Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
io íRfÉPLUSAG 1985. december 21. Leonard Wallicht: Antianyag Az üzem főmérnöke beront az igazgató dolgozó- szobájába. Kezében szorongat varamit: egy plasztilin- ra emlékeztető anyag jókora darabját. — Igazgató elvtárs! — kiáltja lelkesen. — Gratulálok! A kísérlet nagyszerűen sikerült! Íme... ezt kaptuk! Az igazgató kissé félrehúzódik. — Hm... — hümmög bizonytalanul — valóban ... ez. De mi ez? — Eddig még nem sikerült kideríteni. De folytatjuk a kutatást. — Hm... — mintha csillogna ... — Csak a fény esik rá. Sötétben pedig foszforesz- kál. — És fennmarad a víz felszínén? — tudakolja az igazgató. — Fennmarad. — Zsugorodik? — Egyelőre nem állapítottuk meg. Az igazgató bólint és elgondolkodik. — Texipexythez hasonlít. — Aligha. A texipexyt füst nélkül ég. Ez pedig szörnyen kormoz. — És alacsony hőmérsékleten hogyan viselkedik? — Recseg. — Ebben 'az esetben pixifixon. — Dehogy, igazgató elvtárs! Ha pixifixon volna, akkor már régen a levegőbe repültünk volna! Az igazgató mindenesetre még távolabb húzódik. — No. és a szeszben oldódik? — De még mennyire! — No, és? — Megjárja ... meg lehet inni. — A?ckor ez fixitoxon. — Eleinte mi is így gondoltuk. A iixitixon azonban intenzíven lélegzik. — És ez? — Nem lélegzik. Az igazgató haragra gerjed. — Akkor hát végeredményben mit állítottak elő? A patkányok felialják? — Felfalják, de megdög- lenek tőle. — És a legyek? — A legyeknek nem árt. — Ebben az esetben nem más, mint klexiloxon-dup- lex. — Akkor már inkább lexiklapson-triplex. A klexiloxon ugyanis habzik. — A lexiklapson viszont elpárolog. — Akkor talán klepixoiT. — Vagy talán antianyag... — Az igazgató magában motyog. Ez azt jelenti, hogy komoly döntésre készül. — Hát nem. főmérnök elvtárs — jelenti ki végül —. fene vigye ezt a vátasztFkbövitést! Holnaptól kezdve újra ablakgittet fogunk gyártani... Fordította: GELLÉRT GYÖRGY A népi gorilláitól a marxizmusig Erdői Feronc születésének 75. évfordulója Negyvenegy évvel ezelőtt Magyarország felszabadult országrészeiben, majd pár hónappal később Budapesten és a Dunántúlon is, megjelentek az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulását bejelentő plakátok, amelyeken az új miniszterek arcképe is látható volt. Sokan örömmel fedeztünk fel ismerősöket, köztük az akkor harmincnégy éves szociográ- fust, Erdei Ferencet, akinek szárszói felszólalását éppoly odaadással olvastuk újra meg újra, mint a vele sok tekintetben ellentétes Németh Lászlóét. Hogy kinek lett igaza? Most már megmondhatjuk: tulajdonképpen mindkettőjüknek, de, hogy a nagyobb, a történelmi távlatot Erdei tárta föl, azóta nyilvánvalóvá lett. Erdei Ferenc a gazdasági gyakorlat, a makói hagymások ügyei felől érkezett el az általánosig, a szociológia tudományáig, ezen keresztül a szövetkezeti gazdálkodás, a mezőgazdasági nagyüzem szerepének felismeréséig, megbecsülve, sőt igazolva olyan magyar sajátosságokat, mint a tanyarendszert, vagy az alföldi mezővárosok településszerkezetét. A népi írók és szociográ- fusok közül egyedül Erdei volt, aki ezt az érzelmi telítettségű mozgalmat valóban tudományos fölkészüléssel igyekezett alátámasztani — eltekintve persze épp Németh László másirányú en- ciklopédizmusától, mondhatni zsenialitásától. Csakhogy Erdei a népi gondolat szakszerű felfogásával eljutott a marxizmusig. Ami a népi írók és híveik tevékenységéErdef Ferenc ben közös volt, azt ő is magáévá tette. Ott volt a Márciusi Front létrehozásánál és eszméi kimunkálásánál. Mi volt a közös ebben a táborban, a mai népfront elődjében? A demokratizmus, a népképviselet kivívása a népi erkölcs, a népi kultúra megbecsülése és — mutatás mutandis — megtartása egy új, szabad demokratikus Magyarországon; a harc a független demokratikus hazáért, azaz szembenállás a hitleri fasizmussal, a paraszti életforma átalakításának igénye, elsősorban a földreform követelése, s mindezzel együtt és összhangban a szomszéd népekkel, országokkal való megbékélés. Erdeinél ehhez következetes ibaloldaliság járult, amely a parasztpolitikában konkrétan a munkás- osztállyal való szövetséget jelentette. Ily módon lett a Nemzeti Parasztpárt bal. szárnyánák vezére, s ezt a forradalmas ághoz közeledő parasztpolitikát képviselte 1944 Végétől miniszterként is. Mindig megtette, amit megtelhetett. Az ötvenes évek elején az önkéntes szövetkezés és a szakszerűség igényével lépett fel — már amennyire lőhetett. A népfrontnak ipedig — máikor már tehette — leghatékonyabb szervezője volt, hogy aztán a honi tudományosság legfőbb irányítójává váljék. Különösen fontos szerepe volt a hatvanas években a paraszti életforma szövetkezeti keretekben történő átalakításéban, a valóban korszerű nagyüzemi termelés megvalósításában, amely ugyanakkor lehetőséget adott a háztáji gazdálkodásra, az egyéni érvényesülésre és a parasztok személyes létbiztonságára. Mindez nem kis mértékben Erdei Ferenc érdeme. Emellé még számtalan dolog járul: cikkei légiója, könyved egész sora, a kultúra egészének áttekintése, amelyben még arra is módja, tehetsége és szemléleti készsége adatott, hogy ő írja a legszebb sorokat a vásárhelyi festőkről, köztük Kotlán Györgyről. Most lenne hetvenöt éves. Még alkothatna, de aki ily hőfokon élt, küzdött és helytállt, ritkán élheti meg ezt az életkort. Kristó Nagy István Jacek Fedorowicz: |acek Fedorowicz: Az őrszem — Állj! Arra nem Iahet! — Merre? — Ahová menni akar! — Hová akarok! — T’om is én? — Akkor miért állja el az utat? — Mert arra nem lehet. — Aha. És miért nem lehet? — T’om is én? — ‘Hiszen ott csak pusztaság van! — Az van. — Akkor hát miért nem lehet? — T’om is én? — Lehet, hogy az ott katonai terep? — Lehet. — Talán alá van aknázva? — Talán. — Lehet, hogy ingoványos? — Miii? Miféle ingovány? Ez a terep is csak olyan, mint a többi. — De ha mégis elmennék arra? Mondjak oldalról? — Azt sem szabad. — Honnan tudja valójában, hogy nem lehet? — A parancsnok mondta. — Maga tehát őrszem? — Ühm! — 'Na és régen mondta ezt a parancsnok? — Megvan már vagy három esztendeje. — Mi volt itt három évvel ezelőtt? — Téglagyár. — De most már nincs! Nem vette észre? — Észrevettem. — ‘Lebontották? — 'Lebontották. — És merről jöttek, hogy lelbontsák? — A másik oldalról. — Nem éhes? — Nem, ‘Az asszony hoz ennivalót. — És hol alszik? — őrségben tilos aludni! — Na és senki sem engedheti magát haza? — Csak a parancsnok. — Akkor miért nem teszi? Elfelejtette? — Nem. — Hát akkor? — Meghalt. — Szomorú. Nos, kellemes őrködést kívánok! A viszontlátásra! — Állj vagy lövök! — Tessék? —■ Azt mondtam, állj vagy lövök! Letartóztatom, amiért tiltott területre próbált behatolni. Így szól a szabályzat. — És most mi lesz? — Nem engedem el, amíg nem igazolja magát. — Kinek? — A parancsnoknak. Fordította: Adamecz Kálmán Pólya választás A minap azzal állított haza a gyerek, hogy pályát kell választania. Áz iskolában mondták neki. ö úgy gondolta, hogy a Fcadi-pá- lyát választja, én azonban igyekeztem lebeszélni róla. Képzeljék el, hogy nézne ki ez a vörös hajú gyerek zöldfehérben! Az első meacsen elkeresztelnék nacionalistának. Hát még így, hogy a színeket is keveri... Hiányzik ez nékem? No ugye? A ‘két bal l ábával akár video- tonos is lehetne, sőt, ha jól meggondolom, bekerülhetne a Pécs első csapatába is ... A feleségem megvétózta a dolgot, ő ugyianis szákszervezeti bizalmi. Most választották meg az ősszel. Olvasta a jogköri listában, hogy joga van hozzá. A hivatalban persze csak bólogat, de itthon rögtön megvétózza a határozataimat. Mondtam is neki, hogy „jól van, édes anyukám, akkor mondd meg te, milyen pályát válasszon a gyerek!” Azt válaszolta erre, hogy szerinte a legjobb a korcsolyapálya. Igaz, hogy egy kicsit csúszós, de csak a téli hónapokban kell óvatosnak lennie, nem úgy mint például egy vállalati igazgatónak, aki bármikor elcsúszhat egy banánhéjon. Banán ... lassan már azt is elfelejtem, hogy néz ki... De felocsúdtam filozófiai töprengéseimből, s eképp nyilatkoztam: — Hja — mondtam mély bölcsességgel —, minden hadnagy a zsebében hordja a maga banánját. Csak az nem mindegy, hová csúszik rajta. Épp a múlt héten hallottam, hogy egy minisztériumi osztályvezetőt ki akarták nevezni büntetésiből egy nagyvállalat vezérigazgató- jánák. Szerencsére betöltötte az ötvenötödik évét, így aztán villámgyorsan kéríte a nyugdíjaztatását. Pedig ha vezérigazgatóként kap infarktust, kijárt volna neki a díszsírhely Rákoskeresztúron. De hol van még a mi gyerekünk a nyugdíjhoz? És végül is mivé legyen hát ez a szerencsétlen gyerek? — Favágó — mondta a feleségem —, vagy maszek esztergályos... — Ugyan édesem! — piBABITS Csikvári Péter szobra Az önkiszolgáló majdnem teljesen üres volt. Rátettem a ballonomat a szék támlájára, a levest, a búst és az édességet pedig az asztalra helyeztem. Ezután evőeszközért mentem, és amikor visszatértem, látom, hogy időközben egy néger ült a helyemre, és fesztelenül szüircsöli a levesemet. Dühbe gurultam. Leültem a szemközti székre azzal a célzattal, hogy szörnyű botrányt rendezek, de akkor agyamba hasított a felismerés, miközben én beszélek, megeheti a másik két fogást is. Ekkor a faslrtostányér felé nyúltam, és miagam elé húztam. A néger abbahagyta a szüncsödést, csodálkozva rám nézett, és valamit morogni kezdett az anyanyelvén. Én azonlban csöppnyi figyelemre se méltattam, és rávetettem magam az ételre. Most az volt a legfontosabb a számomra, hogy elsőnek végezzek, nehogy megegye az édességet. Hatalmas ke- nyérdiaralbokat törtem, egyet- egyet mohón a számba tömtem, és egész fasírtofcat társítottam hozzá. A néger is bőszülten szüircsölt. „Nézzed csalk, a néger mindenit! — gondoltam. — Idejött Afrikából, hogy be- falja az ebédemet.” A köretet sem vágtam darabokra. Egész paradicsomo. kát és krumplikat gyömöszöltem magamba. Annyira teli volt a szám, hogy alig tudtam nyelni. Az édességért vívott harc ádáz méreteket öltött. Mindkettőnket kivert a veríték. Végül is megelőztem, és kidagadt képpel magamhoz rántottam a kompótot. Amikor végeztem vele, a néger keresztbe tett kézzel ernyedten ült a széken, és élénk érdeklődéssel vizsgál gatotí Na és aztán, hadd nézzen! Lenyeltem az utolsó falatot, elégedetten felsáhajitot- tam, és én is hátradőltem. Én győztem! Két fogást megettem a háromból! Találkozott a tekintetünk Most már tiszta lelíklismeréttel botrányt rendezhetek. Mivel kulturált ember vagyok, és nem állít szándékomban az egész étkezde előtt nyilvánosságra hozni a felsőbbrendűségemet, körülnéztem. Senki sem volt a közelben. Üresek voltak az asztalok. Mindössze a szomszédos. .. Hirtelen elszorult a torkom. A szomszédos asztalon éri ntetlenül leves, fás írt és édesség állt, a szék támláján pedig az én magányos, szürke ballonom hevert. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán rftottam rá érces hangon. — Láthattad a tévében, hogy ahhoz legalább két diploma kell. Miből tartod el a fiadat még tizenöt évig? — Ez igaz — bólintott rá a nejem szomorúan — most emelkedett a savanyú uborka ára is ... — aztán felcsillant a szeme, mint Arohl- medesé, amikor a fejére pottyant az a bizonyos alma. — Legyen ‘burgonyáfelvá- sárló! Annyi krumpli termett az idén, hogy azt se tudjuk, mit kezdjünk vele. — Hehe — mosolyadtam el hangosan a fölfedezésén — jövőre meg munkanélküli lesz, mart egy fia krumplit nem tesznek a földbe ... így volt ez a káposztával is. — Csak nem adjuk ablakpucol ónak ...? — morfondírozott tovább életem párja. — Arra mérget vehetsz — morogtam —, merít az a pálya is évtizedekre le van kötve a két-három diplomások számára. Amint így töprengtünk, emésztettük magunkat, egyszer csak nagy bölcsen megszólalt a gyerek. — Ha már a Fradiiba nem engedtek, végső elkeseredésemben elmegyek közgazdásznak. Nagyon dühös lettem erre a pimaszságra, és azonnal kitagadtam. — Ha ezt a csúfságot megteszed velünk, nem vagy többé az én gyerekem! — mondtam őszinte felháborodással. — Nem tűrhetem, hogy úton-útfélen rosszlány- nák nevezzék az édesanyádat! T. Ágoston László Sztojan Sztojanov: Esetem a négerrel
