Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1986. január 11. sIniëpüjsâg — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy közösségi lakótelepterv. Nagy sikert aratott a laikusok között, a szakmai közvélemény pedig el sem ment a kiállításra. A terveket Rácz Zoltán szekszárdi építész tette az „asztalra”. Egy álom szertefoszlott, mert abból a tervből nem lett semmi. Vagy mégis? — Akkor még nem érett meg a feltétele annak, hogy közösségi lakótelepet építsünk. Ma már más szelek fújnak és időközben Pécsett létrejött ez az úgynevezett közösségi lakótelep. Talán most Pakson lesz olyan lehetőség, hogy a közösség már alkotója lesz a településnek, nemcsak szenvedője. Mako- vecz Imre, a világhírű tervező eljegyezte magát a várossal, s máris megkezdődött a munka. Pakson majd úgy épülnek meg „a városrészek, ahogy azt én is elképzeltem évekkel ezelőtt. Lesz elég zöldfelület, az épületek elhelyezése megfelél a kor igényének. Én egyszer már letettem arról, hogy megvalósítsam azt a tervet, ma újra lelkesedem. — Az építővállalatok fúrták meg a terveit? Vagy egyszerűen arról van szó: egyetlen városnak sincs annyi pénze, hogy egy lakótelep építésénél gondoljon — az iskolától kezdve, az utolsó butikig — mindenre és azt előre megterveztesse és megrendelje az építőktől? — Akkor arra gondoltunk, hogy olyan terveket kell készíteni, amely a kivitelező vállalatoknak diktál: egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy kinek építenek. A módszer a kivitelezőnek is jó lett volna, mert biztosította a folyamatos munkát, a technikai berendezésék kihasználtságát. Tehát az építő vállalatoknak alkalmas volt a terv. A kérdés második felére azt tudom mondani: nem óriási lakótelepre gondoltam, hanem egy 7—800 lakásosra, mint a Bakta. — A baktai lakótelep már felépült és nyomait sem látjuk az ön elképzeléseinek. — Nem is lehet. A város- tervezésnek van egy rendje, és ez a rend rettenetesen merev. Áthághatatlannak látszik. Ma már talán köny- nyebb, de még mindig 62 hatóságnak kell véleményeznie és így semmilyen lehetősége nincs az alulról jövő kezdeményezésnek. — Nekem személy szerint — ami nem mérvadó, de ha már itt ülünk fenn a hegyoldalon, a lakásában — az a véleményem, hogy a szekszárdi Kálvária-oldal csúnya és környezetet romboló. Nem sérti ez önt, aki saját tervezésű lakásában lakik, tehát szerintem részese is a Kálvária elcsúfításának? — Erre inkább azt mondanám el; hogy miképpen csinálják Kecskeméten, vagy hogyan szeretnénk Pakson. — Kiváncsi vagyok a kecskeméti példára Is, de most Szekszárd jobban érdekel. — Mikor a mi házunkat terveztem, akkor arról volt szó, hogy ez az utcasor zárja majd le a hegygerincet követő nyugodt vonallal az Ibólya, a Kilátó s a Vincellér utcai házakat. Az akkori elképzelések szerint a hegygerincen egy fasorral azt a lágy dombvonulatot — ami Szekszárdot jellemzi — kihangsúlyozzuk. Ez nem így lett. g — Tehát Kecskemét. — Kecskeméten nem akarták egymást túlharsogni sem az építtetők, sem a tervezők. Ugyanilyen példát láthatunk Egenben, ahol egy idősebb építész összefogott a fiatalokkal és összhangot teremtették, olyan utcatenve- ket készítettek, ahol mindén ház valarrtilyen formában tovább viszi a másik, az egész utca stílusát. Pakson alakítottunk egy tervezői egyesületet, és háromtagú csoportokat hoztunk létre, s felosztva a várost, minden csoport készít tervet, hogyan képzeli el. Mindezt Mako- vecz Imre irányítja, s rajta tartja a kezét az állami és a magántervezőkön. És így létrejön az egynyelven be- szélés, mint Kecskeméten, Egerben... — A sikertelenség elöl menekült Paksra, mert azt tudom, hogy a szakmai közvélemény nem nagyon kedveli, vagy egyszerűen csak új feladatra vágyott? — Mi a siker? I — És mi a sikertelenség? — Két-három öltönnyel és egy hatéves kocsival jöttem 1972-ben Szekszárdra. Senkit sem ismertem. Tervezni 1978-ban kezdtem, miután erre biztatást kaptam. Ma ismernek Szekszárdon, olyan lakásban lakom, amelyet én álmodtam meg. Együtt dolgozhattam többek között az Ybl- és Munkácsy-díjas Fekete György, valamint Hor- nicsék László Kossuth-díjas belsőépítésszel, a Kossuth- díjas szobrász, Kiss Istvánnal... Rendelkezem egy kedves hangú dicsérő levéllel Viktor Vasarelytől és Borvendég Bélától, az építőművész-szövetség elnökétől.. Az életem úgy alakult, hogy mindenért harcolnom kellett, és úgy érzem, hogy addig leszek a társadalom részére hasznos ember, míg harcolok. Siker? A paksi Duna-parton most történik valami, olyan, ami már visz- szafordíthatatlan. Sikernek érzem, hogy a Paksi Atomerőmű Vállalatnál dolgozhatom, ahol olyan önállóságot kaptam, amit kevesen ebben az országban. Sikernek tartom, hogy tagja lehetek a paksi településfejlesztési szakbizottságnak, a városvédő egyesületnek és a tervezői egyesületnek... I — Most be akar húzni a csőbe, mert tudja, hogy elkötelezettje vagyok a városnak... — Pakson összejött az, ami Szekszárdon — mások elbeszélése szerint — a hatvanas években volt. Szellemiség. Paiksnak egy kiváló tanácsi vezetése és jó szellemű pártvezetése van. Ott van az atomerőmű gárdája, amely rendkívül dinamikus vezetőkből és emberekből áll: a városnak olyan plusz feltételeket adva, amely elvitathatatlan. Ebben a városban dolgozni... mondjam még tovább? I — Azt mondja, hogy Paks máris az ország egyik1 szellemi központja. — Túlzás? Paksnak vannak költői, képzőművészei, atomtudósai... Az én szakmámban : Makovecz Imre építész, vele lejött a Népművelési Intézettől Varga Tamás, hamarosan visszatér a városba Csete György építész, aki a sok vitát kiváltó tulipános házaikat tervezte. Elkötelezettje a városnak Fekete György belső építész... de a szekszárdi Fusz György keramikus és felesége is kötődik... ebből adódóan mondhatom : máris egy jó szellemi közösség van. — Ha nem lennék a tisztelője, akkor most nrfn beszélgetnénk. — Ez megint kemény kérdés akar lenni? — A kérdésekre nem kötelező válaszolni. Azt akarom mondani, hogy a kívülállónak úgy tűnik : Rácz Zoltán építész odacsapódott a világhírű építészhez, hogy még mindig nagyobb dolog Kiss István szobrászművész mellett „segédmunkásnak” lenni, mint névtelen kivitelező mérnöknek. — Nem a nézőpont rossz, hogy másképp látjuik a világot, mint kellene? Sajnos, megszokott és talán elfogadott dolognak tartjuk, hogy az osztályvezető mindig okosabb, mint a hozzá beosztott mérnök, az igazgató pedig az osztályvezetőknél is okosabb. így aztán az ember mindig úgy érezheti, hogy ő csak másodhegedűs. Azt kell tudomásul venni, hogy a nagy szakemberek munkatársaikat társnak fogadják el. Nem vagyok és voltam alárendelt szerepben akkor, amikor Kiss István kecskeméti Hunyadi-szorához megterveztem a teret. Együtt dolgoztunk és ez benne à nagyszerű, amikor már nem tudni, ki mit mondott a tervezés időszakában, egyszerűen kész a munka és az gyönyörű. — A kecskeméti Hunyadi tér tényleg világszínvonalú. És örömmel olvastam az ország minden napilapjában, hogy a szobor talpazatát és a teret Rácz Zoltán tervezte. Jártam ott és biztos vagyok bene, hogy hamarosan az a tér történelmi emlékhely lesz. Ott embernek érzi magát mindenki. — És ez a lényeg. Azem- berközeliség. Tudomásul kell vennünk, hogy az építészet és minden más azért van, hogy az embert szolgálja. Sajnos, az a hiba, hogy az építésszel csak az épületet terveztetik meg, a többi, a környezet pedig majdcsak felépül. Pedig még a családi háznál is kötelezővé kellene tenni, hogy a tyúkólat, a kerítést, a lakókörnyezetet is meg kell terveztetni. Mert hiába épülnék csodás családi házak, ha azok környezete nem olyan, amit az megkíván, akkor a házban sem érezzük jól magunkat. — Innét adódhat a panel- betegségünk? — Még nem hallottam olyan emberről aki utálta volna lakását, hiszen azt saját ízlése és pénztárcája alapján rendezte be. Még akkor sem, ha mi most azt mondjuk, hogy lakótelepen cellaérzete van az embernek. Az az 50—60—70 négyzet- méter kicsi, de mégis be lehet rendezni, otthonná lehet varázsolni, mint teszik sok tízezren. I — Akkor miért érzik rosz- szul magukat az emberek lakótelepen? — Mert a lakótér nem azonos az élettérrel. Ha a munkájából hazafelé ballag- tában sivárnak érzi a környezetet, akkor rosszul érzi magát az általa berendezett lakásban is. így azt hisz- szük, a llkással van baja, pedig csak a környezettel, a betonrengeteggel, a fa nélküli térrel, az egyhangú és egyforma toronyházakkal... I — Ez nem a XX. szazad betegsége? — Dehogynem. Emlékszem, még tíz éve is az volt az emberiség legnagyobb és legboldogítóbb jelszava, hogy a maguk képére formáljuk a természetet, hogy hegyeket mozgatunk meg... Kényszerképzet volt. S ennék a levét isszuk napjainkban is. Nem a természetet kell átalakítani, hanem ei kell végre fogadni, hogy az ember a természet része, csak azzal együtt élve tud boldog lenni, és csak akkof marad fenn, mint a világmindenség tagja. Az emberi környezet azt jelenti, hogy adjuk vissza a természetnek, ami az övé, így a természet nekünk olyan sokat fog adni, amit elképzelni sem tudunk. I — Ez úgy hangzik, mint a rossz környezetvédők zsolozsmája. — A természetet alakítani kell, ezt elfogadom és hiszem. Építész vagyok. Emberi környezetről beszélek, ebben ugyanolyan rangú a környezet szó is, mint az ember. Egyszerűen csak erről van szó. I — És az ember alakítható-e? — Gondolom, hogy igen. I — ön alakítható-e? — A konokságomra gondol? Van az embernek egy energiamennyisége. Ha falba ütközik, akkor kesereg. Csak meddig szabad keseregni? És ki mondta azt, hogy az ember életútja folyton csak délibábos. Mindig kell találni újabb fogódzót, a jó ügyet, és azt, hogy én mit adhatok a világnak. Ezt jelenti nekem a kecskeméti Hunyadi-szobor, Paks, ez a lakás... Ha megtalálja mindig azt a fogódzót, ami kivezeti a hullámvölgyből, akkor csak arra szabad koncentrálni, azt végig vinni. Ha nem sikerül, akkor megint új fogódzót kell keresni és nem a depresszióba, az alkoholba menekülni. Nekem Paks a fogódzó, s jó pár évig eltart, hiszen egy város arculatainak végső kialakítása több tíz évig tart... Negyvenéves vagyok. Szeretném, ha lenne még ugyanennyi alkotói időm, akkor kiegyezek a sorssal. — Ahhoz, hogy az ember mindig találjon fogódzót, társakra is szükség van. — Szerencsés ember vagyok, mert mindig voltak társaim, olyanok, akik átsegítették a legnehezebb időszakon. Ügy érzem, hogy én is voltam többeknek társa és segíteni tudtam nekik, amikor ők voltak „kútban”. I — Elégedett ember? — Nehéz az elégedettséget megfogalmazni. Mert egyszerre t kall elégedetlennek lenni, de úgy, hogy közben elégedettek is vagyunk. Most egy csodás dolog előtt állok. Jelentkeztem építészeti formatervezői és színdinamikai szakmérnöki képzésre, ahol építészek, képző- és iparművészek tanulnak együtt. Ha elégedett lennék szaktudásommal, akkor nem jelentkeztem válna, ha pedig az ellenkezője lenne az igaz, akkor minek a tanulás... — Ehhez kívánók sok egészséget és még több sikert ! HAZAFI JÓZSEF Múltunkból Immáron eltelt 25 esztendő azóta, hogy a megye újságolvasó közönsége olvashatta a Tolna megyei Népújság első oldalán a következő rövid hírt: „Megyénk, Tolna megye is a termelőszövetkezeti megyék sorába lépett. Az elmúlt hetekben több mint 10 000 parasztcsalád több mint 50 000 hold földdel lépett be a meglévő termelőszövetkezetekbe, vagy alakított új szövetkezetét.” A rövid hírt annak idején Molnárné Pesti Erzsébet újságíró fogalmazta meg. Valószínűleg ő maga sem gondolt arra, hogy korának egyik legszenzációsabb eseményét vetette papírra, 1961. január 12-én. A hír egy nappal később került az olvasó kezébe. Szerte a megyében ünnepé. lyes közgyűléseket tartottak, ahol hivatalosan is kijelentették a közös gazdaság megalakítását. A legtöbb helyen a vezetőség megválasztása is csaknem formális volt, mert már az átszervezés idején kialakította ebben a kérdésben is a tagság a véleményét. Az alapítók több helyen annak a kívánságnak adtak hangot, hogy az átszervezés befejező napját nyilvánítsák ünnepnappá, hadd emlékezzenek az úttörőkre a kései utódok is. Az ünnep várakozással, reményekkel teli ünnep volt... Ma már sokan nem tudják, mikor fejeződött be saját községükben az átszervezés. Az ünnepi hangulat hamar átadta helyét a szorgalmas, kitartó, fáradozással teli hétköznapoknak ... Befejeződött tehát megyénkben is lényegében a kis parcellás termelés, helyette a szocialista nagyüzem lett a meghatározó a mező- gazdaságban. Az átszervezés nagy körültekintéssel történt megyénkben is. Az egy-egy község átszervezését irányító és végző brigádok összehangol- tan, határozottan, céltudatosan végezték történelmi munkájukat. Joggal nevezzük az átszervezést történelminek, hisz a tulajdonviszonyokban, az osztályok egymáshoz való viszonyában olyan változások mentek végbe, amely párját ritkítja a magyar történelemben. A népnevelők az érvek sokaságát sorakoztatták fel a megszokotthoz ragaszkodó parasztoknak, bizonyították, hogy jobb lesz a dolgozó parasztság sorsa a közös gazdaságban. Nehezen tudták megérteni, s magukévá tenni a gondolatot, hogy: lejárt a „mindenes paraszt”-i gazdálkodás korszaka. Nehéz volt elképzelni, hogy nem kell egyidejűleg és egyszemélyben agrohómusnak, állattenyésztőnek, szántó-vetőnek, pénzügyesnek lenni. Jellemző volt a közhangulatra, hogy a parasztok közül sokan, miután aláírták a belépési nyilatkozatot, beálltak az agitátorok közé, segítettek gazdatársaiknak ,is megtenni a döntő lépést. Nem egy községben meg sem várták a járási, megyei brigádokat, a falu lakói önmaguk kezdték az átszervezést. S mire a megye, a járás felfigyelt volna a belépésekre, már meg is történt a nagy változás. A mezőgazdaság átszervezésének voltak megyei sajátosságai. Hármas ütemben történt az átszervezés. 1959 januárjában Bátaszék és Bonyhád mellett általában a kisközségek parasztjai írták alá a belépési nyilatkozatot. Ugyancsak ekkor szerveződtek át azok a községek is, amelyekben a földosztás idején és a betelepítés időszakában a juttatott földek nagysága alacsony volt. Egy évvel később, 1960 telén és kora tavasszal az ipari központok és a bányavidék dolgozó parasztjai választatták a közös gazdálkodást. Ekkor léptek a közösség útjára a megye nagyközségei is. 1960 tavaszán már három szövetkezeti járása volt Tolna megyének: a gyönki, a dombóvári és a bonyhádi járás volt az átszervezés élén. A harmadik ütemben, 1960 decemberében és 1961 januárjának első napjaiban a szőlők és kertészeti területek következtek : Paks, Dunaföldvár, Szekszárd és környéke. Mindenütt, ahol az átszervezésről az utóbbi években szót ejtenek, nem feledkeznek meg a szekszárdi kompromisszumról, amely lehetővé tette az átszervezést. Úgy tudják — joggal —, hogy a szekszárdi szőlősgazdák rendkívüli módon ragaszkodtak a szőlőhöz. Ezt a parasztság képviselői többször meg is fogalmazták. Ismerték ezt a megyei és a városi pártbizottságok is, amelyek az átszervezést irányították. A „szőlő-kérdés” megoldása sürgős feladat volt. 1960 novemberében a megyei párt- végrehajtó bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a parasztság kívánságának eleget kell tenni, mert az népgazdasági és politikai érdek is. Érvként hangzott el, hogy az újonnan alakuló szövetkezetek munkaszervezeteinek kialakításához viszonylag hosszú idő kell, s kezdetben nem lesz elegendő munkaerejük a közös gazdaságoknak arra, hogy az intenzív munkát igénylő szőlőműveléssel megbirkózzanak. Ugyanakkor, ha a szőlő — ha csak átmenetileg is — a tsz-tagok művelésében marad, és háztáji gazdaságként kezelik, akkor nem romlik tovább a szőlők állapota, annak megművelése biztosított lesz. A párt-végréhajtóbizottság azt is javasolta, hogy az így megtermelt szőlő 6—'15 százalékát adják le a közös gazdaság fejlesztésére. Amikor a parasztság a népnevelők útján tudomást szerzett a párt-végrehajtóbizott- ság kompromisszumos javaslatáról, gyorsan döntött, egymás után, gyors ütemben alakultak meg a közös gazdaságok. Napjainkban is szívesen emlékeznek vissza az alapító tagok a patronáló mozgalom, ra. A megyei pártbizottság 1959 tavaszán kérte fel a megye üzemeit, hogy az újonnan alakult közös gazdaságoknak a politikai, szakmai és szervezési feladatokban nyújtsanak segítséget. Patronáló lett ekkor a többi között a Dunaföldvári Kendergyár, a Tolnai Textilgyár, a Paksi Konzervgyár, a Tolnai Selyemfonó, a Simontor- nyai Bőrgyár, továbbá a bonyhádi, a szekszárdi és a dombóvári üzemek. A budapesti munkások is segítették az új útra térőket az első lépések megtételében. A XI. és a XII. kerület üzemei nyújtottak támogatást a szövetkezeteknek. A XI. kerület üzemei 1959-ben 27 termelőszövetkezetnek segítettek, ugyanekkor a XII. kerület öt termelőszövetkezeti község felett vállalt védnökséget. Egy esztendővel később a két kerület újabb községeknek nyújtott politikai, gazdasági segítséget. Egy megyei összesítő szerint 1960-ban összesen 75 szövetkezetét segített a két budapesti kerület. A nagy történelmi változásról a párt Központi Bizottsága adott számot a VIII. kongresszusnak. A kongresz- szusi beszámolóban olvashatjuk: „Három éve, pártunk VII. kongresszusa abban foglalta össze a legfőbb feladatot, hogy gyorsítsuk meg a szocializmus építését, és a legközelebbi években fejezzük be hazánkban a szocializmus alapjainak lerakását. Most, ezen a kongresszuson a Központi Bizottság jelentheti a pártnak, és a párt a magyar dolgozó népnek, hogy e feladatot megoldottuk: a szocializmus építése nagy lendületet vett, és befejeztük a szocialista társadalom alapjainak lerakását hazánkban.” A nagy átszervezés, a parasztságnak átvezetése a szövetkezés útjára negyed századdal ezelőtt befejeződött. K. BALOG JÁNOS Rá ez Zoltán építésszel