Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-22 / 69. szám

10rfêPÜJSÀG 1986. március 22. IRODALOM Tóth-Máthé Miklós: SZÍNFOLT A kritikus, akár egy nagy vízimadár, billeg be a presszóba. Magasra tartott „csőrrel” vizslat körül, így teljesen ért­hető, hogy megbotlik egy kinyújtott lábban.- Ülj le! - Perc Adorján behúzza a lábát, megvárja amíg a kritikus rálebben a szomszéd székre, majd a kezében tar­tott újságra bök. - Mi ez?- Újság - mondja a kritikus, mintha találós kérdésre válaszolna, majd az odaérkező felszolgálónőtől rendel egy kávét habbal.- Ezt én is sejtem - mordul a színész, aztán mint egy tükröt, a kritikus elé tartja a lapot. - Mi ez az otrombaság, amit rólam írtál?- Jó színfoltja volt még az előadásnak Perc Adorján... - olvassa hangosan a kri­tikus, majd saját szavaitól megittasultan a színészre tekint. - Na mit szólsz, hát nem eredeti? Perc Adorján rámered, aztán egy nagy gombóccá gyűri össze az újságot. Mar­kolatja a kezében, mint egy jól megter­mett hógolyót, látszik rajta, hogy legszí­vesebben a kritikus arcába vágná, de mert alapvetően rendszerető ember, végül is zsebre teszi.- Ide figyelj, barátocskám... - kezdi rekedten a dühtől -, én még ilyen kritikát életemben nem kaptam, pedig már megettem néhány kiló sót a pályán. Én már voltam jó, voltam rossz, voltam köze­pes, de színfolt még soha. És ezt kikérem magamnak!- De miért...? - képed el a kritikus. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nem érted ennek a szónak a jelentését?- De igenis azt akarom mondani... Sőt, nem is mondani, hanem kiáltani. Egyálta­lán mi az, hogy színfolt? És ha színfolt, akkor milyen színfolt? Égszínkék, püs­pöklila, hamuszürke...?- Dórikám, ne marháskodj. Ebben az esetben a szín egyáltalán nem dominál...- Nem? Akkor ezek szerint én egy színtelen színfolt voltam? Úgy, akkor én nem is látszottam!- Dórikám - esik kétségbe a kritikus -, miért evezel abszurd vizekre? Értsd már meg, én ezzel a jelzővel kiemelni, és nem lehúzni akartalak, eszembe sem jutott, hogy...- Akkor Tárkány Rezsőt miért nem színfoltoztad le? őt tíz sorban agyon magasztaltad, valóságos himnuszt zeng­tél róla, holott egyszerűen írhattad volna, hogy nagy színfoltja volt az előadásnak. Nagy büdös színfoltja!- Na, ne viccelj öregem, Tárkány játssza a főszerepet.- Akkor főszínfoltja! Ha színfolt, akkor mindenkinek színfolt, lettél volna követ­kezetes. Ne csak egy valaki virítson szín­foltként. Mert mit mond az olvasó, ha esetleg látta az előadást? Megdöbben, mert nem emlékszik, hogy egy színfolt is játszott a darabban. Meghasonlik, elmeorvosi kezelésre szorul. De ha a főszínfolttól kezdve, a különböző apróbb foltokon keresztül levezeted a legkisebb pacniig, a jelentéktelen pöttyig, akkor belenyugszik, hogy az egész egy nagy baromság!- Dórikám - áll fel sértetten a kritikus -, ne haragudj, de én ezen nem vitat­kozom!- Mit gondolsz - emelkedik fel a szí­nész is -, ha én most lehúznék neked egy éktelen nagy frászt, akkor milyen színfolt maradna a képeden? A kritikus idegesen hadonászik a fek- szolgálónőnek, majd amikor az odasiet, megkönnyebülten mondja:- Egy kávém volt, habbal...- És egy konyak... - mutat üres poha­rára a színész -, amit felháborodásom­ban ittam. Csak nem képzeled, hogy ezek után majd én fogom kifizetni?! Kedvesem, most van egy kis időm, a Belle Ferroniere (Szép Kovácsné) kávé­házban ülök, a Champs Elysées egyik mellékutcájában, közel a PEN Club ven­dégházához, ahová szálltam. És meg­írom neked, milyen ember Jóska nagy­bácsim, apám régóta ide kivándorolt öccse, az imént búcsúztunk el, utazik vissza Clermont-Ferrandba, ott lakik. Illetve több lakása is van, Párizsban az elegáns Rue Saipt-Honorén, nem messze a Palais Royaltól, a régi királyi palotától (bár még sose jártam nála), az irodája pedig a híres Pigalle tér környékén, ám lehet, hogy ezeken kívül is tart fenn még néhányat, az egész eléggé furcsa, rejtélyes. Odahaza élő­szóban is elmesélhetném, de félek, a részleteket elfelejtem, jobb így frissiben Megdöbbentő, mennyire hasonlít apámhoz, a homloka, szeme, orra, álla, csak némileg soványabb kiadásban, és persze öregebben, hisz hetven elmúlhatott, húsz esztendővel élte túl bátyját. Amellett, a tükörbe nézve, az én arcomon is jócskán fölfe­dezem vonásait, s az ő korában, ha ugyan megérem, bizonyára ilyesformán vénülök majd. Öltözködésében, megjelenésében, modorában tökéletesen, megkülönböztet- hetetlenül idős francia úrrá idomult. Ebben a nyárelői hőségben is nehéz felöltőt, szé­les karimájú kalapot visel, régies szabású, vastag posztóból készült zárt, sötét ruhát, nyakkendőt, zakója alatt kötött szvettert vagy inkább mellényt, csuda hogy meg nem sül, s mindig nála az elmaradhatatlan hatalmas fekete esernyője, degeszre tömött, legalább tíz-tizenöt kilós irattáskája - ő serv/ette-nek nevezi. Amikor a PEN-ben meglá­togatott, a gondnoknő, aki addig alig titkolt bizalmatlansággal, sőt, gyanakvással foga­dott és viselkedett velem, rossz tapasztalatai lehettek a külföldi, kivált keletről érkezett íróvendégekkel, rögtön földerült, megenyhült: - Ah, c’est votre oncle, monsieur... un vrai parisien! Jóska tehát, vagyis Joseph Armand, ahogy ő írja nevét, először is elragadóan ked­ves, végtelenül figyelmes, és - noha anyagi helyzete, különös egzisztenciája szá­momra áttekinthetetlen - szünet nélkül azon töri a fejét, hol segítsen, mit ajándékozzon nekem vagy küldjön haza, minő hasznos tanácsot, útbaigazítást adjon stb.; csupa készség, jó szándék, szívélyesség. Másrészt azonban a legügyefogyottabb, kétbalke- zesebb figura akivel valaha találkoztam, s teljesen felfoghatatlan, hogyan lehet egy nagy madagaszkári aranybánya ügyvezető igazgatója: kolosszális energiatékozlás­sal, hibaszázalékkal él és dolgozik. El kell jutnunk például a Montparnasse-on a Café Dóméba, melyet itt oly általánosan ismernek, mint kb. Pesten a Hungária kávéházat. Nos, már a közlekedés a metrón is probléma. Hiába mutogatok a jól olvasható, világosan megfogalmazott szövegű táb­lákra, nem hallgat rám, örökösen atyaian pártfogol, hogy ne szóljak bele, ő évtizedek óta lakik idekinn, bízzam magam nyugodtan reá, el fog kalauzolni, „bon, un moment, ah, si, si, igen, már tudom” felkiáltások közepette csalhatatlan szimattal s ellenkezést nem tűrve fordul be a rossz folyosón, más kocsiba tuszkol, nem a kívánt állomáson vagy átszállásnál csörtet ki, majd vissza az egész, és megint elölről - ismétlem, a párizsi metrón, ahol egy gyerek se tévedhet el, mert e föld alatti labirintusban minden pontosan, szabatosan, félreérthetetlenül s feltűnően ki van írva, jelezve, nyilak, külön­böző színek, figyelmeztetők és így tovább, a rendszer a descartes-i szellem, a „szük­séges és elegendő” gall logikájának páratlan csúcsteljesítménye, diadala... Bácsikám azonban ragaszkodik hozzá, hogy engem istápolnia kell, lohol előre hajlott háttal, az esernyőjével és ordas táskájával, bosszankodik, csettint az ujjával, „ja igen, c’est ca, már tudom, aha, aha” monologizál, és újból elvéti, másfelé megy. Nos, hosszas tévely­géssel, ténfergéssel végre-végre ráakadunk a keresett viszonylatra, de aztán mégsem a Vavin megállóig utazunk, amely épp célunknál, a Dome-nál van, mert hasztalan tilta­kozom, eggyel korábban taszigál és cibál ki a szerelvényből, a Montparnasse-Bienve- nüe-n. Semmi baj, jelenti ki Jóska, ez már nem távolság, csupán egy ugrás, és hatal­mas, határozott léptekkel elindul valamerre. Szólni próbálok, hogy nem lesz jó, ám ő letorkol, én csak ne dirigáljam, s akkor száz-kétszáz méternyire maga is ráébred, sűrű fejcsóválással, ingerült mormogással. Igaz, az az utca a kávéházig meglepően hasonlít ehhez itt, de „aha, aha, voila”, s újra helytelen irányba terel. Mindezt pedig megveszte­gető bájjal, a pillanatnyi bosszúság és fölfedező öröm szüntelen váltakozásában, letörve s felvillanyozódva, közbe-közbe izgalmas és elmélyült társalgásokkal, a legkü­lönfélébb családi, bölcseleti, elméleti s filozófiai kérdésekről, hozzá a hetven évével úgy lóstat, rohan, hogy én, a jóval fiatalabb és sportember alig bírom az iramát, kifulla­dok mellette, el-elmaradozom. Vagy másfél órás reménytelen üresjárat, keringés után elúnom, erővel karon ragadom, és odavonszolom a Dome-ba, ahol annak idején, ösz­töndíjas diák koromban sokat üldögéltünk cimboráimmal, s amúgy is többször keresz- tül-kasul bebarangoltam a várost. (Övele az alkalommal nem találkoztam, sose leve­leztünk, bizonyosan azt sem tudtam, él-e és a világ mely tájékán.) Erre kijelenti, hogy nekem kivételes tájékozódási érzékem van, mért nem léptem katonai pályára, régóta tábornok volnék, és híres, sikeres hadvezér. Már megrémülök, ha Jóska reggel értem jön, s felajánlja, gondjaiba vesz, elkísér az utamra, dolgomra, félő, ismét elpocsékolódik a délelőttöm, esetleg az egész napom. Erős a gyanúm, hogy nagybátyámnak, noha említettem, negyven esztendeje él itt, csupán halvány és eléggé zavaros fogalmai lehetnek Párizs topográfiájáról: amikor látja, természetesen felismeri mondjuk az Eiffel-tornyot, Diadalívet, Notre-Dame-ot, Panthéont vagy más ily neveze­tes épületet, de hogy ezek voltaképp hol is vannak, miként viszonyulnak egymás­hoz és közelíthetők meg, az őbenne fölöttébb ködös, kavargó, tisztázatlan. Ha váratla­nul rákérdeznék, hámarjában talán még azt se tudná teljes bizonyossággal, melyik a jobb és a bal part. Idejének, erejének, ténykedésének kilencven százaléka avval telik, hogy nem a megfelelő autóbuszra száll, téves számot tárcsáz, örökösen elhagyja az ernyőjét vagy a táskáját, messziről vissza kell mennie érte, kutakodik a zsebeiben, a roppant serv/eífe-ben, a töméntelen mennyiségű irat, papiros, titokzatos okmányok között, számos notesza van, ám egyik­ben sem akad rá a keresett névre, kiejti, elszórja a pénzét, s nem engedi, hogy én szed­jem össze, maga hajlong le nehézkesen, hibásan címezi a leveleit, és kevés bélyeget ragaszt föl, elfelejti, milyen halaszthatalan ügyben sietett ide vagy oda, s csak órák múlva, egészen másutt ugrik be emlékezetébe, kezdhetjük újból stb., stb. - megannyi üresjárat. A mai napunkat azzal töltöttük, hirtelen eszébe ötlik, valami összeget elmulasztott valami bankba eljuttatni, ugyanis hétfőn egy váltója fut majd be, sürgősen, határidőre kifizetendő, ő azonban akkor már vidéken lesz. Ezt elküldhetné utalványon, netán táviratilag vagy csőpostán, de sima borítékban is megkapják addig, sőt, akár Cler- mont-ból, onnét se kési le a lejáratot. Még kézenfekvőbb, ha átadja nekem, hiszen a pénze megvolt rá, s én személyesen vinném be - latolgatta is jó háromnegyed óráig e verziót, ám hiába ajánlottam fel igazán szívesen a segítségem, elvetette. Nyilván nem abban kételkedik, rám bízhatja-e az aligha túl jelentős summát, csupán hogy elfogom és tudom-e rendben intézni. Ehelyett az irodájában kilenctől délig egy levélen kotlik a banknak, hússzor eltépi és újrafogalmazza, s mire nagy sokára megszületik, kiderül, elhibázta a keltezést, erre megint szétszaggatja apró ficnikre, folyvást „un moment, une minute”, nyugtatgat, rögtön indulhatunk. Végül mégsem fejezte be, átjöttünk ebbe a kávéházba, ismét elővette; az egész nem több három sornál, hogy itt van ennyi meg ennyi frank a holnapután beérkező s esedékes váltójára. Én közben föl a PEN-be, megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és vissza a Belle Ferronniere-be. Akkorra kész a levél, de így sem igen tetszik neki, nézegeti, silabizálja, hümmög, elé­gedetlenül. Fizet, s mindketten el, rossz busz, újabb busz, a szokott módon és tempóban, ám még most sem a bankba, hanem egy másik kávéházba, ott szándékszik letenni az aktatáskáját, míg végzünk a dolgunkkal. Aminek semmi értelme, mert az a kéváház jó távol esik a miénktől, a banktól szintén, és a táskáját már úgyis én cipelem, de ősze- rinte csakis ott van megbízható helyen. Na jó, a fő, hogy beadta, a pincérnek hatszor a lelkére köti, nagyon vigyázzanak reá, rendkívül fontos, pótolhatatlan dokumentumo­kat tartalmaz, s ő majd estefelé vagy tán már korábban, de legkésőbb nyolc és kilenc közt okvetlen érte jön. Ismét metró, nem részletezem további bolyongásainkat, s még húsz lépésre a célunktól se talál oda, keringünk reménytelen. Végre két hosszú óra múltán ott vagyunk, a bank azonban Jóska ámuló elszörnyedésére, már zárva, kiderül, szombat lévén ma ki se nyitott. A levelet tehát kénytelen a portán hagyni, ám hiába keresgéli megszámlálhatatlan zsebeiben egyre izgatottabban, nincs és nincs - persze, csap homlokára, hiszen a táskájában maradt. Istenem, édes jó istenkém. Mit tehetünk, vissza a kávéházba, pénzváltás, hogy legyen aprója borravalóra a portásnak, rossz autóbusz, messze a külvárosba vivő metró, ahol már kibukkan a felszínre, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj. Aztán késő délután megint a bank, s a közönyös, komótosan falatozó portás­nak háromszor felolvassa, ami a levélben úgyis benne van, és így tovább, és így tovább. Kedvesem, a fentiek nevetségesen hangozhatnak, de hidd el, legkevésbé se túlzók, sőt, erősen rövidítek, tömöritek, Tacitus hozzám képest bőbeszédű fecsegő, mert lehetetlen apróra elmondani mind a félreértéseket s kalandokat, akadályokat és buk­tatókat, orv csapdákat s hálókat, melyekbe bácsikám napi rendes tevékenysége, mozgása, útjai során folytonosan és szükségszerűen belekeveredik. Ám közben a földalattin, buszon, taxin, sétáinkon, még sebes nyargalásainkon is Jóska a legsúlyosabb témákkal birkózik, családunk, korunk és a lét fő problémáival... Kifejti, miféle mentális típus volt apám, aztán evvel szemben ő, a két fia, korán elhunyt felesége, na meg én, szerinte mit örököltem és mennyiben ütök el szüleimtől, meglepő emberismeretről adva tanúságot, valóban szinte a vesénkbe, sorsunkba lát, érez rá a lényegre. Vagy hogy mért terjed rohamosan a homoszexualitás az egész földkerek­ségen, s ehhez kapcsolódva a nőkérdés a századfordulón és most, Nyugaton s nálunk Közép-Európában. Azonkívül: Freud mélylélektani eredményei, bár túlzásai itt-ott vitathatók, milyen megsemmisítőén cáfolják és zúzzák szét Nietzschét, akit ugyan sokan elmondtak csirkefogónak, de tudományos módszerességgel először ő szándékszik ezt bebizonyítani, a nemrég nagyjából már föl is vázolt tanulmányában. Mitől világirodalmi rangú remekmű Az ember tragédiája, sajnos nincs hasonértékü idegen nyelvű fordítása; számos okból s kizárásos alapon magát érzi erre leghivatot- tabbnak, évek óta dolgozik rajta. És miért abszurdan elhibázott a marxista materializ­mus, azt is ki fogja mutatni egy aránylag rövid, frappáns dolgozatában, amire negyven esztendeje készül, két láda anyagot gyűjtött össze hozzá. Ez értekezését azonban - nem vall különösebb tájékozottságra - Magyarországon kívánja megjelentetni, mivel idekinn a francia kommunisták úgyis meggátolnák, ővele pedig talán rövid úton végeznek is (!?) etc., etc. Befejezem, és majd otthon folytatom. Rengeteg másról beszámolhattam volna, de hát ezúttal Párizsban Jóska a legizgalmasabb élményem. Millió csók, a családnak is, stb. C. Karinthy Ferenc: Jóska bátyám Bódy Irén a Műcsarnokban- Kékfestő-művészet ­A magyar textilművészek - és a textil- művészet - múltját kutatva többnyire 1968-ig nyúlunk vissza, amikor egy friss szellemű gárda „teljes fegyverzetben” először mutatkozott be az Ernst Huszár (részlet) Múzeumban. A huszadik század egyete­mes textilművészetében azonban már előbb kirajzolódnak bizonyos vonások, amelyekre így utólag érdemes odafi­gyelni, ugyanis Bódy Irén művészete ezekhez kötődik anélkül, hogy bárme­lyikhez egyáltalán hasonlítana. Franciaország, mint a hajdani textilmű­vészeti alkotások fellegvára, a húszas években kezd gobelinekkel megjelenni a kiállítótermekben. Jean Lurcat újít e haj­dani, csatajeleneteket, vagy kastélyokat ábrázoló kárpitokon, de a technikát átveszi. Az Egyesült Államok művészei - ők inkább a II. világháború után' - a régi indián technikákkal vagy a hajdani bevándorlók megmentett darabjainak újrafogalmazásával - a dél-amerikaiak pedig a perui, inka textilművészet hagyo­mányaival foglalkoznak. >. Bódy Irén a 68-as magyar „kezdet” előtt jóval felfedez magának egy techni­kát: a kékfestést. Letelepszik Húsvét Lajos veszprémi kékfestőmester mellé és megtanulja tőle a szakmát. Ez a mester­ség kismesterség, háziipari jellegű még akkor is, ha vannak - voltak - gyárai, nagy manufaktúrái. A kék vászonra, indi­gókék alapra fadúcokkal nyomott minta szorosan kötődött a népművészethez. Úgy született, mint a hímzések, a pingált falak mintázata: a természet, a fák, virá­gok, gallyal, levelek stilizált alakjából. Amikor Bódy Irén megtanulja a mes­terséget, először ugyanúgy méterárut készít, mint a kékfestőmesterek általá­ban. Aztán kezd csak eljátszani a dúccal: egy-egy letisztult, geotmetrikussá egy­szerűsödött motívummal létrehozta azt, amiből a motívum eredt. Ökörfarkkórót ábrázol kékfestő falikárpiton apró, sza­bályos, sőt azonos virágok segítségével. Az Orgonás is egyetlen virágmotívum sokszorosára, a Királygyertya is. Ahogy régen a kötények szélére bor­dűrt nyomtak, úgy alakult ki Bódy képei­nek kerete. Azután felfedezte, hogy ezek az apróbb-nagyobb geometrikus minták raszterként tudnak viselkedni, ezért bármi előadható segítségükkel. De nem engedett a csábításnak, megmaradt a naiv művészet motívumvilágánál: huszárt épített fel különféle dúcokból, s az első emberpár alakját: Évát szív alakú szá- jacskával, a kígyót sormintából. És a Paradicsom teljes állatseregletét, növényvilágát. Szarvast, almafán fészket rakó madarat, pávát, bagolyt, fák lombjá­ban, virágok közt. Kék falikárpitjai teljesí­tették ki, érlelték művészetté ezt a régi Páva (részlet) mesterséget. A kiállítóterem a nagy, hatásos darabok számára alkalmas hely. Bevallom mégis, hogy Bódy Irén textiljei közül nekem azok a legkedvesebbek, amelyek tenyérnyi felületen is élnek, amelyek testközeli, kedves, múltunkba vesző, mégis elfelejthetetlen hangulatot hordoznak. TORDAY ALIZ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom