatás, mi­után felismerték, hogy miről is van szó. Ugyanígy, az 1848- ban Gibraltárban talált ko­ponya korát és jelentőségét is csak 1906-ban mutatták ki. A neanderthali lelőhelyen 1856-ban találta meg azt a hiányos csontvázat J. C. Fuhlrott, melyről azt gyaní­totta, hogy az ember ősei kö­zé tartozik. Ezt azonban a kor szaktekintélyei közül többen nem fogadták el, ezek közé tartozik az a Virchow professzor is, aki a Wosins- ky-féle lengyel ásatások ré­vén Tolna megyével is kap­csolatban van. Azt, hogy va­lóban ősember-leletről van szó, csak akkor ismerték el általánosan, mikor több más helyen is találtak hasonló emberi maradványokat. Az elnevezés egy angol kutató­tól származik, aki a nean- derthali lelet után nevezte el ezt a formát Homo nean- derthalensis KING-nek (sa­ját nevét tette az elnevezés­hez, amint az a természettu­dományokban szokásos). Ezeket az ősembereket ma két alcsoportra osztják, így az idősebb pnaeneandervöl- gyi és a hozzánk időben kö­Neandervölgyi ősember ko­ponyája La Ferrasie-ból (Koenigswald nyomán) zelebb álló „klasszikus" ne­andervölgyi formakörre. Az elsők közül legismertebbek a német Ehringsdorfban, a jugoszláviai Krapina lelőhe­lyen, a csehszlovákiai Ganov- céban, az olaszországi Sac- copastoréban és a magyaror­szági Subalyuk-barlangban előkerült leletek. A „klasz- szikus” neandervölgyi embe­ri maradványok közül a Ne- anderthal-on kívül legismer­tebb a belgiumi Spy, a fran­ciaországi La Chapelle aux Saints, La Quina, La Ferras- sie, az angliai Yersey, olasz- országi Monte Circeo, a szov­jetunióbeli Kiik Koba és Te- sik-Tas lelőhelyeken talált leletek: valamennyi barlang­ban került felszínre. Az egyik franciaországi barlangi lelő­hely után eszközkészítési kul­túrájukat moustiérinek neve­zi a tudományos kutatás. De megtalálták a neandervölgyi emberek maradványait Afri­kában is (pl. Broken Hülben), Ázsiában is (Ngandongban Jáván). A neandervölgyi ősember az emberi törzsfejlődésben az előemberek ide tartoznak a Pithecanthropusok, Homo erectusok) és a kőkori mai emberek (Neanthropini, Ho­mo sapiens praesapiens) kö­zötti helyet foglalják el, a legtöbb neandervölgyi leletet a 60—35 ezer évvel ezelőtti nagy időszakra keltezik. A neandervölgyi koponyák hossza a felnőtt férfiak ese­tében .többnyire 190—220 mm közötti, szélessége főként a homlokrésznél nagy: 590—600 mm, az agykoponya térfo­gata (a La Chapelle-i lelet esetében) 1620 cm3, de leg­többször a mai embert jel­lemző értékkel esik egybe: 1236—1536 om\ Ugyanakkor azonban — a mai ember ko­ponyájához viszonyítva — a neandervölgyi ősember kopo­nyája alacsony, főként ha rendkívül nagy hosszúságá­hoz viszonyítjuk. Jellemző a szemüreg fölött húzódó homlokeresz erős, csontos kidomborodás a kapcsolódó lapos homlokkal. Az arcko­ponya rendkívül erős, az állcsúcs lekerekedett, csa­pott, a fogak nagyobbak, mint a mai emberek fogai. A felkar és a combcsont enyhén ívelten hajlott, a láb­szár rövid. A testmagasságot 155—165 cm-re becsülik. Az európai neandervölgyi ősembereket törzsfejlődésta­ni szempontból az emberfé­lék olyan oldalágának te­kintik, mely már korán el­válhatott a közös őstől, és' az utolsó jégkorszak máso­dik felében gyenge szaporo­dóképessége miatt kihalt. Amint láttuk, ezek az ős­emberek barlangokban lak­tak, vadásztak, és gyűjtö­gettek, a leletek tanúsága szerint voltak kannibál szo­kásaik is, feltételezhető, az esetleges kultikus kanniba­lizmus is, melynek során az emberi agyvelőt is elfogyasz­tották. Magyarországról a bükki Subalyuk-barlangot említet­tük eddigi lelőhelyei között, a Kárpát-medencéből a szlo­vákiai Vágsellyéről ismert egy kisebb koponyatöredék és még néhány más lelőhely­ről olyan kisebb töredékek (fogak, szilánkok), melyek külön-íkülön is nagy lépéssel segítették elő az ember fej­lődésének, kialakulásának vizsgálatát. Ezekhez jön most a „formakor” legjelen­tősebb kárpát-medencei ne­andervölgyi koponyáidét, mely jelentőségét tekintve is egyedülálló a tudomány szá­mára. Egy régészeti lelet ilyen részletes és ennyire szaksze­rű tárgyalása nem lett vol­na indokolt ezen a fórumon abban az esetben, ha ez a lelet, a neandervölgyi ős­ember legteljesebb kárpát- medencei koponyalelete, nem éppen a Dél-dunántúlon, Tol­na megyében került volna elő, és nem a szekszárdi me­gyei múzeum tudományos rangját emelné — még ak­kor is, ha ez a hírnév nem a régészeknek, hanem egy „laikusnak", a tolnai hajós­kapitánynak köszönhető. — Látsz valamit? — Nem ... Elmászkált valahova. — És ha még alszik? — Ilyenkor már nem alszik. Március van, emlékez- hetsz... Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette ma­gában. A férfi is utánagondolt, jóllehet, ö teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást. — Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérnakesztyűbe bújtatott apró kezével beleka­paszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fe­kete bőrretikülben kezdett kotorászni. — Mit keresel? — A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te...? — De már meg is volt, feltette az orrára, a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállítota egy bizonyos irányba. — Ott, ahogy mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett...! — Az nem Tóbiás! Az egy másik kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan lapos kavics nem lé­tezik. Látom a lábát is ...! Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit sikoltott. — Látom ... Megy! Most indult el...! — Hiszen egészen másfelé nézel! — dühösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy írass újat. Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepe­dett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony. — Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterrel. — Nekem egy is elég — suttogta az asszony. Aztán, hogy arréb vitte a tekintetét, megrezzent. — Csakugyan! Ott a másik. Az a nagyobb... ö is megy. Látod? — Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll. Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerí­tésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. — Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatá­val, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tar­totta, teljesen célját tévesztetten. A tollakat libegtető vizet nézte, s a rajtc átvezető apró hidat. Amolyan kacsa­méretű és teknőc-méretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarinréce éppen lebukott a víz alá, csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből. — Piszkos a víz — állapította meg. — Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt. — Jó kis helye volt — sóhajtott mélyet az asszony, de a szemét le nem vette a két mozdulatlanná vált teknőc- rőf- — Ez a sok liba, vagy mi, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem volt ilyen ricsajhoz szokva. — Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie. — Persze. De őt szerette... Istenem! — Elhomályoso­dott a tekintete, maszatossá vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt. — Vigyázz, a kesztyűd...! Piszkos lett — mondta a férfi. — Mindegy...! Emlékszel, amikor Zsuzsi rá akart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte. — Hát el nem szaladhatott... Ezen elgondolkoztak egy csöppet. Nézték a két mocca­natlan teknőst, a homokos, baromfitrágyás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a rajcsurozó kacsákat. Nagyon szerették volna, ha az a kettő megy még egy kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott. — Nem moccan. Csontos Gábor: Töb iős — Mélázik. Soká tart, amíg abban a kicsi fejében meg­terem valamiféle gondolat. — Napozik. A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibráltak, épp csak sejteni engedték, hogy valahol odafönn süt a nap. — Hiszen nem is süt — állapította meg végre. — Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy énvelem ellenkedj. — Igaz — lett engedékeny a férfi —, az infrasugarák átjönnek az ilyen vékonyka felhőn. Így tavasszal az infra a f ontos. — Hova pakoltad el? — fordult hirtelen feléje az asz- szony. O nem értette, mit akar tőle, csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, te mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük. — De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?! — Az infralámpát! Es ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki? Kereshetem! Mert te el méltóztattál felejteni, hova raktad. A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meg­induljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget. — Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön...! — Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony. — Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet. Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Az ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — Ot év, hisz tudod... Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek. — Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz. — Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befelé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralám- pájuk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott már van ez a szolárium is, vagy minek mondják. Majd levélben meg­kérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van... — Nézd, megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd. A teknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimpált böté lábaival, a páncélja billegett. — Hogy kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk, hova igyekszik. — Megkülönböztető jelzéseket használt — mosolyodon el a férfi. — A fiad szerint legalábbis. — A te fiad is — hümmögött enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sok­szor elpattintot szónyíl hegyéből. Ahányszor ők ezt az egymás-vádolást már végigcsinálták! A te fiad elment! A te fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te fiad! En nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ehh, semmi értel­me ... Már csak magukban beszéltek. Egymásnak minek mondták volna? Erezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót, a híd dübörgőn alattuk, ami­kor az asszony megszorította a férfi karját. — Sose kérdeztem ... Nem akartam tudni... Megmon­danád, mit csináltál vele? — Kivel mit csináltam? — Tóbiással. — Mikor? — tette az értetlent, de tudta, mire kiváncsi a felesége. — Amikor meghalt... Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nem akar felébredni Tó­biás, megpiszkálták a ládát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ö egy pálcikával elkaparta Tóbiásról a rö­göket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste. A felesége felzokogott, és szédülve kiment a fürdő­szobából. ö akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyo- lálta a könnyű kis szarúmaradványt, leóvakodott a lép­csőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a cso­magot a kukába. — Hova temetted el? — sürgette az asszony. Hirtelen ingerültség fogta el. — Hova?! Hát a kukába! — A kukába? Tóbiást!? Csak úgy fogtad, és egysze­rűen...? — Az asszony szemébe mélységes bánat és csa­lódottság telepedett, ö hirtelen elrestelte magát. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel va­lami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt mó­domban gödröt ásni a körúti flaszterba, de még a lépcső­házban sem... — Mit hülyéskedsz?! — Várd ki a végét! Tudod, az alsó fiókban ott van az a sok papiros ... Elővettem egy Omniás zacskót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokkásat... Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba. — Aha — derült boldogság az asszony arcára —, előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba. Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el, soha... — Nem akartam feleslegesen fájditani a szived. — Kedves vagy ... Igazán kedves ... Később aztán, ráncos kis arcát a másikra emelve, át­szellemült mosoly kíséretében mondta: — Ugye, abból a zacskóból kimászhatott...? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a csa­ládja, a többi Tóbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz? — Igaz — motyogta a férfi és magához szorította a má­sik súlytalan karját. De akkor már a házukhoz értek, otthon voltak. ? a) a neandervölgyi ősember csontváza és koponyája b) a mai ember csontváza és koponyája (G. Clark nyo­mán)

Next

/
Oldalképek
Tartalom