Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

io Képújság 1986. február 8. Oláh János: Téli utazás Tél van. A fás liget, és csendben a mező hó­színre mes zelten, és túl a tó még érintetlen vár valamit. A fehér csöndben a Nap vakít. Mint újév reggel ébredek föl; mészszagú csönddel a szél pöröl, nyakaimba hinti havát. Szemem ablakain ki-, s bejár velem valami kinti, nem ismeretlen, de az a jó, nem is ismerten únt, baktató csönd, nyugalom. Semmi se rebben, se rajz, se fák, türelmem csöndben így száll tovább tág-érintetlen világba, hol álom-kegyetlen fény zakatol. A maró vízben ezüstforint, egy piros alma. Vár odakint az ólak malma, s fölkelepel. Mint Don Quijotét, lassan emel. A felhő csücskét, nagymama-kéz 'köti csomóra, hárs-szagú méz csöppen a hóra, akár a nyár. Krumpli parázslik, visszatalál íze a számig. Kapaszkodom, ledob, hiába, a szélmalom lisztleple vászna. Béri Balogh Adóm fájának története „Az Sió berkéig lön nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás. Akkor Balogh Adám indíta több hadat, Német is elveszett, a rác is elszaladt. (...) Lovassá üldözte, gyalogja öldözte, Szegszárdig a mezőt vérével öntözte.” Béri Balogh Ádám fája a századfordulón (Miklósi M. Ödön rajza) 27'5 éve a budai Hal téren — a császári parancs indok­lása szerint — rabló gonosz­tevőt végzett ki pallosával a bakó. Az akkori nagy cső­dület s az újabb kutatások azt is tudni vélik, többszö­rösen hűtlenség bűnébe esett a vérpadra vonszolt Béri Balogh Ádám: négy alka­lommal fogadott hűséget I. József császárnak, s azt ugyanennyiszer szegte meg. Ha valaki, ő legjobban tud­hatta, hogy élete szorult helyzeteiből aligha tud más­Eszébe juthatott egy dísz- kard is, az, amelyet hajdan XI. Rákóczi Ferenc kapott XIV. Lajos francia királytól, a nagyságos fejedelem pedig a kölesdi győzelem emléké­re Béri Balogh Ádámnak adta. A .kardon a latin böl­csesség, amely magyarul így hangzik: „Ne húzz ki ok nél­kül, ne rejts el becsület nél­kül”. 1895 decemberében ju­tott az akkor még épp hogy megalakult Tolna vármegyei múzeum birtokába, s ott őrizték 1944 novemberéig, amikor valamelyik menekü­lő német tiszt vitte magával „emlékül” — bizonyára nem firtatva a kardra vésett szö­veg értelmét... Maradt azonban olyan em­lék is, amelyet sem az idők vihara, sem kóborló hadak nem tudtak magukkal vinni: egy szilfa sarjadéka, amelyet a mai napig a tisztelet és a kegyelet őrzött meg az utó­kor számára. Története egyik legrégibb bizonyítéka a helybeli hagyományőrzésnek, ezért is érdemes felelevení­tenünk. A szekszárdiak Béri Ba­logh Adám emlékét mondák­ban és helynevekben évszá­zadokon át őrizték. A szilfa, amely mellett 1710. október 29-én Petras rác kapitány el­fogta a vitéz kurucot — aki­nek csapatát a fáradtság és ként menekülni, mint egy- egy hűségnyilatkozattal, mégis bizonyos, hogy ezek a papírok holt betűk marad­tak: egyetlen adatunk sincs arra, hogy II. Rákóczi Fe­renc vitéz dandárnoka vala­ha is harcolt volna a kuru­cok ellen. Utolsó útján minden bi­zonnyal eszébe jutott 1708, szeptember másodika, ezen a napon — ahogy A kölesdi harcrul című versben olvas­hatjuk — a vaklárma (Jön a német!) tizedelte —, a XVIII. század­ban még nem mai nevén szerepelt a térképieken. A ma is élő Szilfán felül, Szil­fán alul kifejezés lehetett ekkor még csak általános, hiszen felségsértéssel ért föl Béri Balogh nevének emle­getése. A következő század elejétől már Balogh-fájaként találkozunk az iratokban az emlék őrzőjével: ez félig­meddig rejti — főleg az ide­gen előtt —, ki is az a Ba­logh. Az 1800-as évek első felében azonban már mon­dák egész sora fűződik e helyhez. Garay János, aki első nyomtatásban megjelent nagyobb művét, a Csatár című hőskölteményt e fa ár­nyékában kezdte írni, e versben és a Szegszárdi ré­giségek című útirajzában emelte az irodalomba. „A várostól alig 40 ölnyi távol­ságra, a közönséges ország- és postaúton még máig is áll egy tetemes nagyságú szilfa, magánosán és egye­dül az idő viharának s az országos fuvarosok röpke porának kitéve, mely »■Ba­logfájának'“ neveztetik” — írja Garay — „a szilfa Belg- rád és Bécs közti középútnak is tartatik, s innét szárma­zott, hogy azt némelyek majd a világ, majd Magyar- ország 'közepének is mond­ják, elég hibásan." 1870. szeptember 8-án azonban hatalmas vihar ke­rekedett, amely kettétörte a nevezetes fát. Már október 15-én levelet intézett a Ma­gyar Történelmi Társulat a megyéhez, hogy a kidőlt törzs helyére az utókor ke­gyelete ércszobrot emeljen. 1870. december 13-án a me­gyegyűlésen szerepelt az em­lékfa és -szobor ügye. „Tel­jes méltánylattal fogván fel a Tekintetes Társulatnak ezen dicső és gyászos emlék megörökítése tárgyában hoz­zánk intézett felhívását: az abban foglalt hazafias esz­mét egyhangú lelkesedéssel karoltuk föl” — szól az ak­kori jegyzőkönyv — „me­gyénk számos tagjaiból — mellékelt határozatunk sze­rint — küldöttséget alakít­ván, ezen küldöttségünket minden szükséges lépések foganatba tétele iránt meg­bíztuk”. Azonban, ahogy azt Hőke Lajos, akkoriban me­gyénkben élt híres történész, Hont vármegye monográfusa leírta: „Míg Tolnavármegye bizottsága azon tanakodnék, hogy vas- vagy kőemléket állítson, a kitört fia helyébe a fa tövéből egy szép sudár sarj hajtott ki, mely ha megnő, minden vas- vagy kőemléknél élénkebben fog­ja hirdetni a nép kegyeleté­ben Béri Balogh Ádám em­lékezetét”. Később a törzs is életre kapott, s 1882-ben báró Au- gusz Imre, Béri Balogh le­ányági leszármazottja réz­táblával jelölte meg a szil­fát. A táblára vésett szöveg ma is az általa íratott for­mában olvasható a fa mel­letti emlékkövön: „Ezen a helyen fogatott el Béri Ba­logh Ádám, II. Rákóczi Fe­renc dandárnoka, ki a hős tulajdonságait a hon és a szabadság szent szeretetével egyesíté, s elvhűségéért ke­gyetlen vértanúságot szenve­dett. Örökös tisztelet emlé­kének! A haza minden előtt!”. A fa története ezzel azon­ban korántsem ért véget. Már Garay János leírta, „a babona és előítélet a fáról egyebet is tart, mi nem ide való”, ám hogy mi ez, arról csak jóval később nyerhe­tünk bizonyosságot. A költő szobrának avatásakor meg­jelent, 1898-as Garay-album- ban Garay Antal tudni véli a fa névadójáról : „Azt mondják, hogy a lelke most is visszajár. Mert ha valami német ott éjfélkor elmegy a szilfa mellett, hát úgy üti pofon jobbról-balról valami, hogy sziporkát hány a sze­me”. Azt hihetnők, talán csak a republikánus lelke mondatja mindezt Garay Antallal. Szomorú bizonyíték igaza mellett, hogy 1903 szeptemberében — amint arról a korabeli sajtó is hírt ad, két német vándorlegény magyargyűlöletből felgyújt­ja a jelképes fát, ám szeren­csére a lakosság által riasz­tott tűzoltók még idejében megmentik a teljes enyészet­től. Az 1870-től vaslemezzel, cementtel — megyénkben elsőként hivatalosan — vé­dett természeti érték kedvelt kirándulóhelye lesz a tanu­lóifjúságnak. 1910-ben, az elfogatás kétszáz éves évfor­dulóján „kegyelete« női ke­zek tetőtől talpig virágokkal szórták tele”. Ugyancsak eb­ben az évben a városi köz­gyűlés hoz határozatot em­lékmű létesítésére, illetve az alispán által 1906-ban elha­tározott, de csak 1907-ben megkezdett gyűjtés támoga­tására. Azonban sokáig alig történik valami. Mígnem az 1930-as évek végén a vihar tépázta törzs kiszáradt, s et­től kezdve már csak a Hőké Lajos által emlegetett sarj- ban élt tovább a szil, s hoz­zá fűzik a vitéz kuruc emlé­két. Ám, talán mégsem: 1907-től a Bátaszéki utcát hi­vatalosan is Béri Balogh Adám utcára keresztelik, 1946—1949 között népi kollé­gium viseli nevét a megye- székhelyen, majd Tamásiban gimnázium, Szekszárdon mú­zeum, 1984-től pedig az V. Számú Általános Iskola út­törőcsapata. S természetesen a népi emlékezet: gyermek­korom legszebb emlékei kö­zé tartozik, ahogy fölsőváro­si öregek — ahány, annyi­féleképpen — tudják-mesé- lik az elfogatás történetét, Béri Balogh Ádám emlékét. Egyszer ezt is érdemes lenne összegyűjteni, mert ez a nép­ben élő történelmi tudat egyik legrégibb és legszebb bizonyítéka városunkban. DR. TÖTTOS GÁBOR Tcalcöis Gyula köszöntése Nagyon régi a barátsá­gunk, csak évtizedekkel mér­hető, pócsd éveinkig nyúlik vissza, ama az időre amikor megindult a ma már irodalomtörténeti fontosságú Sorsunk. Ekkor találkoztam Takáts Gyulával is, elsőként nem is magával, hanem egy tízsoros remeklésével, amit harmincadik születésnapjára írt. Nagy nemzedék élt ek­kor együtt Pécsett, s én mint a legfiatalabb, lelkes adlá- tusként lehettem a mesterek közelében, akik között oitt volt Martyr Ferenc, Vár- konyi Nándor, azután Weö­res Sándor és Csonba Győ­ző is, sőt néhány pillanatra átsuhan emlékeimen Illyés Gyula alakja is. Mit lehe­tett megtanulni tőlük? A munka örömét, a mesterség fortélyait, a hivatástudat fe­lelősségét. Várfconyi Nándor, jovial később, egyik levelében így fordította meg, tanács­ként, ami természetesen életre szólt, a latin mondást: primum scribere, deinde vi­vőre, vagyis előbb írni és csák azután élni. Sok mindenről tanúskodha- tom’ ezekből az évtizedek­ből, mesterekről és mara­dandó életművekről, amilyen Takáts Gyuláé is. Egyszer, de ez is nagyon régen volt, boldog költőnek neveztem, akinek nemcsak költészetét, hanem lényét is legjobban egy latin szó fejezi ki, s nincs is pontos magyar meg­felelője: serendtas. Nemcsak Elhangzott február 4-én, Ta­káts Gyula köszöntésén, a mú­zeumban, a Béri Balogh Adám Múzeum és a Dunatáj közös Irodalmi estjén. derűt jelent, hanem emelke­dettséget is, boldog szárnya­lást, a részvétel felhőtlen örömét. Nemrég közreadta barátai­val folytatott levelezését, amelynek szerencsés címe is jellemző: helyét kereső nem­zedék. Az irodalomtörténet velük kapcsolatban a Nyugat harmadik nemzedékéről be­szél, de ezeknek a költőknek, akik néhány év eltéréssel együtt indultak, maguknak kellett megteremteniük mű­vészetük közegét. Éppen ezért nem egységes ez a nemzedék, sorsában sem. Radnótit a kor legmélyebb pokláiba lökték, s költészete alvilági árnyak között emel­kedett egyre magasabbra. Nem ő nemzedékük egyet­len mártírja, Forgács Anitái, Govrik Elemér, Vándor La­jos életét is követelte a sors, de a náluk jóval idősebb György Oszkár nevét is az áldozatok között kell említe­nünk. A túlélők útja elágazott, s mindenkinek ki kellett építe­nie saját világát. Az életmű­vek körvonalai ma már vilá­gosan látszanak, legyen szó Weöres Sándorról vagy Vas Istvánról. A pályakezdő Ta­káts Gyula igazi újítása öz volt, hogy mert egyszerű lenni, ami nagyon összetett fogalom, miként a festő, Mlarfyn Ferenc többször is megfogalmazta. Programsze­rűen nem is lehet valaki egy­szerű, ami nem gügyögés, mímelt gyermékdedség, ami­re ugyancsak találunk pél­dát, hanem a valósággal szemben érzett áhitat, s aki megérti, hogy a szőlő végé­be ültetett szilvafa épp oly csoda, mint a csillagos ég, vagy a pince mélyén erjedő must, amiben Babits a feltá­madás drága titkát sejtette, az a suhanó nádasból kilépő tündért is megpillantja, s a hárfás angyalt is látja, aki útját kíséri. Takáts Gyula verseinek ez a titka, verseiből mindig az otthon meghittsége szól, éppen ezért nem hódító, ha­nem megtartó költészet az övé. Azzal is, hogy Berzse­nyit tudja maga mögött, de a nlklai magány fényét új csillagképpel gazdagítja, s az ő mdndenségmaippáján Ka­posvár, a Berek vagy Bece- hegy közvetlen közelében van Róma, Athén, Kmósszosz, a távoliban Suomi tavai csil­lognak, hogy így legyen egy a világ, melyben egyformán fontos a nyelvi örökség és az, amit Európából magunkba tudtunk olvasztani. Az utóbbi évek versei a villámok mártanának vona­lai között cikáznak, de most is egy pontosan megfogal­mazható renden belül, a le­hetséges világmodéll tükre­ként, Suomi, Bece, Róma, Knósszosz négyszögében. A becei hegyi ház oszlopai között üldögélve, nemes bor mellett, gyakran idéztük Ber­zsenyit, Rómát, közös latin emlékeinket. E táj nékem is otthonom. Bérétől nem nagy az út Tapolcáig, ahol ma is felismerem ifjúságom díszle­teit. A verseknek is vOm földraj ja. a sorok mögött fel­térképezhető valóság él, melyben a múlt vektorai biz­tosan vezetnek a jelembe, s ebben a boldog gomulygás- han minden önmaga is és az is, amivé lehet, mert Ceres és Apolló épp úgy ott él a táj­ban, mint Berzsenyi görgő sorai, latin emlékeink és gö­rög álmaink. Vagy Takáts Gyula versei, s barátságunk ds a verseivel kezdődött, a korai remeklésekkel, amilyen a harmincadik születésnap­járól szóló is. Ennek ponto­san negyvenöt éve, ha ugyan ennek van valami jelentősé­ge. Nem tudom, vannak-e még ilyen legendákkal átsző­hető barátságok, amelyek egy rossz szó nélkül nyúlnak át évtizedeken. Ezt is tőle ta­nultam. Az igazi barátságok tulajdonképpen mindig az első kézfogás előtt kezdőd­nék, például egy vers titkos üzenetével és minden jó vers az öli vas ó életében 4s határkő, vagy annak kellene lennie. Mint az a régi vers is, melyben a mágikusan hétsze­res Minótaurosz és a hárfás angyal áll őrt a költő útján, aki közben egyre biztosabban halad, mind feljebb az évek lépcsőjén, szfi'lvafák és bor­ágak között, s arra is volt gondja, hogy a feladat, az el­hivatottság komolyságára ta­nítson bennünket, s a versek árából vett baraokfák virágai között mutasson az égre, ahol időnként villámok mér- tanából kell kiolvasnunk sorsot és célt. Előttünk hét dühös bika, mint abban a ré­gi versiben? Mindig így volt e világi élet, de a hárfás an­gyalok is ott álltak mögöt­tünk. Védenek vagy mutatják az utat? Ezt Takáts Gyula tudja jobban. CSÁNYI LÁSZLÓ Takáts Gyula: Triptychon Csánkiról I. Csánki a modern Zéróval a hasán és fiarán Csánki, a modem, kegyetlen riszál! A semmivel tüntet... Járja és rágja a régi lemezt, mint izgatott kecske a füvet. II. Csánki és a konzervdoboz A semmiből a semminek hálózva szavakat, Dunánk partján bővítve is csak egyre rontva a mondatot, forog új hálójába veszve Csánki s mit ő sem ért, tehajtad kéri számon, mert oly modern és fényes, akár egy felnyitott, üres konzervdoboz. III. Csánki a várostervező Csánki, a bölcs, ha nem is az agorán... Ott biztos kitépték volna a fülét, ha akkor úgy .tervezi és azt, amit itt építenek a szabad helóták... Várost, szavára, lelkűk ellen ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom